Keresés a honlapon:

Szombati Gréta: A Fanni hagyományai istenképe

 

 

 

Szombati Gréta:

A Fanni hagyományai istenképe

 

Kármán József Fanni hagyományai című művét a szentimentalizmus magyar alapszövegeként szokás értelmezni, elsősorban a szerelemre és annak megélésére, illetve a szenvedésre összpontosítva. Az alábbiakban a földi szenvedések ellenképeként is felfogható vallásos képzetekre hívom fel a figyelmet, kitérve a túlvilági életbe és az isteni gondviselésbe vetett hitre. „Ott, ahová én megyek, nincs haragtartás! Ott majd öszvetalálkozunk, és ott majd – bátran szerethetünk.”[1] – így szól Fanni utolsó naplóbejegyzésének utolsó mondata. Borbély Szilárd szavaival élve a naplót „a reggeli imádságok hangja hatja át”,[2] az Örökkévalóban való reménység, amit Fanni nem feled legnagyobb szenvedései közben sem.

Ez a meghatározó, mégis inkább alapvetésként megjelenő értékrend leginkább a keletkezés és a megjelenés kontextusában értelmezhető. Kármán József, a protestáns családban felnőtt szerző olvasótábora szintén protestáns, városi nőkből állt.[3] Az erre a célközönségre fókuszáló Uránia első száma a Schedius Lajos által írt A ’vallás’ szeretetre méltó volta című értekezéssel indul, amelyben többek között a következőket olvashatjuk:

 

„az Ember’ Bóldogsága az ő [Isten] Akaratja, mivelhogy olly fényes Tehetségekkel ruházta-fel őtet, és hogy ha ebben az Életben nem olly bóldog, a’ millyen Természetéhez, és Erejéhez képest lehetne, a’ Síron túl, más Életben éri-el aztat.”[4]

 

A folyóirat által közölt szövegek ezt a szemléletet közvetítették, Fanni kapcsolata a Teremtővel pedig ebből a nézőpontból példaértékű, már-már szentnek is nevezhető. Életét lelki gyötrelmek sokasága árnyékolja, de földi szenvedéseiért nem vonja felelősségre Istent, hanem folyamatos hálával és imádattal áll előtte.

 

„Ó, atyám ott fenn! köszönöm néked ezeket a szenvedéseket, amelyek szívem érzékennyé teszik a mások nyomorúsága eránt. A jó állapot öszveszorítja az érzést, bebőrödzi a szívet.”[5] – írja az özvegyasszony sorsán keseregve.

 

A vallás a regény időbeliségét is közrefogja. A cselekmény egy év, nyár végétől tavaszig történő eseményeit mutatja be, amelyek a vallási ünnepek szerint rendeződnek. Az advent, a karácsony, a vízkereszt, a böjt időszaka mind fontos cselekménybeli fordulópontokat jelölnek. Ebben a sorrendiségben pedig Fanni halála nagyjából húsvétra, a feltámadás ünnepének idejére esik.[6]

Erre utal T-ai Józsival történő párbeszéde, amely tulajdonképpen példa A ’vallás’ szeretetre méltó volta című szöveg azon szakaszára, miszerint „[Isten] Tanít bennünket, miképpen szerszámozzuk Beszélgetéseinket Okossággal és Leereszkedéssel; miképpen édesítsük Tréfáinkat az Igazság, Illendőség, és Szeretet által”:[7]

 

„»Mint a test a lélektől, úgy esik megválnom a kisasszonytól!« – azt monda, és a bánat láthatóképen festette magát kékellő magas szemeiben.

