Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Mivel a költői önreflexivitás és az asszociációk lánca soha nem ön-azonosként mutatja a nyelvet, sőt maguk a szövegen végrehajtott műveletek is igényelnek bizonyos retorikai szépítgetést, a regények szövete mindig az olvasó tudatában áll össze egésszé. S hogy van e két egyforma olvasat, az vélhetőleg örökre titok marad.

Mészöly Miklós pályájának legtermékenyebb fázisaiban még nem rendelkezett a magyar kritikai közélet pre-teoretikus látásokkal, de nem is akadályozták a megértést poszt-hermeneutikai előfeltevések. S itt talán valóban indokoltnak tűnik a kifejezés, hogy: unikális jelenségként formálódó-alakuló Mészöly-életmű előtt akkoriban értetlenül állt a nagyérdemű közönség. Mi most a helyzet?

 


EGY IDEGEN MŰFAJ ÚJ OTTHONNRA TALÁLÁSA
Tanulmányvázlat a haiku műfajáról és jelenlétéről a magyar irodalomban

 

I.
Amikor 1905-ben Franciaországban az első európai nyelven írt haiku-kötetet kinyomtatták, beláthatatlan fejlődés vette kezdetét; hiszen jóval többről volt szó, mint hogy a Távol-Kelet valamely versformája egyszerűen elterjedtté és szívesen alkalmazottá vált a nyugati népek irodalmaiban. A keleti verstípus az elkövetkező időkben ugyanis - bár alapvető poétikai jegyeit mind megformáltsága, mind pedig tartalmi vonatkozásában megtartotta -, egyre markánsabban függetlenedett eredeti gyökereitől és világszemléleti-filozófiai meghatározásaitól, változásának, alakulásának fontos ága lett az angolszász, francia, német stb. költők műfaji tágasságú felfogásának megfelelően kialakított szabadabb gyakorlata. Persze, az ilyen módon hihetetlen gyorsasággal megszülető modern haiku irodalmi frissítő ereje és újszerűsége végső soron nem választható el a századforduló általános szellemiségétől, Kelet kulturális (újra) felfedezésének eufóriájától; ennek megfelelően hiba volna teljesen önállósult jelenségnek tekinteni az azóta eltelt évtizedek nyugati haikutermését, hiszen adoptálása, szerves beépítése már önmagában valami elütő, egzotikus elem visszavonhatatlan meghonosodását és latens továbbélését jelenti, bármennyire vitatott is egyes művelőinek viszonyulása az eredeti mintákhoz.

 

Megszállottan egyetlen szerző nyomában?

 

Értékelő bekezdések Kántás Balázs Paul Celan-tanulmányairól

 

 

Kántás Balázs egyike azon fiatal kortárs magyar irodalomtörténészeknek, akik úgy látszik, következetesen, már-már mániákusan kitartanak egy szerző / kutatási téma mellett, s akik többéves munkát szentelnek annak, hogy a választott szerző életművét egyre jobban, egyre mélyebb részletekbe merülve megismerjék. Kántás már 2010 óta elmélyülten tanulmányozza Paul Celan költői életművét, melyről több kisebb-nagyobb tanulmánykötetet publikált, a magyar Celan-recepciót számos értékes fejezettel gazdagítva.

Első szakkönyvében, a még 2010-ben megjelent A magába zárt vers című kismonográfiában Paul Celan költészetéről, annak fordíthatóságáról és magyarországi recepciójáról értekezik. Ezt követte egy elmélyült irodalomelméleti tanulmány, A közvetlenség illúziója, majd egy rövid műhelytanulmány-féleség a líraesztétika témaköréből, irodalom- és művészettudomány határterületeiről, A szépség aktualizálása Paul Celan kései költészetében.

 

Krasznahorkai regényének, illetve Tarr Béla ebből készült filmadaptációjának minden bizonnyal legrejtélyesebbnek és legkörülhatárolhatatlanabbnak tűnő szála a cirkuszi társulat és a Herceg narratívája. A preparált bálnát a városba hozó társulatról már a történet elején kiderül, hogy különös cirkuszi torzszülöttének hordószónoklata más településeken is feszültséget keltett. A bálna, mint gigantikus, a tengerből kiragadott élőlény önmagában is meglehetősen abszurd jelenség, puszta jelenlétével képes felkavarni az egyszerű emberek életét. Megjelenése a regényben nyilvánvalóan szimbolikus – egyszerre lehet a nagyság és az élet, ugyanakkor mivel egy preparált állati tetemről van szó, egyszerre az elmúlás, a halál, sőt, mesterségessége révén a szemfényvesztés, a megtévesztés szimbóluma. A Herceg alakját félelmetesebbé, ugyanakkor hihetetlenebbé, képlékenyebbé teszi, hogy a szerző egyszer sem láttatja szemtől szemben az olvasóval, pusztán egy jelenet erejéig bukkan fel, mikor Valuska kihallgatja a cirkuszigazgató, a Herceg és a csupán Mindenes névvel illetett, szintén bizarr, kezdetleges magyart beszélő külföldi tolmács beszélgetését.

 

A könyv szeme

 

Az utazás eszménye: autentikus szubsztancia. Átfogó, tendencia. behálózza a tájakat. Mozgó gondolkodás: klasszikus bölcselet. Benne hemzsegnek a központi karakterek. És szerkeszti az életművét a lét. Az Úr kebelén nyugvó nagy ég. Mintha egy szilárd jellem lakna a bekötött papírtömegben. A könyv szeme kék. Egy vers néz ki a borítója alól, ami a meghalást tartóztatja fel. Íme, a tágasság: látomás és hatás. Mindig ki van téve az újraértelmezésnek. Az üzenet, ami a műben hozzáférhető. A remény tenyerén nyújt át a neki a nyomdai szedő. az a szerencse, hogy meg van szólítva. A létezőn kívüli is való van. Nem merül ki a merengő a szóban. Az elcsöndesült időző hol van? A barázdált papírra alvadt a holnap. Az égből remek gondolatok hullanak. Egy mondat áll össze: a pillanat.

 

Jézus Krisztus posztmodern valósága

 

Létezés - esszé

 

 

1. Transzcendencia és omnipotencia

 

A bibliai hit alapjairól Derek Prince írt nagyszerű könyvet, amelynek a címe: A kereszténység hat alaptanítása.[1] Ebben található néhány mondat, ami témánk szempontjából nagyon fontos: „Isten Izrael számára szóló különleges tervének középpontjában az az ígéret volt, melyet szövetségkötéssel is megpecsételt, hogy elküldi nekik a Szabadítót, Akinek az Istentől kapott feladata, hogy megváltsa az emberiséget saját lázadása minden következményéből és visszavezesse a Mennyei Atya kegyelmébe.” Ezt a személyt, a Messiást találjuk meg az Újszövetségben, azt a Jézus Krisztust, Aki végül nemcsak Izrael miatt, hanem a nemzetek és az egyház miatt is elvégezte, amit Isten rá bízott. Meghalt a bűneinkért, feltámadt a halálból a megigazulásunkért. S aki hisz Benne, annak üdvösséget ad. S a Messiás még vissza fog jönni személyesen újfent, hogy elvigye magával az egyházat a Mennybe.

 

Lapkókat olvasok...

 

Műút. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, 53. évfolyam (Új folyam), “2008005” [’08/1.]

 

 

* Formátumra, alakra, továbbá borítóra nézvést mintha a Nappali ház (┼1997) támadt volna fel, és a 2007 előtti Kalligram tipográfiája jönne vissza belívileg (tehát fekete-fehérség az 1970-es évek neoavantgárdjának mára tradícióként megszokott “rendhagyásával” egybekötve). E kettő násza tehát – ha nem is éppen a boncasztalon, ám – a nászasztalon! D. h. alapvetően kellemes, élvezetes menet(ígéret) ám a kényelmi kondíciókról el lehet gondolkozni; hálószobáról, vagy csak ágyról akár, még bőven álmodozhat az ember. Aki nem ma kezdte, aki látott már egyet s mást (és a főszerkesztő, Zemlényi Attila az évjáratok közelsége miatt nemzedéktársamnak mondható, és mindketten középkorúak vagyunk immár), az óhatatlanul ilyesmit lát bele a dologba, amikor forgatja, olvasgatja, illetve nyilván óhatatlanul ilyesmit szeretne (vissza)hozni, miközben létesíti, szerkeszti a kéthavi folyóiratot.

 

Kuratórium

A homokszemek között fölbukkannak a hangyatojások. Felborzolja a levegőt a szél, összegyűri a hullámzást, beleír a pórusokba. A föld bőrébe hatol. Mint a plüss szőrzet és a hipermangán szemcsék. Találkoznak. Egy kis ciklon pörög a hegy szájában, egy levegőből kinőtt öböl, mintha az ékszerek közé dugott karkötő lenne, apró gyémántokkal. A tűnődés bebalzsamozza a lelket! Ugyan, a hiúság zománca lepereg „A hatalom hallgat, a múmia néma.” Hallani fentről a besebesedő felhők közül. A pók bőbeszédű reggel, egy tündérhajszállal csalogatja fel hálójába a legyet. Kis ólomkatona dől el a márványmintázatú pódiumon, a csend felbomlik. A lárvákból kikelnek a mentségek és a hírek. S a fundamentumok recsegve-ropogva jajveszékelnek. A homokóra megáll, egy képernyőre merednek a kuratórium szemei. Most veszik észre, hogy ők maguk üldögélnek a forgatókönyv lapjai között.

 

Megszállottan a Nyugat nyomvonalán?

 

Esszéisztikus bekezdések a Nyugat(os trandíció?) iránti oldhatatlan tiszteletről

 

 

Engedtessék meg a jelenséggel kapcsolatban az idegen szó használata: hatalmas ugyan puristáink hatalma, s Domokos Mátyás szellemisége bizonyosan máig is él (némelyekben), azonban itt most a lélektani (pszichológiai…) szakkifejezést kívánjuk használni! Akként pedig precízebb a veretes latinitás eme rendelőpamlagi csökevénye…

Tehát azt állítom, hogy a Nyugattal kapcsolatban lényegében mindmáig bizonyos fixációban, mégpedig áhítatosban, leledzik irodalomtörténet-írásunk, irodalmi köztudatunk és – főképpen – nem csekély számú írónk, literátorunk, publicistánk tudata. Mire alapozom ezt a vélekedésemet? Hát úgy megfigyeléseimre, szóval hát úgy-úgy… Ki tudja voltaképpen?

 

A magába zárt vers

Esszéisztikus bekezdések Paul Celan költészetének kardinális vonásairól

 

Kevés olyan lírikus volt a XX. század folyamán, akinek életművéről annyi elemzés született, mint a Paul Antschel néven született bukovinai német-zsidó költő, Paul Celan (1920-1970) munkáiról. Habár a szerzőt az irodalomtörténet elsősorban a holokauszt legjelentősebb szerzőjeként tartja számon, a legtöbb elemzés álláspontja szerint sem szabad művészetét, főként kései verseit erre az egyetlen aspektusra redukálni – a celani költészet sokkal mélyebbről, sokkal elvontabb lírai-lelki mélységekből fakad, mely talán egyetemes és kontextuson kívüli értelmet adhat a költői életműnek.

Mint ahogyan azt Bacsó Béla is állítja A szó árnyéka című, Celan költészetéről írott kismonográfiában, Celan művei nem szoríthatóak be valamilyen skatulyába, irodalomtörténeti/-elméleti kategóriába – a verseknek saját, mintegy önmagába zárt világa, magja van, amihez az olvasó talán egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen férhet hozzá.

 

Hollywood (t)akarása

 

(h)arc poetica

(avagy) képzelt/„képzett” levél Natalie Portmannek –

 

 

A klónok támadása olyan film 2002-ből, jut eszébe, amelyikben Natalie Portman is játszik. Vagyis Dominique Swan, más megjelöléssel (az eredeti családival talán), amely kettősség már önmagában egyfajta mutálódást sejtet (ha nem is mindjárt mutáció létrejöttét); verbális területen, a nyelvi kifejezés világában, a névtani jelenségek szintjén. De említhetne más mozikat is tőle, azaz a közreműködésével: Baljós árnyak (1999), Támad a Mars (1996) vagy éppenséggel A sithek bosszúja (2004). Nem „említ”. Hiszen már említett is!… Könnyű beleszaladnia a Beverly Hills-i színművész asszonyka önkéntelen csapdájába, aki c/o ICM-es elérhetőségével igencsak közel van a tűzhöz, az emberiség ezredfordulós antropológiai önértésének legfőbb mozgóképi-feldolgozási műhelyéhez ott, a Wilshire Boulevard-on. Ha levelet akarna írni neki, oda kellene azt címeznie… Nem akar levelet írni (neki). Vagy mégis? Nem, egyelőre biztosan nem. Egyelőre az izgatja, kik vagy mik is azok a „sith”-ek? S hogy: mi az ember? Mi az emberforma, a human(oid) létező, legalább külsőleg micsoda – amúgy „fenomenológiailag”? Contrasted with animals, God and machines.

 

Szabó Lőrinc „kapcsolati térképe” írásai és dokumentumok

alapján – különös tekintettel késői szerelmi kapcsolatára

 

 

Bevezetés: Szabó Lőrinc (1900-1957) élete és pályája és Kozmutza Flóra (1905-1995) ifjúsága.

A tanulmány Szabó Lőrinc életének, életművének és kapcsolatrendszerének hatalmas tematikájából elsősorban késői – Illyés Gyuláné Kozmutza Flórához fűződő – szerelmi viszonyára igyekszik koncentrálni. A Péter László irodalomtörténész által nemrégiben alapos cikkben „leleplezett” kapcsolatot igyekszik elhelyezni Szabó Lőrinc lírájában és pályáján, illetve kapcsolatrendszerében. Ugyanakkor megkísérli Kozmutza Flóra mozgatórugóit és érzelmi motívumait is megtalálni. S azt a kérdést is igyekszik legalább felvetni, hogy a két megcsalt fél (Mikes Klára, illetve Illyés Gyula) valóban olyan gyanútlan volt-e, mint Péter cikkében véli?

 

A 2014-es év elején megszerkesztettem és utószavaztam egy idegen verseskönyvet.[1] (Az üzemmérnöknek képesnek kell lennie arra, hogy alkalomadtán maga is odaálljon még az esztergapad mellé.) Habár nem kifejezetten a szerző ellenében jártam el (no, természetesen!), mindazonáltal olyan elveket is érvényesítettem munkám során, amelyek – legalábbis azzal a kontúrossággal, ahogyan felvetettem és aztán végigvittem őket – „áldozatom” eredeti elképzelései között nem szerepeltek… Ilyen körülmények között a kívülállónál valamivel személyesebb várakozásokkal nézek a kötet fogadtatása elé: ha már én alakítottam pontosan olyanná, amilyen lett, hát nem csekély mértékben a saját felelősségemet is éreznem kell recepciója alakulásában. Mintegy fél évvel az összeállítás megjelenése után átmeneti mérleget vonhatok most, különösen két recenzióra támaszkodva. Az egyik különösen rossz, a másik különösen kedvező értékelést ad a műről, művünkről.

 

Irodalom – ósdi lom?

Esszéetűd a(z) (kortárs?) (magyar?) irodalomról három tételben



 

1. Kritika, irodalom, tudomány, kiüresedés

 

Kelletlen és kontár eszmefuttatás a kortárs magyar irodalomkritika tendenciáiról

 

Nagy inflációja van manapság az irodalomkritikának, műelemzésnek, ez talán senki számára nem kérdéses. Ha a magát még többé-kevésbé írás- vagy olvasástudónak tartó emberek jelentős részét megkérjük, hogy adjanak valamiféle definíciót az irodalomkritika, illetve akadémikus(abb) körökben az irodalomtudomány szavakra (de talán nem érdemes a kettőt szorosan különválasztani), sokan bizony csak csóválják a fejüket. Persze tudják ők, hogy arról a szebb napokat látott akadémiai diszciplínáról van szó, mely az irodalmi szövegekkel, azok értelmezésével és összefüggéseivel foglalkozik, de amikor az ember fia az irodalomkritikai szövegek funkcióján, s – talán még gyakorlatiasabb módon – azok hasznosságán kezd el gondolkodni, könnyen zavarba jöhet.

 

Géher István „Új Folyam” című, 1998-as verseskötetének nyitóverse[1] – a költőre, s főként kései életművére természetesen oly jellemző módon – klasszikus shakespeare-i szonettformában íródott. A szöveg három egységből áll össze, egy nyolc, egy négy, majd egy kétsoros tömbből, az úgynevezett kódából. Ezen egységek pedig nem csupán strófikai és metrikai alkotóelemei a versnek, de egyúttal remekül szerkesztett gondolati egységeket is alkotnak.

Géher itt is a rá jellemző, megszokott kontemplatív-meditatív, alanyi költői hangvételben szólal meg, mindezt poétikájára szintén jellemző önmegszólítással kombinálva. Bár első ránézésre a szöveg nem egyéb, mint afféle alanyi költői meditáció, kissé talán túlzottan is filozofikus lírai merengés az emberi létezésről, mint olyanról, mely nem igényel ennél sokkalta mélyebb, rétegzettebb értelmezést, a felületes olvasó e téren könnyedén csalatkozhat. Mert bár a szöveg alapvetően egyszerű lírai építőkövekből áll össze, mondanivalója, ha és amennyiben van ilyen, illetve a benne elrejtett irodalmi utalásrendszer annál jóval rétegzettebb, összetettebb.

 

A vér, a szellem és az írás

Anyag és üzenet. Jézus vérében benne van az evangélium. Maga a makulátlan vér hordozza a jó hírt. Voltaképp az írást feszítették keresztre. A logosznak folyt ki a vére. Mert Ő a testté lett ige. Azután erre a vérre épült az egyház. Jeruzsálem, Efézus, Korinthus és Filippi. Az ószövetségi szövetbe belevarrta az új szőnyegmintát. A kegyelem azután megtisztította a megtért eklézsiát. Szimbólum gesztusba nőve. Az egyház tulajdonképpen a bárka, amibe bemehetnek, aki meg akarnak menekülni. Aki meg nem, az Jónás cethalának a gyomrába kerül. Magyarán Abbadón ölébe. Minden ember átélte már egyszer a többi embert! Ha süllyed a hajója, sebaj, csak egy másik világba süllyedjen át! Gondolja a cinikus és sztoikus gnosztikus. Tehát, kár aggódni! Nem igaz. nem mindegy, hová pottyan a ponty. Örök a tévedhetetlenség, mint az értelem és az idő. A közvetlen érzékelés gerjeszti és tölti fel az „ivadékokat”. Lázasan érzékeli a „nemlét”. Hogy folyamatosan fenyegeti a Menny! A testbe költözés pillanata maga az ihlet. A lélek szinesztéziája. Egy illat felfeslik. Az élet szövete alól előbukkannak „rejtett édességek”. Jézust újra felfedezi az idő.

 

Fordítás és / vagy költészet?

 

Esszékísérlet a versfordítás gyakorlatáról, esztétikai értékéről és jelentőségéről, egy józan, középutas álláspont kialakítása céljából

 

 

Mivel a versfordítás gyakorlata nem homogén, ami azt illeti, nyelv-, kor-, kultúrkör-, és persze mindenekelőtt fordítóspecifikus, a nézetek lényegét és lehetőségeinek határait illetően igencsak megoszlanak. Itt és most megpróbáljuk röviden összevetni a ,,konzervatív” és ,,liberális” versfordítási gyakorlatot, már amennyiben lehetséges ilyen szélsőséges tipológiát alkalmazni a határokat illetően, hiszen, mint azt már korábban hangsúlyoztuk, ezek a határok gyakran egybemosódnak.

 

Szabadkőművesség – mi végre?

Szubjektív értelmezési kísérlet Gotthold Ephraim Lessing Szabadkőműves párbeszédek című dialógusához

 

 

Esszémben röviden és lényegre törően a „szabadkőműves irodalom”, már amennyiben létezik ez a kategória, egyik korai darabjáról, Gotthold Ephraim Lessing Szabadkőműves párbeszédek című drámájáról szeretnék szólni. A mű megítélésem szerint magában foglalja a kérdést, mely Heidegger nyomán valahogy így hangozhat: Szabadkőművesség – mi végre?, a szabadkőműves munka, éthosz, gondolkodás értelmére, létjogosultságára illetően, s ha tüzetesen olvassuk, akkor minden bizonnyal a kérdésre adható választ is… Azért is választottam többek között a XVIII. századi német író és esztéta e rövid, töredékesen fennmaradt művét, mert bár jól tudható róla, hogy a XVIII. században keletkezett és szereplői a korabeli Német Birodalomban élnek, az öt párbeszéd a lelkes, már-már naiv módon idealista szabadkőműves-jelölt, majd avatása után később csalódó ifjú Ernst és a már meglett szabadkőműves, a mélységesen szkeptikus, ám azért korántsem egészen hitehagyott Falk dialógusai lényegében bárhol és bármikor, akár ma, posztmodern korunkban is elhangozhatnának, eltekintve persze egy-két egészen konkrét történelmi referenciától.

 

Otthon, (de csak) majdnem

Ekaterina Joszifova költészetéről magyar nyelvű válogatáskötetének ürügyén

 

 

Ekaterina Joszifovának, a kortárs bolgár költészet kiemelkedő alakjának viszonylag későn jelent meg válogatáskötete magyar nyelven. A Szondi György fordításában napvilágot látott Otthon, majdnem című kötet hiánypótló a bolgár költészet magyar recepciójának történetében, éppen ezért úgy gondolom, mindenképpen megérdemli az elfogulatlan olvasói figyelmet.

 

A jelen rövid esszé arra tesz lényegre törő kísérletet, hogy Paul Celan egyik ismert versét a medialitás elméleti szempontrendszere felől (újra)olvassa, főként az elektronikus és optikai médiumok lehetséges reprezentációra koncentrálva a vers szövegvilágán belül. A médium és a medialitás lehető legtágabb definícióját igyekezzük használni, következésképpen mintegy McLuhan[1] nyomán médiumnak tekinthetünk mindent, ami információ közvetítésére és / vagy tárolására alkalmas, beleértve a nyelvet, a művészet megnyilvánulási formáit, illetve jelen esetben természetesen a technikai médiumokat. Emellett vizsgálódásom abból a hermeneutikai alaptézisből indulok ki, mely szerint befogadás és megértés nem lehetséges médiumok, tehát közvetítés és közvetítettség nélkül.[2]

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal