Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra:

A gondolkodás, mint módszer

Rugási Gyula 60. születésnapjára



Heidegger bácsi mondta az ötvenes években, hogy a tudomány, hölgyeim és uraim, képtelen a gondolkodásra. De a poszt-, és szürmodernitás már ennél is továbbment. Nemcsak a tudomány nem gondolkodik, hanem a költészet sem. A politika meg egyenesen a gondolkodás antiteste. A filozófia is csak mímeli, utánozza a valódi gondolkodást. Főleg a kontinentális. És extrapolálhatunk ebből nyugodtan. Megdöbbentő, hogy még a kedves, jó

 

Irodalom, intertextualitás, film: Żuławski Hűségének szövegközi alakzatai

 

Pszichobiográfia

Andrzej Żuławski Hűség (2000) című filmje sok szempontból az addigi életmű összegzése. Megörökítette és megkísérelte feldolgozni a nagy szerelmet Sophie Marceauval, aki az utolsó közös munkát megelőzően is olyan filmjei főszereplője volt, mint az Eszelős szerelem, Az éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok vagy a Chopin és George Sand szerelmét feldolgozó Kék hangjegy. 2001-es szakításuk ihlette az íróként is aktív Żuławskit Hűtlenség (Infidelité) című regényének megírására. A traumatikus személyes élménytől való eltávolodást a megbízhatatlan („hűtlen”) elbeszélőnél talán csak az szolgálhatja hatékonyabban, ha a történet maga is átírás, esetünkben egy irodalmi klasszikus, Madame de La Fayette Clèves hercegnőjének a filmfeldolgozása. A szerelem drámája itt keserűen (ön)ironikus regiszterbe, majdhogynem paródiába megy át, köszönhetően a megcsalt és elhagyott szerető életrajzi perspektívájának, ami az alapmű 17. századi becsületeszményének a hiányával szembesít. Ezt a komikus filmbeli férj Auden költészete iránti rajongása emeli tragikus és egyértelműen értéktelibb pozícióba. Minden együtt van, ami a szerző sajátos stílusát adta a korábbi filmekben is: az önéletrajzi motívumok, az irodalmi utalások, a teátrális lázadás a racionalitás hétköznapi világa ellen, középpontban a művészettel és a szerelemmel.

 

Következetes diagnózis


Hozzászólás Pethő Bertalan posztmodernség-képéhez,

POSZT-POSZTMODERN
című szöveggyűjteménye alapján

 

 

Előadásként elhangzott a Magyar Írószövetségben rendezett konferencián, 1999. január 27-én.

Töredelmesen bevallom: én az ötödik résszel, a "magyar posztmodernt" körüljáró fejezettel kezdtem a könyv olvasását, s csak ezt követően forgattam "komolyabb" oldalait, azaz merültem bele a benne fellelhető szigorúbb fogalmakkal dolgozó értekezések egy részébe. Eljárásomat főként az menti, hogy néhány filozófia szakot hozzám hasonlóan nem abszolvált kollegámmal ellentétben jómagam sohasem pályáztam a szaktudományos és/vagy foglalkozásszerű filozopter szerepkörére, mellesleg pedig az, hogy – amennyire megítélhetem – az itt jelenlévők között is szép számmal akadnak, akik hozzám hasonlóan cselekedtek.

 

Sok kérdés, sok válasz és állítás hangzott el az elmúlt több mint tíz évben a versekkel kapcsolatban a Dokk Irodalmi Kikötő felületén. Vagy akár szemezgethetnék az elmúlt hónapok beírásaiból, akadnak kérdések a mostani időkben is bőven. Kérdések, amelyek érintik közvetlenül a költészet mibenlétét, megjelenési és megfogalmazási módjait, az érthetőség témakörét, a költészet eszköztárainak időszerűségeit, és sorolhatnám még hosszasan az aktuálisan szóba került területeket.

 

A vers mint az Isten hiányának médiuma –
közvetítés és közvetíthetetlenség Isten és ember között

Megjegyzések Paul Celan Psalm – Zsoltár című verséről

 

Zsoltár

Senki sem gyúr újra földből, agyagból,
senki porunkat fel nem igézi.
Senki.

Dícsértessél, ó Senki.
Kedvedre vágyunk
virulni.
Szemben
veled.

 

Kedves János [Madár János, a Rím Könyvkiadó vezetője, az Arcok és énekek című versantológia kiadója – SP]! Amit a minapi antológia-bemutatón mondtam, ma is állom. S hogy el ne felejtsd, le is írom. Ha körülnézünk s le a mélybe, alattunk és köröttünk új özönvizet láthatunk. De ne mondjunk erre rosszat, ne botránkozzunk meg rajta és ne siránkozzunk miatta. Mert özönvizeket az Úr szokott a földre küldeni. S mindig volt oka rá. Titka pedig oly magas, hogy mi ezt, halandók, halandó ésszel fölfogni úgyse lennénk képesek. Másrészt azért se (botránkozzunk, rosszalkodjunk és siránkozzunk), mert özönvíz nélkül Noé-bárkák sem létezhetnének. Olyanok, mint amilyen az általad ácsolt-barkácsolt is: az Arcok és énekek. Hála hát néked, aki összegyűjtöttél bennünket – harákoló, krákogó, károgó, miákoló, rikácsoló, pintyegő, mormogó és dürrögő vadakat-madarakat. Mi lenne velünk nélküled, jókor-készült, akácból-szantálból-vörösfenyőből faragott bárkád nélkül. Bizony semmi, talán már el is pusztultunk volna. De így, vitorlázva-evezve s vitetve is az árral, reménnyel nézhetünk még mindig a jövendőkre. S ezeken túl is vagy Te Noé, aki nemcsak összegyűjteni képes házanépét, de szereti a bort is és a nőket. Nélkülük pedig nincs élet, s ha jól tudom, költészet sem.

 

„Ő írt magának éjnek évadán,/Gubbasztott híven csöndes bánatán,/A mulandóság ült szemben vele.// S míg egyre-másra gyűlt a levele,/Erdélyt siratta és az égre gondolt,/A halottak közt maga is halott volt.” Juhász Gyula Mikes című szonettjének utolsó soraival egy példaszerű hűséggel és önfeláldozó szeretettel vállalt szolgálat legbensőbb titkaiba, a bujdosó létforma talán valaha volt legfőbb magyar tanújának talányos-tragikus misztériumába nyerhetünk betekintést. Abba a valamiként élethivatásnak/életfeladatnak tekintett rodostói zágoniságba, amely a száműzöttségben is a sorson fölülemelkedő, tündökletes székely lélekkel, az idegenségben is a szülőföld szerelmetes igézetével, az otthontalanságban is a kiküzdött otthonossággal, a reménytelenségben is a Gondviselésre hagyatkozó erős bizodalommal volt teljes.

 

Kritika, irodalom, tudomány, üresség

Kelletlen, kontár és provokatív eszmefuttatás a kortárs magyar irodalomkritika tendenciáiról

Nagy inflációja van manapság az irodalomkritikának, műelemzésnek, ez talán senki számára nem kérdéses. Ha a magát még többé-kevésbé írás- vagy olvasástudónak tartó emberek jelentős részét megkérjük, hogy adjanak valamiféle definíciót az irodalomkritika, illetve akadémikus(abb) körökben az irodalomtudomány szavakra (de talán nem érdemes a kettőt szorosan különválasztani), sokan bizony csak csóválják a fejüket. Persze tudják ők, hogy arról a szebb napokat látott akadémiai diszciplínáról van szó, mely az irodalmi szövegekkel, azok értelmezésével és összefüggéseivel foglalkozik, de amikor az ember fia az irodalomkritikai szövegek funkcióján, s – talán még gyakorlatiasabb módon – azok hasznosságán kezd el gondolkodni, könnyen zavarba jöhet.

 

Utassy József boldog-szomorú stációi

Utassy József költészete ’45 utáni líránk egyik legeredetibb és legfigyelemreméltóbb teljesítménye. Az 1941-es év tavaszán Ózdon született költő esztétikai magatartását a recepció sok-féleképpen jellemzi: „boldogságkereső” és „démonokkal csatázó” költő, „az elemi össze-függések” és „a verssé vált indulat” költője, „a dalba oltott irónia” és „a csillagfegyelmű ének” költője, a „gyönyörű helybenjárás” és „a küzdelem költője”, a megtorpanásaiban és újrakezdéseiben saját transzcendenciájára és növéstervére figyelő „korszerű romantikus”. És mindezek foglalataként –akárcsak az örök példa Petőfi- a legfőbb életértéket és legnagyobb kihívást jelentő szabadságszerelem költője is ő.

 

Levél Mirtse Zsuzsának

Kedves Zsuzsa! Tényleg nehéz ügy ez. Vagy inkább groteszk. Hiszen az, amit joggal várhattunk annak idején a digitális technika elterjedésétől, a kulturális javakhoz való hozzáférés „demokratizálását”, az egyelőre még várat magára. Egyelőre több mint bőséges tapasztalataink a közhelyes feldicsérések, másfelől a kötözködő, aljas lehúzások gyakorlatáról vannak. Azokról, amiket Te is említettél. De folytathatnám a sort (hogy miket látok magam is) – az ocsú és a búza egybedöntögetését, a dilettantizmus árvizét, amely partjai közül ki is csap, s talán nem túlzás, ha azt mondom Petőfivel: „el akarja nyelni a világot.” És nem is csak a virtuálist. Begyűrűzik a „valóságosba” is.

 

Weöres Sándor Antik szonáta című versciklusát szeretném bemutatni röviden. Azért ezt, mert szerintem ez a kevésbé ismert műve is magán hordozza nagy költőnk legfőbb kézjegyeit, relatíve egyszerű mivoltában is megmutatja azt a különleges univerzumot, amiért nagyon lehet szeretni Weöres Sándor életművét.

A ciklus az Egybegyűjtött írások bővített kiadásában jelent meg először 1975-ben. Ez is jelzi, hogy maga a szerző nem tulajdonított különösen kiemelt fontosságot neki, tehát például nem szerkesztette bele valamelyik nagyobb művébe, nem helyezte valamely kötet központi helyére, nem tette valamely nagyobb gondolati vagy formai egység reprezentatív vagy címadó darabjává. De ez nem von le egyébként az értékéből. Négy versből álló önálló kis mű, önmagában is befogadható, értékelhető.

 

„Miért írunk verset?”

A versírás motivációiról

Én úgy látom, a versírás alapvetően érzelmi kérdés. Ezen belül az érzés és az együttérzés motivációja a meghatározó. Az első egyértelmű, de sokan meg is állnak annál. Az érzés másképp megközelítve hangulat: öröm, bánat, szerelem stb., és ez hitelesíti az írás gesztusát. Az élmény vagy megvan, vagy nincs. Csakhogy ez hozzáállás még döntően passzív, hiszen a költő ilyenkor magában keres valamit, ami nem feltétlenül függ össze az ő aktivitásával.

Az empátia az, ami már aktivitást is igényel. Az érzelmek eleve abban jelentenek többet az érzéseknél, hogy az ember tudatosan vagy részben tudatosan válogat a jelen és a jelenbe hozható érzései közül. Az érzelem egy irányba tartó és egy irányba terelt érzések összessége a lélektan szerint is. Az empátia még ennél több: a beleérzés, belelátás, belevetítés képessége.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: