Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A kisebbségi társadalmi léthelyzet költői humanizmusa

 

Kapcsolódó tanulmány Jónás Tamás Önkéntes vak című verseskötetéhez

 

        Egy régi esszé újrahangszerelése –

 

 

 

 

 

 

 

Jónás Tamás, a kortárs magyar középnemzedék illusztris költőjének Önkéntes vak című, 2008-as kötetét nemrég Aegon Művészeti Díjjal jutalmazták. Habár idáig is kétségtelenül több kritika született a kötetről, úgy gondolom, szerző és műve még most, évekkel a megjelenés után, továbbra is megérdemlik az értelmezői figyelmet.

A kötetet végiglapozva szembe tűnhet az első oldalak egyikén feltüntetett ajánlás furcsa, paradoxont megfogalmazó ajánlás: „Istennek, ha nincs.” Ez az ironikus és paradox dedikáció már rögtön elindít valamit, a könyv legelején, ami később, a verseket olvasva válik egyértelművé. A kötet másik szembetűnő sajátossága, hogy nincs ciklusokra tagolva, a versek egymásután, mintegy kronologikus (?) sorrendben következnek, mint a lírai beszélő / költő monológjai. A kötetet szinte végig egyes szám első személy uralja, hiszen Jónás Tamás alapvetően alanyi költő, de talán, mivel sosem tagadott, sőt, időnként büszkén vállalt roma származásának is hangot ad, a költő lírája valamilyen módon képviseleti költészetnek is nevezhető.

 

 

A hagymaember 

Turczi István költészetének mélyrétegei

 

A magyar hagyma

„Du er ingen kejser; du en log.
Nu vil jeg skalle dig, kare min Peer!”

(„Dehogyis vagy császár, Peer; csak hagyma vagy.
S most, kedvesem, meghántalak itt.”)

 

Henrik Ibsen műve egy hatalmas, fantasztikus utazás története, egy filozofálgatásra hajlamos, önmagát kereső ember vándorlása. Peer, a munkát sosem látott, álomvilágban élő fantaszta, kevésnek érzi saját valódi világát. Álmai keresése közben önmagát keresi, de mindig visszaretten az evilági próbatételektől. Próféta lesz a beduinok között, császár az őrültek házában – s ezen élmények hatására rádöbben vándorlása értelmetlenségére, és hazatér. Otthon a megfáradt, megöregedett Peer előtt megjelenik a drámai költemény allegorikus figurája, a Gomböntő, hogy Peer rosszul sikerült életét beolvassza a „közös formába”. Peer kétségbeesetten bizonygatja, hogy egyedi, saját életet élt, nem illik bele az átlagba, de azt sem a trollkirály, sem az ördög nem hajlandó elismerni. Már-már úgy tűnik: a Gomböntő győzedelmesen belegyömöszöli Peert az olvasztókanálba, amikor régi szerelme, Solvejg bizonygatja, hogy az ő szerelme változatlan, mert szerelmének tárgya az maradt, aki volt. A Gomböntő haladékot ad. A felelőtlen életművész Peer nem teljesíti be sorsát, mert sem a halál, sem az élet felett nem ül diadalt. Sosem tud önmaga lenni: valahányszor megpróbálja, elébe áll Boyg (Hajdu Henrik fordításában a Nagy Púpos), és kerülőutakra tereli. Minden zsákutca egy-egy lehetőség az önkiteljesítéshez: minden zsákutcánál egy héj hull le Peer személyiségének hagymájából. A hagymahéjak lassan elfogynak, és Peer riadtan észleli, hogy legbelül semmi sincs, a héjak csak a semmit burkolták. Ibsen Peer Gyntje 19. századi norvég romantikus hős, a kudarc megtestesítője. Metaforáját, a hagymát egy 20–21. századi magyar költőre alkalmazni – nem blaszfémia? Könyvem egészében szeretném bizonyítani: a „magyar hagyma”, Turczi István mindannak az ellentéte, ami Peerről elmondható, és minthogy az ellenpólus a másik ellenpólussal világítható meg leginkább, úgy gondolom, az olvasó – és főként a költő – megbocsátja merészségemet.

