Keresés a honlapon:

Fűkő Béla: Karcolt gondolatok

 

 

 

 

KARCOLT GONDOLATOK

 

 

Szereplők:

„Pista bá” – Mezey István festő- és grafikusművész

„A Feri” – Kováts Ferenc grafikusművész

„Fog az menni Bélukám” – Egy Füvesedő Kő

 

Milyen is egy rézmetsző? Nézzük meg milyen is az Ő munkaasztala! Milyen az Ő szellemi műhelye? Nekem mindig furcsa, ha valaki zárt helységben dolgozik, pedig sok–sok éven keresztül én is a belsőterek vibráló magányában dolgoztam. Mégis valami oknál fogva feszengek az eszközök között, kicsit úgy érzem magam, mint aki belép a sebészeti klinika ajtaján és szembetalálja magát a gyönyörűen elkészített és megélezett szikékkel és csőrösebbnél csőrösebb ollókkal. Minden kifinomult, felettébb célszerű. Zavarba ejtő számomra minden, mi a szobrászi nagyvonalúságnak csak egy kicsit is ellentmond. Talán hiányzik valami, amibe kapaszkodhatnék, valami vésőszerű mankóféle, jártasságban segítő eszköz. Mikor a rézkarcoló műhelyére gondolok, óhatatlanul eszembe jut életutam egy kedves, ugyanakkor keserű szakasza. Nagyon szerettem volna megfelelni életem egyetlen valódi Mesterének. Úgy véltem akkoriban, hogy az Ő általa szeretett és tisztelt grafikai műfajt nekem is el kell sajátítanom, és a klasszikus nagy mesterekhez hasonlóan nekem is kell tudnom használni a vésőm mellett a hidegtűt. Mint mindig a sors tányéron nyújtotta a lehetőséget. Pécs egyik közkedvelt iskolájának rajz-vizuális és kézműves szekciójának székhelye a Martyn házban kapott helyet és engem, mint „…, száz bozótban megszaggatott, mogorva, durva, szótlan”¹ kővérűt, vélt grafikai jártasságom végett alkalmazni. Ráadásul volt egy kis házi gépük, 40 cm hengerhosszú, 10 cm átmérőjű vashengerekkel ellátott csillagprésük is. A grafikai jártasságom egyébként annyiból állt, hogy a grafikákat nagyon szerettem. Nem is voltam olyan messze az igazságtól, hiszen a „graphein” görög eredetű szó és rajzolni, jelölni, vésni jelentésekkel van felruházva. Mesterem mikor megtudta, hogy mibe is akadt a vésőm csak könnyedén annyit mondott „Megy az, neked Bélukám!” jóízűen nevetett és a dohányosok füst karcolta, korom borzolta mély hangján hozzátette „A Feri majd segít”.

Nem sokkal beszélgetésünk után azon kaptam magam, hogy Iregszemcsén egy takaros művelődési ház művészei és palántái által szétdúlt nagytermében ott állok Mesterem barátjának oldalán. Ő a Feri és én pedig akinek „fog az menni Bélukám”. A Feri megérezte bizonytalanságom és asztalához hívott. „Pista rám bízott” mondta és kedves gesztussal maga mellé perdített egy széket. Úgy kezelt a legelső perctől fogva, mint egy kollégát. Meg is lepődtem közvetlenségén, hiszen ál mesterek korbácsolta hideg szelek már akkor elfeledtették velem a melegség és az emberség alapvető igényét. „ Gyere, ülj mellém, itt fogsz dolgozni, és ha bármi van kérdezz nyugodtan!” Csak kevesek kiváltsága az ilyen fokú szerénység. Hát ilyen egy rézmetsző.

„Fog az menni Bélukám” pedig kezdett megbarátkozni az asztalon felsorakozó célszerszámokkal, és egyre inkább tetszeni kezdett neki a sterilnek, valójában a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető eszközök sokasága. A Feri azonban még mindig gyanús. Minden kérdésemre kedvesen válaszol, a türelmetlenségnek semmi jelét nem adja, pedig kérdéseim tömkelegével olyannak tűnhettem neki, mint egy tudásra szomjas olvasni tanuló elsőéves. Gyanúsan precízen bánik azzal a puszta tűvel. Miközben gyakorlott mozdulattal kisasztali lámpáját a lemez felé forgatgatta és szúrós, recés dolgaival megérintette a gyönyörűen előkészített vörösesen csillanó réz lemez bőrét, - megborzongtam. A Feri most már biztos, hogy sebész volt valaha. Nemcsak sebészi pontossággal bánt tűivel, vésőivel, hanem orvosi alapossággal nyúlt megkarcolandó rajztémáinak a mélyére. A Feri a vágóasztal mélyébe is belelátott. Meggyőződésem lett, hogy látja a farostok mögötti hajszálereket is. Az én „Pista Bám” ahogy én hívtam kedves Mesteremet tudta kire kell bíznia ifjú titánját. A Feriről megváltozott a véleményem. Biztos, hogy nem sebész, sokkal inkább egy XV. századi rézmetsző mester reinkarnációja. A Feri egy talány lett számomra. A képeiben realizálódó valóságfoszlányok érzékien finom intimitásukkal nagy hatást gyakoroltak rám. Rájöttem, hogy valóban reinkarnálódott, de nem egy XV. századból való rézmetsző kézműves mester Ő, hanem sokkal inkább egy XVII. századi művész, aki a mesterségbeli tudáson túl tud valamit, amit csak az igazán nagyok tudnak. Varázs hatalma van. A grafikái önálló életet élnek, és utánozhatatlanok.

A műhely egyre barátságosabb lett számomra. Az egyik asztalnál elmélyülten vázlatokat készít valaki, a másik az ablak melletti asztalon rézlemezt karcol éppen. Egy nagyszájú pici lány előkészíti a rézlemezt, vágja, sorjázza, - olyan rutinnal végzi munkáját, mint egy gyakorlott lakatos. Mintha egy álombéli alkimista laboratóriumba csöppentem volna. A legsötétebb sarokban valaki kormozza, füstöli a rezet, míg egy nagyobbacska tudósjelölt nagy önfegyelemmel, és körültekintéssel fürdeti savval teli kádjában szintén az álmai lemezét. Egyre nehezebb követnem az eseményeket, mert már sorban állnak annál a bizonyos alsó és felső hengerrel, szorítócsavarokkal felbiggyesztett, mozgóasztallappal, hajtókerékkel ellátott csoda szerkezetnél. A rézkarcoló mester műhelyében munkától izzott a rézlemez mindenkinek a kezében.

Azt tudtam, hogy a rézmetszést ötvösök alkalmazták először és arról is hallottam, hogy a rézkarcolás is az ötvösség egyik ágából, a páncélkészítésből ered. Ugyanis a vaspáncélok ornamentális, sokszor igencsak kacifántos vonaldíszítéseinek készítésekor is alkalmazták a maratás technológiáját. Micsoda vívmány volt Miksa császártól, hogy egyik mesterének egy bizonyos Daniel Hopfernek azt a feladatot adta, hogy vaslemezbe maratott szépségeit sokszorosítsa. Misztikus tevékenység ez akárhonnan is nézem. A rézmetszést, a rézkarckészítést egyre inkább a mesterségbeli tudás magasiskolájának tartottam. A szellem lenyomata. Dürer éppen evégett mélynyomású rézmetszeteit mindig maga csinálta. A rézkarc a szellemi megnyilvánulás ujjlenyomata. Tudták ezt a nagy mesterek, és tudta ezt kormos hangú „Pista bám is”. Amikor ilyen és ehhez hasonló gondolatok magával ragadtak, már tudtam, hogy kínzó röstelkedésemnek ajtót nyitok észrevétlen. Jön az önostorozás szokásos önpusztító kínja. Hogyan fogok én rézkarcoló műhelyben tanítani? Azután a Ferire néztem és elővettem jegyzetfüzetemet, talán ha mindent leírok, akkor puskázhatom majd néha, mikor tanítványaim figyelme majd ellankad. Persze csak eleinte. De mielőtt meg tudtam volna nyugtatni hitehagyott kőporos gondolataimat a Feri, egy jól irányzott határozott mozdulattal a jegyzetfüzetem borítójára tette ápolt, ugyancsak vonalérzékeny kezét, ami egyébként festékes volt. „Ne írjál semmit!”. „Csináld!” Mit lehet erre mondani? Fog az menni Bélukám. A Ferinek egyébként teljesen igaza van, elmentem hát simára csiszolni fémlemezemet. De gondolataim őrlő malma folytatta munkálkodását.

Csodáltam a Mester KARCOLT GONDOLATAINAK megrendítő személyességét. A metszés közben kialakuló vonallogika emberarcúságát. Az isteni szellem játékosságát, humorát, rajzban megnyilatkozó virtuozitását, ugyanakkor az ösztönök korbácsolta ember érzékenységének lenyomatát. Mindig is érdekelt az alkotóművész személyisége, és még inkább annak alkotásban megnyilvánuló lenyomata. A tónusokon innen és túlmutató titkokra. Elsősorban Francisco José de Goya y Lucientes (1746 - 1828) spanyol grafikus, festő a Háború borzalmai című rajzsorozatának 82 lapja idéződik fel bennem, ahol húsba maró nyíltsággal elénk tárul az ösztönöknek feltétlenül alávetett ember veszett kutyáinak vérszomja. Az emberi test elkerülhetetlenül árnyékot vet. Ím itt az árnyék: „Egykor veszett kutyákat tartottál pincédben: de végül kedves hangú énekesmadarakká lettek.”² Az árnyékoldal hangsúlyozása bátor emberre vall, olyanra, aki átengedi magát az ösztön erők dinamikájának. A Feri egyre érdekesebb oldaláról mutatkozik meg számomra. „Kedves hangú énekes madarakká” képes változtatni mindent. De tényleg mindent. Még az asztalon kiborult tussal teli üvegben is témát talál. Nem kell neki csaholó kutyákat megkarcolni, mikor ott van előtte a lassan méltósággal áradó tuspatakocska, ami a természet törvényei szerint tóvá növekszik, szépen komótosan. A Feri egy bölcs zen mester, aki megjárta már az élet zarándokútjait. Még ebben a terjeszkedő fekete ragacsban is a szépet látja. A Feri most már biztos, hogy alkimista. Az eleven minőséget meglátja mindenben, nem csak az emberben és az organikus természetben, hanem még a pacában is. A befogadásra nyitott szellemiségű ember érzi, hogy az alkotó megjárta már a tónusok mélyét és rátalált a tónuson túlmutató csendre.

Miközben gondolatmalmaim minduntalan őrlik mi őrlendő, rézlemezemet azért rendre lezsírtalanítottam, majd alkimista tanoncként gázláng felett felforrósítom, hogy rávihessem a jól lágyuló alapozóanyagot. Azután erősen kormozó gyertya lángjával ellenállóbbá teszem az alapozó réteget és nem utolsó sorban, mindezt azért, hogy a karcolt vonalakat is jobban lássam. Mi mindent nem tud kifejezni egy vonal. Egy hajszálnyi metszés a lemez bőrén. Közös barátunkhoz, Mesteremhez hasonlóan Feri is méltósággal tud bánni a csenddel. A kompozíción belüli néma tér közel sem üres. Beszédesebb a legédesebb ölek sötét öröm osztó bizonyosságához képest. A csend mögött is ott feszül a sötét, a vonal mögött mindig ott a kötél. A kötélen pedig mindig táncol valaki. A kötéltáncos szereti, ha a tudatalatti mélység kiszámíthatatlanul meginog. A kötéltáncos szenvedélye a mesterségbeli tudás megingathatatlanságának bizonyítása. A rézkarcoló is szereti, ha a tónusok között felhangzik a melódia. Mert valójában a tónusok között érzi jól magát. A Feri még mindig egy meglepetésekkel és titkokkal megáldott Feri. Mondhatnám azt is, hogy egy jól álcázott sebész, aki ugyebár vitathatatlan alkimista gúnyába bújt művész, ráadásul mindenek felett még a kötélen is megállja a helyét. A kötéltáncosnak számtalan arca van. Az én lemezeim is elkészültek, még a Feri is azt mondta „Pista is megmondta, fog ez neked menni”.

Hálával teli szívvel gondolok ezekre a napokra, és azóta is tart barátságunk. Nem győzöm hangsúlyozni kedves barátaim, hogy a mesterségbeli tudáson túl van valami, ami összetartja mestert és tanítványát. Mégpedig egy kérdés mögött lappangó keresztény igazság. ,,Uram, te mosod meg az én lábamat?'

Mikor mindezt írtam mindenszentek estéje volt és „Pista bámmal„ beszélgettem –Mi légyen? Szeretném ezt a kiállítást a munkákhoz és az emberhez méltón megnyitni. „Pista bá!!!” nem akarok elérzékenyülni. Egy hang szól odaátról „Fog az menni Bélukám, a Feri majd segít.”

 

 

 

Pécs, 2012. november 1.

 

Tovább a Galériába >>>

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-02-06 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.