Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Bene Adrián: A francia Ellenállás irodalma Magyarországon

Az Ellenállás története és a történelem

 

A magyar-francia kapcsolatok terén a második világháború két történelmi érdekességgel is szolgál. Az egyik a földrajzi távolság ellenére is sokakat érintő hadifogság, franciáké Magyarországon és magyaroké Franciaországban. A másik a magyarok szerepe a francia antifasiszta Ellenállásban. Ennek magyar szépirodalmi feldolgozásaival foglalkozunk az alábbiakban.

Irodalmi műveken keresztül felidézi a történelem egy szeletét már csak azért is érdekes lehet, mert a történetírás új koncepciói fényében ez bizonyos szempontból – minden szubjektivitásával együtt is – többet képes nyújtani, mint az „objektív” történelemtudomány. Hiszen valójában ez utóbbinak a forrásai is véletlenszerű szelekcióban maradtak fenn, tanulmányozásuk pedig újabb perspektívához kötött értelmezést foglal magában. A történések szereplőinek élményei, értelmezései pedig egy ilyen utólagos rekonstrukciónál jobban megragadhatóak az egyediséget, a hétköznapi életet és a személyes élettörténetet középpontba állító módszerekkel. A Carlo inzburg vagy Emmanuel Le Roy Ladurie nevével fémjelzett mikrotörténetírás vagy az „oral history” ugyanúgy a korabeli értékrendet, motivációkat, gondolkodás- és viselkedésmódot próbálja feltárni, mint a képzelet szabadságát kihasználó irodalmi alkotások, filmek, képregények.

Franciaország második világháborús német megszállásával kapcsolatban a francia történelmi emlékezet természetesen a kollaborációnál szívesebben hangsúlyozza az ellenállást, a hétköznapisággal szemben a hősi tetteket. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy a leegyszerűsítő sémák háttérbe szoruljanak a francia történetírásban, de bizonyos érzékeny témák még ma is szinte tabunak számítanak. Marcel Ophûls Le Chagrin et la pitié (Bánat és sajnálat) című dokumentumfilmje az elsők között hívta fel az eseményekkel kapcsolatban a figyelmet arra, hogy felidézésük nem mentes a tudattalan módosításoktól. A korszakot feldolgozó képregények – mint Olivier Merle és Alexandre Tefenkgi Nyugodt bátorsága (Tranquille courage)[1] – semmivel sem kevésbé tényszerűek az olyan történelmi műveknél, amelyek gyakorlatilag szinte források nélkül próbálják rekonstruálni az Ellenállást.[2]

A magyar olvasóközönség számára a korszak egyébként is sokáig csak emlékiratokból[3] és regényekből volt megismerhető, amelyek éppen annyira nyilvánvaló módon ideológiailag megformáltak voltak, mint a történészek történetei. A hivatalos történetírás a szovjet hadsereg szerepét hangsúlyozta a győzelemben, a hidegháborús ellenfelek egykori antifasiszta szabadságküzdelmei nem sok szót érdemeltek.[4]

 

 

Magyarok a francia ellenállásban

 

Ezek után talán meglepő, hogy a meglehetősen szoros irodalompolitikai irányítás engedte a francia ellenállás irodalmi „propagandáját”, még ha az alábbiakban tárgyalt művek a kommunisták szerepét emelik is ki. A művek keletkezését azonban csak a személyes érintettség magyarázza. A spanyol polgárháború nemzetközi brigádjaiban harcolt magyarok (a Rákosi alatt sokszor gyanúsnak minősített „spanyolosok”) közül sokan a vereség után Franciaországban maradtak, gyakran kényszerűségből, internáló táborokban. Az észak- és közép-franciaországi ipari körzetekben pedig eleve létezetk magyar kolóniák,[5] akik között szintén sok baloldali (ha nem is feltétlenül kommunista) szervezett munkás akadt. Franciaország német megtámadásakor még pártsemleges volt az új hazájukkal kifejezett szolidaritásuk, a megszállás alatt azonban szervezeteik egyre inkább kommunista befolyás alá kerültek. Ezek többnyire a – politikailag rendkívül megosztott – Ellenállás kommunista szárnyához csatlakoztak, és ez részben igaz azokra is, akik egyénileg kapcsolódtak be a hírszerzési vagy fegyveres küzdelembe. 1940-ben 3000 magyar önkéntes harcolt a franciák oldalán, 112-en estek el, köztük az író Hevesi András, a Párizsi eső szerzője, Simone de Beauvoir Egy jóházból való úrilányának szereplője.[6] 1942-ben csak Párizsban 250 magyar kommunista ellenállóról van adat, ők adták ki az illegális Bulletin d’Informationt.[7] A híres Manouchian csoport tagjai között is voltak magyar zsidó származású kommunisták: Boczor József, Elek Tamás, Békés Glasz Imre. Róluk és elárulásukról szól Bedecs Éva Magyarok Párizsért című dokumentumregénye. A Fegyver a munkáskézben sorozat darabjai cselekményesített formában ugyan, de történelmi hűséget ígérnek, ezt erősítik a fotóillusztrációk a szereplőkről, sírjukról, korabeli plakátokról, újságkivágásokról.

Hasonló témát dolgoz fel a műfaj eszközeivel Árkus József A brüsszeli magyar században.[8] A regény 1940-től 1943 januárjáig tekinti át a belgiumi magyar kommunista ellenállók tevékenységét. Molnár Miklós (Alexander Weisz) Spanyolországban harcolt katonatiszt és az ifjúkommunista Löwenwirth Miklós társaikkal szabotázsokat és merényleteket hajtanak végre Degrelle fasisztái ellen. Az Ellenállás megosztottsága is szóba kerül: az angolok által ledobott fegyvereket a Fehér Brigád tagjai későbbre tartalékolják és nem adnak a kommunistáknak, akik az azonalli akció hívei.[9]

A túlélők közül többen is megírták élményeiket, emlékirat vagy regény formájában. Nicolas Dobo és Bajomi Lázár Endre emlékiratai mellett a Nyugat harmadik nemzedékében indult Murányi-Kovács Endre önéletrajzi regényei több szempontból is érdekesek. Irodalomtörténeti és műfajelméleti, valamint ideológiai sajátosságaik mellett érdemes megemlíteni, hogy a francia történetírást megelőzve szóltak az Ellenállás belső konfliktusairól, a francia kollaborációról, antiszemitizmusról és idegengyűlöletről. Kívülálló és ideológiailag meghatározott nézőpontuk tehát nem csak elfogultságot, torzítást eredményezhetett, hanem egy más irányú politikai történelemkoncepció tabuinak a ledöntését is. (Még ha ez nyilvánvalóan nem volt is hatással a francia történetírásnak az Ellenállással kapcsolatos önreflexiójára.) Robert Paxton és Jean-Pierre Azéma 1970-es évektől megjelenő könyvei (La France de Vichy; La Collaboration: 1940–1944; stb.) a korszakról, majd Olivier Wievorka munkái (pl. L’Histoire de la Résistance) napjainkra világossá tették a korszak elfogadott reprezentációnak hiányosságait. A végül a győztesek oldalára kerülő áldozat képe például nehezen egyeztethető össze Pétain társadalmi támogatottságával, vagy éppen a ténnyel, hogy Berlin utolsó védői francia SS-ek voltak.[10] Mellesleg, a francia irodalomban sem született meg „az Ellenállás regénye”, Malraux kísérlete – Non (Fragments d'un roman sur la Résistance) – is töredékes maradt és csak poszthumusz jelent meg, 2013-ban. A nemzeti önvizsgálat tehát nem csak Magyarországon okoz szinte leküzdhetetlen nehézséget, hiába telt el több mint hetven év. A kor sokszínűségét és ellentmondásosságát pedig a személyes élmények és a hétköznapok színre vitele képes igazán érzékeltetni, többek között az irodalom eszközeivel.

 

 

Memoárok

 

Míg a témával kapcsolatban a propagandairodalom fő műfaja a dokumentumregény, a kor eseményeinek résztvevők általi felidézésének két tipikus műfaja a visszaemlékezés és az önéletrajzi regény. Előbbi kapcsán szólnunk kell Nicolas Dobo és Bajomi Lázár Endre egy-egy művéről.

Nicolas Dobo (1905-2007) magyar származású orvos, aki már 1924-ben megszerezte a francia állampolgárságot, így 1939-ben a francia hadsereg tagjaként vonult be és élte át a „furcsa háborút” mint katonaorvos. Az abszurd helyzetekről hasonlóan számol be, mint Jean-Paul Sartre (Carnets de la drôle de guerre), azonban az ő franciául írt visszeemlékezései sokáig csak magyar nyelven voltak hozzáférhetőek, Orvos a fegyverek között címen.[11] Franciául 25 év múlva jelent meg, csekély visszhangot keltve.[12] Pedig tanulságos, ahogyan leírja, hogy a Déli Övezetbe visszavonult katonák – különösen az előkelő származásúak – körében mennyire elterjedt volt az idegenek, zsidók és szabadkőművesek, no meg a baloldal hibáztatása a vereségért. Nem egyszerű pártpolitikai megosztottságról van tehát szó.[13]

Touluse-ban és Montaubanban hősünk a katonai bőr- és nemibeteggondozó orvosaként különleges helyzetét hamarosan az ellenállás összekötőjeként kamatoztatja. Eltérően a Magyarországon íródott művek szereplőitől, ő nem a kommunista sejtek tagjaival kerül kizárólag kapcsolatba. A hétköznapok kritikus leírásaiban hangsúlyozza, hogy az emberek legfőbb gondja az élelmiszerek és egyéb javak biztosítása;[14] lelkesedés, elkötelezettség főképp az orosz frontra induló antibolsevista önkénteseken látszik.[15] Az ellenállók körében tapasztalt politikai zűrzavart mi sem mutatja jobban, hogy egy királypárti szemében még de Gaulle is kommunistának számított.[16]

Könyvének második fele az Afrikába megkísérelt szökés kalandjainak a története. A Pireneusokon át vezető, legendássá vált útvonalat örökítette meg korábban Pierre Gamarra magyarul is megjelent Pireneusi rapszódiája is. Az Arièges-i ellenállók tevékenységéről szól Edward Stourton Le chemin de la liberté (A szabadság útja) című könyve is. Velük szemben Dobo könyve jóval kevésbé hősies képet fest a helyi lakosságról, akik nem egyszer a németek kezére adták a határátlépőket. Ugyanez az opportunizmus jellemezte a spanyolországi oldalon a lakosság és a hatalom viszonyát.

Bajomi Lázár Endre (1914-1987) író, történész, újságíró fő témája a magyar-francia kapcsolatok története volt. 1934 és 1952 között Párizsban élt, zsidóként a nácik elől bújkálva  a megszállás alatt. Maga az ellenállásban tevőlegesen csak kevéssé vett részt, a hétköznapokról és a kor kulturális eseményeiről azonban így is sok adalékkal szolgál a magyar olvasónak 1982-ben megjelent visszaemlékezése (Párizs csillagként reszkető), amelyet 1976-78 között írt. Bár a könyv mintha helyenként Henri Amouroux La vie des français sous l’occupation (A franciák élete a megszállás alatt) című könyvére támaszkodnak, a magyar emigrációról sok információt nyújt. Diákként a Quartier Latinben töltötte idejét, könyvtárakban, de rövid ideig sajtószemléket készített, amelyeket egy gaulle-ista szervezet külföldre továbbított – amíg összekötője el nem tűnt.[17]

A Manouchian csoport von Schaumburg elleni – félresikerült –merénylete[18] mellett sok szó esik Elek Tamás tevékenységéről, két merényletéről,[19] majd a csoport elárulásáról és letartóztatásukról,[20] azután perükről és kivégzésükről. A magyar nyelvű illegális sajtó (a Magyar Függetlenségi Mozgalom által kiadott Phœnix és Magyar Szemle) mellett képet kapunk a franciaországi magyar kommunisták tevékenységéről, különösen a felszabadulás idején (főleg Szekeres György,[21] Mód Péter, Gergely Imre és Marschall László[22] vonatkozásában). Érdekesség, hogy Bajomi visszaemlékezéseivel egyidőben jelent meg Pécsi Anna munkásmozgalom-történeti könyve a témáról, feldolgozva az említett eseményeket is.[23]

 

 

Önéletrajzi regények

 

Murányi-Kovács Endre (1908-1968) a Nyugat harmadik nemzedékével indult íróként, majd változatos életútja során[24] 1938-46 között Párizsban élt. A Kommunista Párt tagjaként részt vett az Ellenállásban, az auvergne-i partizánharcokban, Clermont-Ferrand környékén. Megalakította a Magyar Függetlenségi Mozgalom helyi szervezetét, amelynek főtitkára lett. Élményeit négy regényben örökítette meg. Ezek közül az első bír a legcsekélyebb irodalmi értékkel, viszont mint partizánregény van némi kortörténeti érdekessége, már csak azért is, mert személyes élményekből táplálkozik.

A Gilbert kapitány 1954-ben jelent meg, majd második kiadása 1958-ban, mindkettő magas példányszámban. A címszereplő 1944. április 18-án merényletet hajt végre a clermont-ferrandi milíciaparancsnok ellen, ezért a hegyekbe kell menekülni a FTP kommunista partizánjaihoz, akiknek később vezetőjük lesz, megszervezve a Sztálingrád csoportot. A könyvben hangsúlyos a gaulle-ista „tiszt urak” passzivitása, akik bolond kapkodásnak minősítik[25] a kommunisták akcióit, nem értve meg, hogy „a tétlenség az ország megszállását segíti elő.”[26] Később ez a kép árnyaltabb lesz, miután megtudhatjuk, hogy a németek támadásakor a tisztek megfutamodtak, délre szöktek és magukra hagyták katonáikat.[27] A valószínűleg a szerzőt megtestesítő Dupont-Villars művészettörténet-professzor aztán kimondja azt is, hogy a nyugati szövetségesek csak „azért jönnek, hogy ne loboghasson sarlós-kalapácsos lobogó Berlin tornyain s hogy megmentsék a nácikat”.[28] Azután a narrátor is egyértelmű értékelő nézőpontot foglal el: „Nyílt titok volt Közép-Franciaországban, hogy a németek nem nagyon zaklatják a katonatisztek vezette kisebb ellenállócsoportokat. Hiszen ezek csendben és tétlenül meghúzódnak a hegyek közt s valójában még szolgálatot is tesznek a megszállóknak: megrendítik a népnek a nemzeti ellenállásba, a partizánokba vetett hitét.”[29] Rochefort kapitány, a gaulle-ista tiszt megtagadja a vörös partizánokkal való együttműködést,[30] ezt követi a az allêgre-i értelmetlen maquis-csapatösszevonás, ami a teljes megsemmisüléshez vezet.[31] Az izgalmas rajtaütések és a politikai megosztottság leírása mellett egy magyar vonatkozású szerelmi szál is helyet kap a regényben: Yvonne-ról, Gilbert szerelméről kiderül, hogy valójában magyar, az igazi neve Gordon Éva. A normandiai partraszállás után megélénkülő fegyveres ellenállás fordulatos ábrázolása természetesen ideológiai célokat szolgált, ezért hangsúlyozza a szerzőről szóló néhány sor a könyv végén: „A közép-franciaországi Száraz-tanya csakugyan létezik s a valóságban is szállást adott egy partizáncsoportnak. A regény szereplői költöttek ugyan, de az író sok-sok partizán-ismerősének vonásaiból álltak össze, s kristályosodtak hiteles, eleven alakokká.”[32]

Az 1957-ben megjelent két kötetes Szenvedélyes évek cselekménye 1938-ban, a világháború előestéjén indul a Trémont család clermont-ferrandi vegyiüzemének átadásakor. Itt kap mérnöki állást Durándi Gábor (Gabriel Durandi), miután megveszik gyógyszeripari szabadalmát. Rátz László (Lucien) Párizsban élő kommunista festőművésznél ismerkedik meg annak unokahúgával Kertész Zsuzsannával (Suzanne). A történelmi események háttere (Lengyelország lerohanása, a furcsa háború) előtt zajlanak Gábor szerelmei, magánélete azonban egyre jobban összefonódik a politikával. Az események értékelésének nézőpontja, a (beleértett) szerző illetve a narrátor ideológiája egyezik a Gilbert kapitányéval: a francia uralkodó osztály a kommunistáktól való félelmében szabotálja a németekkel szembeni védelmi hadműveleteket, kollaborál a nácikkal, lemondva hazája függetlenségéről.[33] Itt is elhangzik, hogy a tisztek magukra hagyták katonáikat.[34] A fegyverszünet után létrejött vichy állam a kommunistákat – köztük Lucien Ratzot is – marokkói internáló táborokba zárja (eddigre már a Francia Kommunista Pártot és lapját, az Humanitét betiltották).[35] A franciák idegengyűlölete többször is szóba kerül, a spanyol menekültekkel kapcsolatban is.[36]

Durándi, hogy ne kelljen hazatérnie és bevonulnia Horthy hadseregébe, kénytelen illegalitásba vonulni. Egy gaulle-ista tábornoktól kap Gaston durand névre szóló hamis papírokat. Miután körözni kezdik, újabb álnéven már aktív részt vállal az Ellenállásban: egyetemi laboránsként titokban robbanóanyagokat készít a partizánoknak.[37] A felvállalt ideológiai álláspont ellenére ez a regény már nem tekinthető egyszerű, sematikus propagandairodalomnak, megformáltságát tekintve a Nyugat harmadik nemzedéke regényirodalmának konzervatív realista – a többnyire Rónay György által is művelt – vonulatához sorolhatjuk (a néhány ezres példányszám és a kritikai csend is ezzel függ össze). A hivatalos irodalom korabeli horizontjában a nyugati magyar kommunisták tevékenysége mint téma még 1957-ben is érzékenynek számíthatott.

Murányi-Kovács 1962-ben megjelent, Akik szeretni tudtak című regénye hasonló az előzőhöz a téma, a magyar vonatkozások, az elbeszélésmód és az önéletrajziság szempontjából. Újdonságot jelent viszont a részben retrospektív ábrázolás (a cselekmény 1945 és 1948 között játszódik) és a kulcsregény jelleg. A szereplők között ráismerhetünk nem csak a szerzőre (Lóránt Endre/André Lorant, művészettörténész, a franciaországi Magyar Függetlenségi Mozgalom főtitkára), de a kollaboráns író Pierre Drieu la Rochelle-re (Guy Lesormaux) vagy éppen a koncentrációs táborba hurcolt Robert Desnos költőre (Paul Delorme).[38] Itt is feltűnik Gabriel Durandi, az előző regény főhőse, mint az Auvergne környéki partizánharcok egyik FFI tisztje. A Párizs felszabadításában való magyra részvétel mellett megjelenik a franciaországi magyar hadifoglyok problémája is.[39] A háború utáni politikai viszonyok kritikájának legjellemzőbb eleme, hogy a Murányi-Kovács első könyvében hősként ábrázolt Gilbert kapitányt letartóztatják.[40]

A témának negyedszer is nekifutott a szerző 1966-ban, ezúttal formai kísérletezésre is vállalkozva. Az események és megélésük személyes, egyedi jellegét a nézőpontok váltogatásával érzékelteti, összefüggő és egyenes vonalú cselekmény helyett hét különböző történetet helyezve egymás mellé mozaikszerűen. Ezt erősíti az első személyű és szabad függő beszédszerű narráció túlsúlya, valamint a múlt idő helyett az elbeszélő jelenidő használata, ami a lezáratlanságot, a többféle értelmezés lehetőségét sugallja. A helyszín ezúttal is Clermont-Ferrand környéke, az itteni Ellenállást elevenítve fel, annak már ismert belső ellentéteivel. Újabb magyar vonatkozásként megjelenik a nácik által kivégzett marxista ideológua, Georges Politzer emléke. A könyv az események a felszabadulásig kíséri figyelemmel.

 

 

Mai szemmel

 

A bevezetőben hivatkozott történetelméleti megfontolások mellett ez a sajátos – és bizonyára a fentiekben nem kimerítően feltárt – szövegegyüttes rámutat néhány irodalomelméleti és irodalomtörténeti vakfoltra is. Egyrészt a felvállalt ideológiai álláspont nem feltétlenül kell diszkreditáljon egy művet, sem a történelmi hitel, sem az esztétikai érték szempontjából. Saját elfogultságunk (márpedig az ideológiamentesség követelménye is az) nem magasabb rendű a másik (szerző, kor) eszmeiségénél, elkötelezettségénél, még ha az részben külső kényszert is jelentett. A megszállás alatti francia politika és hétköznapi mentalitás kommunista nézőpontú kritikája közelebb áll a valósághoz, mint a tabukkal terhelt francia történelmi emlékezet, amelynek önvizsgálata ma sem zárult le. Esztétikailag, formailag pedig a realista regény és annak megújítási kísérletei az 1930-as és az 1970-es évek között az ideológiailag ellentétes álláspontot elfoglaló Rónay Györgynél sem különbözik jelentősen Murányi-Kovács Endre „magasirodalminak” szánt műveitől. Ilyen értelemben Murányi-Kovács életművének ezen szeletét nyugodtan sorolhatjuk a méltatlanul elfeledett kategóriába, legalábbis (a korszakra, a magyar regény fromai alakulására, trendjeire vonatkozó) irodalomtörténeti rálátás igénye felől mindenképpen.

Külön érdekes lehet emellett a munkásmozgalom-történeti „nagyelbeszélés” és az antifasiszta harc toposza szempontjából a magyarok szerepe a francia partizánmozgalomban, ami úgy tűnik, hogy – abszurd módon – jelentősebb volt, mint a hazai népi ellenállás… A hidegháború merev frontvonalainak idején különösen érdekes funkciója lehetett egy olyan kultikus célú narratívának, ami a hazai mondvacsinált partizánmozgalommal egy nyugati igazit állított szembe, ráadásul magyar részvétellel. A háttérbe szorított „spanyolosokhoz” hasonlóan a francia partizánmúlt is eleve hitelesítő erővel bírhatott, ezt mutatja még Berkesi András 1956-ról szóló regényeiben (Októberi vihar; Vihar után) is Riegler Béla, a feddhetetlen öreg munkás alakja, aki szintén a Francia Kommunista Párt magyar szekciójának tagja volt és részt vett az Ellenállásban.[41]

 


 

[1] Olivier Merle – Alexandre Tefenkgi: Tranquille courage, Charnay-Les-Mâcon, Éditions Bamboo, collection Grand Angle, 2010.

[2] Laurent Douzou: La Résistance, une histoire dont on peut rendre compte? In Traits résistants. La Résistance dans la bande dessinée de 1944 à nos jours (sous la direction de Isabelle Doré-Rivé et Guy Krivopissko), Centre d’Histoire de la Résistance et de la Déportation, 2011, 6-11, 7.

[3] Charles de Gaulle, Háborús emlékiratok, Budapest, Gondolat, 1973; Jacques Duclos, Harcaim, emlékeim, Budapest, Gondolat – Kossuth, 1974

[4] Ránki György, A második világháború története, 3. kiadás, Budapest, Gondolat, 1982, pp. 338-341. (első kiadás: 1973)

[5] Az 1930-as években 30000 magyar élt Párizs környékén és az északi bányavidéken. Pécsi Anna: Magyar ellenállók és partizánok Franciaország és Belgium antifasiszta küzdelmeiben, In Fegyverrel a hazáért (szerk. Dombrády Gábor – Nagy Lóránt), Budapest, Zrínyi, 1980, 247-276, 248.

[6] Bajomi Lázár Endre: « Akik ütni is tudnak » (Hevesi András hősi halála), In Bajomi Lázár Endre: Arpadine, Budapest, Szépirodalmi, 1980, 276-285.

[7] Pécsi Anna: Magyar ellenállók és partizánok Franciaország és Belgium antifasiszta küzdelmeiben, In Fegyverrel a hazáért (szerk. Dombrády Gábor – Nagy Lóránt), Budapest, Zrínyi, 1980, 247-276.

[8] Árkus József: A brüsszeli magyar század, Budapest, Zrínyi, 1964.

[9] I. m. 26.

[10] Lásd erről Bene Krisztián: La Collaboration militaire française dans la Seconde Guerre mondiale, Codex, 2012.

[11] Dobo Nicolas: Orvos a fegyverek között. Emlékek a francia ellenállásról, Ford. Majtényi László, Budapest, Kozmosz, 1975.

[12] Nicolas DOBO, L'épopée d'un médecin pour la France libre (Juin 1940 – Novembre 1945), Paris, Éditions des Écrivains, 2000.

[13] Dobo, 1975, 29-30.

[14] Dobo i. m. 64-65.

[15] I. m. 69.

[16] I. m. 82-83.

[17] Bajomi Lázár Endre: Párizs csillagként reszkető, Budapest, Szépirodalmi, 1982, 221.

[18] I. m. 441-445.

[19] I. m. 376-377, 417.

[20] I. m. 461-466.

[21] Szekeres a Comité d’Action et de Défense des Immigrés (CADI) főtitkára és a Forces Françaises de l’Intérieur (FFI) egyik vezetője volt.

[22] Párizs felszabadulásakor az általa vezetett magyar alakulat foglalta el a Magyar Házat.

[23] Pécsi Anna: Magyarok a franciaországi forradalmi munkásmozgalomban 1920-1945, Budapest, Kossuth, 1982, 249-272.

[24] Művészettörténész, újságíró, könyvtáros, egyetemi oktató is volt, az irodalmi életnek a perifériáján rekedt. 1948-50 között a szegedi francia tanszék tanára, Rákosi idején elveszíti pozícióját, publikálni is csak propagandisztikus ifjúsági regényeket (sematikus partizánregényt) engedik, ez pedig valószínűleg rányomta a bélyegét a későbbi megítélésére.

[25] Murányi-Kovács Endre: Gilbert kapitány, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1958, (második kiadás), 40-43.

[26] I. m. 44.

[27] I. m. 68-69.

[28] I. m. 95.

[29] I. m. 98.

[30] I. m. 104-105.

[31] I. m. 113-121.

[32] I. m. 279.

[33] Murányi-Kovács Endre: Szenvedélyes évek, I. kötet, Budapest, Szépirodalmi, 1957, 261.

[34] I. m. 275.

[35] I. m. 296.

[36] I. m. 304-305, 308.

[37] Murányi-Kovács Endre: Szenvedélyes évek, II. kötet, Budapest, Szépirodalmi, 1957, 92.

[38] Murányi-Kovács Endre: Akik szeretni tudtak, Budapest, Szépirodalmi, 1962, 33.

[39] I. m. 192-197.

[40] I. m. 206.

[41] Berkesi András: Vihar után, Budapest, Zrínyi, 1959, 9.

  
  
 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, narratológus, filozófus, pedagógus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.