Videó

A Petőfi Irodalmi Múzeum videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kántor Zsolt: A szerző eltűnik, a szöveg beszél – Kép-infláció

 

 

 

 

A szerző eltűnik, a szöveg beszél

Kép-infláció



Van már poszt-digitális művészet, van hibrid művészetentitás. Amikor teret hagynak a véletlennek a festőművészek és így maguk is meglepődnek, mire képes az anyag, a csurgó, fröccsenő színek. Az ember majdnem festőgép lesz, de mégsem válik teljesen azzá, mert gondolkodást képvisel akaratlan mozzanataiban. Az okos vasaló mutatja az órát. Visszajelez az alátett anyag paramétereiről. Hangot ad ki, ha túl sokat dolgoztattuk. A könyv, a nyomtatott hallgat, csendben marad, nekünk kell megalkotnunk okosságát. Ez kreatívabb praxis.

A szót nem lehet magára hagyni, hogy dolgozzon egyedül. A szó nincs maga. Hagynánk a mondatot, hogy kössön meg éjszaka, majd olvadjon vissza nappal. Ő úgy marad a papíron, a gépben, ahogy hajnalban abbamaradt. Ahogy megcsináltuk előző állapotát. Azaz ő maga, a nyelv csinálja velünk. Még ha szándékosan gondolat nélkülivé akarnánk tenni a művet, akkor sem válhatna azzá.

Mivel a gépet és a papírt az ember hozta létre, valamiképp maga a tér és a kőtömb vagy a festékes tubusból kifolyt csepp is alkalmasint: beszél a néző szeméhez, eszéhez és képzeletéhez. De akarat nélkül nincs befogadás. Reflektálunk a jelenségekre, hangokra, formákra és impressziókra. Alvás közben viszont mindig nézünk valamit, a recepción tartózkodunk, hogy egy megfelelő pillanatban nekilássunk a szobafoglalásnak. A téma megtalálásának.

Sokáig csak a forma közvetítő közegeként tekintettünk az anyagra, később alakult úgy, hogy maga az anyag lett a téma, mint főhős. Nemcsak technikai szükséglet lett, hanem esztétikai minőség is. A jelenlétből jelentés. A szövet, az ecsetszőr, a vászon és a festék. Nagyon izgalmas, ahogy viselkednek megfigyelés alatt. Ahogy beleszólnak a dolgokba, kiszakadnak, felgyűrődnek, ahol nem kellene, elcsöppennek, ahol épp megkötniük kellene, ott lefolynak.

Odaragadnak a kifejezni kívánt úthoz, amin épp eljutunk valami fontoshoz. Kitüremkedésük, rücskösségük miatt ott lesz a mű végtelen távlatú, ahová nem szántunk ilyen jelentést. Miként születik a jelentés? A gondolat. Hát így. Anyag és forma, ész és játék egymásba szövődve mond el valami különöset, amit nem pont úgy akart a szerzői én. Hanem hogy?

Most arra hívom fel olvasóm szíves figyelmét, hogy akarjunk teremteni. Isten erre a célra alkotott minket. Bele van kódolva a szívünkbe az Írás. Ha más nem, rajzolgassunk egy kockás füzetbe, vagy írjunk le szokatlan kifejezéseket. Persze ez terápiának sem rossz, de én most a jókedvből való alkotásra gondolok. Vannak groteszk helyzetek, amiből remek novella lehet. Például, ha a legszebb nyakkendőm belelóg a pisibe, amikor lehajolok a vécékeféért. Vagy ha a pirítós kenyér beleugrik a mosogatólébe. Hoppá! És mi mégis láncot hordunk? Ide veled! Moccanatlan arcunk. Nézzünk néha a tükörbe, ha esetleg túl komolyan vettük magunkat előzőleg egy szituációban. Rögtön eltűnik az önáltatás. A bölcsességet felülről kapjuk, nem termelődik ki magától, mint a dopamin. Foglalkozni kell az anyaggal, a nyelvvel meg a gyurmával, hogy egyszer csak beléphessen a tevékenykedésbe a Hang. Nem kell valóságos hangnak lennie. Belül is jelezhet. S a jelentésképződés lezárhatatlan. Nyitva hagyott ajtó a szövegbe, a képbe. És kijönni is lehet belőle. Másra gondolni, mint amire predesztinál a partitúra. S nem kényszerít ki semmit a mű. A kötelező elgondolás távol áll a festékes tubustól. elfolyik a tartalma, oda, ahova nyomja a kéz.

 

 

 

  
  
 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.