Vidámságot vontam orcámra nagy erőltetéssel, és ha szinte kelletlen is, mosolygást húztam számra, és tréfálva azt feleltem: »Hiszi az úr a feltámadást?... «

Kevéssé meghökkenve, de magát öszveszedve s kezem indulatosan megcsókolván: »Ha a kisasszony reménylenem engedi – hiszem.«

Karja alá őtöttem karomat, és barátságosan elhúztam, s mondám: »Aki hiszen - idvezül... Menjünk!... «”

 

A Fanni által idézett újszövetségi igeverset a regény végére vonatkoztatva is értelmezhetjük. Ez alapján Fanni mindenképpen üdvözülni fog, míg a heves érzelmekkel küszködő, az erkölcsöt kevéssé számba vevő Józsi elkárhozik.[8] A már említett utolsó mondat viszont arra enged következtetni, hogy Fanni bízik abban, hogy viszontláthatja szerelmét a Mennyországban. Ő a halál utáni boldogságban hisz, és ebben találja meg bizonyosságát. Korábban így írja egy naplóbejegyzésében: „Ott fenn – ott a szerelem bóldog hajlékában, ott majd szeretnek; ott találom majd azt a jó anyát, akinek képe előtt annyit sírok, ott az angyali ifjak között bátyámot…”.[9] Gyakorlatilag minden emberi kapcsolatot, amelyből a földi életben számára csak boldogtalan jutott, a halál után remél. A mostohanővérei helyett bátyját, kegyetlen szülei helyett édesanyját, a tőle elszakított Józsi helyett pedig örök szerelmet képzel magának.

A szöveg időbeliségét az újra és újra előtérbe kerülő természeti képek szervezik leglátványosabban. Fanni a természet szemlélésében lel megnyugvást, úgy mutat rá annak szépségeire, hogy azzal magát a teremtett világot állítja a csodálat középpontjába. A naplóbejegyzések sokszor mindössze egy-egy állóképet írnak le, amelyekből kikövetkeztethetővé válik, hogy az évnek mely szakaszában járunk. Ebben a Fanni szemein keresztül történő szemlélődésben jön létre az a világ, amelyben a természet a Teremtő allegóriájaként van jelen.[10] Borbély Szilárd a következőket írja erről:

 

„A kert elrejti Fannit; magába zárja, mint az anyaöl, és ezzel a távol lévő, halott anyát is megidézi, szinte jelenlévővé teszi. Ugyanakkor leveszi a Természetbe beleolvadó Fanni válláról az emberi létezés, a szociális világ, a társasági élet jelentette terheket. A kert a természet része, de nem maga a természet. Ám a természet nem Fanni lelkének tükre, amelybe beletekintve önmagát pillantja meg. A természet sokkal inkább olyan tükör, amelybe pillantva az ember a Legnagyobbat látja és ismerheti fel a Természet által, mert a Természet a Teremtő allegóriája.”[11]

 

Naplóbejegyzéseiben többször is egyes szám első személyben szólítja meg a természetet, és imával fordul hozzá:

 

„Ó, te kedves zöld setétség, titkaim meghittje! mely édes alattad az ábrándozás, szabadabb alattad a pihegés, és midőn alád érek, malomkőnyi nehéz teher esik le mellyemről.”[12]

 

„Bocsáss meg, természet, hogy kis ideig elfelejtettelek. Hiszem a barátság érzése oly igen közel van a te szépségeid érzéséhez! Szép vagy te, midőn kellemeidet elhányod is. (…) A te édes örömeidnek emlékezete, szép természet, vigasztaljon meg, mikor te nyugszol: azoknak megérkezésének reménysége vidámítson meg, ha az emberek keserítnek!...”[13]

 

Ugyanebben a hangnemben szól akkor is, amikor Istenhez fohászkodik. Szavait hála és alázat tölti be, nem kéri számon gyötrelmes sorsát a Mindenhatón, még úgy sem, hogy kérései mindig ezzel kapcsolatosak:

 

„Te tartsd fenn karomat, ha rogyni akarok. Az ő szívébe is fuvallj tiszta érzéseket, és tartsd meg azokat állandóan... Isten! Isten! mindenek felett, add boldog végét szeretetemnek...”[14]

 

Ezek az imák azonban, csak úgy, ahogyan az L.-néhez küldött levelei, egyoldalú kommunikációt feltételeznek.[15] A hangsúly Fanni saját lelki állapotára helyeződik, ebben a kontextusban pedig nem szükséges a vallomásaira feleletet kapnia. Ez a fajta egyszólamúság fokozza a ránehezedő magány súlyosságát. Azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy Fannit, bár telve van mondanivalóval, senki sincs, aki meghallgatná. Rövid ideig tartó személyes találkozói az özveggyel valódi boldogságot jelentenek számára: „Mi könnyebbek azólta a szenvedések, hogy azokat kiönthettem. Barátnémmal együtt sírunk, együtt panaszkodunk.”[16] Mégis, bár választ nem kap rájuk, minden további naplóbejegyzése, levele és imája is úgy tűnik, azt a célt szolgálja, hogy lelkét kiöntse. Ezekkel enyhíti magányosságát. Schedius erről így gondolkodik:

 

„Vígasztalás nélkül az egész Világtól elhagyattatva, a’ legretteneresebb Magánosságban szemlélem magamat. Igaz ugyan, hogy hathatós akkor a’ jó Lelkiesméret’ Vígasztalása, de melly igen erősödik az, az Istenre való Gondolat által a’ ki belső Részeimet is látja! Melly nagy Vígasztalás vagyon elrejtve egy tsendes Imádságban, a’ mellyet a’ Kietlenből, vagy a’ Tömlötzből emelek ahoz az eggyetlen eggy Valósághoz, a’ ki engem jól esmér, és ért! Nem vagyok akkor magánosan. Az Isten kipótolja az Emberek Nemlétét; és ő hozzá felsírni, megtsendesít a’ legnagyobb Nyomorúságok között is.”[17]

 

A regény vége felé megrövidülnek Fanni bejegyzései, már csak egy-egy néhány soros gondolatot tartalmaznak. Ezek a rezignált hangvételű panaszok vezetik elő a végkifejletet. Az egyik ilyen bejegyzésben Fanni a következőt írja:

 

„Mindennapi estvéli fohászkodásom lett ez: bár ne érném a holnapot. Ez a gondolat kísér ágyamba, és reggel, midőn felébredek, szomorkodom azon, hogy fohászkodásom meg nem hallgattatott...”[18]

 

Tudjuk, hogy a fohász végül mégis meghallgatásra talál, és hogyha ezt figyelembe vesszük, arra a következtetésre juthatunk, hogy a Teremtő nagy valószínűséggel Fanni többi kérését is hallotta, és minden bizonnyal teljesíteni fogja őket. Ez a nézőpont ismét az utolsó mondat kérdésköréhez kapcsolható, mivel – ahogyan korábban idéztem – Fanni Istenhez intézett legfőbb kérése az volt, hogy szerelmi kapcsolata boldog véget érjen. Az utolsó mondat alapján azt láthatjuk, hogy Fanni bízik a vágya megvalósulásában – bár tudja, hogy erre majd csak a halál után kerül sor. Ezt az Istenben való bizalmat mutatja a fenti idézet folytatása: „Jól van! az én órám még el nem érkezett.”[19] Fanni beletörődik a várakozásba, mert úgy gondolja, Isten szerint még nincs itt a kérés teljesítésének ideje. Ugyanakkor folyton vágyakozik a halálra:

 

„Mire vagyok én itt? A sírverem oly híves, oly csendes, oly megnyugtató. A földben a gyötrelmek mind elmúlnak! Mikor a fű megnevekedik sírhalmomon, melynek ölébe én elrejteztem, és azt a szél lengeti, ott – vége lesz gyötrelmimnek!”[20]

 

Ráébred arra, hogy legközelebb úgy juthat az általa imádott természethez, hogyha a föld alá kerül. Ennek a következménye lesz az, hogy élete utolsó napjait a temetőkertben tölti, és megkedveli az ottani növényeket. Az ő társaságukra vágyik, de nem elégszik meg azzal, hogy kívülről szemléli őket: a gyökerekhez kívánkozik. A halál után a test a földbe kerül – Fanni erről ír, de tudjuk, hogy valójában nem ez az, ami olyan vonzóvá teszi számára a halált. A lélek viszont a Mennyben kap helyet, és itt kezdődik meg az az új élet, amelytől Fanni a boldogságot reméli. A földben a test a természettel kerül kapcsolatba, de a lélek az égben a Teremtővel. Ez a párhuzam ismét rámutat arra, hogy a természet Isten allegóriájaként van jelen a regényben. Fanni gondolataiban a kettő egy egységet alkot, és ő ennek az egységnek az oltalmazó közelségére vágyik.

Több tanulmány is kiemeli az utolsó naplóbejegyzések bibliai utalásait és imádságos hangvételét:[21] „A keserű pohár még ki nincs ürítve... Nem! ne múljon az el én tőlem! Legyen meg a te akaratod!”[22] Ebben az idézetben Fanni Máté evangéliumának szövegét parafrazálja,[23] amelyben Krisztus az elfogatása előtt így imádkozik a Gecsemáné kertben: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.”[24] Ez az utalás, valamint a regény lezárásának húsvét környékére való időzítése Fanni sorsát a szenvedő, majd feltámadó Krisztuséhoz teszi hasonlóvá.

Ha a korabeli női olvasók ismereteihez és értékrendjéhez illeszkedő hitéleti kontextust vesszük figyelembe, a vőlegény alakját illetően szintén Jézus Krisztus személye kerül elő. A cselekmény kerettörténete szerint a vőlegény T-ai Józsi, a vallásos értelmezésben azonban Krisztus lesz Fanni mennyei vőlegénye, aki eljön érte, hogy magával vigye a Mennybe. Az olvasók így protestáns hitvallásbeli ismereteik alapján a regény zárlatát akár boldog befejezésként is láthatták.[25]

A természet folyamataival ellentétes események miatt (a tavasz megszokottan az ébredés, nem pedig a halál időszaka lenne) akár lezáratlannak is érezhetnénk a történetet, ezt azonban ellensúlyozza a vallási ünnepekhez kötött kompozíció, amely a tavaszi természet újjászületését a feltámadás ünnepéhez kapcsolja.[26]

A regény istenképének fontos jellemzője, hogy a főszereplő hányattatott sorsáért az őt körülvevő, vele kapcsolatban álló bűnös embereket teszi felelőssé, nem pedig Istent. Isten az, akinek a társasága nyugalmat ad Fanninak, és aki végül megmenti őt minden szenvedésétől. Visszautalva a Schedius Lajostól idézett szövegrészre: az Uránia és a Fanni hagyományai olvasói, valamint szerzői-szerkesztői közössége által elfogadott, illetve közvetített értékrend szerint nem Isten rendelkezik úgy, hogy egy ember élete boldogtalan legyen, hanem „az Ember’ Bóldogsága az ő Akaratja”,[27] és hogyha a földi életben nem érheti el ezt a boldogságot, akkor meg fogja azt kapni a halál után, a Mennyországban. Fanni története is ezzel az ígérettel és bizonyossággal zárul.

 

Felhasznált irodalom

 

Biblia, ford. Károli Gáspár.

Bódi Katalin, „Édes melankólia”, Studia Litteraria, 58 (3-4), 2019, 59-72.

Borbély Szilárd, „A Fanni’ Hagyományai fikciókritikai olvasása”, in Milbacher Róbert szerk., Előzetes kérdések. Rohonyi Zoltán emlékkönyv, Pécs, Kronosz, 2014, 33-45.

Hermann Zoltán, „mint Vőlegénynek, úgy mégyek a’ Halál’ Angyalának elejébe” (Hamupipőke és Fanni.), in A regény és a trópusok : tanulmányok : a második Veszprémi Regénykollokvium, szerk. KOVÁCS Árpád, Budapest, Argumentum, 2007, 285-300.

Kármán József, Fanni hagyományai, Szeged, LAZI, 1998.

Schedius Lajos, „A ’vallás’ szeretetre méltó volta”, Uránia, 1794/1, 1-14.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-06-01 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.