VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szepes Erika: A költő, akit csak jelenéseiből ismertünk – In memoriam Láng Éva (1925 – 2013)
A költő, akit csak jelenéseiből ismertünk In memoriam Láng Éva (1925 – 2013)
Első jelenés: a meglepő A legelvtársibb időben, az ötvenes évek első felében, nagy hivatástudatú, fontos elvtársak értekeztek éjszakába nyúlóan, gomolygó cigarettafüstben, kis csészéik alján beszáradt kávézacc, Marx-Engels- Lenin- Sztálin pedig figyelte őket.. Nagy feladatuk volt: minisztert kellett jelölniük a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium élére. Első számú jelöltjük egy alacsony, halkszavú, sűrű bajuszos férfi, aki előtt számokkal, geometriai ábrákkal telefirkált papírok tornyosultak. Magas homlokáról az izzadságcseppek sűrűn hullottak a papírhalomra. Elmúlt éjfél. Hirtelen kivágódott a nap közben szigorúan őrzött, de éjszakára őrizetlenül hagyott terem ajtaja, és bemórikálta magát a Csárdáskirálynő Sylviája, habos tüllből és fényes szaténból művészien kreált alkalmi kosztümben, széles kalapjáról oldalra lefittyedt fácántollakkal. Az értekezlet elcsigázott résztvevői megbűvölten meredtek a látomásra, aki negédesen megszólalt: - Az uramért jöttem! A mondat ugyanolyan anakronisztikus volt, mint a jelenés öltözéke: az ott izzadó férfinak megszólításként elsősorban az „elvtárs” járt, kevésbé hivatalosan a „férjem”, de az „uram” egy olyan, letűntnek hitt világból szólt, hogy az ily módon megszólított azonnal hiteltelenné, megbízhatatlanná vált a többiek szemében. Az alacsony, bajszos, szemüveges férfi meghajolt asszonya előtt, aki karon ragadta és kivonszolta. A férfi otthon kezet csókolt a nejének. Sosem lett belőle miniszter.
Sámson! Falakat döntünk mi ketten. Ha énekem, táncom leigáz, játékszer vagy a kezemben. Megkísértjük a lehetetlent: eső vagy a sivatagomban. Hogy szeretsz, meséli csönded, míg szétáradsz minden tagomban. … Kővel dobálnak elleneid, ébredj! Az egész csak álom. Sámson, ne félj! Jövök! Segítek! Könnyebb lesz, ha a hajad levágom. … Megfizetlek, rajtad ragyogok, formállak, mint lantos a verset. Sámson, dicsérj! Sámson, imádhatsz! Tudjam, feladtad magad nékem. (Sámson)
Második jelenés: az öntudatos Ókori jelmez: fehér ruhán keresztbevetett, az egyik vállon fibulával megtűzött fehér kendő, a jövőt hiába prófétáló Kasszandráé, aki tudja, mit kéne tenni az életben maradásért, de nem hisznek neki.
Én megjósoltam, mer biztosra vettem: Kasszandra-sorsom kinevettetés. Ahogy az idő araszol felettem, az ajkamra fagyott a nevetés. (Horror) Másutt is: A jós te voltál, én Kasszandra lettem. Trója felett vijjog, üvölt szavam. Az évszázadok elszállnak felettem. Megtisztul a bűnös, ha lelke van? („Iam proximus ardet…”)
Azt is tudta, hogy a női sorsot ő éli meg a legtökéletesebben.
Nekem megéri, hogy korábban keljek azért, hogy rend vegyen körül! Akkor örülök, ha erőmből termett termést aratok, és ha eszközül magam használom! Megéri, ha este a fáradtság lefogja kezem, ha ronggyá gyűr a kényszer, mert az ésszel esztelen hajtott élet vészjel nélkül végez velem. Nekem kell a sok, a még több, és a mindezért járó jutalom összerogyás, kell a terített asztal kora reggel, a napi szüntelen mozgás, portalan szoba, az otthon forma tér harmóniája, tárgyak zenéje, színek ritmusa, kell a betű, a gondolat mögötte, a gondolat – az enyémmel rokon - , társ-ösztönök mozgatnak ostorozva, csak önmagamat fosztva osztozom. (Megéri!)
Az öntudat odáig vezeti, hogy Hamlet anyjának szellemét képes önmagából előhívni:
„eszedbe jussak!” én, királyi ős, akit nem bástyafalra űz a vétek, hős voltam, falba ütköző, de nő, anyáid közt – legkirályibb ős…” („eszedbe jussak!” – Fiamnak)
Alakja felmagasodik agnus dei-ként is:
„Vád ez az iszonyú zene, a hangom keresztfa, a szavam bója, az országutak követelnek, legyek hasonlíthatatlan fájdalmak szószólója…” ( Most értem meg)
A Földön minden megtörtént, ami percenként megismétlődik velem – ( Opusculum)
Végül a költői, művészi öntudat olyan magas fokra hág, hogy kötetének szerkesztőjeként kénytelen voltam egy verse fölé az Ovidius-idézetet mottóként odaírni a híres Önéletrajz-ból: „Quidquid temptabam dicere versus erat”. Láng Évánál:
Én nem írom a verset. A szó szökik belőlem. (Annyira)
Harmadik jelenés: a szenvedő Talpig feketében. Arca hófehérre púderozva, szemöldöke fekete ceruzával vékonyan megrajzolva, szeme fölött zöldeskék szemhéjpúder; ez együtt a szürkéskék szemmel, a vérvörösre rúzsozott szájjal, egy vidéki színház maszkmesterének remeke a Bernarda Alba házá-hoz. A talpig feketéhez olykor kis fekete fátylas kalapot is feltett. Mintha temetésre indulna. Láng Éva jól tudta – ezért alkalmazta is -, hogy a jelmezek a lélek kivetítései. De milyen a lélek?
Festve lelkem. Cifra láda. Bőrbe karcolt száz ciráda. (Várnak)
A megtett életút lelkébe, bőrébe sok-sok cirádát, ráncot vésett. Nemcsak az életkor, hanem főként a viselt terhek. Közülük a legsúlyosabb, amitől haláláig nem tudott szabadulni, a túlélő bűntudata amiatt, hogy a kataklizmában elpusztult milliók halála ellenére az ő élete megmaradt.
„még ömlik, mint a tengerár, és tágul, mint a láthatár, az a kiáltó iszonyat, amin nem másít a tudat, amit nem gyógyít az öröm. Körülvesz és a bűvkörön nem lépek ki, mert fogva tart a könyörtelen és akart vezeklő kín, a bűntudat: élni tudtam az ég alatt, ami gyönyört takart, adott szeretőt, fiút, haragot, ami lángokkal pusztít el, megemészt gyötrelmeivel.” (Most, ötvenhárom évesen)
Ez az önvád, társulva az öregség-tudattal, sajátos, szarkasztikus én-képet rajzolt. Keservesen szenvedett a test romlásától, a hajdan szép nő torzulásától.
Ijeszt a bőrkeményedés. Az első ezüst pókháló a hajkoronán. Borzasztanak a mimikai ráncok. (Ijeszt)
Másutt megtoldja még egy olyan fájdalommal is, ami oktalan volt: a magánnyal.
Vén vagyok, bőrbe varrt porzsák, elárvult, magára hagyott. (Veret)
Az életérzés talán legösszetettebb feltárása a Kifaggatott című vers, amelyben a „rátörő sóvár ifjúság” felidézte múlt kerül szembe a jelennel:
Arcomon a ránc ránccal bíbelődött. … Hiába símult krémmel púderozva bíbornyi rúzs. Festett, torz vázlatok, kontár ecset-mázolmány szárad ott. Álarc, mit a lét szétszaggatott.
A legkeményebb szarkazmus különös módon nem leejti, hanem felemeli a verset az elszántság pátoszába:
Úgy figyelem magam én, mint gombostűn a bogárkát. Torlódó ráncok gyülevész seregétől fél a halandó. Őszül már a bozont, a sörénynek szürke a színe, tarkább, mint nagyanyám rég rongy kanavász lepedője. Azt már elviselem, ha kezemből a csésze kihullik, festéket, ha kenek, magasabbra húz a szemöldök, mint az a gyér szőröcske, amit ceruzám bekaréjoz. Már régen papirosra rovom fel, ami fontos. Zöld szemüveggel nézem, ahogy fut a perc mutatója. Árgus száz szeme les rám. Bőrbe kötözve nem illik lányos, múltbeli arcom lárvaszerű huzatához. … Malmot hajt az idő. Töretek forgó kerekétől. Bőszült cséphadaróm gyufaszálként zúz darabokra. Úgy figyelem magam én, mint gombostűn a bogárkát. Fogcsikorogva elviselem, ha eljön a vég is. (Gombostűn)
Negyedik jelenés: a tragika A tragédia nem Bernarda Alba házában éri, hanem saját, visszakísértő múltjában. Jeles András, a kiváló rendező filmet készített 1944 elejéről, arról, hogy miként válik egy erdélyi, téli kisváros békés, polgári otthonából őrjítő pokol a rettegés, az egymást vádolás, a gyanakvás, a kiútkeresés módozata felett összecsapó indulatok légkörében. A békés polgári családi élet felbomlását egy szép, vékony zsidó kislány írja le naplójában (a magyar Anne Frank feljegyzéseiként is emlegették a könyvet), ennek nyomán kísérhetjük az eseményeket. A felnőttek egymást gyötréseiben részt vesznek a kislány szülei, a szomszédok és a mindenkinél hisztérikusabb, őrjöngő nagymama. Jeles András megtalálta a nagymama szerepére a saját fiatal korában hasonlókat megélt Láng Évát, aki olyan hitelesen játszotta el a szerepet, hogy 1993-ban, a film elkészültének évében, ő kapta meg a filmkritikusoktól a legjobb női alakításnak járó díjat. A film érzelmi felfokozottságát, az eszeveszett állapotban sikoltozó nagymamát megpróbálom megidézni egy verskezdettel, amelynek túlzásai, harsánysága segít elképzelni a Senkiföldje nagyijának ordítozását. „Már harsonák az ösztönök, a torkok: kürtök, oboák. Micsoda iszonyú zene, sikolyt hörög a trombitád, perzselt ligetek, kopasz erdők, aknavető-dudaszó, ritmus a sötét, betemet, nincs, aki lefogja szemed, fák, fasorok, kopasz erdők, egyformák ezek a jelek, hóviharok, temetők árkában gyűlik a tetem…” (Most értem meg) A nyugtalanság, a tettvágy, a „nem felejtünk!” ösztönzése indítja arra Láng Évát, hogy felkutassa azt a Giorgio Perlascát, akinek önfeláldozó segítsége – hasonlóan Wallenbergéhez - 5200 magyar zsidó életét mentette meg. Kutatásai eredményeképpen Padovában lelték fel Perlascát, majd filmet készítettek róla Giorgio Perlasca, egy igaz ember története címen (2002, magyarországi bemutató 2004). A forgatás több jeleneténél Láng Éva is jelen volt, segítette, instruálta a rendezőt, majd a filmbemutatón felléptették, mint a film egyik létrehozóját. Láng Éva sosem felejthető múltját egy fekete táskában hordja. Ez a táska éppúgy tartozéka a lelki megjelenítésnek, éppúgy hozzá tartozik a „fekete jelenés” szimbólumaihoz, mint a fehérre mázolt arc és a fekete fátylas kalap.
Ez mind az enyém! Minden betűjét vallatom, eltűnt életek romjain kutatok, emlékek szelíd kísértetei kísérnek. Szabályosan összehajtva: oltási bizonyítványok, születés, halál iszonya, másnak hitvány karikatúra, fura kacat, lomtár, nekem oltár! … int a gyermekkor eszmélő jelene, a szülők, a testvér hús-vér nélküli múltja. Itt állok fekete örvénye felett, két méter mély anyaföldből, hat láb hosszú gödör fenekéről jönnek elém, nem holt tetemek, bár megszűnni tanító magányból intenek. A jelenük vagyok, őrzöm agyuk, fagyok és napfoltkitörések, tűrések sebeit, törvénytelenül életre ítéltek, gyötrelmeim – a kínjaik… (A fekete táska)
„Még él sejtjeimben az eldalolt árnyak magánya, antennák rázzák ökleik, ott áramszedők sikoltanak zsúfoltság kínjait hörögve, a házfalak eleven koporsók, hullik a föld dübörögve…” (Most értem meg)
„Mert járóbeteg a világ, az egy a mind-ért vezekel. Tanú vagyok. A bírák tettestársak. A tudatlanság és az átok fertőjéből az égre kiáltok…” (Ars poetica)
Kasszandra egész életében jajgatva prófétál – szenved attól, hogy nem hallgatnak szavára. Pedig a történelem – mint a mitikus Kasszandra esetében – most is sokszor igazolja a mai jósnő meg nem értett rémképeit.
és ránktelepszik újra a középkor, míg körülötted minden néma, holt, árnyként tengünk, lézengünk, megrabolt hitünkön ülnek víg halotti tort,
ma rám, holnapra rád kerül a sor… (Szonettek Löw Rabbi sírjánál )
A félelem nála nem pillanatnyi érzet, hanem sosem múló állapot. Idősen, egyre távolabb a múlttól, a görcs még fokozódik is. „Hol hatvan éve rettegek, ott 'gömbölyűek a hegyek’. Nem hósipkás a meredek. Az élők? Hullamerevek. Mirtusz, babér itt nem terem. Moha kushad az ereszen. (…) Sír a homok. Semlyékek mossák lábnyomod (…) Itt minden mindenről tehet. Felmenthetők? – A fellegek! Tavasz nyarat szül, ősz telet, szemétdombok a tyúkperek. Hol hatvan éve rettegek, ott vihar csöndesít szelet? Egy kárvallott ország felett emberben dúvad szendereg. (…) Itt megfizetsz a nevedér’? Ki ’kitántorgott’, úgy ítélt. Én? Itt maradtam, magamért. Az anyanyelvem volt a vért, fizetem az uzsorabért; a kövekért, a vizekért kell elviselnem, ami sért? Öröklött ősi hitemért büntettek. Meddig? Miért?
Hol hatvan éve rettegek, az ébredők már éberek! Ránktörnek az új hitlerek? Jelképek? Ősi módszerek?” (Ránktörnek)
Nemcsak ősei hitét vették el Láng Évától, de az emberiség jólétéért küzdők újfajta hitét is, ez legalább annyira meggyötörte.
Hányféle hitem foszlányokba tépték, és sárga helyett vörös csillagot gyaláztak, mennyi érem csillog ott, ahol kufáré minden, mi érték … a földön milliárd mezítláb szalad, éhhalálról tanúskodik a vérkép míg űrhajón repül a gályarab… (Szonettek Löw Rabbi sírjánál)
Minden félelem, görcs ellenére ragaszkodik ahhoz a földhöz, amit hazának nevez. Jogom van itt e talpalatnyi földhöz!
Nem lámpavashoz, lincshez, nem gödörhöz! Vereckén át jöttek az enyimek, kacagány helyett hozták hitüket. Azzal szerzett jogot az ősapám, hogy verejtéke csorgott a kapán, faragott kopjafát, a temetők őrzik kezenyomát… … A családfám NEMES! És úgy magyar, akár a gepida, vagy az avar, a hun, a kazár és a gót, -- hány tisztes náció, s mind bentlakók - . (Juss!)
A hazához ragaszkodásban elegyedik a fájdalmas múlt a megkötő jelennel. … Hol vándor költő-madarak laktak, guberálok a szeméttelepen. Sokan vagyunk, akik itthon maradtak. Itt letanyázott a jégkori nyár, kórót őriz az útszéli kereszt. Ember! Szorít a múltad, nem ereszt. A lelkektől fertőzött a határ. Nappalra virraszt a halálmadár. (Memento mori)
Nemcsak az ősi hit mártírjaiért jajong az ókori tragédiák karvezetőjének mai utóda, hanem minden szenvedőért, minden áldozatért. A távoli Martin Luther King meggyilkolására írta szép siratóját:
Úgy fekszik, mintha nyarak utóján vetéséretten learatva volna. Imára kulcsolva keze meredten… Vészjelet érezz! … Örvényes őszön temetik a sírba. A teste ében. Körülötte százszám fehéren álló alabástrom asszony reszket a sírnál… ( King)
Ötödik jelenés: a családfő A kiheverhetetlen veszteség, ami a családot érte, öccse halála.
Kicsik vagyunk. Ketten vagyunk, egymástól el nem maradunk. Egyet hiába veszt a sors - te szegfűszeg, én szegfűbors – párban megyünk. Kicsik vagyunk, egymástól el nem szakadunk, … Mint kétfelé osztottatok mindenből kifosztottatok, azt, amim volt, elvettétek, férgekkel megétettétek… (Ketten voltunk)
Sokan mentették át magukat az élet számára azzal, hogy új életet kezdtek, új családot alapítottak. Láng Éva új szerepbe lépett: anyaként és nagyanyaként – mint mindig – mindenben a legtökéletesebbet akarta nyújtani. Kockás flanelruha, kikeményített kötény, a hajat a homlokból hátra szorító pánt – ne hulljon a haj a levesbe - , makulátlanul tiszta otthon, állandóan frissen főzött étel, különleges ízek-zamatok, egyéni receptek, - Hogy ne legyél ellátatlan! – felkiáltással eléd tálalt nyolcféle édes és sós süteményt, kávé tejjel vagy tejszínhabbal – a Jeles András féle nagyi a békés polgári idillben. De az idill – egyetlen szó említésére: tea – elhangolódik, borússá válik. … Gyöngyöz a húsleves sárga korongja? Csöpp csipedettel a spárgaleves, pulyka aranylik? A krumpli szagát, ízeit őrzi a szád?
Borstea illata, ménta a fátyol. Leng. A teában a könnyem a víz. Sós az az íz. Cukrot sose látott findzsa, az ócska, a bádog.
Sólet. A babban a főtt libanyaknak füstje, a combnak a színe-java. Rakva a kamrafa, roggyan a rúd. Zsírban a kácsa, a lúd. ... (Éhen)
Emlékek az ételekben, ruházatban, helyszínekben. Minden emlék megköti, visszavonzza.
Húsz esztendőm. Ötven méternyi út. Jobbra a hentes, balra a vasút. Az aszfalton heget maró telek az arcomon árkokat metszenek. Tűsarkon tipegek.
Minden követ, fát ismerek. Fölémhajoltak, mint az istenek, megbámulták, hogy tántorogtam én a macskakövek tágranyílt szemén. … Húsz éve már egy másik ablakon nézem az eget. Rég nem itt lakom, de valahányszor erre tévedek, felismernek a gátfutó szelek, és hív a ház, a kövek, a falak, mindaz, ami belőlem itt maradt fogva tart. Nem ereszt. (Uzsoki utca)
A családjáért keményen dolgozó nő optikájával asszonyalakjait Medgyessy Ferenc masszív nőszobrainak arányaiból építi:
„Nézzétek asszonyaitok vasbeton derekát, pillér lábaikat, emelethegynyi szennyesek áradatát, só, gyufa, sör, bors szonettkoszorúit…” (Énekek éneke)
A család mint a női sors elsődleges színtere kiemelt szerepet kap a kötényes nagyi lírájában. Ír anyjáról:
…Te vagy, kit hisz a lelkem. Levált rólad fiad, ott fut a lányod. Ne várd! Ha majd csordul könnye utánad, megáldod úgyis. (Megáldod úgyis!)
Versekkel üzeni meg szeretetét lánya iránt (Ments föl!; Doktorrá avatás), fiának a Tanúnak jöttél-t szentelte, első unokájának, Katának a Bakfis-szonett-et, de talán a legkedvesebb az Egyenes-Ági-ének, a második lányunokájához írt, sajátos ritmusú – adóniszi kólonban lüktető – vers. Mind a halandó este lehunyja őr-szemefényét. Rajtam a lánykám ékköve. Alvó ősz öreganyját mennybe kíséri … A kötényes nagyi legnagyobb, legféltettebb életműve a solymári kert, ahol a három család: a nagyszülők, a lánya és családja, fia és családja, összesen tízen, együtt lehettek. A kert megtestesíti a természetet, a szeretetet és a szerelmet. … Mont Blanc-i csodát lát Kata. Ági a sárban ott dagonyáz. Zsolt mossa a kőről az utca porát. Hány golgota itt a fohász! Történet minden rózsabokor, a bíbor, a búja lilák.
Mégis emlékeztet mindenre, ami a múlt része:
- Bomlik a nyár pompája. A múltat a jövővel egybetemet. – Távol az úton roncs kocsi áll. Ott mossa Péter a gyászt. Ő sem menekül. Ide húzza a múlt. Háló köt gúzsba halászt. …. (Solymári elégia)
Hatodik jelenés: a bajadér Arannyal csíkozott, rózsaszín bő bugyogó, mályvaszín blúz, arany mellény, arany- fehér-rózsaszín turbán. Turbánt akkor visel, ha nem volt fodrásznál, de azt szeretné, hogy a feje is dekoratív legyen. Fekete szemhéjtus, kék szemhéjárnyék, fehér púder, vörös rúzs. Vágyó és vágykeltő nő. Egyetlen férfi, egyetlen szerelem: a miniszterségtől megmentett férj. Szerelmük együtt született a felszabadulással: nagyon erős kötés.
„Csók íze volt a levegőnek, mámor tüzelt a szemekben, bomlott sorok üteme vitt, repített szélnél sebesebben. Dal szárnyán iramlik a tavasz, részeg szabadság fogta a kezem, ittasulva lépett, elsodort az áradat és egy lett velem, széttéphetetlen lánc volt a testünk, a kéz a kézben, csók és ölelés, zengett a béke, éljen, élünk, tavasz volt, ünnep, újjászületés… Sodort, mint viharzó tenger, sodort, mint ömlő fergeteg, új himnusz csendült fel a menet élen, mikor elértük végre a TERET! Csók íze volt a levegőnek, én is ott mentem, akkor is veled…” (Akkor is veled, 1945. május 1.)
