Videó

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje
A Magyar Művészeti Akadémia videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


B. Tóth Klári: Keresztút - Lent és fent 

Különös érzések ragadnak magukkal mindahány alkalommal, amikor valamelyest önmagamba tekintek, hogy a saját létezésemen, identitásomon, küldetésemen és szerepemen elmélkedjek. A kora gyermekkor élményei egyre és egyre, szinte különösképpen ijesztő és nyomasztó mértékben aktualizálódni látszanak bennem, mintha csak egyfajta felfelé ívelő, gigantikus spirál lenne az élet, amelynek szárnyain keringvén időről időre ugyanazokhoz az élményekhez és öntudati állapotokhoz kerülünk vissza, amelyeket mintha már korábban is érintettünk volna valamikor, valahol. Ezekben az élményekben elmerülvén olykor még az is kérdésessé válik számomra, hogy vajon a spirál futása egyáltalán emelkedett-e valamelyest az eltelt esztendők folyamán, avagy csupán ugyanott toporgok, ugyanazokkal a kérdésekkel kerülök szembe újra és újra, már ha éppenséggel nem kerülök egyre és egyre lejjebbre a lajtorján az idő múltával. Gyermekkorom átható élménye valamiféle megfoghatatlan egyedüllét, illetőleg önmagam tengelye körül való forgás, amellyel kapcsolatban még afelől sem lehetek teljességgel bizonyos, hogy vajon egyedi és egyedülálló jelentőséggel volt-e dolgom, vagy pediglen a világon minden egyes embernek esetében ugyanezek a történések zajlanak-e le, azaz mások is szembesülnek-e ugyanezekkel a gondolatokkal, érzésekkel és tapasztalatokkal. "Csak az Anyám tudta, hogy királyfi vagyok...", került rá annak idején a földi világrajövetelem híréről tudósító, kedves levélkére, szüleim tiszta szeretetből és örömmel teljes szívvel választották ezt az idézetet, én azonban életemnek teljes fonalán hordozom önmagamban ennek a mondatnak a súlyát és felelősségét.

 

 

 

Ajánlatos elgondolkodni a halálról”

Epikurosz

 

 

I.

 

GYÖRGY: Üdvözöllek barátom, örülök, hogy látlak és beszélhetek egy izgalmas szellemi élményemről, amiben a napokban volt részem.

 

ANDRÁS: Én is köszöntelek, és hasonlóképp mesélnék találkozásunk óta ért szellemi benyomásaimról és egy érdekes könyvről is, de kíváncsian hallgatlak előbb.

 

GYÖRGY: Ismeretlen társaságba vitt el egy barátom. Ők rendszeresen találkoznak, eszmét cserélnek egy előre megbeszélt témáról. Igyekeznek felkészülni előtte, s páran közülük referálnak a vitaanyagról. Ez történt legutóbb is.

 

ANDRÁS: Mi volt a beszélgetés témája?

 

Márkus László: Esti fények

Olyan eseményekre, tendenciákra, jelenségekre és történésekre éleződött ki a figyelmem, és az emberi életnek olyan borzalmas, a világtörténelem kezdeteitől jelenlevő és gyűrűző sajátosságaira nyílott rá a tekintetem, amelyekről úgy érzem, felelőtlenség, nemtörődömség és gyávaság volna tovább hallgatnom. „Vétkesek közt cinkos, aki néma”... tartja a jól ismert mondás, amelynek korunkban mintha többszörösen is megsokszorozódott ereje, és félelmetesen reális aktualitása kezdene lenni. A hallgatás, ignorancia, a tekintet elfordítása a szenvedő élőlények felől, a valóság tagadása, a negatívumok figyelmen kívül hagyása, és a „Gondolkodj pozitívan!” életfilozófiájába való megkapaszkodás kétségbeesett vágya dongják körül létünket, mintha csak valamiféle romló ételre gyülekező légyfelhőt alkotnának. 

 

 

Aknay Tibor: Tükröződés

Milyen találékony a magyar nyelv! A szellem géniusza lakik benne. Isten nélkül ez nem volna ennyire virtuóz. A fiam talált kifejezése: aperitif törzs! Meg az apokrif törzs. Az operatív munka mintájára. S valóban, az ember lakozik a nyelv hajlékában, ahogy Heidegger bácsi aposztrofálta. A nagy grémium összeül ama négyszögletű, kerek erdő közepén, az ovális teremben és isznak egy kis aperitifet.

