Videó


Újdonságaink

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

Szepes Erika: „az önarckép egyben világértelmezés” – Orbán Ottó modern személyessége – Gondolatok a paradigmaváltásról



                             „az önarckép egyben világértelmezés”

 

                                     Orbán Ottó modern személyessége

                                   Gondolatok a paradigmaváltásról 

 

              A címként választott verssorban, amit A költő körülírja mesterségét című versből emeltem ki, Orbán Ottó egész életét és költészetét  meghatározó véleményt nyilvánít – véleményt mondok és nem vallomást, mert kinyilatkoztatóbb, törvénybe kívánkozóbb a lágyabb hangon intonált konfessziónál - , s ezzel céltudatosan megy szembe a posztmodern tömött sorú áradatával. Egyrészt tudatosítja, hogy igenis önmagáról ír, a személytelenséget megkívánó paradigmaváltás idején, másrészt közhírré teszi, hogy van értelmezése a világra (számára nem  veszett el a posztmodern által hiányolt Nagy Narratíva), s hogy ennek a narratívának egyik főszereplője ő, a költő, a másik pedig az általa  megélt világ, s hogy a kettő közti kapcsolat az egyetlen lehetséges módja annak,hogy megértsük önmagunkat és a világot („reflektálunk” a világra), a világ megértése saját életünkön átszűrve pedig  a legmagasabb rendű, ( a posztmodern teória  által elvetni, kidobni való ) személyesség.

 

Történettudat és személyesség

          Angyalosi Gergely nem hisz a kollektív történettudatban: „…a történelmi tapasztalat (…) átadhatatlan. Ha pedig valaki azt állítja, hogy szilárd mércével rendelkezik,amellyel közös jelenidőre lehet tagolni és mérni tudja – tehát hogy van egy abszolút biztos viszonyítási pontja, az igen nagy várakozást kelt az olvasóban. Ezt a várakozást pedig nem lehet a reményen és a szkepszisen győzedelmeskedő élni akarás hangsúlyozásával, a létezés szélsőségeire rádöbbent gyermek megrendült hitvallásával kielégíteni. De még remekbe szabott szatirikus szerkezetekkel és rafinált egyszerűségű versmondatokkal sem.” Angyalosi tovább bonyolítja a kételyt:  „…az egyik kulcsszó  Orbán Ottónál alighanem az egyéniség. Miképp ragadható meg az egyszeri és megismételhetetlen individuum létmódja a XX. század második felének lírájában, amely könyörtelenül szétszabdalta, hiteltelenítette ennek az individuumnak az egységbe és az azonosíthatóságba vetett hitét? Másként fogalmazva: mit lehet kezdeni a személyiség fogalmával egy olyan világállapotban – nevezzük posztmodernnek vagy bármi másnak -, amely a nyelv személytelen erőinek  kiszolgáltatott, sodródó, szilárd belső ’maggal’ nem rendelkező, tehát minduntalan és előreláthatatlanul átalakuló képződményként hajlandó csak elfogadni az ént?” ( Angyalosi Gergely:  A minta fordul egyet, Holmi, 2004/9. 137)

         Ménesi Gábor a tanulmány állításaival általában egyetért. Vannak azonban fenntartásai is: „…nem hallgatja el [t.i. Angyalosi] azokat a mozzanatokat sem, amelyeket bizonyos értelmezési körök talán korszerűtlennek minősítenek. Orbán Ottó kötete kapcsán állapítja meg például, hogy a költő ’nem képes elképzelni a versírást, ha nem lát mögötte egzisztenciális motivációt, amely egyben megszabja a választható nyelvi-poétikai megoldások körét is’” (Ménesi Gábor: Személyesség és elméleti felkészültség. Angyalosi Gergely: A minta fordul egyet. Kritika, 2010. febr. 23)

        A kiindulópontul szolgáló önérzetes kinyilatkoztatás  epikai hitelét az életmű adja, amelynek lényegét  Pór Péter így foglalja össze: „Leginkább úgy mondhatnánk, lírájának öt-egy [sic!, Sz.E.] nagy témája van, és ezeket, illetve ezt idézi fel, forgatja, verbalizálja a kötetek, a versek, a szcénék és szerepek, sőt akár az egyetlen, képek és mondatok semmi esetre sem bizonytalan, de mindig felette önkényes egyensúlyában.” (Pór Péter: A költészet hatalma, Holmi, 1995/5. 698.)

         A viszonylag kis számú téma hatalmas életművet tölt meg, s ezeket „egyenértékűen jeleníti meg: az első húsz év megpróbáltatásai; szerelmek, utazások; politika, költészet” (Pór uo.) ( A sorrendet én másképpen látom: a háború és az utána következő, fél évszázadban leélt időszak; költészet, politika; szerelmek, utazások. Bár, minthogy egyenlő súllyal vannak jelen, legfeljebb a gyakoriság szabhat rendet köztük. Domokos Mátyás is ez utóbbi fontossági sort látszik megerősíteni: „Orbán Ottó számára az életnek változatlanul szakrális fontosságú, magasabb rendű célja és értelme: a költészet.” (Domokos 1978: 102) És Orbán számára ez megfordítva is igaz: „Minden költészet végső álma, hogy emberi táplálékká váljék.” (Honnan jön a költő? ) 

         A költőt útjára indító élmény  a borzalom, az élet végső stációjában  pedig a rémület Ezt megírta versben:  Nevelőim háborús évek, / Koponyám sebész bicskája faragta ki” ( Dal az egymást váltó nemzedékekről), elmondta interjúkban, ahol a wittgensteini kategorikus imperatívusznak ellentmondva, konfrontálódott az egyébként általa nagyrabecsült Tandorival: „’amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell’ filozófiai háttérként, - és annak eredményeképpen – itt van egy életmű, ami a század magyar költészetének egy izgalmas életműve, ami arról szól, hogy ötven verebet tartok otthon, és mindezt egy olyan világban, ahol esténként azt látjuk, hogyan égnek városok, pusztulnak emberek (…) ezekben a léthelyzetekben azért kevés a madár. Dezső mégiscsak madarakról szól, s ha a hiányok a mi életünkben vannak, a választ erre túl sok madárral adja, és kevés válasszal. Nekem az a szerencsém vagy balszerencsém volt, hogy soha nem szabadulhattam az életanyagomtól.” Szepes Erika: Emlékezés egy régi beszélgetésre. 1996. május 6-án, Orbán Ottó születésnapján. Parnasszus, 2002/ 3: 33) A Lator Lászlóval folytatott beszélgetésben is erős képekkel teszi érzékletessé az elégszer soha el nem mondható élményt: „ami belém sült, belém égett, és színére nézve számomra fekete-fehér volt. A pince, a világosság és a sötétség éles ellentéte. Az ostrom. Egy kép apámról, az utolsó, amit mint élő emberről őrzök róla: a lépcsőházban áll, az ajtó, résnyire nyitva, egy fénysugár megvilágítja borostás arcát. Nem voltak itt színek, csak tengernyi fekete és benne egy-két fénycsík.” Majd ugyanebben az interjúban: „Az a dráma, amelynek én csak egyik szereplője voltam, véres és borzasztó volt ugyan, és közeli hozzátartozóim közül is  sok áldozatot követelt, valamire mégis megtanított, az emberi viselkedés lehetetlenségére avagy lehetőségére, leginkább valami lehetetlen lehetőségére, a lehetetlen megkísértésének szükségszerűségére. Kezdett derengeni valami, amit jobb elnevezés híján én középeurópai mértéknek neveztem el (…) mindannyian, akik átéltük az említett korszakot, de még azok is, akik nem azt, hanem egy másikat éltek át, egy előbbit, egy későbbit, a sejtjeikkel sejtenek és értenek. Valami olyasmit, hogy mit jelent itt élni. Milyen kötelességet, szabadságot, nyomorúságot, szenvedést, egyebet jelent mindez.” (Lator László in: Domokos – Lator 1982: 345).

        Egy későbbi interjúban még pontosabban, szemléletesebben fogalmaz: „Az én múltammal az ember könnyen lesz költő vagy író. Milliomos vagyok. A millióim a káprázatosan zaklatott gyermekkorom. Keveset mondok, ha lidércesnek mondom. Ilyen talán nincs is, egy megíratlan Kafka-regény.” (Orbán Ottó: „Interjú”. Holmi, 2002/10, 1243- 1247).

Az elmondani a borzalmat késztetése állandó, a korai versektől a legutolsókig. Az 1963-as kötetben jelent meg ezt tanúsító első igazi  ars poeticá-ja:

       

                                   Élek. Egyetlen forró szó a csendben,

                                   egyetlen porszem, mely beszélni kezd,

                                   hogy elmondja magát a lehetetlent,

                                   az izzó kertet, az izzó székeket

                                   és minden lépést külön a halálig,

                                   míg elszenesedik számban a nyelv,

                                   mert nem hiszem a megváltás csodáit

 

Míg a fiatalabb kritikus generáció tagja, Prágai Tamás értőn figyeli a személyiségnek az élmény kialakította jellegzetességét: „A személyes élettörténet tehát egyfelől nyersanyag, amivel a költő dolgozhat. Ehhez az anyaghoz újból és újból visszatér” (Prágai Tamás:             Kortárs, 2005, 10), addig Orbánt  személyességéért, reflektáltságáért, hitéért, küldetéses költői attitűdjéért  a posztmodern kritika elmarasztalja – látunk majd példákat -, olyannyira, hogy az empatikus és  elméletektől nem deformált kritikusok  folyamatosan a „védelmére kelnek”, bár költői nagyságát  még a posztmodern felől is elismerik, némi prekoncepciózus félreértelmezéssel. Így Angyalosi is: „Alapvető egzisztenciális és történelmi élményének egyetlen tér-és időmozzanatába sűrítésével Orbán Ottó egy önmagával azonos én születésének pillanatát vetíti elénk ismételten és sokféle szemszögből (…) áthelyezi a problematikát a költői diskurzusról a szemléleti-ideológiai diskurzusba. (…) Az önmagával azonos én narratívájához ragaszkodik görcsösen”, majd: „az ilyesfajta énkonstrukció versbe emelésének lehetőségét ad acta tette a történelem. (…), aki a közös történelmi élményben gyökerező  ’szilárd’ mércéről beszél, és erre alapozza identitását, az nem lehet képes igazán nagy költészet megteremtésére.” (Angyalosi Gergely: Dialógus(?) a kritikával. Hungarológiai Közlemények, a továbbiakban: HK, 1997/2, 83-84).

           Vári György egészen Szerb Antalig fordul vissza, hogy az ő József Attiláról írt szavaival igazolja az élettényeken alapuló személyes életművet. „A költészetet  nemcsak  a költemények teszik. A versen kívül még sokkal inkább hozzá tartozik az ember, aki a versek mögött áll, és a sors, amelyet az ember hordoz, vagy amely összezúzza őt.” (Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját, Magvető, 1978. 191-203) Így a megidézett Szerb Antal. És a megidéző Vári pedig: „ma korszerűtlennek tűnő elmélkedése végén [t.i. Szerb Antalén, Sz.E.] Orbán Ottó esetében nagy kísértést érzünk, hogy egyetértsünk vele. (Vári György: A megtalált szerep.[Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka] Jelenkor, http:// jelenkor.net/main.php?disp=disp&10=31, 2010. jún.21)

          Nem véletlenül idézte Vári Orbán Ottó kapcsán Szerb Antal József Attila-értékelését. A költő önmaga is úgy beszél József Attiláról, hogy kettős önarcképet rajzol a közösnek látott sorsból. Párhuzamos életrajz című versében szerelmeik névazonosságát, az intézetet és Öcsödöt, a teherautó és a vonat szimbolikáját, a háború és az ’ostoros paraszt’ meghatározó párhuzamait  mind számontartotta, még a nevükben található hosszú t-hangot is  (Attila – Ottó) . „A betegség, akárcsak a háborús félárvaság, az intézeti gyerekkor segít egy stabil helyzetű lírai alteregó megkonstruálásában”(Vári id. mű). A József Attila-kutatás éppen a tragikus sorsú költő sztereotípiáját vette célpontjául, különös tekintettel a József Attila-évre (2005). A kultusz állandó elemeit Erős Ferenc a következőkben látja: üldözöttség, elmebaj, öngyilkosság, korai halál, (fél)árvaság és a vonat toposza. (Erős Ferenc: Kultuszok a pszichoanalízis műhelyében. Budapest, Jószöveg Műhely, 2004. 160-161) A József Attila konferenciák és szimposzionok megállapításai eltolták a hangsúlyt a nagy költészet felől a betegség-költészet felé. Ami hasznosítható mindebből Orbán Ottó költészetének megértéséhez, azt Veres András így foglalta össze : „A tragikus sors jegyében támadt kultusz érthető módon az életrajzra figyelt, s a verseket annak következményeként, illetve dokumentumaiként értelmezte. Ekkor alakult ki az a konszenzus, hogy József Attila esetében csak a személyes sors és a művészi teljesítmény ritka mértékben föltételezi és magyarázza egymást”, olyannyira, hogy „még a legjelentősebb elemzők se tudják kivonni magukat ez alól.” (Veres András: A József Attila-kutatás dilemmái. Kortárs, 2005/4, 10-15, ez: 12 .old.)

           A kettősportrét Orbán végigvezeti a Párhuzamos életrajz-ban, ahol valóban eljut egy olyan pontra, ahol a közös életrajz tragédiába fordul: „A párhuzamosságon ma már kuncogni sincs kedvem. Az árvaság balekjai, / ennyi volt bennünk a közös.” Néhányan árnyalni, túlbonyolítani akarják a kialakított kettősportrét: „Az Orbán által felvázolt József Attila-képből kétféle József Attila jött létre: egy kultikus figura, Isten másod-, sőt Elsőszülöttje, tragikus, passiószerű élettörténettel. A másik ennek szöges ellentéte, hétköznapi figura, esendő jellem, ,az ’árvaság balekja’, aki kevésbé megváltó értékű – ezért a hozzá való közelítés (s ezáltal az önmegértés) tipikus Orbáni mozzanata az irónia működtetése lesz.” (Csák Judit: „Az árvaság balekja”: Orbán Ottó és a József Attila-kultusz. Thalassa, 2005/2, 106, 127, ez: 107) Zsák Judit a kettős portrék magyarázatához segítségül hívja - nem sok újat tudunk meg ezirányból -  a posztmodern elméletet is, hiszen ha posztmodern névhez tudunk kapcsolni  egy jelenséget, mindjárt fontosabbnak látszik: „Orbán felépíti a látványt, majd lerombolja – ez egyben a Paul de Man-i értelemben vett defacement-et  (önarcrongálást ) is jelent. Erre az összetört arcra találunk példát Orbánnak József Attila című versében.” (Zsák 2005: 109) Ám ezt én nem érzem „defacement-nek”, nem rombolja le az arcot, csak megrajzolja tragikus vonásait. A korai József Attila-versben (A teremtés napja) van egy olyan arcmás, amiről „defacement-et” lehetne asszociálni, de ez sem bálványrombolás, hanem mélységes empátia. (Paul de Man: Az irónia fogalma. Literature, 2009/2)

         Orbán a maga József Attila analízisé-ben (Az alvó vulkán) határozottan elkülöníti a betegséget a költészettől: „József Attila őrült naplójában semmi magyarázat arra, hogy egy rögeszmés beteg hogyan írhatta meg az Ódá-t. (…) A lélekbúvár díványán csak a kóreset fecseg. A vers az emberi elme hibátlan működése.” (kiem. Sz.E.) Ha rokonságot érzett Orbán az élettörténetben és a betegségben, vallja és vállalja a testvériséget a művészet tökéletességének ideájában, és élete utolsó percéig tudja és él is vele, hogy elméje hibátlanul működik.

         Van azonban még egy nagyon jelentős vonatkozása a József Attila – Orbán párhuzamnak, és erről mindkét költő mai méltatói hallgatnak, mert csak a hallgatással tesznek eleget a posztmodern posztulátumnak, melynek értelmében hiba, sőt bűn, ha egy költőnek véleménye van a világról, és azt még el is mondja. Orbán a nagy előd kilencvenedik születésnapját tisztelte meg egy verssel, amelyben „eligazítást vár” az akkori körülményekre nézve, azazhogy az eligazítást maga adja meg magának, a József Attila-i erkölcsi mércét szem előtt tartva.

                                        

                          De ha élnél is ma, mondd, versben beszélnél?

                          Hullna-e elénk alvadt vérdarab?

 

                          Vagy ami kort s dühöt vörösre fest, vér?

                          Vonna-e eszme, vinne-e mozgalom?

                          Hogy földünk minden nyomorultja testvér?

                          Vagy fejed vernéd szét egy kőfalon?

 

 (Szepes Erika: A költő kérdez és válaszol. Orbán Ottó Születésnapodra című verséről. Ezredvég, 2000/4.)

„Az életrajz, az önarckép, a műhely költői, a megszólalásmód a lírai én-é” – mondja Harkai Vass Éva a kettősportréról (HK  1997, 54-55)

 

„A lényeg mindig a versbe mentett élet” – Cédula a romokon

           A háború – több generáció élménye volt. Megnyilatkozásaikból úgy látszik, hogy az egy generációhoz tartozó, egymást akkor még nem ismerő alkotók nagyon hasonlóan élték meg, és őrzik élményeiket egész életükben. Vajda Mihály  generációja életérzéséről és azon belül Orbánnal való rokonágáról: „ A háború tette – másokkal bizonyára mást tett -, hogy a mi életünk nem tud igazán magánélet lenni, hogy a mi életünket nem a mi történeteink, hanem a történelem tagolja.” (Vajda Mihály: Nem az örökkévalóságnak. Osiris – Gond, Bp., 1996, 377-378)

        Még a legőszintébb, leginkább végigvezetett gondolatokat is „felül lehet írni”. Ezt teszi Angyalosi is Vajda szövegének elemzésével; egyszerűen posztmodernnek titulálja, s ílymódon súlytalanná teszi ezt a vallomást: „ .. kifejt egy generációs világszemléletet és élményfelfogást, ám mindössze két személyre, illetve önmagára redukálja ezt, amivel rögtön ironizálja is, vagyis megcáfolja  abszolútummá emelését.” (Angyalosi Gergely: A minta fordul egyet, Kijárat Kiadó, 2009, 137.)

A Vajda-adta generációs diagnózist pedig nem lehet ironikusan érteni. Megerősítik ezt egy 5-6 évvel idősebb  nemzedéktárs  súlyos mondatai: „ És mégiscsak úgy áll a helyzet, hogy a művészetnek a ma oly sokszor hangoztatott stílustalansága – elegendő, ha itt a ’posztmodern’ kifejezésre utalok – azonnal eltűnik, megváltozik, amint a művészet valamiféle hátteret talál magának…, egy mítoszt, egy vallást stb. Csupán ha akad egy arkhimédészi  pontja, akkor teremt stílust a művész. Ezért vallom mint regényíró: Auschwitz az én számomra kegyelem.” Különös együtthangzás. Generációra jellemző megfogalmazásmód. ( Az Auschwitzban rejlő kegyelem. Adalbert Reif beszélgetése Kertész Imrével. In: Adalbert Reif: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újra tölt. Magvető, 1998, 75.) Nem lehet véletlen, hogy Orbán a hetvenéves Kertész Imrét  tiszteli meg, méghozzá A föltámadás szomorúságai-val:

 

                             Egy rókahájjal megkent világra riadnál föl?

                             A város főterén az ismeretlen főkönyvelő emlékműve,

                             amelyet a sikkasztó bankárok emeltek neki…

                             …Nyomasztó kisszerűség fullasztó kora…

                             Büdös szájszag terjeng mindenfelé, az izzadt ágynemű

                             melegében futkosó politikus poloskák

                             kétségbe vonják Auschwitzot, Katynt, akármit…

           

               Orbán Ottó személyiségének megértéséhez Szerb Antal József Attila-képéhez fordultam. S az irodalomtudomány nagy bűvészmutatványa, hogy egy-egy idézetet úgy lehet forgatni, hogy az a saját koncepciót igazolja. Szegedy-Maszák Mihály és szemléleti útitársa, Kulcsár Szabó Ernő Szerb Antal a Magyar irodalom történeté-hez írott bevezetőjének szövegösszefüggéséből emelik  ki – nem véletlenül – ugyanazt a mondatot: „ …az irodalomtörténetnek, mint irodalom-tudománynak, az igazi területe a Nem-én, a személyfölötti szövevények az alkotásban.” (Szerb 1935, 10.) A mondat a személytelenség ideájának posztmodern megelőlegezettségét  hivatott megerősíteni. Csakhogy. Csakhogy Szerb Antal egy személyfölötti, a kollektívumban létező szellemet, ideát akar keresni az alkotásban, amely idea összefűzi-összetartja az egyes személyeket: a közöset keresi a sokban. A két mai magyar irodalmár számára mást közvetít ez a mondat, ismétlem: környezetéből kiragadva. Amiként Gács Anna írja Kulcsárról, de áll mindkettőjükre: „…a személyesség, a vallomásosság  Kulcsár Szabó Ernő szemléletében hendikepet jelent a személyiséget  elbizonytalanító, lefokozó, szétíró szövegalkotásokkal szemben.”  Ezzel a szemlélettel irtja ki  A magyar irodalom történeté-ből ( 1945-1991) Kertész Imrét: „…Kulcsár Szabó Ernő több tucatnyi szerzőt tárgyaló, vagy legalábbis említő irodalomtörténetében, melynek kánonját  többek között  a nyugat-európai folyamatokkal való közelség határozza meg, egyszerűen nem szerepel Kertész Imre neve.” A miért?-re adott válaszok egyik lehetséges kiindulópontja éppen a személyiség kérdése, amelyet Szerb Antalra hivatkozva igyekeznek eltűntetni. Amiként Gács Anna fogalmaz: „ Kertész számára a szerzőség kérdései elsősorban kétségkívül nem nyelvfilozófiai szempontból artikulálódnak, hanem a szerzői autoritás más perspektívái felől.” És: „Azt mondhatjuk, hogy Kertész szinte valamennyi szövegének ’hőse’ a tér-idő  koordináták jelentette determinációjának rabja, az önteremtésre képtelen én, egy olyan kor produktuma, melyben megszakadt a hősiességre, tragikumra képes individuum nagy elbeszélése. S e szövegek egyik mozgatórugója az a kérdés, hogy mit jelentett írni ezek között a személyiséget felszámoló kondíciók között, hiszen Kertész gondolkodásában az irodalom csak a determinációkon felülemelkedni képes személyiségek produktuma lehet.” (Gács Anna: Mit számít, ki motyog? Jelenkor, 2002, 12 )

               A szemlélet, amely képes volt kiiktatni Kertészt - hiszen akkor még nem volt Nobel-díja, csak művei és személyisége -, Orbánt nem iktathatta ki, mert már a posztmodernség apostolainak paradigmaváltása előtt jelentős életművel rendelkezett, amely életműben ugyanazok az élettények dominálnak, a szerző róluk és a személyes sorsát alakító, sosem feledhető borzalmakról ír („reflektál a háborúra”) egész életében, mint Kertész. Radnóti Sándor írja Kertész Nobel-díjas művéről: „A Sorstalanság valóban nevelődési regény, egy gyerekembernek a gyűjtőtáborhoz mint normalitáshoz való szocializációjának története.”  (Radnóti Sándor: Auschwitz mint szellemi létforma.[Kaddis a meg nem született gyermekért.] Holmi, 1991/3. 372-387, ez: 373.) Orbánt is a háború nevelte, életének kényszeresen visszatérő fő motívuma volt. Amiként A föltámadás elmarad kötet (1971)  kisprózáját fogalmazza, a születéstől a „végzetig”, a háborúval való személyes találkozásig: „ Itt születni éppolyan sorsszerű, mint másutt. Én egy bérházban láttam a végzetet: kackiás bajusszal duzzadt ajka fölött, a puskát, mestersége eszközét, úgy forgatta, mint paraszt az ásót, vagy fodrász az ollót, nem hasonlított egy szörnyetegre. Inkább unott volt [Kertész első auschwitzi benyomásai kísértetiesen hasonlóak: hétköznapiságot, rendet látott, és gyakran unalmat érzett. Sz.E.], kialvatlan és náthás. Bejött a szobába, gyakorlott mozdulattal mérte föl a terepet, a lavór félig vízzel, a vaskályhán egy lábos, repedt tükör, vetetlen ágy – háborús szobabelső. Éppen csak biccentett: kifelé! Innen számítható a kiszámíthatatlan. Az udvaron gyülekeztünk, csomagokkal, hogy legyen mit eldobálnunk. Huzat van, gondolta a lázas massza cseppje, aki voltam…” (Bölcső) És versben: „Nevelőim háborús évek, / Koponyám sebész bicskája faragta ki” – így jelöli meg életművének és személyiségtörténetének kezdő és végpontját  (Dal az egymást váltó nemzedékekről)

          A posztmodern teória kiiktatni nem tudta, csak „felülírni”, „szétírni”, - tehát félremagyarázni, néha meghamisítani. Orbán posztmodern fogadtatása megérdemel majd egy külön alfejezetet.

          Pomogáts Béla  átfogó értékelése képes egyben látni a személyest és a nemzedékit a Távlat a történelemhez című kötet (1976) kapcsán: „nem kalandok  és kísérletek vonzásában haladt, mint az ifjúság, hanem felelősség és fegyelem szigorú törvényei szerint.” Orbán nemzedéke szerepet vállalt és otthont keresett, „leégett róla a fölösleg, a tarka kalandok fölöslege, az ifjúság tündéri szabadsága.” Tovatűnt  „…az egész léha és zenés idő, a Hatvanas Évek /  remény és cinizmus áttáncolt korszaka” – idézi a Kondor című versből. A tragikus történelmi tudat a biztonságot, a haladást, a szabadságot  az átélt kétségbeesés miatt csak iróniával tudja szemlélni.” (Pomogáts HK 1997/1-2: 9) És Orbánnak egyszerre ironikus és kétségbeesett művei születtek, ilyenek a Szigetvilág ciklus kisprózái.

      „ A történelem eközben a hátsó sikátorban lakik, ahol egy ásott kút, egy csatorna, egy tűzhely, egy népszokás fönnmarad, és megszilárdul, mert a vér cementje megköti. Esőben áznak a porcukorbirodalmak, a provinciák erődített határán ki-be jár az elvámolhatatlan szél, s a percről percre múlt időbe tevődő jövőt a túlélők értelmezik.” (Repülőn)

        A nagybirodalmi Anglia fölött repülve, annak történelmét felidézve, a téridőben is a szegénységet és a nyomort látja a tragikumot megélt magyar költő. „E hátsó sikátorban lakó és készülődő történelem keltett bennem bizalmat az emberiség sorsa iránt.” Az fogalmaz így, aki tudja, hogy a történelmet a nyomor mozdítja előre.

       Pomogáts így látja: „Az ifjúság és a történelem lázai után Orbán otthonra és nyugalomra vágyott, egy szelíd provincia higgadt lakója szeretett volna lenni, aki ismerős világban él, és mégis nagy távlatokra figyel. ’…a legjobb provinciában lakni és név szerint ismerni a fákat / elnézni a Nagymedvét ahogy ősz  bundáját a földre porolja’” – idézi Pomogáts A császárság hanyatló korszaká-t. (Pomogáts HK 1997/1-2, 10)

        Többet érzek ebben a szolid jövőképben. Iróniát, keserű iróniát. Mert metafora is e kép: akkor valóban egy nagybirodalom provinciája voltunk. Viszonylag nyugodt és békés provincia. Az irónia nemét és jellegét, a szellem magas röptét és a köznapi beszéd képességét Vas Istvántól kapta-vette örökbe Orbán. Viszonyukról így szól A költészet hatalma ciklus Vas Istvánhoz című darabjában:

           mindig gyanakodva méregettük egymást / ő a Weöres-epigonnak kijáró bókokkal becsült / én meg kicsinyesnek tartottam esztétikáját / nem tudom mikor gondoltam először EZ AZ  APÁM / mindenesetre iróniába csomagoltam a megrendülést / hogy ez az én formám ha apát találok épp ilyet”

 

Az „APA” és más elődök

            Vas saját stílusát, költészetét két szóval jellemezte: „ómódi modernség”, amely szavak közül a modernséget tartotta fontosabbnak. Vári György úgy értékeli, hogy Vas közvetítette Orbán Ottó számára, „immár eltávolítva, a Nyugat hagyományát, de az elbizonytalanítva fenntartott vallomásosságot és a ’közbeszéd malterének’ [Vas kifejezése, Sz. E.] versszervező lehetőségeit is”. Tőle  tanulta a „a határozók és kötőszavak törvényéből kiszakadó, költői képeket”, a „föld alatti nap” típusú szerkezeteket. Vas nyelvének két fő költészeti forrása Arany, akit képszegénynek, „a költőiséget a vers nyelvtanában megteremtőnek” tartott, és Vörösmarty, akinek nagyerejű költői képei nyűgözték. Orbánra kezdetben Vörösmarty hatása volt erőteljesebb, az élet végén is feltört még egy-egy látomásos képben. „Felettünk az ég, a lángoló rögeszme,/ Vörösmarty és Madách őrült üstököse” (A nem rozsdásodó vasoszlop. A nyolcvanéves költőnek, Vas Istvánnak dedikált mű, funkcionális ellenpontokkal.) „Az [élet] történet utolsó szakasza ez, alkonyattól éjfélig. [A Lakik a házunkban egy költő kötetről van szó, Sz.E.] De itt alkonyatkor a vörösmartys pátoszt még ’ellenpontozza’ az  ’álfrivolitás’, ahogy Réz Pál mondja , a reprezentatív dalnokelőd, Orpheusz alaposan megkapja a magáét a kötetben (Orpheusz mérsékelt sikerű turnéja az Alvilágban.” A stílusnak ezt a binaritását Vári a példaképek  hatásának  tulajdonítja: Orbán a tiszteletlenséget Ginsbergtől, a pátoszt Whitmantől tanulta.  (Vári György 237-238)

            Bodor Béla nem a megszólalásmódban, a nyelvben, a stílusban találja meg a Vas és Orbán közti rokonságot, hanem a személyiség versben megjelenítésének minőségében. „Vas és Orbán verseiben az én határai néha kitágulnak, a beszélő közel kerül ’a lét szívveréséhez’”. E meglehetősen patetikus, szinte már szentimentális jellemzés után viszont az Orbán-líra másik forrásáról, a beat-nemzedékről szól: „Azért tartom fontosnak felidézni ezt a hagyományt, mert fontos vonása, hogy a költemény narrátorának illetve a költő alakjának nagysága és minősége definiálhatatlan. A beatirodalom szövegeinek a beszélője egyfelől hangsúlyozottan csak egy srác, aki extázisban hadarja a magáét, de ez a beszélő gyakran hatalmasra növesztett, omnipotens alak, aki éppen a beszédének meg nem fontoltsága révén mondja ki a feltételezett abszolút igazságot (...) és ez nyilván nem független a dikció ’exsztatikus’ pátoszától”. (Bodor id. mű 1360)

          Vári a posztumusz kötet kapcsán lényeges változást rögzít: „az irónia, a pátosz, a szerephelyzet bizonytalansága és fenntartása, a képgazdagság, a hangsúlyozott nyugatos költőiség és az alulstilizált versbeszéd együttes jelenlétének szimmetriája megbomlik .” Rövid műfajban gondolkodik már Orbán: dalokban, melyek „már a legvégső  kérdésekre hajlandók csak  felelni, beszédük igen-igen, nem-nem, mert minden egyéb a gonosztól való.” Vári arra is felfigyel, hogy „egy-egy versen belül keveredik az én-beszéd a megszólítással”, de mindkét esetben közösséget keres Orbán: az egyesszám első személy a közösségéhez szól, és a megszólító is feltételezi megszólítottját. (Vári id. mű 5)

         Tarján Tamás szerint a beteg, „öreg” Orbánhoz a beteg, öreg, nyugodt Arany áll közelebb, mint Vörösmarty: látomásos képeinek örvénylése helyett a lassú öregség tempója baktat, az az Arany, aki Vasnak is legfőbb mestere volt. (Tarján Tamás: Philoktétész nem tér vissza. Kortárs, 2003/10) (Vajon frivolitás volt-e Orbántól az Arany-imádó Vast már saját költészetének Aranyhoz közelebb álló fázisában vörösmartys vízióval köszönteni? Nem hiszem. Inkább egyesíteni akarta mindazt, ami számára értékként kristályosodott ki az élet végére. Orbán e kései korszakában, az egyik legjelentősebb kötet (A költészet hatalma – Versek a mindenségről és a mesterségről, 1995) „főszereplője” Arany: Az öreg Arany (még korábbról,1981); az Arany Jánoshoz már  „Mesterek közt mester”-ként tiszteli, „Megfontolt Nagymester” megszólítással.

 

„a költő / ember és körülményei”

           A versben beszélő Én alakváltásaira figyelve megállapíthattuk, hogy mindenféle megszólalásával  közösséget keres – és teremt. Első kötetének, a Fekete ünnep-nek  egy versét (Katonák, 1944) szokás szerepversként értelmezni, mivel többes szám első személlyel indítva a katonák közül valónak  láttatja magát, „elvegyül”, („a piszok lemoshatatlanul ránk tapad / a  tekintetek mellünkre ütik a gyűlölet pecsétjét”) , de már a következő sorban  „kiválik”,(„piros foltok ülnek a bőrömön annyira gyűlölnek”) , és a vers szinte soronként váltogatja a beszélőt, leír harmadik személyű szereplőt is („a hadnagy részegen belevizelt a környék egyetlen kútjába”) , majd hirtelen egy másik többes szám első személyű kinyilatkoztatás: „számítunk a lakosság pártfogására” – a vonulást vezénylő parancsnok kijelentése. A Testközelben  (Egy ütegparancsnok) az ellenség képviselőjét a szegény, éhező emberekre jellemző vonásokkal rajzolja meg – hiszen belőlük is kerültek ki ütegparancsnokok - , s hogy az empátia még erősebb legyen, egyes szám első személyben: „ A száraz kenyeret soha nem dobom el. Az ágy alja, a polc, az asztal, az egész lakás , ahol lakom, teli van papírba csomagolt, száraz kenyérrel.” Van egyes szám második személyű megszólítása is; a katona kedveséhez szóló szavai: „ a fényképed is átázott a zsebemben / szerencsétlen magányos nő mi lehet veled (…) ringyó lettél te is / és az otthon maradt nyomorékokat  / óvatosan forgatod combjaid között.” Az alany, a beszélő és a megszólított személyváltása végig érvényesül a versben.  Szerkesztetlenség, korai vers, a szabadvers szertelensége, szerepvers – mindent leírtak már róla.

           Nem erről van szó. A költő valóban „elvegyül”, mindenkivel és mindenhol, ellenséggel, baráttal, szeretővel, mindenkinek átéli a háború okozta testi és lelki sérülését, mintegy Weöres Sándor  1942-ben írott versének szellemében: a szenvedésben mindenkivel és mindenben osztozik („hogyha bármit ölnek engem ölnek / minden kínja-keserve a földnek / rámcsap éhesen.”, De profundis ) . Ugyanennek a kötetnek Megérkezés az égitestre című ciklusa IV. ódájában  a háborús halottak helyett szól: „ Emlékünk sem marad. Életünk szétpereg./ Az is elfelejti  fájdalmainkat, / aki belőlünk lett. Meleg szelek / suhogása takar be minket. / Az egyenruha és a zászló elrohad, / tekintetünk holt jégen hajlik át.” Eddig tart a holtak éneke. A fordulósoroktól („Csak tekintetünk lesz virág, / melyet a vad idő hajába tűz! - /  A nap rohan dobogva, mint a vadló. / Ébred az alvó!” ) a múlt emlékeiből a jövő kezd táplálkozni : „Az ember elfogadja a világot / melyben élni szeretne s tiszta szemmel / nézi sivár gyilkosait / s teliszórja széllel és szerelemmel / a kőfalakat, nevetni segít / a földnek és a fűnek…”  Dikciója előbb harmadik személyű, az emblematikus Embert álmodja meg, majd az óda végén, mindenki örömében osztozva, ismét a közösséget vállaló többes szám első személye ujjong: „Kínunk igazság! Fülünkben a barom kiáltása is értelem és hatalom! / Állunk. Mindent tudunk. Ennyi elég.”

           Tarján Tamás az utolsó kötet dalciklusának  címeit feliratoknak minősíti, „Feliratok a kor falára” – mondja, s a méné tekel ufárszin  modern graffittis leszármazottjának tartja, és utal a vízre, homokra írt  üzenetek ismert szimbolikájára, az írás megsemmisülő üzenetére.  (Észrevételét érdekesnek találtam, ezért megerősítő példákat kerestem a magyar költészetben: az egyik legismertebb példa - Juhász Gyula egy során túllépve – Lakatos István életösszegző kötetének címe: Írás a porban, s ugyanez a címe egy Garai Gábor kötetnek is.) Igaz, hogy a méné tekel ufárszin-t  falra, tehát megtartó felületre írta a mitikus kéz, de miután jóslata beteljesült, az írás eltűnt a falról. Tarján verselemzéseinek egyik csúcsteljesítménye Orbán verséről az élettel együtt megsemmisülő üzenet, a Sorok a porban (Tarján in: Reményi-Tarján……)

          Van azonban Orbánnak több tényleges felirat-verse, amelyeknek a szövege a Gnóthi szeauton és  más, a memento mori –t is tartalmazó, erkölcsi intés utóda: ilyen a Felirat az újlaki téglagyár falára; a Királysír; Priamosz apokrif  epigrammája; A ninivei kő megfejtett föliratai; Cédula a romokon, avagy nem verscímként, hanem szövegtestben: „Mások nevétől volt hangos az irodalmi élet; / az ő grafikus jelük hánykódott tengeri bójákon / a lobogókon és a címerpajzsokon …” (Az eltévedt lovas ) És egy metaforikus írás, az emberi arc redői, amelyeket az élet rótt rá a háború elől menekültre: a Kurtág György, a zeneszerző című versben, melyet már az élet végéhez közelítve írt, bizonyítván, hogy indító életanyaga mindvégig költészetének témája maradt: „…a két nagy fül között a kortalan kamaszarc csupa ránc; / ráírva mint a földi  jelenések, / a szögesdrót, a levágott gyerekfej, a tűz, a sötét…”

Megrajzolja háború-sebezte önarcképét is: „Felnőtt költő vagyok, / de legigazibb múzsám / még ma is pofonvert, bőgő, rövidnadrágos fiú, ki a Krakatau kitörését hordja a szemében: / a szökőár hernyótalp-hullámát s az égen torlódó hamut.” (Mi hír a költészetről?)         

 És szembeszállva Adorno sokak által megcáfolt tézisével, ő is megírja a maga . gyötrelmesen szép és igaz ellentmondását: „Mindenki kisebbség valamilyen többséghez viszonyítva, / és Auschwitz után  lehet ugyan verset írni, / de úgy, mint azelőtt, még lélegezni sem, / mert minden szó után felköhögök egy kis fekete füstöt…” (Kezelési útmutató a ciánkapszulához)

       Majd egy allegorikus jelenet veti vissza a gondolatot a műfaj eredetéhez: „…a hazugság előbb-utóbb kirohad a szilárdnak szánt kötőanyagból, / s a sírkőfaragó idő tüszkölve vési be a nemrég még rettegett cár nevét / Xerxész és Al Capone neve mellé, a közös emlékezetbe.” (A népek atyja)

       Ez a feliratok versbe mentésének oka és célja: fenntartani  a  közös emlékezetet.

Ennek a költőnek 1945-ben a felszabadulás jött el („Üdvözlégy csodák csodája szabadság napja / romrühes város”, 1947), a városépítő élménynek ujjongó  köszöntése: „Még minden porcikámban érzem a tavaszt, / negyvenöt szemfájdítóan szikrázó tavaszát, / mikor az elvont eszme beköltözött a valóságos maltervödörbe / és kapcsolatot létesített szó és jelentés között.”  (A reménymérgezés) Erre a tavaszra emlékezik a város fölülnézeti képét nyújtó repülőúton:

A páratenger alól fölmerül  / a romváros, a könnyes fényesség, negyvenöt májusa…” (Világcsavargó)

      A költészet íve visszahajlik az alapélményhez.

 

„Személytelenség és mítosz, harsogják a négy égtáj felé”

        A posztmodern paradigmaváltás másik fő jellemzője az „életanyagra reflektáltság és a szöveg jelentéses volta” mellett a személyesség: Orbán verseiben mindig együtt, elválaszthatatlanul alkotják  a versvilágot. Prágai Tamás lényegében érti ezt a költészetet:  „egyfajta ’aktuális’, létértelmezési problémára adott költői válasz, vagy fordítva: olyan létértelmezési stratégia megnyilvánulása, amelyben maga az alkotás súlyos szerepet kap.” (Prágai Tamás: „Az ürességet  töltötted belém..” Orbán Ottó összegyűjtött verseit lapozgatva. Kortárs, 2005 /1.) Ezt nem észrevenni  - süketség, elutasítani – a költő személyének semmibe vétele. Mindkettőre akad jelentkező, majd látjuk. Pedig művészete  egyértelmű és érthető,  - mindig is erre törekedett.

Vannak olyan „értők” is, akik megértik ugyan az orbáni világképet, minthogy azonban egyet nem értenek vele, a megértés mellé fanyalgást biggyesztenek: „…ha elfogadjuk Orbán Ottó szövegének intencióját, - tökéletes létértékelést  kell feltételeznünk szerzőjéről, és ez ’csöppnyi gyanakvást’ kelt, és az egészen való kívülállást sejtet” – mondja Kis Pintér Imre (Eszme és légitámadás. Orbán Ottó világlátásáról, in: Esélyek. Magvető, 1991. 114-130) Ne keltsen visszatetszést, ha a művekről nem szoros időrendben beszélek: az életmű – mint láthattuk - szinte páratlanul egységes szemléletű és körülhatárolt tematikájú. Megértőbb a már fentebb empatikusnak mutatkozott Prágai Tamás: „Legalább annyira fontos az, hogy a személyiség a történelemben és a történelmen keresztül mutatkozik meg, mint a történelem maga; mintha a történelem a megmutatkozás kerete lenne csak. A személy megmutatkozása egyfajta katarzis Orbán számára. Ez költészetének második pólusa: a végtelen, már-már egoizmusba hajló személyesség.” (Prágai: Kortárs 2005/1)

           Az alkotás ílymódon magas piedesztálra emelése nem képzelhető el a hatvanas évek amerikai költészetének Orbánra tett hatása nélkül (Ginsberg jelenléte folyamatos az életműben, Lowellhez a fordítások révén kötődik erősen). Enélkül a háttértörténet nélkül  kevesebb fedezete volna annak az etikai-esztétikai tartásnak, amelyről Prágai így ír: „Orbánnál is megfigyelhető egyfajta sajátos dac a lírai személytelenséggel szemben. ’Az Esztétika Tanszék csokornyakkendős vendégelőadója beír az irodalmi ellenőrzőjébe egy rovót: / < Értesítem a kedves szülőket, hogy fiuk életrajzi verset írt  / és ezzel megsértette Gottfried Benn szabályzatát>’” (Előadások a kortárs költészetről)  És ahogy Orbán prózában fogalmaz: „… a személytelenség mint a korszerű költészet alapkövetelménye nem több az elfogultság dogmájánál; nem több,mint bizonyos stílusirányzatok – I am sorry to say – ön- és közveszélyes babonája.” ( Honnan jön  a költő?) Még egy pengeélességű fogalmazás ugyanebből a műből: „…a költészetben nincs személytelen, legfeljebb rejtőzködő személyiség van, másfelől viszont verssé gyúrva még a legszemélyesebb mozzanatok, még az olyan, végső soron magánérdekű dolgok, mint József Attila neuraszténiája, vagy Lowell vallásossága  is – a tárgyilagosság érvényével hathatnak, ha a költő a személyesnél tágabb érvénnyel tudja őket felruházni, ha tehát van (…) közhasznú jelentésük.”

          Ugyancsak itt a személyesség más szempontját is elemzi: „Vannak költők, akik büszkék arra, hogy soha nem olvassák saját verseiket. Én aztán, mondhatom kuncogva, mint az önismeret vizsgázott bohóca, nem tartozom közéjük.” Balázs Imre József alapos körültekintéssel  vizsgálja Orbán öntanúsításait, - kiemelve természetesen az „önismeret vizsgázott bohóca” meghatározást, és arra a következtetésre jut, amit magam is vallok: „Orbán esetében az önértelmezés nem szokványos léptékű, hanem strukturáló, természetes velejárója az életműnek. (…) mivel része a verseknek, nem érdemes kimetszeni a költői életműből mint az objektív líra elvárásai felől idegennek tűnő testet. Ez a költészet nem volna önmaga a jelzett vonulat nélkül.” Másutt: „Fontos gesztusa az önértelmezésnek az az elhatároló, korszakoló igyekezet, amellyel mintegy leválasztódnak az aktuális Orbán Ottóról korábbi beszédmódok és játszmák.” (Balázs Imre József: Az újraolvasás feltételei. Orbán Ottó Összegyűjtött Versei. Jelenkor 2006/2. 226-234)

Balázs jól látja: „A világ ’nagy kérdéseivel’ való szembesülés emberi léptéke Orbán esetében nem a világnak kiszolgáltatott egyén panaszos szólamát eredményezi, hanem a világot megfigyelő, megfigyeléseiben szuverén  egyén  tárgyilagos (és kétségkívül nem optimista ) szólamát. Ennek következtében az Orbán-költészet (és tragikus irónia-felfogása is) akkor nyílna meg igazán a kortárs versértés irányában, ha nem a személytelen és szerepjátszó, ént kizáró költészet felől helyezzük el ’megnyugtatóan’ egy előző korszakban, hanem azoknak az újabb köteteknek a provokációit is hasznosítva, amelyek a személyességnek és a biográfiának az írhatóságát állítják” (Balázs Imre József: Jelenkor 2006/2, 230.)

            A kornak (a hatvanas évektől az ezredfordulóig) uralkodó esztétikai minősége az irónia, amelytől megkülönböztetik a posztironikus helyzetet, amely „az a szövegmező, amelyben a kilencvenes évek végén és az ezredforduló óta feltűnt fiatal költők elhelyezkednek.” (Németh Zoltán: Irónia, paródia, humor a fiatal magyar irodalomban. In: uő: A széttartás alakzatai. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996, 24-25.) Balázs pontosít: „A fiatalkori irónia  más modalitással bír, mint az ’időskori’ irónia mind a hagyománnyal, mind az én-nel szemben. Orbán iróniája pragmatikai szempontból másképpen konstruálódik meg, mint a mai, befogadását látszólag nagyonis megkönnyítő ’posztironikus’ helyzetben.”

         Kappanyos András is kiemeli ugyan Orbán líráját a posztmodern ironikus művek közül, annak ellenére, hogy felismer az ő költészetében is posztmodern ironikus vonásokat, annak ellenére, hogy tudja: „Orbán perben-haragban áll a posztmodernnel.” (Kappanyos András: Van-e posztmodern líra? Alföld, 2003/2. 52) Líráját Balázs a későmodern 70-es évek tipikusan „tragikus iróniájához” köti, s az ebből való kilépést  csak az önmagához visszatérésben, az önmegértés, az énről való beszéd gesztusában látja, és rögzíti a posztmoderntől való általános elmozdulást: „Mára az értékelés, vagy akár a leírás  szempontjai egyrészt a szélesebb körű differenciálódás lehetőségét teremtették meg (nem minden posztmodern, ami szerepjátszó, ironikus  és hagyományokat átíró), másrészt a szétesett énnek , nyelvnek a problémáját mint költészeti penzumot, megspórolhatóvá tették (…) a posztmodern nem ’tiltja be’ a biografikusságot, és (…) a nyelvi reflektáltság sem feltételezi a kimondhatóság problémájának tematikus, szó szerinti megjelentését (…)A személyiség feltűnése a versekben nem feltétlenül egy Benn, Hoffmansthal vagy Eliot előtti  irodalmi állapotba való visszalépést jelent (…) a költészet  kreativitásának, állandó útkeresésének a lebecsülését jelentené, ha valaki ezt feltételezné.”

          Orbán stratégiája mindig a nyílt konfrontáció. „A kritikával folytatott vitáját (…) talán egy előzetes elvárásra  vezethetjük vissza: túl sokat várt attól, ahogyan a demokrácia körülményei között érvelni és olvasni lehet…”

         Balázs túl óvatosan fogalmaz: a „talán egy előzetes elvárás” kevés ahhoz a csalódáshoz képest, ami Orbánban felgyülemlett:

                               

                               A diktatúrából a demokráciába

                               vezető ingatag palló, a kilencvenes évek –

                               ki gondolhatta volna, hogy a fertőző elmebaj

                               hatvan év után újra feltámad és újra fertőz,

                               s hogy Auschwitz után nemcsak verset írni,

                               de ugyanúgy, mint korábban, zsidózni is lehet?

                               A háborús nemzedék még joggal hihette,

                               hogy a kazánfűtő okult a hamuvá égett világból;

                               hiú remény, mint annyiszor – az emberfajt két dolog  jellemzi igazán,

                               a lángesze és sérthetetlen butasága….

                                                                                     (A kilencvenes évek)

Nem derűsebb az irodalmi világképe sem, a Műelemzők rémuralmá-ra még visszatérek.

 

Hamlet, a dán királyfi – egy alteregó

                              

        Orbán ismét, szokása szerint - önarcképet fest: A művész arcképe skorpió korában

szól a beszédes cím, s az irónia végig uralkodó minősége a versnek. A Hamletté válást megelőző okok a mindenütt elterjedt durvaság és a szeretetlenség, de ez a nyeszlett figura még csak egy dróton rángatott „hamleti báb”. Egyebekben „két lábon járó civilizált skorpió”, „siralmas trubadúr”, a pszichoanalízis áldozata és kórházak lakója, „látomás-szárnyán hát suhog az eleven csőd és világot hódít / könnyelműsége”; „a világ bohóca ő” ; eszme és szenvedély ütközésének áldozata. Az önarckép – ma így mondanánk – egy krónikus lúzeré, „akiért  nem kár – akit szégyellek  / ő az aki itt ül bennem”. A pszichoanalízisre kiszemelt áldozatként beszél anyjához a Szigetvilág mottójában: „Hamlet királyfi anyjához: / Most Angliába kell mennem, tudod.”

A következő Hamlet-portré már nem a szánandó hősé, hanem az „át- és újraírt” drámai hős alakja: a Helsingőr, miként Bányai János mondja, „a palimpszeszt elvi tapasztalatainak összegzése”, „középút az Ars poetica és az Antipoétika között”. A Helsingőr alcíme: Egy királyfi borotválkozik, a verset a jelenben szituálja. Bányai szerint „a szerep az én helyén áll, az én konstituálása, parodisztikus Hamlet-szerep” (Bányai János HK 1997/1-2, 25).

         Nem lényegtelen, hogy Orbán a dán királyfit borotvával a kezében jeleníti meg: a sebzésre alkalmas eszközt egyelőre még önmagára irányítja, jámbor szándékkal. Ilyennek látja önmagát. Ám az Átirat-ban Polonius képe Hamletről már teljesen más: „Nevezett úr rossz idegműködésének áldozata,  (…) Nevezett úr hóbortja ótvar nemzetünk ábrázatán [ a Hamlet-képmás felnagyítása országos méretűre, Sz.E.]  Ezért szemünkben ő megbízhatatlan, olyan kór, melyet honunk húsából  kivágni hív a kötelesség. (…) Tanácsunk: autóbaleset.” A szerep tehát nem egyszerűen parodisztikus: groteszkül ironikus és aktualizáló ( az autóbaleset mint gyilkosság).A paródia csendesebb, szelídebb műfaj.

           A következő Hamlet-kép is próza: Hamlet a képernyő előtt, már nem irónia, nem paródia, hanem sötét rezignáció, történelmi flashback. Hamlet a jelenben beszélget barátjával, és a kor körülményeit asszociálja egyrészt a régmúltba (a hamleti kor), másrészt a világháborúba, és ennek tanulságaiból von le dezilluzionált következtetést a jövőre. „Álmodtuk, Horatio, hogy megszakítottuk a láncolatot. Jobb napjaiban fölséges a nép, de rossz napokon lángoszlopnak rendelt költőjét kizsuppolja a városból, zsidót parancsol az aknamezőre s parasztbokát a fagyhalálba, hogy csak az égre markoló, üres kezük mered föl a földből intő jelként – addig, ameddig. Nézzem-e hát az ördög amatőr színjátszmáit e düledező, kis színpadon? Az új világ helyett a réginél is régebbit? Kezemben a tőr… egy jól irányzott tőrdöfés. És mégis…a remény (…) csípőjét riszálva  csábít az édes rosszra, hogy éljünk még, s ne adjuk föl, noha veszni látszik,  ügyünket. (…) MI VAN, HA NEKI VAN IGAZA? , és nem lécelünk le a semmibe, maradunk hű polgárai Dániának, szemre bolondok, mélakóros alvajárók, értelmetlen idealisták, mindazonáltal, ha a világszínház szerző-rendezője úgy akarja, az alkalmas helyen és percben leölhetjük Claudiust.” Egy gondolkodó, értelmiségi Hamlet töpreng itt – a töprengés Hamlet fő tulajdonsága -, de a döntést most még a szerzőre [aki itt és most a megváltozott kor, Sz.E.] bízza.

          A Hamlet-figura, az alteregó  háttérben marad,  és hallgatóvá lesz A dán királyi főszámvevő jelentése  a Fortinbras & Fortinbras cég  átvilágításáról című versben. A jelentő, Marcellus azonban szintén a költő alakváltozata, így az ítélet kimondása és meghallgatása egyaránt az ő funkciója. A jelentés egy frissen jött, új kormányzatról szól, amelynek élén Fortinbras (’az Erős Kar’) áll, amely erő megsemmisíti, kirabolja, pusztasággá változtatja Dániát. A régi rosszat, (a jó Claudius uralmát) és az új rosszat (Fortinbras világa) egyaránt elvető, kettős szerepű költő látlelete: a tehetetlen réginek szükségszerűen pusztulnia kell, de a kinti, az új világból jött új is pusztulást hoz, és más alternatíva nincsen. Az értelmiséget képviselő Hamlet, Horatio és Marcellus számára még nem érkezett el az idő, nem érett meg a birodalom egy értelmiségi kormányzásra. A történetet Orbán Ottó ott folytatja, ahol Shakespeare abbahagyta: Shakespeare-t addig érdekli a hatalom körüli probléma, amíg be nem bizonyosodik a cselekmény során, hogy még nem jött el az értelem és a gondolat uralmának ideje, Orbánt az érdekli, miképpen áll helyt egy, a régi vezetéstől teljesen különböző(nek hitt) új és fiatal csoport, a jelen szituációban a  „kívülről jöttek” , az Erős Kar és a gyors cselekvés emberei. Orbán a fiatalságtól egy új világ eljövetelét remélte („a fiatalság mindig a menny küldötte”) és ismét csalódott („kivéve amikor nem”).

           Marcellus-Hamlet még csak felméri cselekvésképtelenségét. A Shakespeare-ből című versben  Hamlet már önazonossági és cselekvésképtelenségi problémákkal küzd: „ És én, aki valaha egyszemélyben voltam / Hamlet és Claudius, már csak Falstaff vagyok, / egy borvirágos képű bohóc, / aki nem tudja, hogy mit mikor kell abbahagynia.” Az utolsó Hamlet-képben a szellemet szólítja meg Éji sötétben a bástya falán, durván, támadólag, és nem evilági dolgok felől kérdezősködik, hanem arról a túlvilágról, ahonnan a szellem jön.

Ez a túlvilág Orbán számára mindig a háború világa: „Hagyd a süket dumát! / Inkább azt mondd meg, / hogy ott, ahonnét visszajársz,/ miben laknak a lelkek? / Sátrakban? Barakkokban? / És van-e ott is szögesdrót  kerítés a szektorok között / (…) És a kerítésdrótban van-e áram?”  A tragikus Hamlet mellett a falstaffi bohóc is visszatérő önarckép, más versekben önironikusan fordul elő: „ Bohóc, aki a mellékmondatok korában / a főmondatot akarja kimondani.” A főmondat: az a személyes társadalomkép,  amelynek kimondásához még mindig  ragaszkodik a „lángoszlopnak kijelölt költő.” Ahogy Nagy Gábor fogalmaz a Vörösmarty Előszó-jával dialógust  folytató Utószó-val kapcsolatban: „Mindenkori költészetünk utószava.” ( Nagy Gábor  HK 1997/ 9. 110-112)

 

Ugatás üdvösségért – a generációban létezés

        

           Az Orbán által sokszor tematizált életanyagnak, ami nem engedi kiüresíteni költészetét, az első versvilággá tett élménye a háború volt. Láttuk közösségteremtő funkcióját a generációban (Vajda Mihály, Kertész Imre és sokan mások). A második kiemelt pozíciójú élmény 1956 és a hatvanas évek; természetesen az 1956-os versek csak 1989 után jelenhettek meg, a legkeményebb írása nem is vers, hanem a prózai Nemzeti dal, Bibó István szavainak intarziaként a versbe építésével (1996). Annál erőteljesebben tört be a Hatvanas Évek mára  már nosztalgiával emblematikussá emelt korszaka, Orbán ifjúságának ideje, az ifjúkori szerelmekkel és lázadásokkal. A sors- és eszmeközösséget a generációval az azonos történelmi korszakhoz tartozás teremtette meg: a konszolidált körülmények megközelítőleg ugyanazokat az élményeket szolgáltatták mindőjüknek.

 

            végülis mellékes  hol mikor és mi hozott össze veletek

            lötyögtem kávéztam cigarettáztam és döglődtem veletek

            kályha-szánk beszédes lángja az eszpresszó-büdösbe kicsapott

            hallottam tűzköpő esztétikátok és szívtam a lábszagotok

            végülis szabadvers kötöttvers siker és zártosztály egyremegy

            ültem a seggemen veletek dumáltam át a fél életet…

                                                                               (Kortársak) 

 

A rímhelyzetben  és középrímként is elhelyezett veletek (homoníma-rím) egy Orbánnál mindig nagyon pontosan megválasztott  személyhez szóló határozószó: a közösségteremtés és egyben a kívülállás (’én szólok hozzátok, és én látlak benneteket kívülről’) kettős aspektusának érvényesítése – a teljes egybeolvadás a többes szám első személy volna.

Már jóval kritikusabb visszaemlékezés a Kondor:

 

             És az egész léha és zenés idő, a Hatvanas Évek,

             remény és cinizmus áttáncolt korszaka;

             mintha a bukó nap éppen kelőben lenne,

             mintha sugártollheggyel maga a tenger fényesség metszené ki a kontúrokat,

             és szárnyas halak és bakarasz népek vésnék emlékezetükbe a láng és lobogás erdőt,

             amit baltával irt majd a közelgő éjszaka.

 

A Kondor festette csoportképhez  hozzátartozott  a Nagy Esztétika megalkotása is, de a saját esztétika  kialakításának  nem a közös munka az üdvözítő módja, ehhez egyéni élményanyagra és látásmódra volt szüksége.  valaha sokat vártam a költői képtől / de hol vannak már a fiatalság  őrült és villámló évei / amikor egy halkszavú de indulatos államhivatalnok  megesküdött arra / hogy amíg ő él az Üvöltés nem jelenik meg magyarul…” (Ginsberg Budapesten) Az ihlet tőlük, Ginsbergéktől jött, az Ugatás üdvösségért variált intertextusa az Üvöltés-nek, a velük való megismerkedéstől (és az őket fordítástól) kezd Orbán Whitman-sorokat, ha tetszik, Ginsberg-sorokat írni. 

 

        kuss, rohadt csipogás, költészet , angyalok modora, a rosseb beléd,

        eb-időm foga közt nadrágom szára, a halál foga közt törékeny csillagom,

        és teli a szám foggal és dühvel, teli vérrel, csonttal, pincével, háborúval,

        hú, hú, tört ki a torkomból a gyermeki ordítás, a fulladásig visszanyelt,

        az apám csontjai ezek, ezerötszáz csontból összekevert darabjai közül kiválaszthatom

                                                                                                                                             őket..

                                             

        és fújjam a Csontodért Rendületlenült, a takaratlan önzés himnuszát

 

A ginsbergi düh Orbánnál nem az akkori jelen felé irányul: visszaível a múltba, a háborúba, és egy ironikusan variált intertextussal rátalál egy magyar költőre, aki a Szózat-ot hatalmas Halotti Beszéd-ében intarziaként használja: Máraira. Idézi  a Márai-intertextust, annak egy másik sorát, iszonyú szarkazmussal:

 

                  (kuncogás) „AZ NEM LEHET HOGY  ANNYI  SZIV”

                  mire ismételt kuncogás hallatszik

                  már miért ne lehetne (…)

                  nyomorult kor nyomorult  közösség

                  szikrázik egy prófétai átkot

                  a házilag barkácsolt verspetárda

                  aztán kialszik

                          (A költő a költészet hatalmát dicséri) 

 

(Márainál:  Még felkiáltasz: ’Az nem lehet, hogy oly szent akarat’. / De már tudod! Igen, lehet…” ,Halotti  Beszéd)  

Ám az egész időjáték: a hatvanas évek dühöngő őrületének összevetése a háborúval evokál még egy másik magyar művet is, Déry Képzelt riport-ját, amelynek disszidens magyar hősei, Eszter és József az őrjöngő amerikai csődületben ugyanazt a rémületet érzik, mint itthon, a háborúban. A tömeg és az erőszak archetípusa a háború, Orbánnál minden innen indul és ide hajlik vissza.

 

„…a mindenség sötétjében  csak rögeszménk világít        

 

          A dezilluzionáltság a hatvanas évek múlásával együtt fokozatosan erősödik Orbán tudatában. Az első idézetben az eszme még csak „zavaros”: „viszlát Allen viszlát zavaros üdvösségünk / fiatalságom nagyhangú versétől búcsúzom / a hatvanas évek illúzióitól amikor az értelmiségit / reform tervei páncéljában  pompázó lovagnak láttuk / aki szíve helyén egy kézzel rajzolt virágot visel / semmi közünk egymáshoz / de jó tudni hogy lényegünk közös” .

Az amerikai tiltakozás a vietnami háború ellen a „flower power” jegyében zajlott, ennek lett jelképe a kézzel rajzolt virág. A hatvanas évek a világ ifjúságának ideje volt: a vietnami háború elleni tiltakozással egyidőben forrongtak a diákok Párizsban, és tüntetett a fiatalság az „emberarcú szocializmusért”  a „prágai tavaszban”: „és az égtájtól égtájig gomolygó füstből megszületik a /Hatvanas Évek Mítosza/ tíz évnyi  éden a madarak Beatlest fütyülnek és nincs szívizomelhalás” (A hatvanas évek)

          A kritikus szemlélet éleződésével Orbán ismét távolítja magától a verset: egyes szám harmadik személyben szól azokról, akiket megszólít vele. „Nemzedékem, a délibábos évek  / lángoló hajú szabadcsapata / rokkantan süllyed a kórházszagú sötétben, / töredék életművek, önpusztító mániák , / s a világminta, melyet a művészetek / bizonytalan szövőszékén próbáltak  újraszőni, / maradt a régi, háborús keresztöltés…/ A múlt századi megbízható kézimunka: / tarkóra tett, fölemelt, hátrakötözött kezek…” (A teljes élet)

Ismét a háborút idézi a hatvanas évek végének dezilluzionált világa.

          S az idő távolából a hanyatlásában egyrészt nosztalgiává szelídült, másrészt szidalmazott korszak  összefoglaló, nagy verse, A hatvanas évek Ginsberg szállóigévé lett sorának továbbgondolásával: „láttam nemzedékem legjobb elméit én is de nem az őrület / romjaiban hanem filmgyári vágószobákban és tanszéki egérlyukakban / kik szabad levegő voltak és a tehetség naprobbanása és nádszálderekú intelligens lázadás/ eljött értük a siker a ragacsos polip és szívükre tapasztotta undok szívókorongjait  / csak lassan lassan hogy ne fájjon ez volt a szörnyeteg trükkje / mindig egy csöppel kevesebb vér egy csöppel kevesebb indulat / egy csöppel több megalkuvás” .

         A „tízévnyi éden” után előbb a hetvenes, majd a nyolcvanas és a kilencvenes évek, ismét a ginsbergi indítással:

         „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban politikától / becsavarodott jóhiszemű együgyű értelmiségieket, / átgyalogoltak önnön fiatal arcukon és telerondították éveken át ápolt művük kertjét, miközben észrevétlenül rászoktak a hatalom kábítószerére, / és a kerek és ép egész nevében a rögeszmés részt festették föl a címerpajzsra (…) Isten választott küldöttei naív balekok  kortársaim és barátaim / szellemem titkos rokonai…”  (kiem. Sz.E., 1992: Ginsberg-variáció 1. Gyászdobok és süvöltés, a süvöltés interakcióba kerül a ginsbergi Üvöltés-sel).

         A XX.század költői-ben  egyértelműen elbúcsúzik fiatalkorának társaitól; hűlt helyét találja nemcsak eszme- és kortársainak,  hanem magának a lelkesítő  eszmének is:

                              

                            Letűnik a színről egy generáció

                            a nemzedékem Viszi vereségeit

                            rögeszméjét hogy ő majd igenis segít

                            a századokon át nem gyógyuló bajon

                            mert ő a képzelet és a forradalom

                            pedig csak seggencsúszás önbiztatás mánia

                            Egyikünkből sem lett isten fia

                            csak  irodalmi sztár vagy népvezér

                            Bár közben ahogy szokás folyt a vér

 

Kritikusai a hetvenes években végbemenő változást költészetének alakulása szempontjából alapvetően pozitívnak ítélik: általánosítóbb, kontemplatívabb kifejezésmód felé törekvést látnak, szerintük iróniája a destruálás, a mítoszrombolás irányában mélyül (Harkai Vass Éva: Költői műhely: arckép, önarckép, ars poetica, HK 1997/ 1-2. 53) A folyamatra hozott példákban nem érzem a szelídült kontemplációt: „az egész pisi-és vérszagú rengés, / amivé Közép-Európa dolgozta át / a veronai erkélyjelenetet” – node minden szöveg az, amivé magyarázzák, ezt megtanultuk a de-, re-, konstruktivistáktól. Harkai folytatja: „a hősök, a lírai ént is beleértve, egy Schopenhauer óta ismert ’ősi bábjáték meztelen szereplői’; [ nem értem a kapcsolatot a pisi- és vérszagú Közép-Európa és a schopenhaueri meztelen bábjáték között. Lehet, hogy nem vagyok képes felismerni a megelőlegezettségeket? Sz.E.] , a modern lírai én pedig ’modern mozihősként’ láttatja magát. A tárgyiasító, absztraháló eljárások révén a privát életkör tényei általános érvényűvé, történeti és egzisztenciális tartalmúvá válnak.” És felhangzik a prófétai kinyilatkoztatás is: Kulcsár Szabó Ernő az Orbán Ottó-kötetekben végbemenő „individuálelméleti fordulat” fázisait látja a Távlat a történelemhez (1976) a személyiségben bekövetkezett változás; a Homlokán babérral a költő-ről: „E költészet legújabb vonulatában ’a kor kórtörténeteire reflektált, egzisztenciális értelmű levegőtlenség és kicsinyesség’ van jelen.” Azt jól látja Harkai, hogy metaforikus-szimbolikus vonások kerültek előtérbe – no nemcsak az önarcképen, amit ő vizsgál, hanem az egész költészetben. A fiatal költő nagy ívű látomásai, szürrealista víziói  („Az éj puha gyümölcsöket szemez./ A megszelídült rettenet  házat emel / acélból és üvegből.”; „Láncaikról szabadult szelek / rohannak a város felett”; „Hallani, látni, majd: / tüzek és sínek nevetnek az éjszakában, / gépek repülnek , mennek, állnak,  / a messzeségnek könnyű, tollas teste van, / mint a madárnak, / városok alusznak hatalmasan / s a sugárutak néma áramában  / áramvonalas csend suhan, az utcák álmát az oszlopok körülállják…”; „Hullámzó fehér kiáltás az ég, / fehér zuhatag a világ , / megülök könnyedén, mint a levél, / szívemben arany karikák” – mindezek a példák  a Megérkezés az égitestre című, többrészes opuszból valók ) után az érett, majd beteg-idős, eszméivel magára maradt Orbán felhagy a „vörösmartys” víziókkal (Réz Pál látja Vörösmartyhoz közelállónak Orbán hatalmas képeit, a „fű-frizurás tavasz”-képből az Előszó-t hallja ki az utolsó kötet hátsó borítóján) , és a kevésbé díszített, kevésbé a szépre, mint a kimondás bátorságára törekvő gondolati költészetet teremt.  Dérczy Péter Távolodóban a metaforától  című tanulmányában (Beszélő, 2007, május 12 ) elmozdulást vesz észre Orbán költészetében a klasszikus, látomásos, metaforikus lírai alakzatoktól. Az elmozdulást három ponton észleli:a költői szerep, a metafora és a versnyelv, valamint a szó fokozatos, lassú átmenetekben való átértékelésében.” A stílusváltás, a beszédmodor megválasztása tökéletesen tudatos,ugyanígy a változtatás a versformában is. A nagy vizionárius szabadversek után a tömörebb, prózaibb, gyakran klasszikus formák válnak kedveltté.

          Tarján Tamás az Orbánt ért hatásokkal foglalkozik; ő is úgy látja , hogy  a korábbi vörösmartys hang Arany Jánosivá  szelidül-bölcsül. Ennek oka nem elsősorban az öregség és a betegség, ami Orbán számára „világjel, üzenet a világból”. Létlényeg. Orbán a betegségét úgy verselte meg, hogy lírai hőse a gyógyíthatatlanul beteg világ gyógyíthatatlan betege volt. Tény az is, hogy  a mesterség továbbviteléhez is Aranytól kér tanácsot: „Mi hát a költészet, mesterek közt mester, / zúgó csillagok közt a lassan-a-testtel; /  mire illik rá még ugyanaz a mérték, / ahogy azt a régi mesterek kimérték,/ hogyha egyszer nincs is vagy nem úgy van isten, / hogy emberi mérték szerint is segítsen?” (Arany Jánoshoz) A kései kötetek és a Shakespeare-t  fordító Aranytól vett idézetek , kötetcímek is erősítik ezt az észrevételt. Tarján még arra is felhívja a figyelmet, hogy az érett korba lépő, idősödő nagy költők általában eljutnak Aranyhoz, Vas mellett megemlíti Petrit és Tandorit is.(Philoktétész nem tér vissza. Kortárs, 2003/10) Ez a fajta szikárabb, jórészt csak metaforát megengedő dikció közelíti őt fogadott „apjának”, Vasnak Arany Jánoson érlelődött, letisztult költészetéhez.

          Ugyanígy faggatja E.A. Poe-t is, híres művének versformáját imitálva: „De hát mondd csak, világ ez még? Hol vannak a nagy koreszmék? / Hol a megtervezett éden, melyet századunk kínált?” (A holló)

         Eszme veszvén, elvesztek a társak. Orbán – érzése, meggyőződése szerint – egyedül maradt az eszmének még a hiányával is. Dérczy úgy látja, hogy a költőszerepben az „elmozdulás” a vátesz-költőtől a tanúságtévő költői szerep felé tart.

        (Dérczynek itt vitája van Margócsyval, aki szerint ebben a formában a költő irányadó szerepe „már nem annyira domináns”, Dérczy nem lát nagy különbséget a „nem domináns szakrális költő” ill. az általa jellemzett törvényhozó, ítéletmondó szerep között. Margócsy: Líra és kultusz. In:. „Nagyon komoly játékok”, Pesti Szalon, 1996, 253.old.. Dérczy: 2007 )

Elismerve a megállapítás igazságát, miszerint már csak a tanúszerep maradt, véleményem szerint a legkeserűbb versekben azért még feltör az igény a hagyományos költő- és nyelvfelfogásra:

Hiúságok hiúsága, / hogy a nyelv versben beszél, / élteti még a rögeszme, / hogy nélküle odaveszne / az eleven szalmabáb. / Legyints rá, és menj tovább!” (Vanitatum vanitas, kiem. Sz.E.)

Az ironikus rezignáció és a protestálás hangja együtt: a fogalmivá tett versnyelv megnyilatkozása a két megszólalási mód között. Dérczy egyéb kettősségeket is lát: kis történetek – nagy látványok; hétköznapiság – az Egész   kozmikus távlata: „A vers alanya majdnem mindig egy furcsa, átmeneti helyzetben szólal meg”, „két világ között” ( A sánc periódusában)

A tanú-szerepet, a „veszélyes tanúk tárgyilagosságát” Dérczy az Invokáció-ban, természetesen Az ádáz szemtanú-ban, az Antipoétiká-ban találja meg. Mindemellett Orbán „hangsúlyosan fenntartja magának a kimondás erkölcsi  pátoszát, a ’helyettes beszélő’ morális gesztusát, azt, hogy nem ’csak egy személy’ (…) a megszólaló.”

         Különös, hogy a tanú-szerep tárgyalásánál, és főként a „helyettes beszélő” ,  a „kimondás erkölcsi pátoszának” gondolatkörében  Dérczy figyelmen kívül hagyja A dán királyi főszámvevő jelentése…-vers Marcellus-figurájában egyrészt a Hamlet helyett beszélő rezonőr,  ill. az Orbán helyett beszélő tanú szerepét (Szepes Erika: A dán királyi főszámvevő jelentése…., In: Szerep és személyesség. Olvassuk együtt!III., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003)

        Eszme veszvén, a posztmodern kor megtagadja  az eszme hordozóját, az embert, a költőt. Orbán elkeseredetten küzd: „Érjem be azzal, hogy a személyiség rombadőlt? / Lássam hasznos vívmánynak az idézőjelet?” (A reménymérgezés) Balassi módján fohászkodik a végképp elveszettnek hitt, legszentebb eszméért: „ későn lett szavam rád, / levegős szabadság,/ amikor már rég nem vagy.” Nem korlátozza a reményvesztést Magyarországra: mindig európai összefüggésben ( s mint láttuk: amerikaiban, indiaiban is) gondolkodik:

                    

                              Európa csak álom Rögeszme és lehetőség

                                    Elherdálni volt újabb ezer évünk

                              Tömegsírok közt csoszogunk  míg gyűjtjük a rőzsét

                                   Hamu és füst és tél Ez a vége A végünk

                                                            (Az ezredforduló felé, kiem. Sz.E.)

 

Lehetetlen nem kihallani a tébolyult vörösmartys látomást és pátoszt, s az utolsó sor variált intertextusát az Előszó-ra

        Utasi Csaba  arra vállalkozik, hogy  A költészet hatalma kötet kapcsán szembesítse önmagával a költőt. „A besorolt versek Orbán Ottó munkásságának csaknem negyedfél évtizedét fogják  át, s így elég pontosan informálnak  a költői magatartás és szemlélet változásairól (…) a lírai én egy-egy költő kapcsán visszapillant  indulása éveire, s egykori tévelygésein tűnődve, mai helyzetének, törekvéseinek kontúrjait is sejteti..” (Utasi HK 1997/1-2. 88).

         Orbán belátja egykori tévelygéseit? Ha tévelygésnek mondható a hit a szabadság, egyenlőség, testvériség máig meg nem valósult eszméjében?!

        Az önmagával meghasonlott modern személyiség előképét persze meg kell találni (mert ugye fontos a „megelőlegezettség”). Sok van. Utasi Csaba egyet választott, éppen az aurea mediocritas költőjét, a kiegyensúlyozott távolságtartás archetípusát, Horatiust. Különös választás: az ötletet egy véletlen vagy szándékolt félreolvasás adta, amikor Utasi a nagy klasszikus filológust olvasta: „Horatius óta, aki Kerényi Károly találó szavával  ’kettéhasadottnak’ és  zömében ’végképp megromlottnak’ látta a ’kifáradt kozmoszt’, költők egész sora jutott el a végső meghasonlás pillanatáig.”

         Az olvasat hibás. Kerényi a Horatius költészetében kimutatható kettősségekről beszél: a Romanum és a humanum ambivalenciájáról, a sokistenhit és a készülődő kereszténység világáról, amelyben Horatiust a kereszténység meg sem érintette. Híres aurea mediocritas-a szilárd világnézeten alapul, amelyet éppen Kerényi fogalmazott meg így: „Kezdettől fogva egy tisztán, határozottan meglátott mítosz, egyetlen megragadó világmegnyilatkozás irányítja (…) Ez a sziget-mítosz: világos, látomásszerű tudomás arról, hogy a tisztességnek és a boldogságnak: az ’aranykornak’, van valahol helye a kozmoszon belül.” (Kerényi Károly: Horatius Noster. Kétnyelvű klasszikusok, Officina, 1943. 8-13.old.)  

      Amiként Horatius sem volt „hasadt lelkű” költő, úgy a kései utód, Orbán sem az. Meghasonlott lelkű az az ember, aki két vagy több, azonos funkciójú és létfontosságú dolog között nem tud választani. Ami Orbán lelkében zajlott, az a volt eszmék hitének elveszítése. Még pontosabban: annak belátása, hogy ő hiába hisz (hinne) továbbra is, az teljesen reménytelen és kilátástalan. Horatius költészete a serenitas (nyugalom, bölcsesség, derű) minőségével jellemezhető, Orbáné a tragikum, az irónia és önirónia mellett megnyilvánuló ritka pátosz eszközeivel. Utasi végül is így fogalmazza meg a meghasadtságot: „Orbán Ottó oly mértékben értelmetlennek és kilátástalannak találja a létet, hogy a bizakodás minden elképzelhető egérútját lezárja maga előtt.” (Utasi Csaba: A költészet hatalma, HK 1997/1-2. 87-94.)

         Még ez sem igaz. A súlyos, beteg Orbán utolsó pillanatáig dolgozott: írt verset, publicisztikát – harcolt.  A nehezen kivívható igazáért és az élete meghosszabbításáért. Rezignált volt, dezilluzionált volt - lehetett is, ha ilyen írásokat olvasott önmagáról -, de nem volt depressziós. Azt nem engedte az „életanyaga”.

         A Balassi-pastiche-ban  megrendítően  tör fel a fohász a szabadságért, s a szabadságvágy – mint József Attilánál mindig – Orbánnál is a renddel jár együtt: „Ez a becsvágyó évszázad azt képzelte, hogy az eszével teremt majd rendet.” (Levél a Parnasszusra, mit tudni, talán a költészet jövőjéről)  Szabadság, rend mellett a harmadik, reménytelenül vágyott fogalom Orbánnál az ész, a szellem, amelynek sorozatos kudarcairól írta a Hamlet-szerepben megszólaltatott műveit.

         A rezignált költő két dolgot tehet: őrzi szép emlékeit. „Az idő makacs újrakezdő, s mindig új hús kell neki az ágyba, / a hadiszamár nyergébe új évjáratok új balekjai - / most ők azok, dadognak és lobognak és lobognak, /…/ nyelvükön tilalmas szavak, mint piacgazdaság és demokrácia, / szemükben a káprázó összefüggések jövőidejű délibábja, / miközben túl az ablakon egy sivatag szikrázik körülöttük, / a nyomorult jelen, a csak emléknek szép hatvanas évek.” ( kiem. Sz.E., Sírkő és káprázat , 4.) És őrzi megvalósulatlan eszméit, amelyektől nem tántorít – így válnak rögeszmékké. A rögeszme szót ilyen értelemben (tudomásom szerint)  Vas István , a „fogadott apa” használta elsőként:

 

                                    A padló tompa gúnyt recseg alattunk,

                                    a gond harangoz minden gondolatban,

                                    egy hűs szellő fúj, lankad már a nyár.

                                    A lélek hullna, kétes mélybe veszve.

                                    Mi tartja fönn? Csak egynéhány rögeszme.

                                    Mint zsákmányát a lengő sasmadár.

                                                                  (kiem. Sz.E., Ablaknál)

 

Orbán dedikál is egy verset Vasnak, amelyben szerepel a rögeszme szó, egy Vörösmartyt és Madáchot idéző hatalmas képben (igaza van hát Réz Pálnak is, aki a Vörösmarty-hatást legalább olyan erősnek érzi, mint Aranyét), de mindenképpen a 19. század romantikájában és pátoszában fogant a vers):                    

 

                                      És fölöttünk az ég, a lángoló rögeszme,

                                      Vörösmarty és Madách őrült üstököse,

                                      hogy a veszett ügy tán mégsincs annyira veszve.

                                      Akárhány vereség, nem okulunk sose.

                                      És fölöttünk az ég, a lángoló rögeszme.

                                      (kiem. Sz.E. A nem rozsdásodó vasoszlop. A nyolcvanéves költőnek)

 

Orbán minden elveszített hit helyén rögeszmét hordoz. Generációjának sincs már ideája, csak rögeszméje: „Letűnik a színről egy generáció / a nemzedékem Viszi vereségeit / rögeszméjét hogy ő majd igenis segít / a századok óta nem gyógyuló bajon” (A XX. század költői) A Ginsberg-variációk-ban: „ és a kerek és ép egész /  nevében  a rögeszmés részt / festették föl címerpajzsukra.”  Magányában maró öniróniával: „ …a költőnek ezenfelül ott a verse, / a gyulladt seb, mely lüktet és nem lohad,/ de láza megbokrosítja a ritmust, / a rögeszmés, szárnyas versenylovat…” (Holtak szellemével társalog)

Önérzettel utasítja el a kritikát: „Rögeszmés vagyok, ez igaz, de nem lila dogmát ordító szamár” (Levél a Parnasszusra…)

           A rögeszmésség – a hithez ragaszkodás – felvetíti Orbánban a lángoszlop-képzetet, a Petőfitől a legpozitívabbnak tartott szerep, a vátesz-költő szimbólumát, amely Weöres Sándor 1944-es XX. századi freskó-jában először vált nevetségessé egy torz ideológia hirdetése miatt. Majd a Lobogónk, Petőfi! programját paranccsá tévő korszakban – átértelmezve, eredeti közegéből kiszakítva  - esztétikai és etikai dogmává vált, egészen a kritikus hetvenes évekig. Az a költő, aki még akkor és azóta is hitt a költő vátesz-szerepében, vagy a többi költő elé állított negatív példaként  veszített még valós értékéből is  - Nagy László és Juhász Ferenc - , vagy konzervatívvá minősítve került ki az olümposziak közül („ a Vas? avas!” – mondta még az ifjú Orbán is). Orbán számára a hatvanas éveire visszaemlékezés, az elveszített társak és eszmék fölötti ironizálás során a szimbolikus képet azáltal teszik nevetségessé a mindig váltani kész neofiták, hogy új eszmék birtokában készek lemondani róla: „Láttam őket a futkosó / lángoszlopokat egy rögeszme délceg megszállottjait megokosodva / és lemondó legyintéssel elsüllyedni a jelentéktelenségben…” (A repülés fölfedezése)

         Angyalosi, aki egyébként meglehetősen kritikus a kritikai pengeváltásra mindig kész Orbánnal, rögeszme-ügyben megengedőbb: „A rögeszmés jelleg valóban lehet nagy művészet alapja. Ha nem is minden művész ilyen, kétségtelenül az egyik alapvető típus a kedvenc témáit újra meg újra körüljáró, az egyre érvényesebb kifejezést kereső alkotó. A rögeszme szó tehát kettős értelmű Orbán Ottó költészetében. Utal a költői én bizonyos szituációinak, gesztusainak visszatérésére, de utal magának a költés aktusának szimbolikus értelmére is, amely az életigenlő, gyakran ’esztelennek’ minősített reménnyel áll kapcsolatban.” (Angyalosi HK 1997/1-2. 81)

        Orbán, a fogalmi költészet eszközeivel így foglalja versbe: „…a világhaladás / kérdéses időszakában a lírai én / volt mindenek fölött problematikus, // az a mód, ahogy eljut az általánosig, / hol a vers szövetén, mint függönyön, átdereng. / A rögeszme, hogy itt a sors repül gyalog, / s hogy az átértékelés lényege  éppen a föld / rögtönzéseire a léttel rögtönözni, tavaly / viselt zakó.” (Horatius születésnapja)

        A tanú-szerep, a kimondás éthosza Orbán legfőbb személyes jegye. Így értékeli Dérczy is: „... a személyes távlat, történet a korszak verseiben legtöbbször morális és szociális felelősségvállalással is ötvöződik, ami a szövegek befogadóját arra is figyelmeztetheti: a költői szerep hagyományos felfogása még élénken él a versek beszélőjében. E morális költői gesztusok a személyes történetet így nagyobb távlatokba is belehelyezik. Orbán ekkor találja meg költészete tágabb régióját, Közép-Európát is.” Végül Dérczy, a ma uralkodó ízlésdiktátumokkal szemben, mintegy magára is kötelezőnek tartva azt, amit Orbánban méltat, így fogalmaz: „ minden kétkedés, minden ellentétezés ellenére a ’mégis-morál’ magatartását szimbolizálja.” (Dérczy ugyanezt teszi – kritikusi ponton.) A mégis-morál tartalmát pedig az Orbán-szövegekből olvashatjuk ki: „ A kozmopolita csillagképek alatt a gyalogos valóság. A végtelennel kacérkodó, szajha  szavakban ők a pontos és halálos közép-európai mérték.” (Gyökér a földben) A közép-európaiság nem geográfiai, hanem szociálpolitikai fogalom: Orbán ugyanúgy érez Indiában is. Ablak a földre című prózakötetének egy fejezetére (Drive in Marine Drive) szóban így emlékezik: „…ülök egy taxiban Bombay-ben, hazautazás előtt, és odaszólok az indiai sofőrnek, hogy ’Hajtson a Marine Drive-on’, és hallom a saját hangomat, és meglepve tudatosítom, hogy elég hozzá három hét, ami alatt én kastélyban aludtam, nagy kocsikon közlekedtem, s ehhez úgy hozzá tudtam szokni, hogy egyetlen mondattal kétfelé osztottam a világot, az engem kiszolgáló taxisra , meg önmagamra, aki ekkor természetesen a felső tízezerhez tartoztam (…) A végén abba torkollik bele, hogy (…) jön egy érinthetetlen(…), aki a szegények közt is a legszegényebb, tehát jön egy öregasszony, lehet, hogy koldusasszony volt, nem tudom pontosan behatárolni, (…) látom a két leapadt, napszítta mellét, és ebben és ekkor az emberiség nyomorúságát látom…” (Szepes Erika: Emlékezés egy régi beszélgetésre, Parnasszus 2002/ősz, 23-24).

           Orbán, a költő és az ember etikai következetességének ismeretében  elfogadhatatlannak tartom a Hetvenedik évére híres sorainak szándékos félreértelmezését: „ én ejtem a szót , de valaki más beszél / Mária siralma és a körúti argó” – a sor az egyetemi karban éneklő interpretátorok szerint  egyrészt bizonyíték a szerepvers bevonulására Orbán Ottó költészetébe, másrészt a nyelvfilozófiai elméletek költészeti demonstrálására: „ez a verstechnika képes magába fogadni a szövegek általi közvetítetettség tapasztalatát, valamint azt, hogy itt voltaképpen a nyelv mondja ki a lírai én-t és nem fordítva.” (Szilágyi Márton: A vers teszi a dolgát. Orbán Ottó: Hallod-e, te sötét árnyék. És 1996. nov. 29. 15.old.; Bónus Tibor: „Én ejtem a szót, de valaki más beszél” (?) Imitatív formációk Orbán Ottó költészetében. Jelenkor, 1997/10, 993.o.)

És végül erről a sok hivatkozás által  kulcs-sorrá – mint láttuk: félreértelmező kulcs-sorrá  - tett fontos idézetről az egyetemi kánon egyik jeles képviselője: „ Orbán remekül kitalálta  verseinek kétségbevonhatatlanul egyes szám első személyű, a többes szám felé ki nem terjeszthető költő-imágóját: olyan valaki beszél itt ,aki nem óhajtja saját sorsát más számára is érvényes (vagy kötelező) példává általánosítani, aki nem tud mások nevében vagy mások helyett  (akár mások érdekében) beszélni, aki nem kíván ( s nem is képes! ) más költők analógiájára másoknak fölébe nőni vagy szoborrá merevülni.” (Margócsy István: Orbán Ottó: A kelföljancsi jegyese. 2000, 1994/ 6. 56.old.)

           Margócsy elemzése nem Orbán Ottóról, nem erről a versről szól: egy világtól elzárkózó, senkihez nem kötődő, parnassiaen költő jellemzése lehetne. Mi sem áll távolabb Orbántól, minthogy „ablaktalan monászokat” alkosson. Orbán Ottó soraiban egyszerűen ennyi van: az egész magyar költészettel szeretnék azonosulni, otthon lenni benne, legyen az a középkori Ómagyar Mária-siralom, vagy a mai, csúnya, alulstilizált közbeszéd. Ebből személytelenséget kiolvasni – félreolvasás. Ugyanilyen tudatos csúsztatás Orbán egy másik versének  értelmezése, amely egyenesen a Roland Barthes „nyelvfilozófiai” fejtegetésein alapuló elméletek ellen szól, amelyek szerint : „a költeménybeli én  csak alanya a versnek, nem szubjektuma”, s amire cáfolat Orbán egyik legvallomásosabb  strófája: „ az egyes szám első személye a versben /  nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté.”   A halálos és közvetlen kockázat a lírai alany sorsának kijelölése, nem a nyelvtané. A „kimondás éthoszát” magára nézve kategorikus imperatívusznak tartó költő a veszélyt vállalja mindazok érdekében, akiknek a nevében, egyes számban szól, - de nem a grammatikaiban, hanem az erkölcsiben. Mint a Bombay-beli jelenetben és a közép-európaiság felfogásában. Mint a hajdan tettre kész generáció eszméihez hű, magára maradt utolsó mohikánja.

          Egyetlen, valamivel fiatalabb kortársat tud maga mellett – nem testi mivoltában, hanem szellemében, világlátásában, „rögeszméjében”: Petri Györgyöt, akinek nekrológjában megírja a vesztett hit, veszett élet paradigmáját Orbán.

 

                                  Botrányos lázadó. Versei anyagává hódította

                                              a német  filozófiát s az ÁVÓ-t,

                                      hogy szökött fogolyként  járva a korszakos sötétben,

                                              elérhessen egy napsütötte sávot.

 

                                   Az élet az, ami lázad itt, piál és verset ír,

                                              ő nyújt kezet a kőszobornak,

                                   és nagy lezseren vonogatja a vállát,

                                              hogy fene se bánja, mit hoz a holnap.

 

                                    S testvérünk ő, a költő és a konok bohóc!

                                             Sebzett gégéjén át a lelke vagy mije kilebben,

                                    s a kekeckedő gyertyaláng kialszik

                                             a rázúduló kozmikus hidegben.

 

(Orbán zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy a patetikussá formált versben elhelyez egy elidegenítő szót: „lelke vagy mije”, jelezvén, hogy sem ő, sem Petri nem hittek a lélek továbbélésében.)

            Petri élete végén zárt, szoros formájú verseket: szonetteket írt. Orbán a még rövidebb műfajt, a dalt választotta. Lapidáris, végsőkig letisztult elszámolások ezek: az önérzet feliratai – ha már említettem Orbán feliratszerű verseit, amelyek a gnómák, az epigrammák tömörségében mondanak ítéletet. „Fölködlenek az egymást váltó nemzedékek, / De én maradok az, aki - / Nevelőim háborús évek, /Koponyám sebész bicskája faragta ki. // És nem lesz új világ, se még egy esély, sem jobbik változat./ Az agyakban buján tenyészik a mérges eszme./ Reményünk semmi. Köznép, hóhér, áldozat  / Fejest bucskázik  a mésztől sistergő verembe.” (Dal az egymást váltó nemzedékekről)

S az utolsó vers a veszteségekről: „Míg bénán bámulom, hogy egyenlőség, testvériség, szabadság, / Minden megrendült, amiben valaha hittem.” (Dal a megsemmisült eszményekről) Az utolsó sort mintha Petri-intertextusként formálta volna ilyenre, a (talán legismertebb) Petri-vers híres soraira:

 

                                         Amiben hittem,

                                         többé nem hiszek.

                                         De hogy hittem volt,

                                         arra  naponta  emlékeztetem magam.

                                              (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből)

 

(Tarján Tamás hívja fel rá a figyelmet, hogy Orbán máskor is vesz kölcsön  Petritől, még rímet is, ami megerősíti a fenti idézet általam intertextusként értelmezését: Petri: „amit én csak / félve sejtek / tudván tudják / már a sejtek –’(Halálomba belehalok). Orbánnál: „Ez lett volna az ára a kései megvilágosodásnak? / Versről és világról egyre többet sejtek. / De a pünkösdi professzornak fügét mutat a másnap, / s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek.” (A rejtőző rokon) Tarján figyelmeztet arra is, hogy Orbán utolsó másfél évtizedében közelített a már halott, s az irodalomkritika által trónjáról éppen képviseleti funkciójának hirdetéséért letaszított Nagy Lászlóhoz, innen is megerősítést keresve a hagyományos költőszerepben történő késői megszólalásához. Tarján Philoktétész – kikeresni)

 

„nincs esélyünk, csak veszteni…”

 

           Az Ars politicá-ból kiemelt  fenti paradoxon egy ókori, a reménytelenséget paradox módon megfogalmazó latin szöveget hoz intertextuális helyzetbe: „una salus victis nullam sperare salutem” -  Vergilius Aeneis-ében a  csatát és a hazájukat elvesztett katonákat bíztatja  elkeseredetten a vezér ( Aeneis II. 354, „Egy a reménye a vesztesnek, ha reményre nem áhít” , Lakatos István ford.) A versben sorjáznak az oxymoronok, ellentételezések, mintha Orbán Ars politicá-jában Ars poeticá-jához is  adalékokkal szeretne hozzájárulni.

„A poklok a mennynek mattot adtak”, „Most száz év csönd jön és sötétség? / Papírcsákó és máglyatűz?” A Hallod-,e te sötét árnyék-kötet  Utószó-val kezdődik, Vörösmarty Előszó-jának  ellentétével, így kezdet és vég egybeér a versben. „Gyilkos és áldozat közös gödörben” a zárósor. Orbán egész életművére jellemző az ellentételezés, amit Dérczy Péter az „igen” és a „nem”, a „van” és a „nincs” paradoxonaival érzékeltet. Juhász Erzsébet tanulmányt szentelt Orbán ellentétezéseinek, illetőleg az ironikus ellentételezések kilencvenes években történt meghaladásának. (Juhász Erzsébet: Ami túl van az ellentétezésen. Orbán Ottó költészete a kilencvenes években.HK 1997/1-2. 95-100) Juhász kigyűjti az ellentétpárokat, melyek többsége ismert bipolaritás újfajta funkcióban: fent-lent: fent a metaforikus ég-képzetek, lent az értékpusztulás; kint-bent: bent mint bezártság, a  betegség, öregség „megfogyatkozott élettere” (98.old.); a kint a külső, kiismerhetetlen világ, ebben a fogalomkörben szólítja-hívja Istent, könnyű-nehéz: a gyakran megalkotott önarckép két pólusa: a könnyű a halállal megbékélő, dalformában megszólaló hang ( Gyere, súgja Schubertnek a halál) . Ugyanígy kettős az önarckép a Hallod-e, te sötét árnyék-ban:  a dráma mellett helyet kér magának a játékosság is. Mindezekben az ellentétekben – amiként Juhász fogalmaz - : „Orbán Ottó (…) túljut  az ironikus ellentételezésen, megszüntetve megőrizve azt, mint a versépítkezés alapanyagát…” Túllendülésként értékeli Juhász az „elemezhetetlen mélység, megfoghatatlanság képeit: „Fekete űr ciprusága, / csillagok közt fúj a szél..” (Vanitatum vanitas)  [ Nem érzem elemezhetetlennek: a végletes magány helyszínein jár a költő. Közel a „semmi ágához”.]

            A dalforma mellett a nagyon ismerős, gyermekkorból otthonos ősi felező nyolcasok is a könnyedséget szolgálják Juhász szerint. Szerintem végsőkig csupaszított egyszerűséget, amit a mondatszerkezetekben is megvalósít: egyszerű, bővített mondatokban szól: „Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, // Hívlak, ha vagy, nyújtsd a karod, / legyen úgy, ahogy akarod. / Nyisd meg nekem a dombtetőt, / a dombtetőn a temetőt.”

           Binaritásokat vizsgál Csányi Erzsébet is, egy meghatározott gondolatkör kétpólusosságát, a szent és a profán kettősségét, melyekben – elemzése szerint – a pátosz és a groteszk ellentétes esztétikai minőségei társulnak (Csányi Erzsébet: HK 1997/1-2. ) Angyalosi Gergely pedig a fennkölt és a durván hétköznapi kettősségét (Angyalosi: Orbán Ottó: A fényes cáfolat, Kritika  l988). 

           Domokos Mátyás az ironikus és a véres, a nyers életösztön és a költészet  szakralitása felől közelít: „Orbán Ottó számára az életnek változatlanul szakrális fontosságú, magasrendű célja és értelme a költészet” (Domokos Mátyás: A tagadás tagadása. In: Varázstükrök között. Szépirodalmi, 1991). Kabdebó Lóránt a mozgás-mozdulatlanság, a múlt-jelen kettőségeit emeli ki (Kabdebó Lóránt: Verset öltött magatartásforma. Új Írás, 1981, dec.) Beck András már megkettőzött - vita, ellentétes állítások - hangról beszél (Beck András: A fényes cáfolat, Jelenkor, 1988, július-augusztus). A kettősséget pátosz és paródia váltakozásában látja Pór Péter (Pór Péter: A költészet hatalma. Holmi, l995/5. 696-704) Nyilasy Balázs az emelkedettség – köznapiság ill. a gazdagság – szegénység ellentételeire figyel (Nyilasy Balázs: Orbán Ottóról Összegyűjtött Versei alapján. In: „A szó társadalmi lelke”. Cserépfalvi Kiadó, 1996)

A Juhász Attila által hangsúlyosnak tartott dualitások: „kétség és remény közt ingadozás”, komorság és vidámság, test és lélek dualizmusa, hit és kétely harca: „ egy bizonyos hitről emberünk sosem mond le véglegesen, s mindvégig erősen ragaszkodik az élethez, az alkotáshoz, számára Isten egyre inkább a hiány, a Semmi szinonimájává lesz.” Az istenhiány tematizálásában Juhász Attila Nietzsche-vonatkozásokat vél felfedezni ( Juhász Attila: A bölcsesség korába érve – avagy ki lakik Orbán Ottóban? Orbán Ottó: Lakik a házunkban egy költő. Új Forrás 2001, 1: http:// www.jamk.hu/ujforras/01/01/10htm. 2010. 07.01-i állapot)

Csányi Erzsébet a lényeget ebben látja: „Az alulstilizált beszéd destruálja a szakrálishoz kötődő pátoszt, a formakultúrával járó pózokat. Amennyire markáns a szakrális képvilág, olyannyira markáns a hétköznapi zsargon a maga vulgaritásával.  Támadás és rombolás ez a hiteltelennek érzett előítéletekkel szemben, a butító pátosszal szemben, a költői modor hazugsága ellen.” (Csányi HK 1997/1-2.103)

          Ha a felsorolt bipolaritásokat értelmezzük, világossá válik, hogy mindegyik az esztétikai végletek valamelyikét képviseli. Csányi elemzése megtámogatja azt a szövegolvasatomat, miszerint a „Mária siralma és a körúti argó” – nem szerepek, nem rejtik a költő személyét, hanem rávilágítanak személyiségének kétpólusú jellegére.

Mindezen megnyilatkozások az öndistanciát, az önkioltó effektusokat érzékelik a dualitásokban. Miért éppen az értékelések ne lennének kétpólusúak: negatívak és pozitívak? Az Orbán-költészetet elutasítók számára a kettős alkotási attitűd bizonytalanságot, értéknélküliséget, hasadtságot ( már láttuk a hamis hivatkozást Horatiusra mint előzményre) jelentenek. Az Orbán életművet nagynak, értékesnek tartók számára a dualitások a többfelől körüljáró gondolkodás, az önmagával termékeny vitában alkotás megnyilvánulásai. S ha ehhez a kettősképhez egy rögeszmének nevezett, képviseletet valló és vállaló, személyességét soha nem rejtő, a leírt szó szerepében bízó életfilozófia társul, az rendkívül hatásos módon hasznosítható az Orbán-költészet dekonstruálása számára.

 

A recepcióra kényszerült recepcióesztétika     

 

       Orbán Ottó olyan megkérdőjelezhetetlenül jelentős költő, hogy a de-, re-, konstruktivista elméletekkel sem lehetett száműzni őt a posztmodern posztulátumokkal körbekerített magyar Parnasszusról. Pedig a posztmodern elmélet minden szó- és gondolatfacsarását igénybe kellett venni ahhoz, hogy az „isteniek” közé tartozása indokolhatóvá váljék. A kettősségekből indul ki a hazai dekonstrukció primus inter pares Professzora: „az ellentételezés már csak eszköz ahhoz, hogy a vers ’tapasztalattá’ tegye a végső felől meggondolt, de előre el nem gondolható létet.” [Fordítsam emberi nyelvre? A halálra gondol, de nem tudja, mikor éri el őt.] (Kulcsár Szabó Ernő: Szemlélettörténet versprózában. Orbán Ottó: Helyzetünk az óceánon. Jelenkor, 1984/5, 474.old.) Következő szövegében a Professzor felismeri Orbánnál a reflektáló szemléletmódot, de „megengedi”, mert „kettőzötten”, azaz általa megkérdőjelezhetőként tételezve olvassa: „Innen fogva nem annyira a metafizikai szituáltság képtelenségéből származó lírai magatartás tárgyiasításának szándéka uralja a vers hangnemét, hanem olyan reflektált szemléletmód, mely sajátos, kettőző értéktávlatot vetít vissza a változatlan alaphelyzetre. Azzal, hogy az alapvetően modernista  retorizáltság metafizikus szerkezetét mind visszavonhatatlanabbul nyitja fel a köznyelvi, élőbeszédi intonáció, az ironikus ellentétezésnek olyan formája alakul ki Orbán költészetében, amely nem az értékrend megsemmisítésére, hanem hiteles továbbvitelére irányul. (…) Poétikája annyiban módosul tehát, hogy az önironikus alulstilizáltság nem érvényteleníti a lírai beszéd rejtett méltóságát, ugyanakkor a hangnem emelkedettsége sem zárja ki önnön megkérdőjelezhetőségét.” (Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története  1945-1991. Bp., Argumentum, 1993, 137.old.)

       Még két jelentős idézet a Professzor paradigmaváltást propagáló exegéziséből: „…a műalkotás mögött sohasem az alkotó én , hanem a már létező szó áll, mely  új szavak keletkezésének lesz előfeltétele.” Majd: „ Az én dezintegrációjának tapasztalata így, ezen a nyelvi-poétikai csatornán keresztül vált alapjává ama posztmodern felismerésnek,mely szerint nem a szubjektum alkotja, uralja és használja a nyelvet, hanem a mindenkori nyelv teremti meg azt, amit szubjektumként értékelünk, szubjektumnak tartunk és akként értünk meg.”  (kiem. Sz.E.)

        Meggyőződésem – és ezzel nem állok egyedül - , hogy mindezeknek a nyelvteremtő folyamatoknak Orbán esetében az alkotó áll a hátterében, sőt előterében, aki szuverén  módon válogat a rendelkezésére álló eszközökből, s ha ez nem lenne elegendő, akkor ő maga megteremti a szubjektumát leginkább kifejező nyelvi-poétikai szerkezeteket, alakzatokat. Orbán felette áll a posztmodern paradigmaváltó szemlélet kánonjainak. Ez teszi lehetővé, hogy szerepei mögött, sőt bennük, mindig téveszthetetlenül ő álljon. Ezért kénytelen Kulcsár Szabó végső értékelésében egyrészt elismerni a személyiség alkotó erejét, másrészt a hagyomány folytathatóságát. „A kilencvenes évek elején Orbán  azért lépett legjelentősebb költőink sorába, mert egészen új választ adott  a hagyomány átsajátíthatóságának kérdésére. Ama lehetőség van ott ebben a válaszban, hogy a lírai szerepfelfogások – a magyar költészet minden 20. századi irányzatában uralkodó – feltétlensége a szerep dignitását nem sértve, de ideológiai tartalmától megtisztítva állhasson feltételként az új költészeti feladatok elé.” (Kulcsár Szabó Ernő 1993: 137) Az egészen új válasz Kulcsár Szabó szerint a minden ideológiai tartalmától megfosztott lírai szerepfelvétel. Csakhogy Orbán műveiből nem lehet kiemelni az ideológiai tartalmat, mert az maga a mű, ahogyan ő mondja: nem tud és nem is akar szabadulni rögeszméitől, azaz ideológiai tartalmaitól. Ezeket meg is nevezi: a legfontosabb közülük a francia forradalom máig meg nem valósult hármas követelménye, a „Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!”, nem iróniával, hanem a tapasztalat szülte fájdalmas rezignációval: „de én közelről is láttam már ütközetet, / hol a vértől  és a kidűlő belektől mocsárrá dagad a sár.” (Az eltévedt lovas); sajátként vállalt verse pedig „nem modern szövegvers, / csak kínos és keserves / nyögés csak, jajgatás csak,/ ahogy a torkomon átcsap (…) nem paradigmaváltó,/ csak az égre kiáltó / nyomorúság, nyöszörgés, / miközben nyúz a tőrkés…// S költője se formabontó, / versei kócbelét kiontó, / ha valaha előörs volt is..” (Sorok a porban)

          A negatív kritika nehezményezi még az előörs (avantgard) múltat  is, olyannyira, hogy a modernség megnyilvánulásait, igen durván elcsúsztatva, posztmodernnek értékeli. Az Orbánt elutasító kritika egyik éllovasa Odorics Ferenc, aki éppen a rögeszméket (nem ezzel a szóval) ostorozza, s különösen azt, hogy kendőzetlenül világítanak a versekben. Idézem: „Verseit a modernség költészeteszménye szervezi, miközben nem ritkán olyan szubjektíven szólaltatja meg írásait, amely bizony rendelkezik a személyiség posztmodern tapasztalatával. [A szubjektivitás és a személyesség mint posztmodern tapasztalat? Sz. E. ] Ráadásul ez az ’Orbán Ottó’-ban megbúvó posztszemélyiség mintha szégyellné is – hiszen gyakran él kompenzációs stratégiákkal – a maga posztmodern élményvilágát.”. A vers, amit tételének igazolására Odorics idéz, így szól:

 

                             Költő nem azért vagyok, mert megtanultam szakmám trükkjeit,

                             és több hangon  tudok beszélni, mint egy hasbeszélő,

                             s kirázok ujjamból , ha kell, akár egy posztmodern

                                       szó-szarkupacot is,

                             de azért, mert végülis felfogtam, hogy miféle szeszélyes halmazok

                                       összege az egész –

                             hogy el kell számolnom az életemmel.

                                           (A számítógép zöldes képernyőjén)

 

A vers Orbán támadása a posztmodern ellen: ez az első négy sor, amelyben eljátssza, hogy valóban tud posztmodern verset írni, a második négy sor az előzőek tagadása, a személyes vallomás – a személyes és halálos kockázat.

Odorics még a következőkben marasztalja el Orbánt: „versbeszédében megbomlott a szimbolikus és a szemiotikus egysége. A szubjektumot megalkotó és rögzítő szimbolikus modalitás, mely a tudat ellenőrzése alatt  áll, egyben az identitás megteremtésének a feltétele is.” [A fenti vers pontosan ezt teszi. Fel is rója neki Odorics. Sz.E.]  „A szemiotikus modalitás,  amely heterogén és nem tudatos, biztosítja a jelöléshez, nyelvhasználathoz szükséges energiát” [ Miben mérjük  a nyelvhasználatot működtető energiát? A mérés eredménye Orbánnál keveset mutatott? ] „A nem poétikus nyelvet a szimbolikus modalitás uralja, az irodalom beszédét viszont a két modalitás egysége jellemzi. Amennyiben a poétikus nyelvben megbomlik ez az egység, akkor az irodalmi szövegnek vagy az irodalmisága, vagy az érthetősége csorbul. (…) Orbán Ottó lírai nyelvhasználatában a szimbolikus dominanciája az életmű irodalmiságát kezdi ki, s itt találhatunk magyarázatot arra is, hogy verseinek alanyai miért nem szakítanak a metaforikus-képi beszéd hagyományával. Az Orbán-versek poétikája nem a szemiotikus modalitás erősítése révén képződik meg, hanem a szó-költészet ornamentika-előírásának megfelelően a tropikus díszítettségben. (…) Egyszerűbben – és teoretikusan nehezebben védhetőn – azt mondhatni, hogy eszmény és valóság, a lírai alany költészetfelfogása, szerepvállalása és az élményvilág, a tapasztalati szféra meg nem szüntetett ellentmondása teszi problematikussá Orbán Ottó életművét.” (Odorics Ferenc: A túldirekt poétikája. HK 1997/1-2. 31)

          Ezt valóban nehéz teoretikusan védeni, de még „egyszerűbben” is. Orbán egész költészete – élményköltészet, reflektálás a „tapasztalati szférára”, lírai alanya szerepet vállal: a protestáló költő és a hitvalló költő szerepét. Ha kell, akár a Keljföljancsiét is. Nem látok ellentmondást. Csak tudományos bűvészkedést bizonyos terminusokkal (szimbolikus,szemiotikus). A hagyományos szakirodalom ezeket a fogalmakat más értelemben  használja.

Odorics további vádjai, csak vezényszavakban: a szakralizálás kudarca, individuum és szubjektum viszonyának tisztázatlansága, a nyelv referencialitása, azaz élet és irodalom kapcsolatának kérdése. „Orbán Ottó lírai alanyai szívósan, esetenként idegesítően önreflexívek. Verseinek jó része a személyiséget, a személyiséget és a költészetet, a költészetét tematizálja. (..) az identikus individuum csupán konstrukció eredménye, nem pedig egy valóságosan létező entitás.” Odorics ezekután kiollózza mindazokat a versrészleteket, ahol a költő – alkotótevékenységének igen korai szakaszában – valóban kereste identitását, ami nem volt változatlan az életút során. Kis Pintér Imre az induló költőt egyéniség nélküli epigonnak nevezte, majd az Emberáldozat ( 1973)  kötettől kezdődően egyéniségének kulcsát  az iróniában találta meg  (Kis Pintér Imre: Eszme és légitámadás. Jelenkor, l986, 933.old.) Dérczy Péter fordítva látja a pályautat, amely szerinte  „a költői azonosság egyszerű képletétől (…) a költészettel való termékeny meghasonlásig” feszül  (Dérczy Péter: Az igen és a nem. Jelenkor,  1985/2, 186.old.) 

            A személyiség kérdésében igen határozott – és pozitív  - álláspontot képvisel Lengyel Balázs: „ …nem kell keresnie egyéniségét, költői hangját, világát. Van. Tényszerűen, vagy akár mint egy tárgy, érzékelhetően.” (Lengyel Balázs: Posta messzebbről és közelebbről. In: Egy magatartás története, l986, 188) A teljesen kritikátlan elfogultsághoz azért hozzá kell tenni, hogy Orbán – verseiben követhetően – igenis megküzdött személyes hangjáért, ki kellett alakítania „rögeszméit”. Attól, hogy ez sikerült, még nem tartom természeti adottságnak. És ez éppen azokban a versekben manifesztálódott, amelyekben Odorics meghasadtságot, tétovaságot, önreflexivitást stb. észlel. A két értékelés között ott állnak Orbán keserű, küszködő versei.

            Kulcsár Szabó mértékadónak szánt irodalomtörténetében  megtette a befogadási gesztust,  - immár nem a recepció, hanem az adoptálás jegyében: „ A kilencvenes évek elején Orbán  azért lépett legjelentősebb költőink sorába, mert egészen új választ adott a hagyomány átsajátíthatóságának   kérdésében.” (1993: 139). Iskolateremtő kézikönyve nyomán az ifjú kritikusok az ő szellemében méltatták Orbánt (Keresztury Tibor: Az öntudat domesztikálása. –A kilencvenes évek magyar költészetéről -, http://epa.oszk.hu/00000/00002/00047/keresztury.htm; Szilágyi Márton: A vers teszi a dolgát. Orbán Ottó: Hallod-e, te sötét árnyék. Élet is Irodalom, 48. sz.15)

Odorics csendesebb, ironikusabb harcostársa Angyalosi  Gergely, aki úgy dicsér, hogy visszavonja: „ (Az olvasó) a nagyság fuvallatát érzi jóformán mindegyik versben, ám kénytelen megállapítani, hogy ez a fuvallat általában megszakad.” (Angyalosi: A fényes cáfolat .Kritika, 1988/10) Kulcsár-Szabó Zoltán, átvéve Orbántól  saját szavát arra az „anomáliára”, ami az irodalom szűkebb funkciója és a költői/művészi szerepvállalás körül szerveződik:  ez a „túldirekt  poétikája, amit a lírai életmű egészében  ki tud mutatni.”  Odorics idézi Kulcsár-Szabónak  a tanulmány idején még kéziratban olvasott írását, Odorics (1997: 35). A túldirektség megnyilvánulásai  Odorics szerint : figurativitás, kvázi-intertextualitás, erőltetett referencialitás. Hogy mi a baj ezekkel az alkotói módszerekke?

,, …a figurativitás korlátozza a költőelődökkel és költőtársakkal való dialógusainak szabad játékát, ugyanis a másik megszólaltalásakor  a dialógus nem a szövegek között, hanem figurák, alakok között, interfigurálisan folyik. Imitációiban nem szövegeket, hanem elsősorban szerzőket, alakokat idéz meg. (…) mintha Orbán eleve ki sem szolgáltatná szövegeit az ismeretlenségnek, még az intertextuális párbeszédben sem.” (Odorics 1997: 35)

 

         Emlékezetemben élnek olyan dialógusok, amelyekben a beszélgető felek – költők, barátok, fiktív társak – mindkettejének szövegét a verset író költő szerzette. Csak néhányan közülük: Theokritosz, Vergilius, Horatius, Lukianosz, Walter von der Vogelweide, Villon,  Balassi, Burns – és most ugorjunk egy nagyot: Radnóti. Igaz, hogy nekik nem kellett paradigmát váltaniuk, nyugodtan beszélgethettek választott társaikkal. És ha Orbán is ezt kívánja tenni?  Nosza, tegyük oda Radnóti mellé, oda való.

 

        Margócsy István, aki teoretikusan vonzódik a posztmodernhez, irodalomértőként mégis jó ízléssel áll a vita középpontjába helyezett Orbán mellé. Néhány elismerő mondata: „Hiába az egykori avantgard személy- és szeméyiségellenes hadjárata, hiába az újabb és legújabb posztmodern  költészeti iskola relativizáló és értékvesztő követelményrendszere, - ő, bár tétován, kételkedve, ironizálva, mégis, már amennyire ez egyáltalán lehetséges,  magabiztosan képviseli egyes verseiben és költészetének egészében  egyaránt: van alanya szövegeinek, és ehhez az alakhoz, alanyhoz, ehhez  a valakihez  meghatározott és fel nem cserélhető környezetélet, sors, sőt test is tartozik.” „Ő egész figuráját írja körül és mozgatja – miközben, úgymond, leképezi ’saját’ alakját, folyamatosan teremti verseinek senki mással össze nem téveszthető figuráját.” (Margócsy István: A kelföljancsi jegyese. In: „Nagyon komoly játékok”, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1996, 127.old.)

          Kulcsár Szabó Ernő új fogalomkörben vizsgálja Orbánt: megnézi, belefér-e a Hegyi Lóránt bevezette, határozatlan körvonalú, „új szenzibilitás” igényrendjébe. „Ez az utómodern alapozású nyelvi magatartás éppen azzal utal vissza a maga költészettörténeti eredetére, hogy még attól eltávolodva sem olvad bele az új szenzibilitás poétikájába. [Egy határozatlan irányba bele nem olvadni: a határozott személy elhatárolódása. Sz.E. ] (…) Azzal, hogy az alapvetően modernista retorizáltság metaforikus szerkezetét mind visszavonhatatlanabbul nyitja fel a köznyelvi élőbeszédi intonáció, az ironikus ellentételezésnek olyan formája alakul ki Orbán költészetében, amely nem az értékrend megszüntetésére, hanem hiteles továbbvihetőségére irányul. A modernség értékszemléletét úgy őrzik tovább az ő versei, hogy nem az én egységének elvét, csupán a világon való felülkerekedésének illúzióját adják fel. 

[ Az illúziót talán feladja, a szándékot sosem, Sz.E.] Orbán több paradigmából építkező költészete azért képes bármely, a periódusküszöbön innen vagy túl elhelyezkedő befogadásmódot egyaránt megszólítani, mert valójában egyiket sem kényszeríti világértelmező elveinek feladására.” Kulcsár Szabó saját rendszerével való bűvészmutatványa révén teszi lehetővé Orbán „befogadását” – hogy az ő terminológiáját használjam: „recepcióját”. (Kulcsár Szabó 1993: 153-155)

           A fentebb Orbánt ironikusan megdorgáló Angyalosi is elismeri a személyiség autonómiáját és tartását: „ Az esztétikai szilárdság mércéje megvan, ez nem más, mint a megalázottak és megszomorítottak léte, ennek a mércének az alapján mindig meg tudjuk különböztetni a gyilkost az áldozattól.”  De folytatja, sajnos: „ ez a szemléletmód könnyen átcsúszik esztétikai fedezet nélküli retorikába.” Majd elfogulatlanabbul: „Az azonban egyértelmű, hogy Orbán teljes mértékben  elutasítja a posztmodern relativizációt, alaptételeihez nem hajlandó szubjektív záradékot  fűzni, azokat egyetemes érvényűeknek tekinti, mint ahogy rendületlenül hisz a metafizikai Egészben, vagyis az egy és oszthatatlan érvényű igazságban.” (Angyalosi: A sugárzó, szilárd mag. Élet és Irodalom, 1988.október 28.) Margócsy helyenként még a politizáló Orbánnal is engedékeny, így konfrontálódik Odoriccsal is: „Orbán másik eretnek gesztusa  az újabb lírai divatokkal szemben: versei nagy része  elválaszthatatlanul pontosan kötődik a friss aktualitásokhoz, politikai fejleményekhez (..) Orbán költőalanyának ’normalitása ’ okán természetesnek veszi, hogy az  élettények között amúgy is döntő szerepet játszó politikai viszonyokra is vessen költői  pillantást : ugyanolyan természetesen beszél a történelemről  és annak mai változatáról, mint életének egyéb mozzanatairól (…) ugyanolyan szenvedélyes  emelkedettséggel és kifordított iróniával nézi személyes (vagy személyesnek hagyott) élettényeit, mint a politikát.” (Margócsy  1996: 127) Másutt kedvenc fogalmához,  a fikcionáltsághoz  rendel mindent és mindenkit, így Orbánt is:

„ …a legújabb tendenciáknak  önelvű mozzanata lesz  az irodalommal mint sokirányú, s sokirányúságában  mindig újra fikcionálódó  hagyomány-konglomerátummal folytatott állandó párbeszéd, , mely az intertextualitás ’normális’ és  normálisan korlátozott érvényű adottságát önkényesen  uralkodóvá és kizárólagossá tévén, az eleve fiktív gesztust fogja, mint a költészet alapelvét rögzíteni  (a tendencia pl. Orbán Ottónak abban a remek gyűjteményében mutatkozik meg, mely a más költők és versek ihletéből származtatott verseket fogja össze…)”

( kiem. Sz.E, Margócsy: Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról, Alföld, 2000/2., 31)

           Kappanyos András, a zseniket kijelölő próféták hangját követve, mindent, amit értéknek tart, belegyömöszöl a posztmodern  tetszés szerint növelhető iszákjába: „Ha a kérdés [van-e posztmodern líra, Sz.E.]  arra vonatkozik, hogy vannak-e a lírai műfaj tradícióihoz köthető művek, akkor a válasz egyértelmű igen: mindnyájan számtalan példát hozhatnánk fel Tandoritól, Kukorellytől (…) sőt akár a posztmodernnel perben-haragban álló olyan klasszikusoktól is, mint Petri vagy Orbán Ottó.” Mert muszáj fellelni őbennük is, hogy megengedhessük őket is  klasszikusnak nevezni. Ezek a posztmodern attribútumok Kappanyos szerint: nyitottság, interakcióra való képesség, önreferenciális gesztusok, idézés, utalások, az irónia alakzatai – eddig bármely stílus vagy korszak lírájára illik a kép. De a végén csattan: „ e szövegek anyaga és tárgya egyaránt a nyelv.” (Kappanyos András: Van-e posztmodern líra? Alföld, 2003/2. 52. ill. 57.old.)

         Bányai János nemcsak Orbánnál, de az egész magyar líra esetében is korábbra teszi a változást, a korszakváltást, már a hetvenes évekre. Ennek oka szerinte: „az ideológiában és a költészetkritikában támogatott egyik lírai kánon meggyengülése és kiürülése, a megőrzött és fenntartott költői beszédmód közlésképtelensége, a hagyományos formák hatékonyságának csökkenése”, az állapot, a hangulat. Nemes Nagy Ágnes ezt az állapotot így jellemezte: „ az  asztalfiókban egy új formabontás készülődött.” , melynek jellemzői: a szavak és a mondatok sorozatos megtörése, a fogalmilag lehatárolható tartalom helyett  a sejtés és a sejtetés, kihagyás, tömörítés, egy bizonyos elliptikus írásmód. Ezt Nemes Nagy nem tartja avantgard poétikának, hanem objektív lírának. [ Baj van ezekkel a terminusokkal…Sz. E.] Bányai két ellentétes költői magatartást állít  a változást hozó paradigmahatárra: Tandorit, aki „ a megszakítottság poétikai hangsúlyát teszi uralkodóvá”, illetve Orbánt, aki „inkább a folytonosság jegyében építi versvilágát  és nyelvi-poétikai magatartását”. Kettejüknél már a hatvanas években kezdődött a változás, a többieknél a periódusváltás később következik be, náluk még „egy periódusküszöb előtti szituáltságot” lehet felismerni. Bányai Orbán műveiben  három korszakot különít el: a hetvenes évek folyamán először  a versek  félreérthetetlenül az ént állítják a középpontjukba, kijelölve a referenciális hátteret is, jellemzőjük a kiszélesített metaforikusság, a hagyományos modernség képközpontúsága; majd  rés keletkezik az én és a világ között, az én és a vers statikusnak hitt harmonikus elrendezése megbomlik, „ a költői én elmozdul  a vers centrumából”,  „ a nyelv mögötti  erőket” fedi fel a költő;  az évtized végén Orbán már átlépi a küszöbhatárt: „ a pályakorrekció során csak az irodalomtörténet láthat  ’biztonságot’, a költészetkritika azonban (…) a megszakítottság jeleit a beszédmód palinódikusságának eluralkodásában (is) felfedezheti. Ezekben az években válik Orbán Ottó költészetében  uralkodó nyelvi-poétikai elvvé a palinódia és a palimpszeszt.” Bányai számára ekkor a legfontosabb: „ Kérdés, (…)képes-e még az én és a világ harmóniáját őrizni a költő kiválasztottságát hirdető nyelv.”

Bányai hosszan elemzi a periódusküszöb utáni korszakot, és megállapítja, hogy sem a palimpszeszt, sem a palinódia , „ a paródiával, a paradoxonnal és az oximoronok sorával együtt sem vehető a költészet emelkedett értelmezése akár részleges visszavonásának is. A keserűség és a gúny nem marad ki Orbán váteszségéből, sőt a köznyelviséggel együtt szóhasználatának meghatározó mértéke lesz.” (Bányai János: Palimpszeszt és palinódia. Orbán Ottó változása – a hetvenes évek. HK 1997/ 1-2. 16-29)

 

Korszakos jelentés nélkül a költészet csak modor”

         Egyszerűen megfogalmazott, apodiktikus mondat – az igazukban bizonyosak egyszerűségével és határozottságával. S egy Orbán Ottónak kellett ekkora és ilyen minőségű életművet létrehoznia aere perennius, hogy erre az igazságra a kritikusoknak legalább egy része ráhangolódjon, hogy az ellenoldalról harsogók hangja mögül a költő szava kerüljön ki győztesen. Nem tudok másként méltóbb befejezést adni ennek a tanulmánynak, minthogy a „paradigmaváltás küszöbéről” kezdődő kritikák köréből, időrendben idézzek: szóljon együtt „a kánonban éneklő egyetemi tanárok” hangját elnyomva a kritikusok elismerő, egybehangzó kórusa.

„…költészete immáron hosszú évek óta olyan tartalmi-formai jegyeket mutat, melyek a költőt jelenkori költészetünk legnagyobbjai közé sorolják.” (Dérczy Péter: Az igen és a nem. Jelenkor, 1985/2. 186.o.)

„Orbán Ottó a maga költői sorsdrámájával azt is példázza, hogy formátumos költészet minden körülmények között – átmeneti korban is létrejöhet. Ha teljes a lélek látomása. Úgy gondolom: Orbán Ottó költészetének holdudvarában most már mindig is föl fog fényleni a kesernyés tragikum. Igazán ez hitelesíti az üzenetet…” (Kis Pintér Imre: „Eszme és légitámadás”. Orbán Ottó világlátásáról. Jelenkor, 1986/10. 940.)

Egy életpálya-áttekintés: „A hetvenes évek  átmeneti formáinak artikulálásában jelentős szerepet vitt Orbán Ottó költészete. Elsősorban azért, mert több paradigmából részesedve a modern lírai formák megszólaltatható komponenseit éppúgy átörökítette, mint ahogyan elő is készítette azok ironikus távlatba helyezését. (…) A ’90-es évek  közepére Orbán Ottó két olyan kötetet publikált, melyekből kiolvasható lírájának elmozdulási iránya. Az 1994-es nagysikerű A költészet hatalma elsősorban  a szövegek mögötti párbeszédben számolta fel a lírai én integritását. Ugyanakkor a következő évben megjelent Kocsmában méláz a vén matróz versei inkább költőalakok párbeszédévé egyszerűsítik ama képleteket, ami jelen esetben ( a lírai én  szerepelvűségére visszautalva) együtt jár a ’létösszegzés’  helyreállításával. A kötet beszélője az irodalmiságot is az ’életre’ vonatkoztatja, s a személyiség visszanyerése ily módon a ’posztmodern’ kérdések leleplezésére irányul. Éppen ezért a jelennek való ellenszegülésként olvasható retorikai megoldások mintegy visszahelyezik Orbán Ottó költészetét annak korábbi fázisába.” (H. Nagy Péter: Töredékek a kortárs magyar líra paradigmáiról. Alföld, 1999/4 – pontosítsunk: a kritika befogadói hajlandóságát is visszahelyezik. Sz.E.)

„Filozofikus viszonyítási pontjairól alig árul el konkrétumokat. Néhány apró jelenség mellett inkább szemléletmódja utal azonosulásokra, átvételekre (…) , a feltüntetett nevekkel (…) pedig éppen arra céloz, hogy korszakokon, iskolákon túl törekszik valami örök, átfogó, bölcseleti lényeg megragadására.” (Juhász Attila: A bölcsesség korába érve, avagy ki lakik Orbán Ottóban? Orbán Ottó: Lakik a házunkban egy költő. Új Forrás, 2001 /1)

„…a mondanivalóközpontú költészetnek hosszú ideig úgy tűnt, nincs igazán esélye kitörni elszürkülő korlátai közül. A ’mondanivalóigény’ kielégítésére a közönség inkább a publicisták vagy a klasszikusok szolgáltatásait használta (…) [Kérdés, hogy] a megrendelésre készült munkák vagy  akár (…) a tematikus pályázatok (…) nem járnak-e hosszú távon  a ’mondanivalócentrikusság’ trendjének újabb feltűnésével. Ebben a történetben Orbán Ottótól kétségtelenül van mit ellesni. Azt, ahogyan saját életének darabjaival bíbelődik, például. Azt, ahogyan ironikus. Vagy azt, hogy unottan ásít a túlontúl lerögzített dolgok láttán.” (Balázs Imre József: Az újraolvasás feltételei. Orbán Ottó Összegyűjtött Versei. Jelenkor, 2006/2, 226-234)

Az utolsó előtti kötet dalszerűségéről Dérczy: „ a versbeszéd az egész kötetben mesterien egyszerű. Persze Orbán Ottónál nem meglepő ez, hiszen költői nyelve, beszédmódja már a hatvanas évek eleje óta a hétköznapi beszéd elemeire épült.(…) alig él látványos költői eszközökkel, s még a lecsupaszított nyelvet és jelentést is finom iróniával és öniróniával, nyelvi humorral jeleníti meg.” (Dérczy Péter: „Között”. Orbán Ottó Ostromgyűrűben. www.ok.hu/linktar/.../Orban_Otto/2003/derczy.htm)

         A végére hagytam – nem is elsősorban a kronológia okán, hanem mert azt a témakört, alteregót emeli ki Orbán utolsó kötetéből, amely számomra is, már a Fortinbras-verset megelőzően, de főként azóta, Orbán világlátását egyetlen emblematikus figurában: Hamletben foglalja össze. Az utolsó kötet címe és több motívuma utal Shakespeare-re (és hangsúlyozottan az őt fordító Aranyra), holott a kötet egyetlen műfajt képvisel, a dalt. Ennek oka nyilvánvalóan a dal egyszerűsége, tömörsége.  Vári György így fogalmaz: „A dalok már csak a legvégső kérdésekre hajlandóak felelni, beszédük igen, igen, nem, nem,mert minden egyéb a gonosztól való. (…) Az élet végén egy tragédia kellős közepén vagyunk, Hamlet köznyelvi szavai adják a kötet mottóját. A tragédia pedig, Lukács György szerint, mereven különbözik az élettől: ’Az élet a chiaroscuro anarchiája. Minden folyik, és minden egymásba folyik, gátak nélkül, tisztátalan keveredéssel.’ A tragédia hősének viszont megadatik,  hogy a dolgok végső egyszerűségükben, letisztultan álljanak előtte. Ezért ebből a lírából eltűnik az irónia, nincs többé szükség rá, ide nem tarthat Orbánnal kedves Ginsbergjének mániás bőbeszédűsége és immár méltatlan trágársága, Vas kopottasan csillogó pátosza [ Vas minősítésében nem értek egyet Várival, Sz.E.], de Arany higgadtsága sem, és a ’dal’ műfaji indexe ellenére Heine sem idéződik fel, akinek irónia és szentimentalizmus morális lehetőségeit egymásba csúsztató költészete szintén meghatározóan fontos volt – eddig – Orbán Ottó számára.(…)”

        Helyesen látja Vári, hogy irónia és közbeszéd csak az ötödik dal címében van: Dal a kockázatokról és mellékhatásokról. Számomra azért is fontos a cím, mert visszautal  jelen kötetem címét adó vers, a Madárjósok,  próféták, kandidátusok nagy jelentőségű  soraira, amelyeket a „próféták, kandidátusok” nem győztek a „nyelvfilozófiai kétely”, „ a költőt és a művet a nyelv teremti” Genezis-variáció és egyéb madárjóslatok módján értelmezni, tehát az idézet: „ az egyes szám első személy a versben / nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté.”  A személyes, a másokért is vállalt halálos   kockázat  ’mellékhatása’ most a személyes halál.

         Vári is fontosnak tartja ezt a címet: „A kockázat szó visszanyeri eredeti súlyát a versben. Mert már nagyon későre jár, az éj rémjáró szaka, ide, az alvilág kapujába csak a dán királyfi és a kései, megbomlott elméjű Vörösmarty követhetik a lantost.” (Vári György: A megtalált szerep. Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka. Jelenkor, 2003/5.)

         Az őrültet szimuláló Hamlet és a kései Vörösmarty közös nevezője a megbomlottság. Ők a tiszta logikájú, pengeélesen fogalmazó Orbán alteregói. És kedves Ginsbergjének, „nemzedékének legjobb elméi,megháborodottai”. És az első, de élete végéig legrokonabbnak érzett előd, a tiszta logikájú verseket   író, és csak az orvosi „vallatóágyon” betegségének magát megadó  József Attila.

 

                              És nem lesz új világ, se még egy esély, sem jobbik változat.

                              Az agyakban buján tenyészik a mérges eszme.

                              Reményünk semmi. Köznép, hóhér, áldozat

                              Fejest bucskázik a mésztől sistergő verembe.

                                               (Dal az egymást váltó nemzedékekről)

 

Ez Orbán végső látlelete világunkról: a zsenik és az értelmiségiek nem erre a földre valók. Azé az Orbáné, aki – hogy alteregóihoz jobban hasonlítson, mert ugyanolyan idegennek, betegnek érzi magát saját világában, mint amazok, -  megalkotja híres önarcképeinek legriasztóbbikát, mely utoljára még megpróbál reménykedni. Sikertelenül.

 

„ S e világsötétben egy fénysugár /tűjével lövi be vénájába a költő / a remény gyilkos kábítószerét. / Kitántorog az évszázad kapuján / egy narkós roncs a csontvázak közül, / nem hamis próféta – fotóbolond.”

 

          A váteszköltő által hirdetett rögeszmék nem voltak hamisak, csak beteljesíthetetlenek. S aki hirdette őket – hasonlóvá válik Hamlethez, Vörösmartyhoz, József Attilához. A korszak a „rókaagyúaknak”  ad korlátlan lehetőséget,  hogy futóbolonddá tegye a tiszta fejjel, ép elmével halálos kockázatot vállalókat.

                  

 

 

Szepes Erika (Budapest, 1946. december 24.) irodalomtörténész, klasszika-filológus, vallástörténész, krtikus, egyetemi tanár, szerkesztő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.