Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Dobai Péter Száz és száz út, mindhiába című verséről

 

 

 

Dobai Péter 

Száz és száz út, mindhiába

 

Száz vidéket beutaztam.

Anyám biztatott: jobb úton lenni,

mint otthon, kínzó, kérdező családi

körben, az anyaság agresszív,

szótlanul is számonkérő

és álmodban is ébren szembenéző,

egyre távolodó „szeretetében”…

Száz utat bejártam, tengeri utakat is,

otthont, anyát balgán nem kerestem,

ám annyi hosszú úton semmi szépet

nem láttam, s észrevettem:

egyforma minden bús

keresztút – – –

s egy hitvány, zajos körtéren

véget ér az összes utazás.

Beláttam én, hiába utazol,

ha utadhoz nem találsz hazaváró

anyát – – –

 

 

Szerencsés esetben az ember anyakapcsolata szeretetteljes, kiegyensúlyozott, biztonságot adó. Az anya–gyerek kapcsolat normálállapota, hogy – Petőfi 1844-es klasszikus költeményét parafrazeálva – egész úton hazafelé azon gondolkodunk, miként fogjuk szólítani rég nem látott anyánk; mit mondunk majd először is kedvest, szépet neki; s jut eszünkbe számtalan szebbnél szebb gondolat. Az iskolai irodalomórákon, majd a költészet felnőtt olvasóiként is arra szocializálódtunk – emberileg érthető módon –, hogy az édesanyánkról verselni kizárólag szépen és szeretettel illik, és a mű lehetőleg arra fusson ki, szintén Petőfi nyomdokán, „Hogy a földön nekem van / Legszeretőbb anyám!” Igen, az anyavers a líra egyik fontos típusa, és neveltetésünkből adódóan azt várjuk tőle, hogy harmonikus gondolatokat közvetítsen, léleképítő legyen, a gyermekkor békéjéről és romlatlan képzeletéről nosztalgiázzék, ahol József Attila nyomdokán „a ruhák fényesen, suhogva keringtek, szálltak a magosba”, édesanyánk hajának pedig még az emléke is „kékítőt old az ég vizében.”

Ehhez képest a kortárs lírában – miközben nagyon helyesen továbbra is megmaradt az Édesanya alakjának tisztasága, lásd az olyan verseket, mint például Csoóri Sándortól az Anyám fekete rózsa – megjelent a kíméletlenül őszinte, a rideg tényeket bátran feltáró hang is. Az „anyámról csak jót, vagy semmit” esztétikai elv helyébe az lépett, hogy a vers nem kendőzheti el a valóságot, az igazat és a valódit is meg kell írni, és a terhelt szülőkapcsolat szintén teljes jogú verstéma.

Dobai Péter, az 1944-ben Budapesten született Kossuth-díjas költő, író, forgatókönyvíró, dramaturg, A Nemzet Művésze, az itt olvasható anyaversében pontosan ezt teszi: kíméletlenül vállalja, az olvasó elé tárja a sors által neki szabott anyakapcsolatot. Ehhez természetesen szerzői bátorság kell, és ez mindenképpen tiszteletre méltó. Lám, kereken százhetven év alatt mekkora változás történt: a Füstbement terv fiúi hangjától eljutottunk oda, hogy utazásunkhoz nem találunk hazaváró anyát. Ez a mű Dobai Belvedere című kötetében szerepel (Parnasszus Könyvek, 2014, 112. old.), és nem is egyedüli családi vallomásként. Néhány oldallal arrébb az Apróhirdetés című kétsoros található: „Amióta meghalt anyám, / azóta nem vagyok árva.” Bizony, bizony, kinek mi adatott… Ez a Dobai-fejezet arra tanít, hogy a költészet nem maszatolhatja el a valóságot, nem tekintheti mércének a polgári jól neveltséget: nem ismerhet tabu témákat. Olvasóként tessék megbarátkozni ezzel a ténnyel, és ajánlatos kiiktatni a kispolgári botránkozást, levetkőzni a prűdséget.

 

Zsille Gábor

 

 

 

  
  

Megjelent: 2023-12-04 06:00:00

 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.