Videó

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje
A Magyar Művészeti Akadémia videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra:

Kétségtelenül Celan a XX. század egyik legtöbbet elemzett európai lírikusa, irodalomtörténeti jelentősége okának és költészete lényegének megítélésében pedig a szakirodalomban az elmúlt húsz évben kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak. A következőkben megkísérlem áttekinteni, egyes hazai és külföldi szakirodalmak miben látják Paul Celan költészetének lényegi vonásait és a szerző irodalomtörténeti jelentőségének lehetséges okait, illetve ennek kapcsán bizonyos következtetéseket levonni.

 

A Kádár-kor ideológiailag szabályozott irodalmának sajátos vonulatát képezik azok a művek, amelyek az akkori közelmúlt kollektív történelmi traumáinak feldolgozásához kívántak hozzájárulni. A traumatikus korszakok között speciális helyet foglalt el az 1949-1956 közötti időszak, a „fényes szelek” nemzedék reményeinek meghiúsulásával, az önkényuralom, a hatalomnak való kiszolgáltatottság tapasztalatával. Az erőszakos iparosítás és városfejlesztés kényszerű életformaváltással és értékválsággal járt együtt, és nem kedvezett az erkölcsi integritásukat megőrizni próbálók kilátásainak. A különböző társadalmi rétegek tagjai eltérő egzisztenciális válságokat éltek meg, közös vonás azonban, hogy a korlátoztt nyilvánosság és a megfélemlítés politikája lehetetlenné tette a traumák feldolgozását. Ezt próbálták pótolni a lehetőségekhez mérten a kor írói egyes műveikben. Ennek egyik változata a „személyi kultusz” éveinek bírálata – mintegy a pártszerű önkritika kollektív formájaként. A ma újra tapasztalható, a kritikai értelmiség ellen irányuló politikai kampányok idején érdemes megvizsgálnunk, hogy a 60 évvel korábbi (elvileg ellenkező ideológiájú) intézkedések milyen értelmiségi szereplehetőségeket tettek lehetővé, valamint hogy ezek negatív erkölcsi és egzisztenciális vonatkozásait mennyire voltak képesek feldolgozni, vagy legalább műveikben tematizálni a szilencium árnyékában egyensúlyozó írók. (Tegyük hozzá, hogy a – részben az általunk emlegetett írók közreműködésével készült – filmek valószínűleg szélesebb körben hatottak, de ezeket itt nincs időnk tárgyalni.)

Érthető módon, a kor irodalmának szerény kritikai potenciálját nem azok az írók jelentették, akik maguk is a Rákosi-rendszer ideológiájának áldozatai voltak, legjobb esetben is több éves hallgatásra ítélve. A Nyugat harmadik nemzedéke és az Újhold köre, az ún. „polgári humanista” írók az enyhülés idején kompromisszumra kényszerültek – jellemzően tartózkodtak (legalábbis 1956 előtt) a közéleti állásfoglalástól. (Leginkább Szabó Magda egyes regényei említhetők a történelmi múlt feldolgozása kapcsán kivételként: Az őz; Az Ajtó.) A korszak feldolgozásának különböző szakaszai természetesen a politikai engedékenység aktuális mértékével is szorosan összefüggtek. Az első korszak az ötvenes évek, amelynek 1956 utáni szakaszát természetesen sajátos elfojtás jellemezte, legalábbis azok számára, akik nem ellenforradalomnak tekintették a „sajnálatos eseményeket”: ők 1956 helyett a Rákosi-kort bírálták. (A rendszer pedig ezzel azonosulva elhatárolódott a „hibáktól” és mosta kezeit.) A közelmúlt feldolgozásában az ötvenes évek második felében inkább azok vettek és vehettek részt, akik maguk is hívei voltak a rendszernek. (Jellemző, hogy a náluk idősebb Örkény Babikja kéziratban maradt 1982-ig.) A később különböző írói és politikai utakat bejáró fiatalok közé tartozott Csurka István és Moldova György éppúgy, mint Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Gáll István.