Az erős kötelék kitartott az élet végéig. Láng Évának elesett állapotaiban mindig volt kihez fohászkodnia:
Lelkem kegyelmet esdekel. Lesz-e, ki a földről felemel, hogy újra talpraálljak? Támaszd erősen hitemet. Babonázzon meg szemed, hogy útamra találjak. A kezem fogd, mert elesem. Karod a mankóm, keresem a gerinced, a vállad. Hogy megtartson az életem. Mert nélküled teher nekem. De zsákmány a halálnak. (Zsákmány)
Láng Évánál minden rendhagyó. Ifjúkori szerelmesverse – az egy május elsejein kívül, ami inkább a szabadság önfeledt himnusza – nincsen, de ahogy öregszik, egyre nagyobb késztetést érez, hogy megvallja saját érzelmeit, és ezzel mintegy előhívja, elővarázsolja a másikét. Nem mintha elhidegültek volna egymástól, de az öregség tudata – hát az öregség tudata ellen a legjobb ellenszer a szerelem. …. Foszlik a gyűrt, gyolcs lepedő. Oszlik a bőr. Ráncra redő. Látod utunkat követő sorsfonalat. Tánc. Temető. … Botladozunk, vén csoszogók. Jönnek az új szórakozók. (A hatvanhatodikra)
Eddig az öregségtudat. Szerelmesverseit pedig mindig a természet hívja elő: Láng Éva tudja, de akarja is, hogy a természet része legyen. Így élete együtt zajlik a természet változásával, az ősz, a tél az elmúlást hozza. Egyik utolsó kötetében (Mókuskerék, 1993) minden verse szerelmesvers, vagy az évszakhoz kötődően, vagy a férjjel megélt kettősükről szól bennünk, vagy a kettő – együtt. Különös ez az öregkori szerelem, mert nem lelki finomságokra, érzelmekre emlékezik, hanem az öreg testben rejtőző vágyakról beszél, - ez a téma viszonylag ritka költészetünkben. … Míg orgonázza sóhajod, „a csoda nem volt soha jobb!” Pókfonálon csüngök, lazán. Rád, nem röghöz tapad a szám. … Az álom nyugalma elold. Karjába vesz a telihold és újra egyesül veled az ajkamról a lehellet. Törvényt őriz így a tudat. Látsz bennem minden tévutat. Eligazítja a kezed, ahogy a bőrömre teszed. Megragad. Kitép, elrabol az elmúlás karmaiból. Nem félek. Téged féltelek. Soha így nem szerettelek.
Nagyon kedveli az öregség – szerelem – természet egybefonódásában a kétpólusú vagy iker-verseket. Az egyik első ebben a típusban a Nagykőrösi nyár ill. a Nagykőrösi tél. A nyár-versben minden van, ami forró, ami hevít, perzsel, szikrázik – így tombol a természet erotikája.
Azok az igazi, parázs nyarak, elfolyt az aszfalt a talpam alatt, még este nyolckor is sütött a nap, tüzében lángolt a szalmakalap. Csillagtól szikrázott a nyári ég, lehulló aranya alig marék, a részeg mámorból nem volt elég, …. és a versvégen a szerelmesekre vonatkozó négy sor:
Reggelre átizzott a fekhelyem. Betelt a testeddel a tenyerem. Az italom voltál, a kenyerem. Átölelt kettőnket a kegyelem. (Nagykőrösi nyár) És a tél, benne az öregkorral:
Azok az igazi kemény telek! Megűlt a havon a varjúsereg. Fakutya seperte fel a jeget, a tavon a tükör kettérepedt! … Az ágra fagyott az égi madár. Ridegen bámulta a láthatár. … A versvégen az összesimulás:
A mi kis vackunkban volt csak meleg. Vártuk a csodákat. A jós-jelet valóra álmodta a képzelet, az izzó nyarak, a kemény telek! (Nagykőrösi tél)
Az iker-versek másik típusa a párbeszédes vers, amelyben ugyanarról beszél a férfi és a nő, de mennyire másképpen! A nő az érzelmeket, a szexualitást dalolja, a férfi bölcselkedik, szentenciákat mond. A hosszú versből csak ízelítőt:
A nő: A kert a bódult nyári hőgutában tombolt. Vérzett. Éledt bennünk a vágy. Öleltél a sárral döngölt szobában. - Hány évtized rejt egy álomtanyát? – A kert – a Cifra – ősvadon. Bozontos, kuszált az elme, s ősz hajad. Őrzik a kutacsok a nászt. A gondot. Mi búcsúzunk. Mindenki már marad? Nincs szalmaszál kapaszkodó kezünkben. A messzi csak délibábot mutat. Múlunk. De most a délutáni csendben járd be velem az utolsó utat. Tükörképed gyógyír a szememben. Az őrületben te vagy a tudat. … A férfi: A lét addig tart, míg az ember lázad. Csak a veríték jelzi, hogy vagyok. Szíjat hasít bőrömből az alázat, kenyeremmé tette a haragot. … A csuha alól kilátszik a lóláb. Új hívő váltja fel a hazugot. … És hosszú-hosszú versszakokon így, amíg a végén összefutnak az addig széttartó gondolat-szálak: a nő átveszi a szentencia-szerű beszédet a férfitól.
A hallgatás mindent elmond helyettünk. A szavak, mint a kígyók, áspisok. Ítél felettünk minden, amit tettünk. Fölösleges a szó, a frázisok. Vagyunk egymásnak, mint az öröklétben összemosódott lélek és tudat. Megőriztél a dalban, a zenében. Együtt leszünk, hol a jövő kutat. Az örök álmot veled élem, ébren. Ajkam csókolja tépett sarudat. (Ősi tam-tam)
Az „ősi mátkapár”, ahogyan egy versben magukat felstilizálva említi, létrehozta két gyermekét, ők is két-két gyermeket. Láng Éva, minden sötét jövőbe látása ellenére, hisz a túlélésben, a Föld jövőjében, és gondoskodott róla, hogy utódokat adjon a világnak.
Hetedik jelenés: a csipkeverő A költőnő lelke – cifra láda. Ő maga mindig maszkot visel – hol hétköznapit, hol ünnepit, hol alkalmit -, jelmezeit gondosan megválogatja. Lakásában rend, ízléses dísztárgyak, régi holmik szeretete. Hát hogy ne díszítené lelkét mutató verseit, egyrészt, hogy a csengés-bongás némiképpen elfedje a fekete-hamuszürke látomásokat, másrészt, hogy a nehéznél is nehezebb formákkal gúzsba kötött vers ne engedje gáttalanul áradni szenvedéseit, jajkiáltásait. A mai magyar költészetben Weöres Sándor után ő használta a legtöbb versformát, leíró verstanomban rá hivatkozom – Weöres után – a legtöbbször. (A mai magyar vers I-II., l996. 61-szer.) Formáinak változatossága abból adódik, hogy az elsajátított ókori, középkori, keleti képleteket nemcsak bravúros könnyedséggel használja, hanem sajátos, csak általa kitalált ritmusokat hoz létre. Emellett a versformák csaknem mindegyikét a magyar ütemhangsúlyos versekre mintázza rá, így teremt szimultán alakzatokat. S hogy a díszítettség még összetettebb legyen: ott is alkalmaz rímet, ahol az eredeti szövegben egyáltalán nincs, és még a rímelésben is megtalálja a teljesen egyedit. A szapphói vers – görög időmértékes forma lévén – nem ütemhangsúlyos, még kevésbé rímes. Láng Éva szimultánná teszi, rímeket alkalmaz benne, de egészen meglepőket: előrímes szapphói versszakokat teremt – ismereteim szerint egyedülállókat. Az egyik előrímes szimultán szapphikus első két sora:
Kölyökkutyák voltunk farkasok ellen. Örök-harag szavunk volt az a játék.
Ezek a cizellált, különleges formák – a bajadér, a tragika és a többi jelenés kívülről látható és láttató művészi megvalósításának megfelelői a versekben. A teljes verstani példatárra itt nincs hely és mód, csak magát a szóbűvöletet szeretném érzékeltetni.
leoninus disztichon: Láttam az éjjel a kertet…Fagy foga marja a berket. Nincsen rajta virág, korhad az orgonaág. („Eszedbe jussak!”)
alliterációs hexameter: Mondd, mért van, hogy a szóló szádból szónak az árja… ( Máshol enyésznek) anapesztikus: Araszolnak az árnyak a hóban, ahová sose léphet a láb. ( Nézd) ambroziánus: mert számon kér az únt falat, megfaggat emlékeztetőn (Számonkérés) prózába tördelt (álarcos) és rímes ambroziánus:
„Most ötvenhárom évesen, a számadástól terhesen, még ömlik, mint a tengerár, és tágul, mint a láthatár…” ( Most, ötvenhárom évesen)
prózába tördelt (álarcos) anakreóni „Ledönt az esti béke. Az árnyak messze húznak. A testek lomha csöndjét az álom nyugta várja.” ( Esti mese)
prózába tördelt (álarcos) és rímes anakreóni „Avar fedi a kertet. A mag már rég kipergett.” (Vihar)
prózába tördelt (álarcos) és rímes jambikus tízesek , a vers egyetlen, másfél oldalas mondat:
„Ez már nem vers, ez gyónás, vallomás, csak morzejel, ahogy aritmiás szívdobbanás ismétli meg magát, még itt vagyok, a levegő szagát még érzi málló, múló pórusom, ülök az erkélyen augusztusom…” ( Jelenidőben) ionicus a minoré-k a sorvégen anapesztussal, a kólonhatár egybeesik a szóvégekkel, tehát szimultán:
Szine sincsen csupa zöldnek, a levél ha lepereg csupasz inda. Botladoznak a lehulló levelek. (Kergetőznek sikolyok)
hasonló, ha minden negyedik szótag is rövid: harmadik paiónok anapesztussal: Csupa mámor ez az Éden. Az a jó, ha idebújsz a szivemre, ha a csendben ide vállamra borulsz. (Tele tűzzel)
két adóniszi kólon kapcsolata: hány pici tányér, bővizü teknő gyűrte be forró könnyeitek. (Látlelet)
anapesztusok, minden lábhatáron szóvég, így három szótagos magyar ütemhangsúlyos egységek is keletkeznek – szimultán ritmus, rímekkel: Kocsiszín, farakás. Az a rács-faparázs: ma hamu. A kaput lesi út. Hova fut? Hova jut? Vele megy az az egy… (Fagyöngy)
ugyan ez a forma, keresztrímesen: Leborult a sötét. Hül az ég. Kuneső közelít. Mar a lég. A tanyát veri szél, de a föld csupa kosz-lila. Köd beszövött… (Kuneső)
különféle sorhosszúságok kétféle( három és hat szótagos) szimultán anapesztussal:
Az a kép hova lett? Az a szín kifakult. Hol a régi tanyánk? A tükör bevakult. Facölöp, fapalánk. Laza bodzavirág köves utcasoron. Kapu nyílik-e ránk? ( Kirekeszt )
két anapesztust egy ionicus a minore zár le a sorban – ez is szimultán:
Jön az ősz, mar a szél - csupasz emlék. Hova tűnt el a múlt? Hazamennék. (Megaláztak)
három anapesztust zár le a sorvégen egy krétikus – a megoldás itt is szimultán:
Ez a nap se különb! Ma a csönd rámugat! A tudat kiveséz. Riogat! Fosztogat! (Közöny)
hosszú sor choriambusokból, a kólonhatárokon szóvégek – szimultán:
Foszlik a nyűtt gyolcs lepedő. Oszlik a bőr. Ráncra redő. (A hatvanhatodikra)
átvétel Fábri Péter Haláltánc –ának egyedi ritmusa után ( a kapcsolat a témából adódik) Gyere táncoljunk! Sose táncoltunk. Nem voltam még soha bálban. Csak az ócska ruhám, a szakadt tunikám, olcsó szandál fedi lábam. (Gyere táncoljunk!)
saját leleményű, nyolcszótagos ütemhangsúlyos sorok, 3//3// 2 tagolásban:
Örökké pörölök veled. Ajkamon neved a veret. (Veret)
trochaikus lejtésű, 4//4//4//3 tagolású hosszú sorok, a nyolcas-hetes periódus egybeírásával:
Mondd, mi őrzi álmod éjjel messzi útra, merre jár? Éj nyugalma kell a testnek. Minden este egy halál. (Amíg)
A hosszú sorok általában az epikus nyugalom, lassú áramlás hömpölyögtetésére alkalmasak. Láng Évánál nem.
három szótagos rövid ütemekből álló, végén két szótagossal záró hosszú sor 3//3//3//3//3//2 tagolásban (rövid, gyors lélegzetet imitáló forma): Megvertél, Istenem. Halálig viselem kezedet. Félek. Nem tűr meg nyugalom. Böjtjeim szomorú-keserű- édes kínjaim… (Jeremiád)
két anakreóniból épít hosszabb sort, és két ilyen sort zár le egy rövidebb harmadikkal, amely saját leleményű, tükörszimmetriás kólon: Már nem vigyáz anyám rám, hozzád kötött a sorsom. Karodban újra élek, a csókod, mint az óbor. Őrködj felettem. ( Őrködj felettem)
A szimultán, trochaikus, álarcos felező nyolcas (eddig négy verstani kötöttség) Láng Évánál úgy szólal meg, hogy a versszakok sorai különös rendben követik egymást: az első szakasz második sora lesz a következő szakasz első sora, a második szakasz első sora azonos az első versszak második sorával, a második szakasz második sorából lesz a harmadik szakasz első sora, és így tovább. A leírva nehezen követhető rendet illusztrálom:
Azt az utat megtalálom, rálelek rejtek-nyomára, rátalál az éber álom vadcsapásra, fűre, fára.
Rálelek rejtek-nyomára, keresem a lábak léptét, vadcsapásra, fűre, fára rátalálok, nem kell térkép. …. és így tovább, amíg a zárósor az első szakasz variációjával búcsúzik: rádtalál az éber álom. ( Azt az utat)
Az örök elégedetlen, a maga elé elvégezhetetlennek látszó feladatokat állító kísérletező (emlékezzünk a Megéri! című vers vallomására: „Nekem kell a sok, a még több, és a mindezért járó jutalom /összerogyás…”) egy neurotikus- mániás roham alkalmából szinte rám támadt: „Mondj már valamit, amit még nem csináltam, ami nagyon nehéz és meg kell küzdenem érte!” nyugodtan, de Éva kudarcában majdnem biztosan mondtam neki: „Vedd elő a Világirodalmi Lexikon 11., pragm – rizz kötetét, keresd ki belőle a provanszál versformákat, és írjál belőlük!” Azt hittem, a lehetetlen feladat lecsillapítja. Azonnal elkezdett cossantékat ,trioletteket, sixain-eket, egy egész Provanszál pásztorénekek ciklust írni – tökéletes ritmusmegvalósításokkal, a bonyolult refrénszerkezetek pontos visszaadásával. Egy 1996-ig csak kéziratban őrzött magyar példa nyomán (Szerdahelyi István: A hinta) írt jónéhány triolettet ( Csapda; A bolyban; Rögből rögbe), közülük az egyiknek az első szakaszát idézem:
Mi összeköt, halálon túl kitartson, ha egy csapdába estél már velem. Újrakezdjük a Vénuszon? A Marson? Mi összeköt, halálon túl kitartson: ős mátkapár…Az éteri arcon nem földi fény. Nincs rajta félelem. Mi összeköt, halálon túl kitartson, ha egy csapdába estél már velem… ( Csapda)
Ezeket egy kötet számára gyűjtötte össze (Köldökzsinóron, 1997). De nem hagyta nyugodni a spanyol glossza sem, amely versforma lényege, hogy egy versből kiválasztott (általában első) strófa minden sorából egy új versszakot kell írni, így annyi versszak lesz az új versben, ahány soros a választott versszak volt. Ritmusát és rímeit is követni kell. Láng Éva itt is újít: egy Nemes Nagy Ágnes- költemény versszakának sorait fordított sorrendben követi: a Nemes Nagy Ágnes-versszak:
Sose láttam ilyen éjet, feketénél feketébbet. Ver a zápor, jeges ostor. Szabadíts meg a gonosztól!
Láng Éva glosszájából az első két szakasz:
Körülöttem de sötét lett. Ma az árnyak feketélnek. Ha kerítő lesz a vétek, tovatűnnek a remények. Sose láttam ilyen éjet.
Csak a bánat pöröl érted. Amit adtam, sose kérted. Imaszó legyen a vérted, ima fesse oltárképed, feketénél feketébbet. ( De sötét lett)
Várady Szabolcs villanellá-jával is versenyre kelt, Várady versének címe: Minta érték nélkül. A Láng Éva-vers:
Illatfelhőbe hökken a réten egy Kamilla. Miközben ürge szökken,
ugrálnak őszi ködben, akár a kergebirka. Illatfelhőbe hökken
a lány, s fiú. A ködben de szaggatott a trilla, miközben ürge szökken.
- Mikor szeress, ha most nem? – Két táguló pupilla illatfelhőbe hökken.
- Találkozunk-e Kölnben? – Nem! Jobb nekünk Sevilla!- Miközben ürge szökken a vágy ölén. Ha csöppen a könny, a szem. A pilla illatfelhőbe hökken.
Miközben ürge szökken. (Kergebirka)
Könnyen kipergette az angol limerick ritmusát és rímvariációit:
Három lányt kerget egy garázda. Kettejük afféle parázna. A szűzet estében meglökte. Sebtében vitte egy útszéli garázsba.
A két nő az ajtón belesett. - „No nézd! Egy virgóval kevesebb!” – Ahogy ott végződött, végenincs – kezdődött. Aztán egy másikat keresett. (Limerick a garázsban)
A ritmusok bravúros bűvészét elbájolták a keleti metrumok is. A gázel (ghazal, ghazel) lábakra nem bontható szótagsorozata Láng Évánál nemcsak hibátlan, de még a szimultaneitás kötöttségét is magára öltötte, és így, e kettős kötésben, szép, mint minden természetverse:
Fonnyadt a levél, a fagyöngy a vörösből rőtbe megy át. Barnállik a lomb. Jön a szél, simogat, vagy tépi ruhád. Tűnt nyár szomorít. Tavaszok tovacsattant csókja puhább. Félünk, te meg én. A fohász melegít, mennybéli subánk. ( Mennyei gázel)
Nem maradhatott ki a nyolcvanas évektől egyre nagyobb haiku – és tanka divatból sem. A tankát rejtelmesen, tájba simulóan írja, paradoxonnal a végén:
Őszi éjszakán ködbe vész az út, melyre léptem ült. Honnan visszajött a gond, mert utolért tűnt napom.
Haikui szellemesek, olykor maróan szarkasztikusak:
Oltár a haza. Feláldozod érte mind- azt, ami másé.
vagy a természeti szimbolikával élve elégikusak, szomorúk:
Lepke-virágom, csontkezü tél letarol. Nincs hova szállni.
Az utóbbi példában még azt az igényét is kielégíti, hogy magyarrá tegye az idegen formát: ennek a haikunak az első és a harmadik sora egy-egy adóniszi kólon, a középső, hétszótagos pedig daktilikus sorozat. A csipkefinom mintázatú versek szózenéjükkel igyekeznek megszépíteni, eltakarni a sötét mélységet, ahonnan a költőnő szól. A finom csipke mögül azonban úgy tűnik át mindaz, amit rejteni akart, mint a fekete, fehér vagy rózsaszín kalapfátylak mögött izzó tekintet, szivárgó könny. Láng Éva egész költészete hatalmas erőfeszítés arra, hogy megpróbálja feledtetni rettegését, élvezze és szeresse az életet. Néha sikerül neki: ezt bizonyítják a fentebb példaként bemutatott szellemes, vidám versei, ragaszkodása mindahhoz, amit számára a haza jelent. Amiként az élet mellett tette le voksát, amikor új családot alapított, úgy rémlátomásai, Kasszandra-jóslatai ellenére is olyan testamentumot szán az utókornak, amely minden motívumával az élet és a jövő felé mutat. A vers címe nem testamentum, – lehetne az is –, de megszólítása nekünk szól, mindenkinek, aki szavát meghallja és megérti. Kell-e mondanom, hogy a forma bravúros: álarcos ambroziánus, ami Szent Ambrus költészete óta az istenekhez szóló himnuszok mértéke? Láng Éva ezzel tesz minket méltóvá arra, hogy felemelkedjünk a testamentum magasztosságába.
Rátok hagyom
A hegyeket és az eget, a változó természetet, a csipkefoltos párafelhőt, a völgyből gőzölgő nyarat, a szétterülő füstös alkonyt és a setét csillag-szikrázó éjszakát, sötétkék árnyú éjszakát, holdsárga, metsző éjszakát, harangvirágos éjszakát, gyermekkor álmú éjeket, pitypangkoszorús éjfelek perzselt tűztorkú fényeit, zsoltáros nászi éjszakák, szívdobbanásos éjszakák, jaj, régi ízű éjszakák bánat- barlangos éjeit, bográcsos esti koncokat,a kecsketej habzó fölét, kalács belét, a mazsolát, a kékvirágos terítőt, ablak alatt a zongorát, lisztes ládánk göcsörtjeit, öreg diófánk sátorát, az őszi gyászt, a lábnyomok őserdejét, törpe énem gyermekszemét, halálra gyilkolt éveket, a tömegsírt, két tetemet, karóba húzott napokat, kábán alélt kút-éjeket, félelmemet, ha már minden egyre megy – rátok hagyom, segítsenek!
Körülölelnek a hegyek, s a szakadékok zengenek…
Megjelent: 2017-12-21 17:00:38
|