 

 

 

A szenvedés méltósága

Bíró József: Tükörmáglya című verseskötetéről

 

 

Rémítő mélységekből emeli tekintetét szédítő magasságokba Bíró József ebben az 55.születésnapját ünneplő kötetben, amely életkor számára jelentősebb, mint a kerek 50, mert kezdetén és végén ugyanaz a számjegy áll: szinte sugallja a szimmetria kezdet és vég azonosságát, amely – talán bajelhárító – jóslat, szerencsére nem teljesedett be: a költő túlélte saját számmisztikáját (amit még a május hónap, - az ötödik!-  5. napja is megerősít). A költő a mágia, a számmisztika bűvöletében, 55 verset gyűjtött ebbe a kötetbe, amelynek enigmatikus címe egy rendkívül összetett világot fémjelez. Kezdet és vég egymást feltételező kettőssége a kötet  két pillére, melyek – Bíró Józsefre jellemzően – fordítva  keretezik a verstörténést, amelyet a  halál vezet be: a mottóként élre állított nekrológ ’56 mártírjait idézi a 30. évforduló alkalmával, és ebben a nekrológban a kötetegészre vonatkozó legfőbb kulcsszavak már együtt vannak: átkelni – az életből a halálba; a megváltó ...halál a bűn nélküli áldozatokat, akikért  „sírjaik sírnak” váltja meg a kíntól. A támadó „S ti!” azokat a gyávákat szólítja meg, akik tenni nem mertek, csak gyertyát gyújtani, s akik a kín arcait nem ismerik (7, a verseket a továbbiakban is az oldalszámmal jelölöm).

 

 

                             „az önarckép egyben világértelmezés”

 

                                     Orbán Ottó modern személyessége

                                   Gondolatok a paradigmaváltásról 

 

              A címként választott verssorban, amit A költő körülírja mesterségét című versből emeltem ki, Orbán Ottó egész életét és költészetét  meghatározó véleményt nyilvánít – véleményt mondok és nem vallomást, mert kinyilatkoztatóbb, törvénybe kívánkozóbb a lágyabb hangon intonált konfessziónál - , s ezzel céltudatosan megy szembe a posztmodern tömött sorú áradatával. Egyrészt tudatosítja, hogy igenis önmagáról ír, a személytelenséget megkívánó paradigmaváltás idején, másrészt közhírré teszi, hogy van értelmezése a világra (számára nem  veszett el a posztmodern által hiányolt Nagy Narratíva), s hogy ennek a narratívának egyik főszereplője ő, a költő, a másik pedig az általa  megélt világ, s hogy a kettő közti kapcsolat az egyetlen lehetséges módja annak,hogy megértsük önmagunkat és a világot („reflektálunk” a világra), a világ megértése saját életünkön átszűrve pedig  a legmagasabb rendű, ( a posztmodern teória  által elvetni, kidobni való ) személyesség.

 

A költő, akit csak jelenéseiből ismertünk

In memoriam Láng Éva (1925 – 2013)

 

 

Első jelenés: a meglepő

A legelvtársibb időben, az ötvenes évek első felében, nagy hivatástudatú, fontos elvtársak értekeztek éjszakába nyúlóan, gomolygó cigarettafüstben, kis csészéik alján beszáradt kávézacc, Marx-Engels- Lenin- Sztálin pedig figyelte őket.. Nagy feladatuk volt: minisztert kellett jelölniük a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium élére. Első számú jelöltjük egy alacsony, halkszavú, sűrű bajuszos férfi, aki előtt számokkal, geometriai ábrákkal telefirkált papírok tornyosultak. Magas homlokáról az izzadságcseppek sűrűn hullottak a papírhalomra.

Elmúlt éjfél. Hirtelen kivágódott a nap közben szigorúan őrzött, de éjszakára őrizetlenül hagyott terem ajtaja, és bemórikálta magát a Csárdáskirálynő Sylviája, habos tüllből és fényes szaténból művészien kreált alkalmi kosztümben, széles kalapjáról oldalra lefittyedt fácántollakkal. Az értekezlet elcsigázott résztvevői megbűvölten meredtek a látomásra, aki negédesen megszólalt:

- Az uramért jöttem!

A mondat ugyanolyan anakronisztikus volt, mint a jelenés öltözéke: az ott izzadó férfinak megszólításként elsősorban az „elvtárs” járt, kevésbé hivatalosan a „férjem”, de az „uram” egy olyan, letűntnek hitt világból szólt, hogy az ily módon megszólított azonnal hiteltelenné, megbízhatatlanná vált a többiek szemében. Az alacsony, bajszos, szemüveges férfi meghajolt asszonya előtt, aki karon ragadta és kivonszolta. A férfi otthon kezet csókolt a nejének. Sosem lett belőle miniszter.

 

 

 

 

A képek és hangulatok költője

Megcsendülő fehér, avagy Krúdy még egyszer átpörgeti a kalendáriumot

 

 

Szeretem azokat a címeket, amelyek előre utalnak az általuk megnevezett könyv tartalmára, jellégére. Érdeklődve vettem hát kezembe a kétrészes címmel ellátott kötetet. Számomra a Megcsendülő fehér egyértelmű színesztéziás kép, főként a századforduló tájékán élt impresszionisták, dekadentisták, olykor a szimbolisták kedvelt költői eszköze. A cím másik fele, a nyílt Krúdy-utalás a nagy írón és művein kívül valamiféle századfordulós, századelős, szecessziós hangulatot ígér - már a kalendárium szó is kissé ódon, patinás zengésű mai nyelvünkben. Ezért tehát a kötettől valamiféle fin de siécle - hangulatot, impresszionista képeket vártam. A cím nem csapott be. A kötet látszólag két világra bontható: egy képekből összeálló, valamiféle álom és ébrenlét határán mozgó világra, amely éppen a képek sokfélesége miatt nem homogén; mozaikszerű vagy még inkább kaleidoszkópszerű. A másik világ a hangulat világa, amely keserűségével, fojtottságával, időnként erősebb hangütéssel, robbanó indulataival egy állandósult, rossz kedélyállapotra, közérzetre vall.

Nézzük, mennyiben különül el ez a két világ, avagy mennyi kapcsolat van köztük?

 

 Ignoramus – ignorabimus

Kontra György és a teljes ember

 

 

– Új biológiatanárt fognak kapni – jelentette be osztályfőnökünk, Kovács tanár úr a hírt.

– Már megint – indult meg a morajlás az osztályban –, három év alatt ez a harmadik.

– Ne izguljanak, jövőre már nem tanulnak biológiát, úgyhogy új tanár sem lesz – mondta cinkos félmosollyal Kovács tanár úr, és betette maga után az ajtót, amely hamarosan, egy erélyes rántásra, újra kivágódott.

Alpakkaszürke öltönyben, fehér ingben és sötétkék-fekete csíkos nyakkendőben belépett Yves Montand. Vagy valaki, aki magával hozta a világsztár eleganciáját, jelentőségteljes személyiségének auráját. Ahogy felült a dobogón az asztalra, keresztbevetett lábbal, az is maga volt a hanyag elegancia. Orrhangon, raccsolva szólalt meg, akárha francia alteregója.

– Most azt kérdezhetik, mit keresek én itt? Elárulhatom: nem sokat. (Röhögés.)

Azért jöttem, mert összehoztam egy biológia tankönyvet harmadik gimnazistáknak, tehát maguknak. Még csak kísérleti állapotban van, annyi példányban, ahányan az osztályban vannak, és mielőtt véglegesíteném, ki akarom próbálni magukon. Igen, nem kell összenézni, nem kell sugdolózni: maguk lesznek a kísérleti nyulak. (Kollektív sértődés.)

