VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Szepes Erika: A képek és hangulatok költője – Megcsendülő fehér, avagy Krúdy még egyszer átpörgeti a kalendáriumot
A képek és hangulatok költője Megcsendülő fehér, avagy Krúdy még egyszer átpörgeti a kalendáriumot
Szeretem azokat a címeket, amelyek előre utalnak az általuk megnevezett könyv tartalmára, jellégére. Érdeklődve vettem hát kezembe a kétrészes címmel ellátott kötetet. Számomra a Megcsendülő fehér egyértelmű színesztéziás kép, főként a századforduló tájékán élt impresszionisták, dekadentisták, olykor a szimbolisták kedvelt költői eszköze. A cím másik fele, a nyílt Krúdy-utalás a nagy írón és művein kívül valamiféle századfordulós, századelős, szecessziós hangulatot ígér - már a kalendárium szó is kissé ódon, patinás zengésű mai nyelvünkben. Ezért tehát a kötettől valamiféle fin de siécle - hangulatot, impresszionista képeket vártam. A cím nem csapott be. A kötet látszólag két világra bontható: egy képekből összeálló, valamiféle álom és ébrenlét határán mozgó világra, amely éppen a képek sokfélesége miatt nem homogén; mozaikszerű vagy még inkább kaleidoszkópszerű. A másik világ a hangulat világa, amely keserűségével, fojtottságával, időnként erősebb hangütéssel, robbanó indulataival egy állandósult, rossz kedélyállapotra, közérzetre vall. Nézzük, mennyiben különül el ez a két világ, avagy mennyi kapcsolat van köztük? Labancz képekben beszélő költő. Nem gondolatsorokat közöl, hanem képekbe foglalja érzéseit, észleleteit, pillanatnyi állapotát; a világ egésze képekben tárul fel előtte. A képszerű fogalmazásmód a költői kifejezés egyik legfontosabb eszköze, egy jól megválasztott kép terjengős körülírásokat, sőt olykor egész verseket is helyettesíthet. Labancz képeinek legfőbb jellegzetessége, hogy megszemélyesítések, bennük és általuk az élő és élettelen világ között teremt állandó kapcsolatot, jelzi egymásra utaltságukat, együvé tartozásukat. "Mielőtt kipottyan, tüskéből kacsint rám a gesztenye" - mondja, és azonnal látjuk a szúrós burkából kikandikáló, gyönyörű termést, amely, a megszemélyesítő "kacsint" ige révén a költő - és ezzel együtt az olvasó - cinkosává, barátjává válik. "Fölveszi postakék gallérját az alkony" - a kép többszörös megszemélyesítést tartalmaz: az öltözködő alkony a mondatot uraló megszemélyesítés, de a "postakék" jelző - egyedi szóképzés - még egy másik megszemélyesítő képet is felidéz bennünk: a munkában elfáradt, az alkonyi hűvösben magára maradt fázósan köpenyt terítő postás ruhájának színe a kék, így magunk előtt látjuk pusztán a jelző segítségével a másik képet is. Nemcsak az alkony, de hajnal is szép képre ihlette - szintén egy megszemélyesítéssel: "Benyúl, végig tapogat lombok közt éles fényével a hajnal." E kép hangulata nem tartozik a kellemes szférájába: egy motozó, nyomozó, gyanakvó cselekvést tulajdonít a szokványosan kedvesnek, szépnek ábrázolt hajnalnak, pusztán az igék megválasztásával (benyúl, tapogat). Nem véletlen a képnek a negatív hangulat felé tolása: a versben később III/III-as ügynökök is szerepelnek. Van másik ilyen fenyegetővé tett hasonlat-képe is: nála csírázó hagymafej "agyarasodik": az ártatlan növény veszedelmes állattá válik - az összehasonlítás alapja a nyelv önkéntelenül megszemélyesítő fogalmazása, miszerint a hagyma gumóját fejnek nevezi. Nem csak metaforaszerűen összevont hasonlatai vannak, hanem mondatokban kifejtett megszemélyesítései is, közülük az egyik legszellemesebb: "A szél nyalókának nézte a havas sarki kresztáblát" - az ötletet a behavazott, fagyos tábla és a pálcikás fagylalt összekapcsolása szülhette. Alaki hasonlóságon alapul a következő találó, mulatságos kép: "a Balaton Európa széttaposott lúdtalpbetétje". A halak mozgásának nyoma a vízben egy emberi cselekvést beemelő megszemélyesítéssel gyönyörű képpé válik: "Víz, víz, írnak rád a halak." Ám nem minden képe ilyen egyszerűen áttekinthető, közölök igen sok összetettsége miatt nehezebb gondolati műveletre kényszeríti az olvasót. "Hűvösödik, megrázza magát a hegy, néma alkimista."A hegy azonosítása egy alkimistával elliptikus úton történik: a hegy belsejében rejtőző ásványok keveredhetnek, az ütéstől összezúzva, összerázva, mintegy lombikban, így a hegy első szinten egy lombik tulajdonságait viseli, második szinten a lombik élő tulajdonosáét, a fázó alkimistáét. Mindezeket a képeket a versekből kiemelve elemeztem, ám ezzel nem zavartam meg sem a vers egész, sem a kép jelentését, mert - mint a bevezetőben említettem - Labancz verseiben a képek nem alkotnak logikai láncolatot, nem egymásból következnek, mégcsak nem is azonos jelentés körökből származnak. Mozaikdarabkák, szépek, találóak, szellemesek, hangulatosak - ameddig az átláthatóság, az érthetőség szintjén mozognak. A századfordulói irányzatok képei általában ilyenek, így a színesztéziás félcím sugallta igénynek e tiszta képekkel eleget tesz Labancz. A képalkotás módja, a megszemélyesítés mintha későbbi forrásokból eredne. József Attila és Kassák képei élnek gyakran a megszemélyesítő hasonlatokkal, képekkel. De a képek sugallta hangulatok, áttűnések inkább mutatnak korábbi előzményekre. Labancz a kötet szövegeiben azonban követ egy másik képalkotó módszert is: az asszociációkon alapuló képkialakítást. Ennek példáját is József Attilában látja, idézi is őt, igaz, olykor csupán foszlányidézetekkel: "költészet maga" - hiányzik előle a közismert (sőt közhellyé koptatott) "költő vagyok, mit érdekelne engem", olykor azonban továbbgondolva, parafrazálva: "ťmáma márŤ - legalábbis az elme - nem hasad tovább, Jézus (így!) Attila". Az idézet eredetije a híres-szép Altató: "Szunnyadozik a széken a kabát... máma már nem hasad tovább": József Attilánál a kabát hasad, az őt idéző Labancznál az elme - visszautalással a tudathasadásban elhunyt József Attilára -, majd a költő Jézussá magasodik egy névcserével. József Attila emlegetése Labancznál nem a kötelező bálványimádás, hanem jelzése annak, hogy valami lényegi dolgot tanult József Attilától. Ez pedig a képalkotás József Attilánál gyakori módszere, sajátos képszerkesztő technikája. Ám József Attilának még a leginkább szabadasszociációs típusú versei, képei, a Medáliák ciklus darabjai is a költő élményvilágát, gondolkodásmódját, képszerkesztő technikáját ismerve, ha nem is könnyedén, de felfejthetők, homogén rendszerbe illeszkednek, és egy-egy versen belül megmaradnak a valóság egy meghatározott szeleténél. (A híres "Borostyánkőbe én be nem fagyok" kezdetű vers képsorainak kulcsfogalmai a hideg és a meleg; e köré szerveződik a vers egésze, az öregek melengetése.) Labancz viszont József Attila költői asszociációs módszerét mintha keverné a Szabadötletek jegyzékének pszichoanalitikus célra készült, patológiás, művészileg nem rendezett kép- és gondolatfűzésével. Ebből a két igen különféle anyagból - művészileg megtervezett asszociációs kép, illetve analízisben született patológiás szabadasszociációs halmaz - keveri saját szabadasszociációs verseit. A módszer eredménye: sorokra - mondatfoszlányokra - képelemekre széteső szöveg nem vers, amelyet éppen mert a képek nem logikailag illeszkednek, nem oksági viszony szerint követik egymást, bárhol el lehet kezdeni, bárhol be lehet fejezni, lehetne a vége az elején, az eleje a végén, de akár a közepén is. Az ilyen típusú, képelemekre széteső szöveg mintapéldája az Álomvers-változat, amely ugyan utal címében az álmok szürreális képsíkjára, látszólagos logikátlanságára, ám egy álom ilyen módon történő rögzítése csak emlékeztető lehet egy beszélgetéshez, netán egy analízishez, de nem igényelheti a művészi megformáltság szerinti megítélést. Az Álomvers-változat első négy sora két soronként ad összetartozó képet, ám ez a két kép egymásoz nem kapcsolódik. A további sorok mind önállóak, semmihez nem tartoznak, és még önmagukban sincs mondatszerűen szerkesztett alakjuk - elsuhanó képek -, valóban álomképek. Ezek a sorok már egészen fellazított formák, verstanilag amúgy is szabadversek, de már a grammatika korlátait is áttörik. Ez a grammatikai fellazultság igen sok fokozatban jelentkezik: a legfeltűnőbb és még jelentéssel bíró eszköz a nominális szerkesztés, az igék hiánya. Egy képekben gondolkodó költőnél ez könnyen érthető. Állóképeket rögzít, megállítja, sőt kiküszöböli az időt. "Matatok, porsörétes sötét, áramteli kapcsoló, hűs pókhálófátylas fal, felfüggesztett vadásztrófea". A Rabséta egésze túlnyomóan nominális, a Hiányzó napjai miatt versnek az a része, amely megformálja a horgász alakját, a mozdulatlan-időtlen várakozást, szintén ige nélküli. A Találkozás régi cimborával időtlen emlékképek felsorolása, melyben az igétlenség valósítja meg az időtlenséget. A fellazultság következő fokozata a szórend felborítása. Talán az archaizáló szándék, talán a régi magyar nyelvre emlékezés, de talán csak a nyelv kötelékeitől eloldás kedvéért születhetett meg a következő mondat: "hisz oka nem kevesebb dicsérni az Urat, mint káromolni." A nyelv és a stílus ilyen felborításai még lehetnek funkcionálisak, értelmezhetők. De tétován állok szemben azzal a jelenséggel, hogy Labancz mellőzi a határozott névelőt: "nem árt tudni, térhasználata kötelező; "...villám-finánclábát sejtve kutatja várost végig fürge ujjaival a szél." Vajon miért hiányzik a tér, illetve a város szavak elé a névelő? Mégcsak metrikai szabály sem kényszeríti rá, szabadversről lévén szó. De mindezek a grammatikai lazaságok nem olyan bántóak, mint a túlontúl sok képi ötlet egymásra torlódásából keletkezett képzavarok. Miként lehet az, hogy a költő, aki egy gyönyörűséges képben a teáskannát "dübögő gőzelefántnak" láttatja, még ugyanebben a versben a következő, a képzavartól teljesen értelmezhetetlen szakaszt "komponálja" össze: "Por szemez, lombjukat vesztett pezsgős üvegek közt saját gravitációs fókuszába döf az arccsősz szemüvegpálca". Elképzelhetetlennek tartom, hogy tisztán lássa a maga fogalmazta képeket, hiszen úgy montírozódnak egymásra ezek a látomások, mintha egyazon filmkockára hat-hét képet fotóznánk rá: egymást kuszáló-elfedő vonalakat, foltokat kapunk. S azért fáj a szívem ezek miatt a képzavarok miatt, mert Labancz Gyula rendelkezik a legritkább költői adottsággal: a képalkotás és az asszociáció képességéve. Aki "akupunktúrára kipontozott kekszet" lát, félelmetesen tiszta képet: egy ártatlan-közömbös élelmiszer lyukaiba belelátja a betegséget és az azt gyógyító, lyukasztó tűt, annak vigyáznia kell képei tisztaságára. Saját kötészete és az olvasó érdekében. S most lássuk a kötetcím sugallta másik világot, a Krúdy idézte szecessziós, nosztalgikus, fájdalmas-szép hangulatot. Kapunk-e ízelítőt belőle? Úgy tűnik, a Krúdy-előrejelzés szándékolt ellenpont. Labancz világa sötét, nyomasztó, ebben a világban "csikkszedő baktat, döglött hal: nikotinkátrányos szipkát sodor partra az enyészet", "teszi dolgát a III/III-as szálka, megnevezhetetlenül sötét kockáit tölti ki hátam mögött a Fehér ház"; "...törvény jövőidejű szelleme a múlt, s a szegénység a legdrágább szajha". "Út az, ami hazavezet; / hazád ott, hol arcodnak -, / (aluljáróban egy ember / - harmonikastelázsi - / saját térfogatát nyújtja)" - és sorolhatnánk a sötétebbnél sötétebb képeket. S a tömör összegzés: "Ki anyai ölben hűlt helyét leli / halálán van az a nemzet." Ez a nemzet rabságban tartja gyermekeit: "minden álom börtönviselt álom"; a rabság kiterjed az egész világra, nemcsak az emberekre, rab az állat: "Halászháló - börtönrács"; és rab a növény: "Tüskés-zárójelből megszökik a rózsa." Mindebből támad a felismerés: "muszáj világgá menned". De Labancz Gyula nem a feladat elől elfutó egoista lények közül való. A sötétnek látott világban számára világító eszmék, etikai parancsok mutatnak utat; ezek az eszmék együtt szerepelnek a Versklip-ben: "hit, nem és haza". S bár etikai parancsa mindenkihez szól: "Légy az, akivel hazugságot, hitványságot lepleznek", azt is felfedi, hogy az etikai tartás nem önmagából, nem önmagától való, hanem annak a közösségnek az adománya, amelyben él. Talán egyik legszebb képében vall erről: "Mint egy üvegfúvó / szavam / szátok / poháron marad formájától / tökéletes". Krúdy módján átpörgetem még egyszer a kalendáriumot, azaz Labancz Gyula füzetnyi kötetkéjét. Újra megkap a képek lendülete, szépsége, az asszociációk gazdagsága, a kötői személyiség tisztasága. S úgy döntök: megírom Labancz Gyulának, hogy ritka költői adottságai vannak, és sokszor igen jól él velük. És hogy telitalálatnak tartom a címválasztást. A képek és a hangulat egyaránt utal a krúdys századelőre, méginkább talán a századvégre, s hogy a századvégi eszközöket modern tartalommal tölti meg: képeiben mai tárgyak élnek, hangulataiban mai érzések rakódnak rá a fin de siécle dekadenciájára, így keveredik a múlt század végének szelídebb világfájdalma a mi századvégünk apokaliptikus vízióival. És úgy döntök: megírom azt is, ami nem tetszett. Nem akarok tiszteletköröket róni Labancz Gyula előtt. Ennél többre becsülöm. Szeretném közelebb hozni az olvasóhoz. Szeretném, ha mindnyájan figyelnénk rá, ha sokan meg akarnánk érteni. Megérdemli.
Megjelent: 2017-12-12 17:00:34
|