Speciális változata a rendszerkritikának a szatíra műfaja, amelynek leghíresebb darabja Bacsó Péter 1949-ben játszódó A tanúja, az 1969-ben forgatott, de 10 évig be nem mutatott film, amelynek regényváltozata 1980-ban jelent meg. A kor szatirikus ábrázolásaként megemlíthetjük Mesterházi Lajos Egy élenjáró termelőszövetkezet kimagasló eredményei című kisregényét.

Sokatmondó, hogy a kor ideológiai támaszai közé tartozó, írószövetségi és egyéb pozíciókkal rendelkező írói is kivették a részüket az ötvenes évek – persze szocialista szellemű –bírálatából. Elég Dobozy Imre, Vészi Endre, Mesterházi Lajos, Darvas József, vagy éppen Berkesi András nevét említeni. Dobozy Hatalom nélküljének (1979) párttitkár hőse 1945-ben még hisz a tisztességes kompromisszumokban, Darvas József Részeg esője (1963) is a kor politikai és erkölcsi konfliktusaival foglalkozik. A korabeli társadalmi konfliktusokat mutatja be Hegedűs Géza A Kálmánszeghyek című regénye is, ahogyan Katkó István regényei, többek között a Félszívű apostolok (1959), A nap adja az árnyékot (1961), a Vadhajtás (1973).

Különleges Lengyel József esete, aki nem a magyar, hanem a sztálini önkényuralmi rendszer áldozata volt, csak 1955-ben térhetett haza Magyarországra, ahol a rendszer baloldali kritikusa volt. Igéző című műve nagy elismerést keltett, Szembesítés című regénye viszont (amely külföldön Szolzsenyicinéhez hasonló reputációt hozott neki) csak 1988-ban jelenhetett meg hivatalosan.

A kor egyik kiemelkedő elismertségű írója Déry Tibor, akinek Niki című kisregénye az állattörténeten keresztül a diktatúráról szól, ahogyan a Szerelem című novellának is ez adja a hátterét. 1956-os szerepéért börtönbüntetésre ítélték, itt írta a G. A. úr X-ben című szatirikus disztópiát. 1963-tól újra megjelenhettek művei, 1964-ben a regény is.[1]

 

A hatalom által ellenőrzött diskurzusban jellemző írói megoldás, hogy a hatalom és az erkölcs kérdéseiről parabola- vagy példázatszerű közvetettséggel szóló művek fejezzék ki a rendszerkritikát – amely viszont így irányulhat a múlt mellett a jelenre is, értelmezéstől függően. Ilyen Illyés Gyula Kegyenc című drámája és Sánta Ferenc Árulója, Mészöly Miklós Magasiskolája,többek között. Nem véletlen, hogy a magyar film hatvanas évekbeli fénykorának is jellemző jelentésközvetítő megoldása a társadalmi-történelmi parabola. A hasonló témaválasztású filmek is (Gábor Pál filmjei, az Angi Vera, 1978-ban és a Kettévált mennyezet, 1981-ben) jelzik, hogy a 70-es évek végén sem lezárt téma még az önkényuralom. (1978-83 között számos „ötvenes évek”-film készül különböző műfajokban, ide tartozik Kovács András Ménesgazdája is, Gáll István regényéből). A hagyományos, realista próza eszközeivel él Gáll István Ménesgazdája (1976), Rónay György A párduc és a gödölye (1978) című regénye, miközben a prózafordulat képviselői új megoldásokat alkalmaznak, Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiája az iróniát és az utalásos jelleget, Nádas Péter (Egy családregény vége) és mások (Lengyel Péter, Bereményi Géza) a családtörténetet. Az 1977-ben megjelent Egy családregény vége hátterét a Rajk-per adja, és az egyszerű realista ábrázolásmóddal szakító regény egyik jelentésrétege kétségtelenül a kor értékválságát tematizálja. Az 1974-89 között betiltott Konrád György korélményei leginkább A cinkos (1983/1989)[2] című regényében jelennek meg. Bodor Ádám munkássága szintén említést érdemel a totalitárius rendszer működésmódjának ábrázolásának sajátos groteszk-ironikus változataként.