A nyelv a lét háza. S hallgatunk a nyelvre, nem tehetünk mást. Igazi tanácsadónk a nyelv. S a beszélők fölött hatalma van. Tud értük tenni. S tesz is. Hiszen a megteremtődő jelentés ténylegesen egy foganás-alakulás- születés hármasságban érhető tetten.

 

Kelebi Kiss István: Ősz

 

 

 

Lássuk mindjárt először is a címet. Önmegvalósítás... veszedelmes kifejezés. Veszedelmes, jobban mondva inkább félreértelmezett, közhelyesített, lefokozott, beszűkített és popularizált kifejezés, amely a modern értelmezésben már messze eltávolodott attól a jelentéstől, amelynek felvillantására ez a gondolatsor kísérletet tenne. Önkiteljesítés... ez már talán valamivel jobban hangzik, ugyanakkor ennek esetében is felvetődik a kérdés, hogy pontosan mit is teljesítünk ki az "ön-", vagy "önmagam" fogalma alatt. Misztikus... nos, ezzel már talán értelmes kiindulópontot találhatunk a vizsgálódáshoz. Misztikus szempontból megragadni, megvalósítani és megismerni valamit, illetve mély és bensőséges közelségbe kerülni valamihez, ami önmagunkon túlmutat, mindig másfajta módon történik, és minden szempontból valamiféle többletet hordoz, mint a hétköznapi módon történő tapasztalás esetében.

 

 

 

 

 

 

Mózes nyolcvan évesen kezdte a szolgálatát. Ábrahám száz évesen apa lett. Ádám százharminc évesen nemzette Séth nevű fiát. majd Séth 912 évig élt. Járed százhatvankét évesen lett apa, a fia az az Énókh volt, akit az Isten magához vett élve. Noé ötszáz évesen nemzette Sémet. Egyébként százhúsz év a mai ember életideje a Biblia szerint. Ezt figyelembe véve egy hetven éves férfi érett fiatalembernek nevezhető.

 

És mindvégig úton vagyunk a megértés felé. Az ember magával viszi önmagát, nem tudja elhagyni az ént a beszéd. Nem mi csináljuk a nyelvet. Ő alkotott bennünket, az Ő legelőjének nyája vagyunk. S amit legszívesebben magunknak kívánnánk s tennénk, azt tesszük másokkal. Olyan mértékkel mérnek nekünk, mint amilyennel mi mérünk.

 

 

 

Újabban meglehetősen nehezen veszem rá magamat bárminemű írásmű formába öntésére, amely jelenségnek kézzel fogható, jobban mondva néven nevezhető okait is a maguk nevén tudnám szólítani. Minderre azonban jelenlegi elmélődésem során nem kívánok kitérni, elvégre, mint ahogyan a jól ismert passzus is oly találóan meginvitálja: "Ideje van...", méghozzá mindennek a maga jól meghatározható és tetten érhető ideje. Mostanság inkább a csendes magamba mélyedéssel telnek napjaim... Önmagamba, mint ahogyan az a magam egyszerű módján képes lehetek meghatározni. A Belső Titkok Világa, amelybe életem során oly sokszor nyílhatott már alkalmam betekintést tenni, mostanság oly ambivalens módon viseltetik irányomban: hol elfogadó, hol a borzalmakig fokozván az elutasítást mutatkozik elképesztő mértékben kirekesztőnek. Ennek is oka van... a Gnózis Útján járók bizonyára pontosan ismerik mindazt, amiről jelenleg szót szeretnék ejteni.

 

 

A modern regényt az ismeretelméleti túlsúly, a posztmodern románcot viszont az ontológiai túlsúly jellemzi. (valóságillúzió, felfüggesztése). De a két pillangó egymásba szerethet.

Mennyire vágyunk arra, hogy ne vonja el semmi a figyelmünket a számunkra oly fontos gondolkodástól. S amikor már semmi nem vonja el figyelmünket attól, amiről egész életünkben azt hittük, ez lényeges, (a szél is eláll), akkor mi magunk vesszük el a koncentrációt attól a valamitől, amit eddig a legnélkülözhetetlenebb (vágyott) tevékenységnek tartottunk. Kikerüljük azt, amit szeretünk. Megunjuk.

 

 

„Nemzet metafizika nélkül, olyan, mint templom oltár nélkül.” Georg Wilhelm Friedrich Hegel kitűnő megállapítása azon kijelentések közé tartozik, amelyekkel a keresztények is egyetértenek. A megismerés minden formájában az abszolútum szerez önmagáról ismeretet.”Ez is stimmel, hiszen Isten szelleme, azaz maga a Mennyei Atya találta ki a látható világot ilyen formában, amilyenben jelenleg megismerhető. Ő szerez ismeretet minden egyes történéssel és szabadalommal, mert Ő Benne lakozik a teljesség. S amikor az ember nyilvánosságra hoz valami egészen újnak tűnő, fantasztikus állítást, Isten csak annyit mond: „Na, végre! Észrevették.”És kipipálja az átadandó információk között.

Tőle származik a Szellem, Aki önálló személy, de nem független az Örökkévalótól. De külön entitás, Aki teljesen az Atya fejével és a Fiú, Jézus Krisztus szellemiségével gondolkodik, cselekszik. Ezért minden tudományos felfedezés először Isten elméjében fogan meg. S a Szellem helyezi bele az emberbe a tanítást, az invenciót, a szándékot.

 

Egyetlen perc nyugalom, akár a szappanbuborék. Nem akarja a szív, hogy megérkezzen a pillanat. De jön! S meggondolja magát. Itt marad. A fodrásznál ül, szánt a borotva az arcán. Hallgatja a borbély szentenciáit. Nincs titok. Mondja. Mindenki hallja, amit mond az ember. Minden sarkon egy-egy műszer. Fáj egy kicsit a nevetés. Az öröm rögtön szomorúságba fordul, amikor elárulja a száj a bensőt. Kimondja mindenki, amit rejteni szeretne. A nyelv örökké önmagát teremti. S elárul.

 

A jó örökséget hagy unokáinak. A bűnösnek marhái eltétetnek az igaz számára.

Péld. 13. 22.

 

( Az igaz ember nem egy műtárgy.) Jaj! Hogy ki az igaz ember? Nietzsche azt válaszolná, hogy senki. Rousseau pedig azt, hogy aki a virágot szereti. Kierkegaard viszont azt, hogy, át kell menni egy átjárón, egy kapun. Be kell lépni az örökkévalóságba Jézus személyén keresztül. Az élő Igén át. A testté lett Logosz az út. Ah. Az igazság. Ilyen egyszerű. Amit a filozófusok évszázadok óta kívánnak megtapintani, az Agorán kezet fogott velük. Krisztus, mint Abszolútum, rátette forradásokkal teli tenyerét Szókratészra, Arisztotelészre. De ők hitetlenek maradtak. S a világi szemlélet megvakította a hitetlenek elméit. Pál apostol kijelentést kapott az igazságról, s el is mondta Athén piacterén. Az igazzá levés annyi jelent, hogy elismerjük, a halálnál nagyobb Krisztus. Legyőzte a halált a Messiás. Feltámadt a halálból a Szó. Kijött a sírból Isten Fia. Mert nem a saját bűnei miatt halt meg, hanem mások vétkei miatt vált azzá. Az igazság önfeláldozása milliókat mentett meg. Ilyen egyszerű? Kérdezi ügyvéd barátom. Igen. De Jure- De facto. Ezek tények. Az emberiség viszont képtelen elviselni a legeslegnagyobb ajándékot. Mert valami bonyolultat szeretne, hogy elbújjon mögé. Igaz emberré válhat mindenki a vér által. S aki befesti magát ezzel a vérrel, máris vonatkozik rá a megváltás. Ez a líra igazából. Szép és nemes. Mégsem mítosz. Valóság.