– És miért pont maguk? Mert én a gimnázium legrosszabb harmadikos osztályát kértem, mert azon tudom a legjobban lemérni, hogy jó-e, amit írtam, hogy eljut-e a leggyengébbekig is. (Ezt is megkaptuk. Újabb morajlás.)

– Most pedig elmondom, hogyan zajlik majd ez a kísérlet. Én nem fogok a könyvből tanítani, se az anyagból, egyáltalán nem fogok tanítani, hanem óráról órára feladok egy fejezetet, és a következő órán abból, hogy ki milyen kérdést tesz fel az anyaggal kapcsolatban, látni fogom, milyen alaposan olvasta el. Ha olyat kérdez, ami benne van a könyvben, akkor az elégtelen, ha sikerül rámutatnia valakinek egy hiányzó gondolati láncszemre, kellőképpen ki nem fejtett magyarázatra, netán logikai hibára, az jeles. A sajtóhibák felfedezéséért piros pont jár. A téma: az ember biológiája.

 

 

                                                       Magyar Antaiosz

                   Gondolatok Konczek József Vogul szigorlat című kötete kapcsán



Kapcsolódások

A görög mítosz Antaiosza, a természet elemeinek, Poszeidón tengeristennek és Gaia földistennőnek a gyermeke, rettegett, legyőzhetetlen hős volt.: minden közelébe kerülőt elpusztított. Egyetlen méltó ellenfele volt csak, a nagyerejű Héraklész, aki a birtokában lévő testi erőn felül egy mélységes titoknak is tudója volt: tudta, hogy Antaiosz csak addig legyőzhetetlen, ameddig talpa a földdel érintkezik. Ezért küzdelmük közben igyekezett elszakítani Antaioszt a megtartó szülőanyától, Gaiától, és amikor sikerült felemelnie, Antaiosz erejét veszítve összeroskadt.

           Hogy mi köze Konczek Józsefnek, az ősi magyar múltat megidéző Vogul szigorlat költőjének a görög mitikus hőshöz? Természetesen az azonosítás egy olyan metafora, amelynek lényegét, létjogosultságá  a kötetegész  elemzésével lehet feltárni.

 

„Társak a Gondban”

                                        (Sütő András esszéi erdélyi írókról)



Különleges veretű és sugárzású stílusművészete, prózaköltészete, leíró, elbeszélő és értelmező esszényelvezete külön helyet biztosít Sütő Andrásnak még a magyar remekírók klasszikus sorában is. A gondolattömörítő stiláris erő megteremtésének olyan mestere ő, akinek sajátos kifejezésformáiból a nyelviség és a mondanivaló – szépség és igazság – hatása együttesen, egymást fokozva árad; s a sajátosságok éppen „a szép és az elkötelezettség, a szép és az üzenet” kölcsönhatásának energiáiban rejlenek. Az előadásmód érzékletes gazdagságához az atmoszférikusan fogalomkapcsoló és képzetsűrítő szófűzések, a bensőséges szemléletességet és a filozofikus távlatokat összehangoló mondatszövések, a köznapi, a népi, a természetes, a nemzettörténelmi, a kultúrhistóriai, a mitologikus, a vallási tudattartalmakat dúsan társító gondolati-bölcseleti fordulatok éppúgy hozzátartoznak, mint az emelkedett és a játékos, a retorikus és az anekdotikus, a tragikus és a humoros hangnemek, a fájdalmasan keserű és a vigasszal-reménységgel bizodalmas hangulatok – s mindezek időtlenné zamatosuló összetettsége. Az eddigi stilisztikai vizsgálódások sorát gyarapító továbbiak bőségesen tanulmányozhatnák ezt a szóképi, metaforikus, jelentéstani sokféleséget és sokrétűséget, plasztikus konkrétság és szivárványos elvonatkoztatás, elokvencia és eufónia változatos összefüggéseit, kutatva a kristályossá gyöngyözött szentenciák, az életbölcsességgel és létderűvel melegített emberiességet árasztó elmélkedő futamok, a mélységesen személyes és közösségi sorsproblémákra rávilágító igazmondások artisztikus varázsának titkait a nyelvi matériában és a nyelvfölötti szférákban. Lehet, hogy későbbi, az ezekbe az alkotásokba foglalt élet- és műveltséganyagtól már csak távolodó olvasónemzedékek számára éppen ezek a szuggesztív stílushatások válnak közvetlenül és elsődlegesen megragadóvá és megigézővé, így irányítva a figyelmet a bennük revelálódó létgondokra és üzenetekre. Azokra a jellegzetes erdélyi, kisebbségi és egyetemes magyar sorskérdésekre például, amelyeknek emberi, erkölcsi, lelki, érzelmi, szellemi jelentőségét másfelől viszont éppen a művészi beszéd minősége képes oly megrendítően árnyalni és kitágítani. Így szövetkeznek „a szavak nagyfejedelemségének” benépesítői, örök emberi és művészi értékek képviseletében a nyelv önkijelentő létigéi és a létezés rejtelmes nyelvjelei: mondathajlatok sorsigazságai.

 

 

 

                                    „Hallom: vagyok, mert nem vagyok”

 

Kovács András Ferenc el-, fel-, szétoszlatása a posztmodern  episztémé füstjében

 

                                  Gondolatok a paradigmaváltásról – IV.

 

In principio erat verbum

 

Ha Kovács András  Ferenc nem volna, ki kellene találni. Szerencsére azonban van, ha nem is olyan lényegűként, amilyennek a jelenkori posztmodern elvárások szerint lennie kéne. Újra kell hát teremteni, meg kell formálni annak rendje és módja szerint. A Teremtők – mert manapság többen vannak az Ige birtokában – élnek is a bibliai lehetőséggel: az egyik teremtéstörténet  (János evangéliuma) mintájára  szóval teremtenek, hűségesen követve a forrást. „Kezdetben vala az Ige,  és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.” (Ján, 1.1). Az Evangélium meg is erősíti ezt az állítást: „ Ez [t.i. az Ige, Sz.E.] kezdetben az Istennél vala.”  (Ján, 1.2). A szereposztás nagy jelentőséggel bír: a legfőbb, a legelső Lény az Ige, ( ez többek közt a gnosztikus filozófia hatása a János evangéliumban, ahol a világbíró értelem, a Núsz végzi az ősteremtést), szemben a szinoptikus evangéliumokkal -, másodrendű szereplő az Ige tulajdonosa, Isten, akiben a szubsztanciává lényegülés végbemegy: „ És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk.” A bibliai teremtésben a testté vált Ige – Jézus, a posztmodern szómágia „célszemélye” a posztmodern kánon elvárásának megfelelő  Kovács András Ferenc költő, aki a keresztségben a KAF nevet kapta. (Minthogy a név eredete ilyen magasztos, én is élni fogok vele.) Meg egy új személyiséget, akit nem árt, ha előre megismerünk, mielőtt szembesülnünk kellene a ténnyel, hogy a teremtett új személy leglényegesebb tulajdonsága az, hogy nem személyiség, mert nincsenek egyedül rá jellemző vonásai, hangja, beszédmódja. A szubsztancia megtestesüléséhez – annak megvalósulásához, végeredményéhez –  azonban ismernünk kell az Igét, a Szót, aminek bűvöletében KAF megteremtődött.

 

 

 

 

A versók tanúsága (1)

 (Füst Milán: Az orgonista című kisregényének datálása)

 

 

Azt gondolhatni, és az eddigi recepció szerint a Füst Milán kéziratos hagyatékát ismerők így is gondolták, hogy az 1961-ben megjelent A Parnasszus felé című regény (szerzői szóhasználattal: nagyregény) önmagába bezártan, tartalmazza megírásának történetét, vagyis fölvette magába Az orgonista szerzői címadással megjelölt kisregényt vagy regényt az 1920-as évek közepéből. A regény a regényben a mise en abîme retorikai-kompozíciós elgondolása, amely mögött a szövegelőzmény és a befejezett szöveg, a félkész munkafázis és a kész műalkotás kézenfekvő gondolati tételezése is áll vagy állhat. Ezért alakult ki az a helyzet, hogy A Parnasszus felé halvány és csekély recepciója olykor jelezte Az orgonista valaha-volt létét, de nem fordított rá kellő figyelmet, hiszen úgy vélte, a kisregény beépült a nagyregénybe, a még formátlan régebbi alkotás pedig végleges formájához jutott.

 

Közel, távol

(Serfőző Simon életművének dimenziói)



Négy egymást követő reprezentatív kötetben – a Püski Kiadó jellegzetes arculatot biztosító gondozásában – jelent meg Serfőző Simon eddigi pályájának a java termése. A gyűjteményes könyvek nem az „összes műveket” tartalmazzák, nem teljes életmű-sorozat darabjai tehát: inkább olyan válogatások, amelyek a műfaji sokszínűség tanúsításával tág horizontú áttekinthetőségét, hiteles keresztmetszetét nyújtják ennek az azóta is napról napra bővülő, s a mai magyar irodalom egészében is külön jelentőséggel bíró oeuvre-nek.

 

 


„Magyar három király"

– László, Kálmán, Béla

– Az abszurd drámaíró királydráma-trilógiája –

(Páskándi Géza: Árpád-házi triptichon)



Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóbbá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. A Páskándi-féle abszurd vagy abszurdoid dráma szervesen függ össze a Mrozek, Havel, Rózewicz, Örkény és mások nevével fémjelezhető kelet-európai abszurd vagy groteszk színház folyamataival és fejleményeivel, de szerteágazó vonatkozásai révén ennek a jellegzetes drámatípusnak nemcsak példája, képviselője, hanem – összetettsége és sokszínűsége folytán – sok tekintetben kezdeményezője, szuverén megújítója és öntörvényű képletteremtője is egyben. „Páskándi nem »eltanulta« ezt a látásmódot, ezt a kérdésfeltevést, nem másodkézből kapta a filozófiai mélységű, de e világi gondolatokat. Alapélményéről van szó, ez magyarázza – természetesen a formai kísérletezés mellett – azt a gazdag változatosságot, amelyben a kor nagy dilemmáját megfogalmazza" – szögezte le Kántor Lajos már 1971-ben, megerősítve például Láng Gusztávnak is a megfigyelését, mely szerint a „vegytiszta" abszurd szituációképzéstől eltérően itt valamifajta megoldás felé tör a képtelen helyzet.

 

 

Egy hang a kórusból

Iluh István költészete – (Jó reggelt fény..., Magvető Kiadó, Bp. 1975;
Száműzött szél, Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 1996;
Felhőteve hátán, Eső könyvek 4., Szolnok, 2006)



Vajon hányan ismerik a magyar nyelvű verset olvasók közül Iluh István nevét? Vajon ugyanaz-e a magyar költészet Iluh István nélkül, mint az ő verseivel? Nem azért tettem fel a költői (tehát választ nem váró) kérdéseket Iluh Istvánról, mert ő költő. Hanem azért, mert az Iluh-jelenség – nevezzük egyelőre így – nem egyedülálló a magyar költészetben. Paradigmatikus, sőt fogalmazhatnék még tágasabban: tipikus. Ennek a paradigmává emelkedő költőnek a bemutatásával szeretném megvilágítani, miért tipikus az ő sorsa a mai Magyarországon.

 

 

 

Szemét szabadkőművesek, mocskos zsidók, aljas jezsuiták

 

Ennek a rövid írásnak a legtágabban fölfogott és a háttérben meghúzódó tárgya a gyűlölet. Nem abban a konkrét általánosságban, amely szerint „Átvirrasztott éjszakáink hideg fényű óráin gondolatban ízekre tépjük ellenségeinket, kitépjük a szemüket és a zsigereiket, kinyomjuk a vért ereikből, lábbal taposunk belükön, porrá zúzzuk belső szerveiket, kegyesen meghagyva nekik csontvázuk élvezetét. Ezen engedmény után lecsillapodunk és fáradtan átsiklunk az álomba. Jól megérdemelt pihenés annyi acsargás és kicsinyesség után. Különben is, vissza kell nyernünk erőnket, hogy a következő éjszakán újra kezdhessük, újból nekiveselkedjünk a munkának, amely egy mészáros Herkulest is elriasztana. Való igaz, ellenséget tartani nem szinkekúra.”1 Hanem csak olvasati utak követéséről lesz szó, Umberto Eco legutóbbi regénye kapcsán, egyrészt az olasz, másrészt a francia, harmadrészt az eddigelé szinte teljesen elmaradt magyar recepció vagy visszhang alapján. Mert fabula de nos narratur. Nem magáról a regényről beszélek tehát (pedig nagyon jól, profin megírt regény, és a francia fordítással összeolvasva Barna Imre tényleg remekül fordította. Magyarra fordította le: ahol például a franciában „rossz történelmi regény” áll, az nálunk „történelmi ponyvaregény”, ami telitalálat. De a mi „bibsi” és „biboldó” szavaink is vérszegények franciául.

 

                                         

„…hogy kitudódjék a világ"

(Lászlóffy Aladár írásművészetéről)



Az igazi nagy költők minél magasabbra jutnak, annál szélesebb környező övezetek fókuszába kerülnek. És minél gazdagabb, többszálú az összeköttetések sajátossá szőtt hálózata, annál feltűnőbbek lehetnek a különleges, soha nem ismert, egyénileg meghódított magaslatok. Az ormok, amelyek egyszeri nagysága a többihez fűződő kapcsolatoktól is függ. A valódi – a folyó időben megálló és abból kiemelkedő – költőegyéniségek rendszerint összefoglalók, újítók és követhető távlatokat mutatók; megőrzők és megnyitók. Művük pedig így mindig gyűjtő- és gyújtóponttá válik.

        Terek és korok, torlódó térségek és irodalomtörténeti korszakok keresztútjain bontakozott ki Lászlóffy Aladár költészete, grandiózus életműve is, hogy félévszázados folyamatokon átívelő boltozatú szellemi építménnyé emelkedjék.

 

 

Testiség és érzékiség a magyar költészeti hagyományban


    Irodalomtörténet-írásunkban mindeddig viszonylag kevés szó esett a testi szerelem és a szexualitás nyílt és profán költői megnyilatkozásairól. Hiba lenne azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy a magyar líra a 20. század előtt nem rendelkezett ilyen attribútumokkal. Példának okáért, a 16. század elején még elevenen éltek a virágénekek, melyekről – kimondva-kimondatlanul – mindenki tudta, hogy tartalmukat tekintve enyhén szólva sem csupán a szerelem spirituális aspektusát hangsúlyozzák. Éppen ezért jelen írásunkban mi sem a testiség metafizikai vonatkozásaival, hagyomány- és kultúrtörténeti hátterével kívánunk foglalkozni, sokkal inkább arra kívánunk rámutatni, hogy a testkultusz ismeretelméleti vetülete mellett a tradicionális és naturális testi szerelem kifejeződése nem kevésbé fontos szerephez jutott költészetünk fejlődéstörténetében. E tekintetben a tiltás, a szexualitást övező tabuk működése (nem ritkán egyházi segédlettel) művelődéstörténetünk számára nem mindig volt a legkedvezőbb hatással, így érthető, hogy sokáig nehezen voltak elérhetők azok a szövegek, melyek évszázadokkal ezelőtt születtek e tárgyban. (A legkorábbi fennmaradt töredékek is a 15. század második felére datálhatók.) Vitathatatlan azonban, hogy a legelső írásos emlékek lejegyzése előtt is létezett erotikus költészet hazánkban, melynek nyomait – nem meglepő módon – a néphagyományban találták meg a kutatók.

 

                                                        
    Triptichon az időről, az emlékezésről és az önmeghatározásról

                          Gondolatfutamok Fecske Csaba három kötetéről

 

Három különálló kötetet jelentetett meg Fecske Csaba sűrű egymásutánban, ami – ismerve a költő igényességét – nem azt jelenti, hogy kimunkálás nélkül ontja a verseket, hanem azt, hogy ezek a kötetek valamiképpen összefüggenek, látványos tematikai különbségük ellenére azonos anyagból épültek, s feltehetőleg ezt az azonos anyagot forgatják meg különféle látószögeknek megfelelően.

         Fecskének két fő  témája van, ami tulajdonképpen egy: az idő mint olyan és az idő mint nem-olyan, azaz Fecske Csaba életének ideje. A különféle látószögeket az idő feletti, más és más aspektusokból történő bölcselkedés adja.

 

 

A kettészelt semmi toposza Kosztolányi Dezsőnél és ma

 

 

E gondolatmenet középpontjában Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című költeménye áll, s most, az írás kezdetén ebből is kiemelem a záró versszakot. Csak az utolsó versszak kiemelése az enyém, mert a költemény egészének a kiemelése az egyes Kosztolányi-költemények időrendjéből magától a szerzőtől való, aki a kiemelés e szellemi mozdulatával alapozta meg az Ének a semmiről, számára és a költemény számára, végérvényes státuszát. Szándéka szerint így e költemény »a legutolsó vers« lett. Nem ténylegesen az, hiszen a vers valamikor 1933 első felében keletkezett, s szerzője 1936. nov. 3.-án halt meg: az Ének a semmiről kronológiailag egyáltalán nem, csak szimbolikusan a legutolsó verses műve, mert a költői szándék által megszerkesztett életmű legutolsóvá tett darabja. A Számadás című verseskötet nem önállóan, hanem a válogatott versek végén, mintegy függelékként jelent meg 1935-ben, s ebben, vagyis a válogatott versek kötet végén a mi versünk – ráadásul a legutolsó versszaka – egyszerre zárja le az Ének a semmiről című költemény egészét, a Számadás című verseskötet egészét és Kosztolányi Dezső általa válogatott verseinek egészét, vagyis saját költői életművéről élete végén kialakított vízióját.

 

„e lenti akol bűze”

 

A posztmodern irodalomelmélet igyekezett minket meggyőzni arról, hogy nincsen jelentés, pontosabban az irodalmi műveknek nincsen jelentésük, azt csak olvasójuk bűvöli rájuk a művekkel létesített diskurzus (értsd: kapcsolatteremtés, azaz olvasás) folyamán. Amiként azt – az elmélet komolyságához illő szakértelemmel és nyelvezettel – Kulcsár Szabó Ernő megfogalmazza: nem lehet tudni, hogy „szöveg és én interakciójában mi történik az énnel, ő olvas-e tényleg, vagy őt olvassa a szöveg.” Majd másutt: „Csak a felejteni kész, a paradigmákról leváló helyes olvasásnak van esélye új igazságok felismerésére és megfogalmazására.” Szegedy-Maszák Mihály megfogalmazásában: „Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat.” Bodor Bélának – ezen a ponton – más a véleménye: „Ezek illúziók. Előzetes vagy egyszerűen csak korábbi olvasatainkat nem rombolhatjuk le, nem tudjuk elfelejteni, és ennek nem is lenne értelme. Ennél reményteljesebbnek látom az újraolvasást, ami a korábbi olvasat épségét megőrizve, annak felülvizsgálata útján igyekszik új olvasatot építeni a másik szomszédságában.”

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal