VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Esszé
Felbecsülhetetlen értékű lelki kincsek szunnyadnak elrejtetten a zsoltárok mélyén, és ezen megállapításnak nyilvánvaló igazságtartalma rendszerint még azoknak számára is egyértelműen megnyilatkozik, akik általánosságban kevés, avagy éppenséggel szemernyi érdeklődést sem mutatnak a zsidó-keresztény tradíció irányában. Jómagam az alábbi, első olvasatra talán némiképp nehézkesnek és hosszadalmasnak ható történet nyomán szeretném felvezetni azoknak az élményeknek és tapasztalatoknak megosztását, amelyeket kétségkívül a zsoltárvilágnak köszönhetek, és amelyek nézetrendszeremet mind a mai napig alapvetően meghatározzák. Számomra gimnazista koromban adathatott meg első ízben a velük való találkozás élménye, amikor iskolám akkori szerzetes-igazgatója egy hideg és sötét hajnali találkozás alkalmával zsolozsmára invitált. Lakóhelyem, és az iskolának otthont adó nagyváros között ugyanis több, mint harminc kilométeres távolság terült el, nekem pedig így minden egyes hétköznap alkalmával mintegy háromnegyed órás utazással kezdődött a reggelem, amíg megérkeztem a gimnázium kapujához. Minthogy a vidéki buszjáratok közlekedési rendje akkoriban még - meglehetősen finoman szólván - nem volt túlságosan rugalmasnak mondható, sok esetben már jócskán a tanítás megkezdése előtt az iskolapadban üldögélhettem, elsőként lépve az épületbe. Egy alkalommal tehát, amikor az igazgató atya a kápolnába igyekezve belém botlott, kegyesen megszánva felajánlotta, hogy a magányos üldögélés helyett inkább csatlakozzak hozzá és testvéreihez, a zsolozsma ideje alatt erősítvén valamelyik szerzetesi kart. Akkoriban persze még semminemű fogalommal nem rendelkeztem arról, hogy mit is takar ez a homályos kifejezés, amelyet éppenséggel akkor volt alkalmam első ízben hallani, így merőben új élményben lehetett részem azon a reggelen.
Kezdetben volt a Tóra. Az ószövetség Igéje. Isten használati utasítása az emberi korpuszhoz. Az abszolútum színtiszta beszéde Zsinórmérték. A kánon szövege. 613 egyperces novella. Minden későbbi dolog ebből lett. Az Igéből. Minden általa, érte történik. A mi Istenünk (Adonáj, JHWH) akarata szerint. Aki a Messiás, a Fia kedvéért teremtett világot, eget, földet és vizeket. És embert. Csinált egy agyagedényt, aminek kezeket, lábakat, füleket és szemeket vésett, gravírozott. Majd belelehelte az orrába a szavát. Voltaképp Jézust tette bele elsőnek a teremtménybe. A mintát, amilyenné kellene válnia. De a sátán is munkálkodott a kertben. Egy trükkje bejött. A varázslás.
Nietzsche mindig is vitatott és az intellektueleket megosztó gondolkodónak számított. Filozófiája, művészetfelfogása rendkívül nagy hatású, sok szerzőt, művészt megihletett. Életfilozófiájával az individualizmus képviselője, az egzisztencializmus egyik előfutára Kierkegaard és Schopenhauer mellett. Kritizálta a korabeli értékrendet, különösen a kereszténységet, a szocializmust, a darwinizmust. Különc zseniként került be a történelembe. Szenvedélyes elkötelezettség, radikális újítási akarat, nyelvi mágia jellemzi munkásságát. „A vallást hazugságnak tekintette az emberen túli ember szemszögéből nézve, a részvétet a tömegmorál jelének (jobban mondva a tömegmorállal való megalkuvásnak). A részvét az, ami szerinte tönkreteszi az erős embert, aki magasabb célok felé tekintve ki van téve annak a veszélynek, hogy az emberi szenvedés láttán képtelen követni elhatározását. Tagadta az akkor fennálló államrend és szerkezet jogosultságát a néptömegek vezetésében. Az uralomra termett, erős embert hirdeti.
A poszthumán és az antropocén, a kitalált „történeti” korszakok gondolatkísérlete után újabb képtelenségekkel kábítják a liberális filozófusok a világot. Ez benne van a zeitgeist, korszellem láthatatlan bugyraiban, állítják a konzervatív teológusok, a kétségbevonás, a gnosztikus tudálékosság mindig csavarokat, új görbítéseket szeretne belecsempészni abba, ami egyébként egyértelmű az üdvtörténet bibliai kinyilatkoztatásában. Az új filozófiai poszt-apostolai azt hangoztatják, Isten nincs itt. Milyen avítt, ősrégi szavak! Dekonstruálni szeretnék a tradícionális Isten-képet. De már az elején belebonyolódtak. Az új, negatív teológiát, Simone Weil gondolatai ihlették. „Simone Weilt tehát először is modern misztikusnak, a negatív teológia 20. századi képviselőjének szokták tekinteni. A negatív teológiai álláspont szerint – szemben a pozitív, többnyire egyházi teológiával – Istenről, az isteni igazság dimenziójáról nem lehetséges pozitív fogalmakban számot adni. A pozitív teológia pozitivitása abban áll, hogy racionális, vagyis fogalmi koherenciára és rendszerességre törekszik, definíciókat, bizonyításokat, levezetéseket alkalmaz.
Mimózák között rózsa. Csupa bibe, kagyló és tölcsér. S a minden bársonyt beborító, apró szemcsék. Szegmentumok. Mintha a senkiföldje-érzés lenne, ami meghatározná örökségét. Pedig otthon van. Eggyel magasabb szinten lát, mint a többi én. Páracsepp a szemhéján. Nem könny. Nem magától értetődő ez a látás. Mint egy picike bárányfelhő, vagy pehely-foszlány. Alaphelyzet. Mintha nyelvvé tenné a beszédet rögtön. Nagy vásznak, kék és világoszöld drapériák, tapéták. S ha közelebb lép a néző, akkor veszi észre, ezek szerves, lélegző plüssök.
Szentkuthy, mint fordító, hasonló mentális és nyelvi frekvencián rezgett, mint Joyce. Írta Széky János, a Súlyszivárvány fordítója, a Litera.hu-nak adott interjúban. Pynchon kapcsán. Igen, ez nagyon fontos. Az olvasás, a műélvezet milyensége is ilyesféle dolgokon múlik s telik. A nyelvi frekvencia, ami egy örökös odafigyelés, hallgatózás, mikor történik a nyelvben, a cikkekben, olvasmányokban olyan, ami jó lesz valamire, amivel frissíthetjük a jó, öreg emlékezetünket. Ez a nyitottság, ez a szenvtelen lágyság, mint a sávos ragyogás, olyan, mint a vízfelszín. Amíg nem jön egy kolibri, hogy belekortyoljon, rezzenetlen, azután, ha felzavaródik, izeg-mozog és jelentésekkel, gondolat-futamokkal lesz teli. Egyébként, a barbárok abban a hitben éltek, hogy az idő a tengerben lakik. Majd egyik teoretikusuk kifejtette, mivel senki nem látta még kijönni a vízből, az idő nem látnivaló. Inkább hallgatjuk. Szela.
Isten a teremtményein keresztül beszélget a földdel és éggel. A történelemmel. S vannak írók, akik rezonálnak az idők jeleire. Krasznahorkai olyan gondolatokat oszt meg olvasóival, amelyek segítenek megérteni a jelenlegi világkorszak eseményeit. Rávilágít arra, hogy a belső szabadság kiépítése Isten nélkül hiteltelen. Ahol a Szellem, ott a szabadság. Mondta Pál apostol. Krasznahorkai azonban nem Isten, csak egy író, de nem erről kell meggyőzni az olvasókat. Az apoteózis másutt keresendő. De a világos beszéd méltó a figyelemre. A Krasznahorkai László életmű új darabja jelent meg nemrég. A Herscht 07769. Németországában játszódik, annak is a lepusztult, romkocsmás, keleti felében, amely egyszerre Johann Sebastian Bach műveinek eredet-világa és a neonáci mozgalmak kaotikus fészke.
Bíró József PAX VOBIS … PAX VOBISCUM - Béke nektek … béke veletek - című verse a kortárs magyar közéleti költészet lenyűgöző, páratlan gyöngyszeme. Habár a szöveg 1986ban, az 1956os forradalom és szabadságharc harmincadik évfordulójának alkalmára íródott, az elmúlt harmincöt év nem erodálta, erejéből, aktualitásából mit sem veszített. A kortárs magyar irodalom idősebb nemzedékének grand old manje, Turczi István azon kevés szerző közé tartozik, akinek sikerült maradandót alkotni mindhárom műnem, a líra, az epika és a dráma területén is. Noha elsősorban költőként ismerjük, s talán másodsorban prominens prózaíróként tekintünk rá, drámaírói munkássága – noha számszerűleg nem írt olyan sok drámát – ugyancsak figyelemre méltó, jelentékeny alkotásokkal gyarapította irodalmunkat.1 Az általunk itt és most, jelen esszé keretei elemezni megkísérelt, rövid, ám annál mélyebb dráma nyitó jelenetében Jókai Mór,2 az idős író azon mereng, hogy a fiatal színésznővel, Nagy Bellával kötött házassága miatt környezete elfordult tőle, házasságát kész botránynak tekintik, őt vén bolondnak tartják, és úgy gondolja, erre valamiféle csattanós, klasszikus, nagy íróhoz méltó választ kell adnia. Lévén író, nem tehet mást, egy dráma megírásába kezd, így az olvasó/befogadó rögtön egy dráma a drámában szituációval találja szemben magát. Valamiféle titkos drámát ír hát, amelyet nem szán feltétlenül publikálásra, ám a néző/olvasó e titkos, Jókai elméjében megképződő, ön-sors-elemző drámába is betekintést nyer, szereplői pedig megjelennek a színen.
Az ősi világban a szó volt a pillanat élménye, kimondásakor teremtett, és mágikus erővel bírt. Később az írott szó már vesztett varázsából, mert aki olvasta, a jövőben élt. A modern világban a különböző eszközökkel rögzített szó tovább gyengült, mert ember és ember közé beékelődött a technika. A kétezres generációk szavai többször más-más jelentéssel bírnak, erejük s hatásuk eltérő, valamint jellemző használóikra. Ennek ellenére a szó a legfontosabb kapocs a ma élő X, Y, Z generációk között, valamint a Baby-boom idején és a 2010 után született „alfa” generációkkal való kommunikációban. A legidősebbek (PRÓFÉTÁK) számára a legfontosabb a lassú, nyugodt élet és a családi harmónia. Az általuk használt nyelv szókészlete is minden esetben ezt tükrözi.
Amikor leül a monitor elé vagy a kezébe vesz egy könyvtestet, figyelni kezdi a kurzort, a szóközök világát, a testesebb szöveghelyeket, az írás mozzanatát, s kinéz az ablakon, megpillantja a tágabb környezetet (várost, tájat, kertet, parkot és tavat), hirtelen visszatekint a kéziratra, amit éppen alkot, és megnyugszik abban, amit lát. Az eggyé forrt, összeszövődött szövegvilágot. A láthatatlan, és a tapintható valóság egybeforrását, tarka világát. Rögtön kijáratot keres a szövegből. Amin újra bemegy. Ami ott maradt a hűlt helyén, a szövegen kívül, az emlékezetté dermed. Azt szépen maga mögött hagyja. Elnyeli a tekintete a látványt. Az elméjén keresztül beugrik a nyelvbe. A pupillájával és az idegrendszerével megszólított tér (aura) pedig mindvégig úton van felé.
Mennyiben más énem, mint a hangom? Aki: ego-ként beszélek, Túlfűtött individuum. Mégis valami anyagtalanság mondja el. Amit egyre többen írunk. S lassan kirekeszt a szövegből a nyelv. Munkába állít a szó. Képzelni kell. Nem elég várni, hogy szülessen magától. Én beszélek, és közben a világ tágul? A túlzott összhang nem emel, csak gátol. Bár egy akaraton vagyok a szöveggel. A szívem helyén mindvégig a nyelv ver. Egyfajta cél lebeg lelki szemeink előtt. Csak sejtjük, mi a mellékes és mi a fő? S nemcsak az idő, a szöveg is eltelik. Hatékony délelőtt. A jelentés születése összetett folyamat. Mint a fogantatás, olyan szép konstrukció. Az intuíció, ami a magja a sejtnek, nem racionális információ, hanem olyan anyaga van, mint a lelkiismeretnek. Egy hatványozott motiváció, a szív inspirálása a tudatalatti által. Van a szívemben egy elmélkedés, amelyet ez alkalommal meg kívánok osztani. Újabban rendszeresen előfordulni látszik velem, hogy bármikor térek is nyugovóra előzőleg, és bármennyi idő is hiányzik még a teljes kipihentségem eléréséhez, az alvással töltött időszakom során egy rövidke időszak erejéig mindig megébredek, és ilyenkor rendszerint különféle elmélődésekkel próbálom ismételten álomba ringatni magamat. A mai reggelen ezek az elmélődések gondolataimat az ember, illetőleg kiterjesztvén ezt a kört az egész emberiség helyzete felé terelték, én pedig alaposabban is elmélyülhettem élet és halál, letaszítottság és felemelkedés, megalázottság és felmagasztaltatás dolgai felett. Életem során megannyi változást, váltást, leépülést és felépítést, hanyatlást és emelkedést, elbukást és diadalt volt alkalmam végigélni és megtapasztalni, és amennyiben megkísérlem, hogy közös vonásokat fedezzek fel mindezekben, minduntalan arra a következtetésre jutok, hogy legalább egyetlen ezen hasonlóságok közül egészen bizonyosan tetten érhető.
Galvanizált génjeink zúgnak és rezegnek éjjel, minden sejtben ott a hárfa, a húrok világa. A lant és a hegedűk, a brácsák és a citerák. A csembaló, a csinos gordonkák. Kifényesítve a zümmögés, a dürgés, a zátonyokba akadt dopamin. A hangok gyöngyei, a szemgolyóba gravírozott színskála. Az összhang nyelve, a beszéd által szóhoz jutó lét. Amióta csak öntudatra ébredtem, állandó jelleggel kénytelennek mutatkoztam szembesülni a környezetemben élők részéről azokkal a kisebb-nagyobb mértékben kritikai természetűnek nevezhető észrevételekkel és megállapításokkal, amelyek szerint túlságosan is visszahúzódó, önmagamba forduló, idealista, naiv és álmodozó, sőt mi több, egyenesen lusta, menthetetlenül kényelmes, kényes és nemtörődöm, a világgal szemben irreális elvárásokat támasztó, tudatosan kihúzó és elkülönülő személyiség lennék. Ezeknek a véleményeknek a számomra legsúlyosabban csengő, és legtömörebben zanzásított összefoglalását éppen egy bizonyos egyházi személy részéről nyílhatott alkalmam megtapasztalni, aki szerint mivel "nem találom a helyemet a világban, ezért teremtettem magamnak egy mesterséges, egyszemélyes világot", és aki egyúttal nem fukarkodott kifejezni abbeli sajnálkozását sem, hogy voltaképpen "igazán kár értem, mert egy értékes ember vagyok, aki jobb sorsra lenne érdemes". Ennek és a többi, voltaképpen hasonszőrű véleménynek a nyomán gyakorta elgondolkodtat annak a kérdése, hogy vajon miért is érzem magamat sokkalta komfortosabban, otthonosabban és önmagammal sokkalta inkább azonosnak ebben az alternatív és egyszemélyes világban, mint az úgynevezett "való életben".
"A tudomány az ember szégyene, mert szüntelenül érezteti vele, hogy mit is veszített" ~ LCdSM
Az Ismeretlen Filozófus szavai velőt rázóan csengenek, főként azoknak számára, akik jelen korunk posztmodern, a tudomány szupremáciájában szinte szolgai buzgalommal hívő és remélő attitűdjét mindenfajta ellenérzést és kétkedést nélkülözve teljes mértékben magukévá tették. Jelenlegi tobzódásunk a technika különféle vívmányainak garmadájában különösebb ráfigyelés nélkül azonmód tetten érhető, bőségesen elegendő csupán néhány röpke pillantást vetnünk egyfelől a magunk saját mindennapjaira, másfelől pedig a környezetünkben élők általános magaviseletére, főként a tekintetben, ahogyan mainapság hétköznapinak tekinthető eszközeinkkel bánunk. A modern ember idejének számottevő hányadát a különféle virtuális tereken tölti, külsőségekben megnyilvánuló sajátosságaik tekintetében minden szempontból telefonra emlékeztető virtuális nyakörveiken és pórázaikon felfüggesztve révednek bele egy minden szempontból mesterségesnek nevezhető, az esetek túlnyomó többségében kimondottan álságos, megtévesztő és felületes világba. Életünket a tudomány és technika újabb és újabb vívmányainak olykor különösen is kritikátlanságba hajló lelkesedéssel történő ünneplése hatja át, mintha csak ezektől remélnénk mindannak eljövetelét, amely az ember alapvető egzisztenciális problémájára megoldást jelent.
A van világa az emberi ösztönlét és a metafizikai üresség között helyezkedik el. Mondja Levinas.1 Ebből az együttállásból emelkedhet ki a felelősség érzése, ami nem emóció, hanem maga az emberi nem lényege. A szabadság akarása, arra vonatkozóan, hogy segíthetünk azokon, akik rászorulnak. Minden azért van, hogy jól éljünk általa. Ahogy Spinoza mondta. A javunkra van a világ, a transzcendencia, az abszolútum. Folytatja a gondolatot Voltaire. S az Ige véleményét még nem is mondtuk. Hogy kötelességünk az özvegyek, a nyomorultak és a gyermekek őrzése. A gondoskodás, amit Isten eleve elrendelt a parancsolatokban. De a legnagyobb gondviselő maga az Örökkévaló, még akkor is, ha az ateisták ezt nem veszik tudomásul. Isten nagyvonalúsága, hogy azokat is ellátja, akik megvetik, sőt, más istenek, bálványok után futkosnak.
Arany János 1817-ben született, megérte a ’48-49-es forradalmat és szabadságharcot, megérte a kiegyezést, és még belekóstolt a pluralista társadalmiforma mindennapjaiba is. Viszont ésszerű röviden visszatekinteni a 18-ik századra, hogy előadásomnak történelmi kontextusát is megvilágítsam. A török által kizsigerelt, majd aztán a Rákóczi szabadságharcban elbukott Magyarországot a Habsburgok olyannyira a magukénak (kis túlzással: saját gyarmatuknak) tekintették, hogy népünk minden jogos szándékát, legyen az jobbágyság, az egyház vagy az arisztokrácia felől jövő, határozottan, sőt felháborodva visszautasították. Tehát a 18. századi Magyarországot egy elmaradott, jogilag demoralizált tartománynak tekinthetjük, s a Habsburgok olyan propagandát működtettek ellenünk, hogy ekkoriban csupán az európai kartográfusok jóindulatán múlott, hogy jelölik-e országunkat a térképen vagy sem.
Nagyon közel van hozzánk a beszéd, a szánkban és a szívünkben van: azaz a hit beszéde belénk van kódolva. Szívesen beszélünk az evangéliumról, emberi társaságban is és angyalok között is. Mert ha mi a szánkkal kimondjuk a tényeket Jézusról, és meggyőződéssel hisszük, hogy Isten feltámasztotta a Messiást a halálból, megtart minket az Ige. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. (Róma levél 10. 8-10.) Mivel mással? Kérdezhetné a szkepszis hercege. A mondandó a szívből és a lélekből szakad fel, ha őszinték vagyunk. Már eleve kész a beszéd, mire kimondjuk, már össze van rakva. A száj csak edénye a mondandónak. Csatorna, amin áthalad az üzenet. Valaki összekészítette. Az, hogy nem egyedül döntünk bizonyos dolgokban az életünk során, az évek múlásával egyre inkább kidomborodik.
Ördögh Ottó eddig is mesélt: történelemtanárként, gyerekszínészként, előadóművészként és regényíróként. Tizenharmadik kötetének a meséje, amely A kis herceg és Buddha címet viseli, azonban merőben új. Maga a történet nem túl bonyolult: hőse, a szerelmében csalódott fiú egy Isten háta mögötti faluban próbál vigasztalódni. Az egyhetesre tervezett ottlét azonban jócskán elhúzódik, s közben egy öregembertől, újdonsült mesterétől új világlátásra tesz szert. A regény vérszegény cselekményét mozgató két legfontosabb figura az öreg és a fiú: korántsem véletlen, hogy a címben, valamint a felütésben és a zárlatban egyaránt feltűnnek, keretezik az elbeszélt történetet. Rajtuk kívül három másik fontos, virtuális karaktere is van a regénynek: az elefánt, a kis herceg és Buddha. 
|