 

 

William Blake és David Almond ifjúsági regényei

 

Van valami magától értetődően igaz a mondásban, ami szerint csak azt tudjuk igazán jól, amit képesek vagyunk megértetni, akár egy gyerekkel is. Ez feltételezi, hogy a fogalmak, a csak a szakértők által értett műszavak akadályait is képesek vagyunk megkerülni – a körülírás, a játék, a történetmondás, a sejtetés, a fantázia segítségével. Ezen az alapon az ifjúsági regény lényegében érintkezik a „nagy művészettel”: nem csak a kritikusok számára működőképes. Értékét éppen az adja, hogy a fogalmilag nehezen vagy csak közhelyesen kifejezhető örök emberi kérdéseket, élményeket képes érzéki formában, illetve nyelvi alkotásként hozzáférhetővé tenni. Lehetnek ezek akár szédítő természetfeletti magasságok, ugrásra csábító filozófiai mélységek, akár William Blake, akár egy ifjúsági regény.

 

 

Ez a mondat azt jelenti, amit jelent. Jézus, mint Isten fia elszenvedte a legyilkolást, a kivégzést helyettünk. A szellemvilág ezt tudomásul vette. Tudja minden angyal, hogy nem a saját rosszasága miatt halt meg Isten fia. Hanem a teremtmény fajult el. Az emberiség bűnei miatt tette az Atya bűnné azt a Lényt, Aki bűnt nem ismert addig.

Akárcsak Noé idejében. De az Örökkévaló kegyelme most még nagyobb és kitágítottabb körű volt, mint a bárka idején. Tudta, hogy újra elromlik a „motor”, mivel az alkotó akarata ellenére az alkotás megette a pirulát, ami a gonosz ismeretet, a sötét tudást tartalmazta. Nem kellett volna. Így nem tudott saját erőből átváltozni, megjavulni. Beteggé lett a működése. Attól kezdve, hogy evett, ösztönössé vált a viselkedésében a hazugság. A gyűlölet. Erről tanúskodik a történelem.

Ezért A Mennyei Atya kitalált egy helyettesítő áldozatot. De ahhoz kellett a Fia, amit a legjobban szeretett ezen a világon. Mégis odaadta, mivel minket is sajnált, sőt! Annál több! Szeretett és azt akarta, hogy a bevett gonoszság-pirula hatását semlegesítse majd a fia kiontott véréből készült új pirula. És lőn!

 

A fog megette az összes gyógyszert, ami otthon fellelhető volt, Cataflant, Algopyrint, Algoflexet, Brufent, Aphrarax Dolot, Demalgont és Aspirint. És a fájó zápfog itta meg az összes pálinkát, a vörösbort és a tokaji furmintot. Azután ezeket a szereket kombinálta, hogy enyhítse a fájdalmat. A vörösbor és a Cataflan páros volt a leghatékonyabb. Attól két órát aludt. Egy hétig bírta, hogy elviselje a kínokat. Majd egy csütörtök reggel elment és kihúzatta a fogát.

Egy kétmilliméteres luk volt a zápfog oldalán. Jó mély. Ki-bejárt a huzat rajta a harmincnyolc fokos melegben. S az idegek kórusfesztivált rendeztek abban a kis lyukban. Ordítottak, üvöltöttek az észlelések. a nyilallások. Tort ült a gyulladás és a kín. Arra gondolt, hogy megkeresi a harapófogót a spájzban és maga intézi el, a saját kezével húzza ki azt a makacs csontot. De attól tartott, beletörhet a fog. Persze, a lüktetés megszűnt a kémiai szerek hatására, de a tompa fájdalom tovább munkálkodott.

 

        Ady Endre kései líráját – a fordulatnak tekinthető 1912-13-as évektől kezdve – megváltozott szimbólumkezelés és az igemetaforák beszűrődése jellemzi. E két tendencia pedig már távolodást jelent a szimbolizmustól és az avantgárdot előlegezi.

A fordulatot főleg két vers megjelenéséhez szokás kötni. Sokan a fordulat kezdetét a (Hatvany Lajosnak ajánlott) Hunn, új legenda megjelenéséhez kötik. De az itt kezdődő folyamat csak Az eltévedt lovas megírásával vált teljessé. Talán ez utóbbi vers tükrözi a stilisztikai és szemléletbeli fordulat teljességét.

 

Étel-ital helyett a Szó
táplálta szellemét.
Elfeledte, hogy nincstelen,
hogy csak por és szemét.

Áttáncolt nyomorán: a Könyv
nem hagy szárnyatlanul.
Micsoda szabadság, ha a
Szellem felszabadul!

Emily Dickinson:1586
(Halmai Tamás fordítása)

 

Ízlésesen szervírozza a költő a témát. Benne van minden, ami minket, irodalmárokat érdekelhet. Tömöríti a történelmet, a természettel egybegyúrva, a logoszt és a sóvárgást. A test és a lélek ellentételezése. A gyarlóság és a jóra való hajlam. A romlandó áhítat, és a frenetikus fenség.

 

 

Textusopus tava

 

Még mindig Tandori Dezsőnek

 

 

 

Az emlékezet múlhatatlan jelenként tart életben, ebben a pillanatban is. Akárhova lép az ember ma ebben a honban, fél lábbal egy másik világkorszakban áll. A könyvespolc mellé áll a megmondó én. Belegondolja magát egy cselekedetbe épp. Belegombolja az álomba a bélést. Belegondolja a szóba a létezést. Ahogy kimászik a papírlap alól reggel, a takaró összehajtja magát, a párna megnyitja a képernyőt és közvetíti a hajnali tüntetést. Petíciót fogalmaz a pék. Le a kenyérjeggyel! Piacgazdaságot ígér az ég. A Nap meg bojkottálja a felhők intertextuális igézetét. A közvélemény sztrájkol. Becsukta szemét a nép, bevarrta a száját a közvélekedés. 

 

 

 

Levelek és kövek

Könyv és cipő

A nyelv nem a világon kívüli valami. Része annak, amiben élünk, mozgunk és vagyunk. A nyelv a beszéd által öltözködik fel. A szó cselekvéssé válik, amikor hanggá lesz az ige. Elhagyja a szájat s a fejet a gondolat. Kirepül a fészkéből a fecskefióka. Vissza ugyanúgy már nem megy. Visszatérésekor már rajta lesz a tapasztalat, az út hímpora, virágpora. S ahogy a Biblia mondja, ahogy leszáll a hó, és belehull az eső a földbe, úgy a beszéd, az ige is megcselekszi, amiért küldetett. Nem tér vissza az égbe. Esetleg páraként száll fel immár.

 

A prezentifikáció és a szamovár

Lengyel Balázs és az Újhold emlékére

Az alábbiakban elmagyarázom, hogyan találkozik a szamovár és a prezentifikáció a boncasztalon? Miről van szó?

Husserl szerint a prezentifikáció fenomenológiája egyetlen jelenségen keresztül mutatja be összes jelentős művét. Husserl már a korai feljegyzéseiben is ragaszkodik ahhoz, hogy többféle megjelenítés létezik. Nemcsak azt jeleníthetjük meg – állítja –, ami egyszer már jelen volt.

Vagyis elképzelhető egy olyan megjelenítés is, ami nem újra-megjelenítés, nem re-prezentáció, nem visszaemlékezés. Valami olyannak a megjelenése, ami tulajdonképpen sohasem volt jelen. Ezt a nem a jelenen alapuló megjelenítést nevezi Husserl Vergegenwärtigungnak. Ricoeur pedig ezt fogja prezentifikációként fordítani Husserl Eszmék című művének francia kiadásában 1950-ben.

 

 

 

Borzongva olvasom újra az alábbi írást (megjelent a Kapu folyóirat egyik „kőkorszaki” számában), mert tragikus melléfogásaim egyikének dokumentuma. Miért voltam vak és süket? Kortárs irodalmunk szerepeit akkor már kiosztotta a két „fősodrás”, s minden más törekvéstől megvonta az oxigént. A nép-nemzeti szekértábor makacsul hurcolta magyarságunk összetett, számos kórképet kimerítő idegbaját, közben dörgölőzött ide meg oda, a posztmodern mocsoklavina pedig maga alá temette az alkotói méltóságot, autonómiát. Hogy mi okuk volt rá? Kevesebben osztoztak így a támogatások, (ösztön)díjak s egyebek állami kolduspénzén. Elvtelen cinizmusukat amúgy tetszetős ideológiákba burkolták, kétségtelenül ügyesen váltak árucikké… Talán itt az idő, hogy újból felmutassam ezt a különös kordokumentumot. Elképzelhető, más irányt is vehetett volna a magyar irodalom a nyolcvanas évek végén. De az írástudók újabb árulásából adódóan végül olyanná lett, hogy ma szégyellhetjük írói mivoltunkat. Néhány kiegészítés, apróbb javítás után, íme…

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal