VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Esszé
A természet létezik – nem magyarázható. A művészet létezik, s megmagyarázhatatlan. A természet olyan kiindulópont, melyből minden érthetővé válik. A művészet az emberi tevékenység egyik dimenziója, mely nélkül az emberi élet érthetetlen. A természet szavakkal leírhatatlan, csak közelíteni lehet felé, elérni soha. A művészet egy külön világ, szavakkal kifejezhetetlen. A művészet – ugyanúgy, mint a természet – a szépség kitüntetett megjelenési formája. A művészetet az ember teremti, nem úgy, hogy önmagát kifejezi, hanem megalkotja azt, ami nála több: az ember magát önmaga fölé emeli. Megteremti az ember lényegét, emberré tesz egy semleges lényt. A művészet ezáltal sokkal fontosabb, mint a tudomány vagy a vallás: kulcs, amellyel az eszme nyitható, kapcsolatot tart fenn a transzcendens erőkkel. Az élet irányítása mindig a művészet kezében volt, jelentősége mindenek felett áll. A művészet a valóság kicsinyített mását tárja elénk művészeti alkotásként, olyan modell, mely megmutatja a nagyban alig felismerhető összefüggések logikáját, tendenciáit és erővonalait.
Azt embert rendes körülmények között elbűvöli és rabul ejti a nálánál magasabb létélménybeli fokozattal rendelkező valóságok szemlélete. Az általános, hétköznapiként leírható tapasztalatokon túlonnan tetten érhető élmények a maguk sajátos és sajátságos természetükből fakadóan emlékeztetnek, és önnön transzcendenciájának elvitathatatlan mivoltáról tanúskodnak az ember számára, természetesen persze annyiban, amennyiben az ember önnönmagát valóban a szó hagyományos értelmében elképzelt és felfogott emberként képes megragadni. A biológiai értelemben értendő emberség, tehát általánosságban az emberi fajba való tartozás ugyanis csak akkor esik egybe az emberi lét tradicionális értelemben felvetett sajátos esszenciájával, amennyiben az adott személy önmagát a maga elvitathatatlan transzcendenciájában képes megragadni és megfogalmazni, azaz saját magának lényegét Istenben képes szemlélni.
A kvantumfizika szerint véletlen nincs. De ettől még nem determinált. Csak akarta valaki azt a valamit, ami történt. Meglett. A szellem kotlott a mindenség fölött és kikeltette a Földet. Tizennégy milliárd évvel ezelőtti az arkhé. A kezdet. A kozmológia korifeusai szerint. Aperion. A semmi hirtelen megingott. És belépett a képbe a valami. Mondja Szókratész. Isten tudata a származási helye a szoborműnek, ami az ember nevet kapta. Előbb elképzelte magát a világot, azután kezdte a vörös agyag kézzel és képzelettel történő megformálását. A Biblia ezt hat ezer évvel ezelőttire teszi. Tehát a semmi eltűnése és a mostani világkorszak közötti létezés között már voltak különböző világok. A rés-elmélet szerint a Mózes első könyve első és második verse között nagy idő-rés van. Ott lehet a pre-história. A történelem előtti mítoszok kora. A sokáig csak a forma közvetítő közegeként számon tartott matéria, az elrejtésre való és ezért marginalizálódott entitás, a 20. századra végre felszabadult a jelentés és az üzenet által kikényszerített célelvű eszközjelleg alól s megmakacsolva magát, és szinte nem ábrázol már semmit. Az anyag fellázadt a forma, a jelentésátvitel ellen.1 Ezzel megindul a mondandótól az anyagszerűség felé történő hangsúlyok áthelyeződése, a jelentésalkotás folyamatába behatol a matériának az önállósult beszéde, nyelve, vagyis az anyag anyagként is hozzájárul a jelentésrétegek kialakításához, nem csak azzal, amit ábrázolt. Hanem, ahogyan megmutatkozik. Így már nem csak technikai szükségességként, hanem esztétikai kategóriaként is figyelembe vehetővé válik. Napjainkra az alkotók már sokféle módon tudják szóra bírni az anyagot, amellyel a jelenlét és jelentés közötti viszonyt árnyalják, és szólaltatják meg.
Írom a regényem. Egy ember élettörténete. Néha kitérőt kitérőre halmozok. Elkanyarodik a történet, belemegy egy kamionba hátulról. De csak koccan. S ha leírok egy hegyet, folyót, kijön lelkemből a vers. Nem bánom. Hadd folydogáljon a líra patakja a széppróza Himalájának tövében. „Az idő ezer hervadt rózsa. Eső hull az elkenődött rúzsra. A zsebóra fedelén ódon töredék: óda. Írások állnak a kapu előtt. Nem kerülnek sorra? Az egyiket kilőtték a Holdba. A költőkkel már csak ufók állnak szóba. A Holdon meg nincs egyetlen ufó sem. Így ez kiesett láncszem.”1
Rilke fogalmazza meg a Nyolcadik duinói elégiában, Vajda Endre fordításában: „Soha, egyetlen napig nincs előttünk/ a tiszta tér, amelyben a virág/ belenyit szüntelen, Mindig világ/ a tér, és soha semmitlen Sehol:/ a tiszta, szemmel-nem figyelt, amit/ belélegzünk, tudunk, és nem kívánunk."1
Valóban, a közeg, a független, objektív tér csak elképzeléseink szerint autentikus. Autoritása bizonyos, de hogy mennyiben hat és miként a beszéd horizontjára, nem tudjuk. Viszont olykor jelez azzal is, hogy hallgat ezekről a munkálatokról. Még sincs előttünk ez a tiszta „foghíjasság”, a hiány látványa egy mögöttes entitás. S ahogy elhangzik egy verssor, a mindenkori kontextusba beleíródik, a többi szöveg rögtön rezonál valamiként. Változik a nyelv. Változik a világ.
Nagy tévedés volt belebeszélni a lelkekbe, hogy a nagy elbeszélések kora lejárt. Semmi ilyesmi nem történt, csak át lettek nevezve. Ők maradtak a helyükön, mert ahogy a prédikátor mondja (Salamon, Izrael leggazdagabb királya a könyv szerzője) a Bibliában, ami most történik, régtől megvan. Az alapja mindegyiknek ugyanaz maradt. Az új paradigmák mind valamelyik ókori nézetrendszer gyökereiből táplálkoznak. Csak mutációként élnek tovább. Igaz, helyreállíthatatlannak tűnő romokat láttattak velünk az idők. forgácsok, törmelékek halmazát, folytathatatlan kísérletnek tűnt a legnemesebb hagyomány, egy váratlan eseménysor új konstellációt teremtett és lábra állt a dolog. Hányszor temették a kereszténységet? S valóban, erősen megrogyott az eredeti, első evangélium eszméje s maguk a hozzá kapcsolódó, vallásos és törvénykező intézmények is csődöt mondtak az önzetlen szolgálat mérőzsinórjához képest. Mégis, új köntösben, a régi, eredeti erudícióval és lelkesedéssel alapítottak egyházat fiatal teológusok, hogy leporolják a Biblia üzenetét, megismertessék tömegekkel a kedvesség örömhírét.
Van-e adatszuverenitása a közösségi oldalakat használó egyénnek korunkban? Kérdezi egy komment. Jó kérdés. Bármely mellékes információ világraszóló eseménnyé válhat. Az internetes nyilvánosság szinte kötelező. Az ember létrehoz egy virtuális ént a közösségi fórumokon, ami csak részben ő. Inkább képmás. (Avatar.) Előtérbe került, sőt majdnem kizárólagossá vált a digitális mibenlét. A bináris kód lehetővé tesz szinte minden lehetséges trükköt. A sokszorosítás módosítja identitásunkat. Faktum helyett dátumok, képek lesznek a meghatározói napjainknak. Tények helyett szimbólumok. Árnyékok, ikonok, emblémák. Jelek és kattintások. Egy gombnyomás és feltárul egy-egy államtitok. A hacker bejut még a Fehér házba is. Ha nem vigyáz a másik hacker, aki elszegődött rendőrnek a titkosszolgálathoz. Rablóból lesz a legjobb pandúr.
„Nem használom a nyelvet.” Írja Esterházy A szív segédigéi regényében. Tényleg nem használta, csinálta. Újraírta. „A mű sohasem természetszerűleg adott valami, hanem igény és adomány.” Igen. Nem nő sehol magától a szöveg, mint a parlagfű vagy a pitypang. A gondolkodás erőfeszítést igényel. Ha csak úgy eszünkbe jut valami, az nem véletlen. Valaki elvégezteti az agyunkkal, amit a mi érdekünkben akar, hogy meglegyen. A verset nem lehet leszakítani, kitépni a földből. Várni kell rá és elképzelni. Majd leírni. S ez munka, akárhogy is.
Mindig megcsodáltam az univerzumot, mire képes. Nem hihetetlen számomra, hogy léteznek megmagyarázhatatlan, az ember által képtelenségnek tartott jelenségek. A tudás sem abszolút, mindig attól függ, hogy egy jelenség megértéséhez elegendő-e, vagy sem. Az ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága a kíváncsiság, amivel az ismeretlen, még nem tapasztalt jelenségeket megközelíti. Ha úgy gondolja, behelyezte a megfelelő skatulyába a dolgokat, valamiféle rendbe illesztette, akkor megnyugszik, és beépíti abba tudásba, amit idáig őseitől megszerzett, megtapasztalt. A világmindenség bonyolult, de vannak összefüggések, amelyek könnyen felismerhetők az érdeklődők számára, és vannak kérdések, amelyekre nem találunk megnyugtató választ. Az isten, a minden felett álló teremtő az ember frusztrációjának az eredménye. Egy olyan menekülő útvonal, amelyet maga alkotott, hogy támaszt találjon, hogy enyhítse félelmeit. A tudomány egyre több, és több felfedezést tesz, sokmindent értünk, vagy hisszük, hogy megértettünk.
Van már poszt-digitális művészet, van hibrid művészetentitás. Amikor teret hagynak a véletlennek a festőművészek és így maguk is meglepődnek, mire képes az anyag, a csurgó, fröccsenő színek. Az ember majdnem festőgép lesz, de mégsem válik teljesen azzá, mert gondolkodást képvisel akaratlan mozzanataiban. Az okos vasaló mutatja az órát. Visszajelez az alátett anyag paramétereiről. Hangot ad ki, ha túl sokat dolgoztattuk. A könyv, a nyomtatott hallgat, csendben marad, nekünk kell megalkotnunk okosságát. Ez kreatívabb praxis.
A szót nem lehet magára hagyni, hogy dolgozzon egyedül. A szó nincs maga. Hagynánk a mondatot, hogy kössön meg éjszaka, majd olvadjon vissza nappal. Ő úgy marad a papíron, a gépben, ahogy hajnalban abbamaradt. Ahogy megcsináltuk előző állapotát. Azaz ő maga, a nyelv csinálja velünk. Még ha szándékosan gondolat nélkülivé akarnánk tenni a művet, akkor sem válhatna azzá.
Valamikor el kellett rajtolnia az időnek, arról a koordinátákkal meghatározhatatlan helyről, ahonnan kezdve a dolgok egyébként is elkezdenek lenni. Ezen már sok bölcsész gondolkodott. Arisztotelésztől Begson úrig. Egészen Tengelyi László, magyar filozófusig. 1Aki Dilthey és Paul Ricouer szövegei kapcsán elmélkedett erről. És lám! Hiába lerágott csont a téma, rendkívül izgalmas fölvetések (fénytörések) szegélyezik eme reflexiókat. Ott van például a különnemű fogalmakkal folytatott játék. Dilthey olyan kategóriákat akar egységbe foglalni, mint elevenség és jelentés. Erő és értelem. Nem egymással szembeszegülő tényezőkről van szó, hanem más-más halmazokról. S ebben a kérdésben tud mégis közös nevező lenni a telő idő, ami beborítja s ellepi a történő lét mozzanatait.
"Vajon hol, mikor és pontosan miben hibáztam?" "Mit kellett volna másképpen tennem?" "Hogyan kerülhettem volna el? Miként lehetett volna nem beleesnem ebbe, vagy abba a csapdába és kelepcét jelentő helyzetbe?" "Hogyan reagálhattam, cselekedhettem volna másképpen, és vajon miként alakultak volna a történések abban az esetben?" "Elkerülhető lett volna a bukás, vagy a cselekvés folyamata már eleve magában hordozta a végkifejletet?" Elemző, szemlélődő, filozofálgatásra hajlamos, és a több (sőt egyenesen az elérhető legtöbb) szempont szerint való, az összes elképzelhető nézőpontból történő vizsgálódást kedvelő egyéniségemből és beállítódásomból fakadóan életutam során hűséges ebfalka módjára követnek állandó jelleggel ezek a vívódások, kételyek és kérdések. Világéletemben szerettem volna és vágytam is megfelelni. Jónak, vagy legalábbis elégséges és elegendő mértékben jónak, elfogadhatónak, elismerésre (avagy akár néminemű tetszésre) méltónak bizonyulni, azonban az elmúlt esztendők eseményei és történései felett végzett elemző, értékelő, és a megfelelő konklúziók helyes levonására irányuló munkálkodásaim alkalmával keserű szájízzel kényszerültem rádöbbenni, felismerni és szembesülni... mégpedig mindazzal, amely korábbi meggyőződéseim, elképzeléseim és vélekedéseim dolgában hibásnak, vagy legalábbis erősen az elhibázottság gyanújával teljesnek bizonyult.
Különös érzések ragadnak magukkal mindahány alkalommal, amikor valamelyest önmagamba tekintek, hogy a saját létezésemen, identitásomon, küldetésemen és szerepemen elmélkedjek. A kora gyermekkor élményei egyre és egyre, szinte különösképpen ijesztő és nyomasztó mértékben aktualizálódni látszanak bennem, mintha csak egyfajta felfelé ívelő, gigantikus spirál lenne az élet, amelynek szárnyain keringvén időről időre ugyanazokhoz az élményekhez és öntudati állapotokhoz kerülünk vissza, amelyeket mintha már korábban is érintettünk volna valamikor, valahol. Ezekben az élményekben elmerülvén olykor még az is kérdésessé válik számomra, hogy vajon a spirál futása egyáltalán emelkedett-e valamelyest az eltelt esztendők folyamán, avagy csupán ugyanott toporgok, ugyanazokkal a kérdésekkel kerülök szembe újra és újra, már ha éppenséggel nem kerülök egyre és egyre lejjebbre a lajtorján az idő múltával. Gyermekkorom átható élménye valamiféle megfoghatatlan egyedüllét, illetőleg önmagam tengelye körül való forgás, amellyel kapcsolatban még afelől sem lehetek teljességgel bizonyos, hogy vajon egyedi és egyedülálló jelentőséggel volt-e dolgom, vagy pediglen a világon minden egyes embernek esetében ugyanezek a történések zajlanak-e le, azaz mások is szembesülnek-e ugyanezekkel a gondolatokkal, érzésekkel és tapasztalatokkal. "Csak az Anyám tudta, hogy királyfi vagyok...", került rá annak idején a földi világrajövetelem híréről tudósító, kedves levélkére, szüleim tiszta szeretetből és örömmel teljes szívvel választották ezt az idézetet, én azonban életemnek teljes fonalán hordozom önmagamban ennek a mondatnak a súlyát és felelősségét.
„Ajánlatos elgondolkodni a halálról” Epikurosz
I.
GYÖRGY: Üdvözöllek barátom, örülök, hogy látlak és beszélhetek egy izgalmas szellemi élményemről, amiben a napokban volt részem.
ANDRÁS: Én is köszöntelek, és hasonlóképp mesélnék találkozásunk óta ért szellemi benyomásaimról és egy érdekes könyvről is, de kíváncsian hallgatlak előbb.
GYÖRGY: Ismeretlen társaságba vitt el egy barátom. Ők rendszeresen találkoznak, eszmét cserélnek egy előre megbeszélt témáról. Igyekeznek felkészülni előtte, s páran közülük referálnak a vitaanyagról. Ez történt legutóbb is.
ANDRÁS: Mi volt a beszélgetés témája?
Márkus László: Esti fények Olyan eseményekre, tendenciákra, jelenségekre és történésekre éleződött ki a figyelmem, és az emberi életnek olyan borzalmas, a világtörténelem kezdeteitől jelenlevő és gyűrűző sajátosságaira nyílott rá a tekintetem, amelyekről úgy érzem, felelőtlenség, nemtörődömség és gyávaság volna tovább hallgatnom. „Vétkesek közt cinkos, aki néma”... tartja a jól ismert mondás, amelynek korunkban mintha többszörösen is megsokszorozódott ereje, és félelmetesen reális aktualitása kezdene lenni. A hallgatás, ignorancia, a tekintet elfordítása a szenvedő élőlények felől, a valóság tagadása, a negatívumok figyelmen kívül hagyása, és a „Gondolkodj pozitívan!” életfilozófiájába való megkapaszkodás kétségbeesett vágya dongják körül létünket, mintha csak valamiféle romló ételre gyülekező légyfelhőt alkotnának.
Aknay Tibor: Tükröződés Milyen találékony a magyar nyelv! A szellem géniusza lakik benne. Isten nélkül ez nem volna ennyire virtuóz. A fiam talált kifejezése: aperitif törzs! Meg az apokrif törzs. Az operatív munka mintájára. S valóban, az ember lakozik a nyelv hajlékában, ahogy Heidegger bácsi aposztrofálta. A nagy grémium összeül ama négyszögletű, kerek erdő közepén, az ovális teremben és isznak egy kis aperitifet. A nyelv a lét háza. S hallgatunk a nyelvre, nem tehetünk mást. Igazi tanácsadónk a nyelv. S a beszélők fölött hatalma van. Tud értük tenni. S tesz is. Hiszen a megteremtődő jelentés ténylegesen egy foganás-alakulás- születés hármasságban érhető tetten.
Kelebi Kiss István: Ősz
Lássuk mindjárt először is a címet. Önmegvalósítás... veszedelmes kifejezés. Veszedelmes, jobban mondva inkább félreértelmezett, közhelyesített, lefokozott, beszűkített és popularizált kifejezés, amely a modern értelmezésben már messze eltávolodott attól a jelentéstől, amelynek felvillantására ez a gondolatsor kísérletet tenne. Önkiteljesítés... ez már talán valamivel jobban hangzik, ugyanakkor ennek esetében is felvetődik a kérdés, hogy pontosan mit is teljesítünk ki az "ön-", vagy "önmagam" fogalma alatt. Misztikus... nos, ezzel már talán értelmes kiindulópontot találhatunk a vizsgálódáshoz. Misztikus szempontból megragadni, megvalósítani és megismerni valamit, illetve mély és bensőséges közelségbe kerülni valamihez, ami önmagunkon túlmutat, mindig másfajta módon történik, és minden szempontból valamiféle többletet hordoz, mint a hétköznapi módon történő tapasztalás esetében.
Mózes nyolcvan évesen kezdte a szolgálatát. Ábrahám száz évesen apa lett. Ádám százharminc évesen nemzette Séth nevű fiát. majd Séth 912 évig élt. Járed százhatvankét évesen lett apa, a fia az az Énókh volt, akit az Isten magához vett élve. Noé ötszáz évesen nemzette Sémet. Egyébként százhúsz év a mai ember életideje a Biblia szerint. Ezt figyelembe véve egy hetven éves férfi érett fiatalembernek nevezhető.
És mindvégig úton vagyunk a megértés felé. Az ember magával viszi önmagát, nem tudja elhagyni az ént a beszéd. Nem mi csináljuk a nyelvet. Ő alkotott bennünket, az Ő legelőjének nyája vagyunk. S amit legszívesebben magunknak kívánnánk s tennénk, azt tesszük másokkal. Olyan mértékkel mérnek nekünk, mint amilyennel mi mérünk.
Újabban meglehetősen nehezen veszem rá magamat bárminemű írásmű formába öntésére, amely jelenségnek kézzel fogható, jobban mondva néven nevezhető okait is a maguk nevén tudnám szólítani. Minderre azonban jelenlegi elmélődésem során nem kívánok kitérni, elvégre, mint ahogyan a jól ismert passzus is oly találóan meginvitálja: "Ideje van...", méghozzá mindennek a maga jól meghatározható és tetten érhető ideje. Mostanság inkább a csendes magamba mélyedéssel telnek napjaim... Önmagamba, mint ahogyan az a magam egyszerű módján képes lehetek meghatározni. A Belső Titkok Világa, amelybe életem során oly sokszor nyílhatott már alkalmam betekintést tenni, mostanság oly ambivalens módon viseltetik irányomban: hol elfogadó, hol a borzalmakig fokozván az elutasítást mutatkozik elképesztő mértékben kirekesztőnek. Ennek is oka van... a Gnózis Útján járók bizonyára pontosan ismerik mindazt, amiről jelenleg szót szeretnék ejteni. 
|