 

Látható, hogy a rendszerkritikai diskurzus a hatalom számára szelepként működött a túlzott belső feszültség levezetésére – ezért ha korlátozottan is, de működhetett. A Rákosi-korszak traumái feldolgozásának különböző megoldásai, témái, motívumai közül ma is érdkes lehet az értelmiségi szereplehetőségek és erkölcsi határhelyzetek vizsgálata. Ez már az ötvenes évekbeli Csurka-írásokban is felbukkan, de a 60-70-es évek fiatal írónemzedékei számára jóval fontosabb. Ezt jelzi Rubin Szilárd Csirkejáték (1963), majd Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál, szívem! című regénye (1967).

Csurka Hamis tanújának paraszti származású vidéki tanítója lelkiismeretére hallgat egy kulákper tanújaként, így megtapasztalhatja a hatalomnak való kiszolgáltatottság érzését, ami talán rosszabb, mint maga az elbocsátása. Bojtor László esetének haszonélvezői természetesen gerinctelen és tehetségtelen talpnyalók, jelezve, hogy minden politikai klientúrára épített rendszer alapja a kontraszelekció.

Rubin Szilárd Csirkejátékának hőse is első generációs értelmiségi (és Csurka Bojtorjához, Gáll Busójához hasonlóan szintén Baranya megyei); fiatal író, aki „proli” létére nem találja helyét az új társadalmi rendben, a „burzsoá” értékrendben nevelkedett Carletter Orsolyával kötött házassága tönkremegy, végül öngyilkos lesz.

Somogyi Tóth Sándor elmegyógyintézetbe jutott hőse a fényes szelek nemzedékéhez tartozik, volt népi kollégista Szabados Gábor újságíró és író kezelőorvosának meséli el, hogyan lett az egykori prófétából konformista, hedonista, aki azonban nem bír „hazugul élni”, inni kezd, alkoholista lesz, családi élete tönkremegy.

Lengyel József már említett Szembesítése több szempontból is kivételes. Egyrészt, mert azon kevés mű egyike, amelyeket megírtak és betiltottak – tehát írója kivonta magát a megszokott belső cenzúra alól. Mindezt ráadásul nem a kommunista rendszer ellenfeleként, hanem annak radikális, eszmehű baloldali kritikusaként. Sajátos a mű sorsa azért is, mert csak szűk körben ismerték, 1988-as megjelenése pedig a szocializmus építő kritikájához nemigen járulhatott hozzá – mint ahogyan rombolni sem nagyon kellett már. Lassú Endre, az író több műben is felbukkanó alteregója próbálja megőrizni hitét az eszmében, amit éppen a kommunista rendszer, a személyi kultusz fenyeget.

Értelmiségi szerepkonfliktusok, erkölcsi dilemmák megszólaltatója a már említett Magasiskola, valamint A párduc és a gödölye is. Gáll István regényében egy jó szándékú, cseléd származású fiatal pártfunkcionárius (Busó János) megpróbáltatásait ismerjük meg az állítólagos szabotázsokés összeesküvések paranoid légkörében élnek nemcsak a rendszeridegen horthysta ex-katonatisztek és –tiszthelyettesek. A rendszerhez lojális, munkásszármazású Gáll Istvánt érthető módon elsősorban a munkáskáderek problémái foglalkoztatták (már Csapda című regényében is). Bonyolultabb volt a helyzete a Nyugat harmadik nemzedékét képviselő Rónay Györgynek, az elkötelezett katolikus értelmiséginek, aki osztályellenségként a negatív oldalát élte meg a szocializmus építésének. Élményeinek traumatikus jellegét mutatja, hogy Naplójából megismerhető sorsáról, elhallgattatásáról, hátrányos megkülönböztetéséről, kortársai elvtelen kompromisszumairól, pálfordulásairól még az 1970-es években sem írt. Utolsó regényében Dr. Stoll Aurél nyugalmazott törvényszéki bíró utólagos lelkiismereti válságát mutatja be, miután a Rákosi-korszakban – Rákosi, a „Főnök” személyes nyomására – részt vett egy koncepciós perben, amelyben szabotázs vádjával halálra ítéltek egy ártatlan embert. A kérdés ma is aktuális: felment-e a felelősség alól a politikai kényszer ténye? Ami miatt a Rákosi-kor (és nem kevésbé a nyilasuralom időszaka, a holokauszt) évtitedekig trauma volt, az a tömeges együttműködés, a felelősség tudata. A nyilvános kibeszélés, szembenézés nélkül megbocsátás nem lehetséges, legfeljebb elfojtás, felejtés – hogy azután újra alkalmunk legyen elkövetni ugyanazokat a hibákat, bűnöket, elvtelenségeket a mában.

 



[1] Vasy Géza írja és idézi Déry börtönbüntetése utáni újbóli megjelenése kapcsán: „ekkor Tóth Dezső a Kritika 1964. áprilisi számának élén áttekintő tanulmányt közölt a Hatalom, erkölcs, osztályharc kérdéskörének megjelenéséről a kortárs magyar irodalomban. Illyés Gyula, Németh László, Mészöly Miklós, Sánta Ferenc művei mellett Déry Tibor új regényével is foglalkozott. Szerinte e műből hiányzik a szocializmus. A tárgyalt művek összességéről jelentette ki, hogy:

»Ez a kihagyás – nem tematikus, hanem ideológiai értelemben – mindenütt ott lappang, és ez az oka annak, hogy az említett művek a személyi kultusz hatalmi torzulásának kritikáját sem szolgálják. Mert az absztrakt hatalom és az absztrakt erkölcs konfliktusaiból kimaradt néhány fontos igazság. (...) kimaradt valahol a személyi kultusz és a proletárdiktatúra kategorikus szembehelyezése, mert végülis a kettő elválaszthatatlansága a forrása a dezillúziónak, a hatalommal szembeni szkepszisnek, a kiutak illuziósságának.«” Ld. Vasy Géza: „Hol zsarnokság van” (Mundus Kiadó), 4. fej. – http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/hol-zsarnoksag-van/ch04.html

[2] Jellemző, hogy az 1974-78 között írt mű 1983-ban csak illegálisan került nyomtatásba, 1986-ban Püski kiadta New Yorkban, és csak 1989-ben jelenhetett meg Magyarországon.

 

Herczeg Ferenc: Ádám, hol vagy?

Herczeg Ferenc az Új Idők főszerkesztőjeként maga is azt az ókonzervatív irányzatot képviselte, mely stílusnak a lap más szerzői (Gulácsy Irén, Zsigray Julianna, Kosáryné Réz Lola, vagy Zilahy Lajos stb.) is alkotói voltak. Regényíróként szívesen fordult a történelmi regény amúgy is divatos műfaja felé. Ebben a tematikában, Az élet kapuja című kisregényével a Nobel-díjra jelölést is „majdnem” sikerült elérnie. A Kráter Műhely Egyesület gondozásában 2011-ben újra megjelent Ádám, hol vagy? című regénye alapvetően ennek a határhelyzetben levő műfajnak a megvalósulása némileg modern kerettel.Herczeg Ferenc: Ádám, hol vagy?

 

Mielőtt a címben felkínált témára rátérnék, szükségesnek tartom az irónia fogalmának körüljárását, értelmezéstörténetének felvázolását, s bemutatom, miként lehetne a középiskolai gyakorlatban az ironikus magatartásforma változatait irodalmi hősökkel példázni.

 

A Napváros elbeszélés a címadó darabja az 1936-ban megjelenő 15. kötetnek Herczeg Ferenc Válogatott Munkáinak Emlékkiadásában, a könyv megszerkesztése során nagy jelentőséget tulajdonítottak neki, pozícióját tekintve is első a tizennyolc alkotás közül.

A történet látszólag két, valójában csak egy képzeletbeli városról, Nonáról szól. A bevezetésben Nona egy fiatal polgárát, a nagyrektor lányát, elrabolta az ellenséges város, Antinona (!) kapitányának kilencedik fia, Leif. A csúcspont pillanatában a fiatal katona meghalt a „saját” városa ostromában, mielőtt feleségül vehette volna az elrabolt lányt.  Napvárost a nonai nagyrektor támadta meg, hogy lányát, Filippát hazaengedjék, aki a zárásban vőlegénye halála után haza is tért és belepusztult a bánatba.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: