Tanulmány

Köztudomású, hogy Paul Celan (1920-1970), a XX. század talán legjelentősebb német nyelvű költőjének Istenhez, csak úgy, mint saját zsidó identitásához és a nyelvhez való viszonya kettős, ellentmondásokkal teli. Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy költő életművének néhány reprezentatívnak tekintett, az istenkeresés szempontjából is olvasható versét elemezzem, megkísérelve kiszűrni belőlük a (főként kései) celani líra lehetséges istenképét, már amennyiben egyáltalán feltételezhetünk valamiféle konzisztens istenképet a költő igencsak disszonáns kései líráján belül.

A vizsgálandó, mindössze öt verset a költő Sprachgitter – Nyelvrács, Die Niemandsrose – A senki rózsája, Atemwende – Lélegzetváltások, illetve Zeitgehöft – Időudvar című kései köteteiből válogattam, melyekről úgy gondolom, teológiai szempontból, az istenkeresés felől olvasva őket valamennyire egységes istenképet mutathatnak. Választásom azért esett a szerző kései, 1955 utáni költészetének darabjaira, mivel úgy vélem, többek között a fentebb említett kötetek egyes versei annyira kiérleltek, illetve közvetítik annyira a holokauszt szerzőjük által személyesen elszenvedett és túlélt traumáját, hogy az istenkeresés szempontjából, Isten és ember e trauma után bizonyára megváltozott viszonyát figyelembe véve is jól olvashatók. Reprezentatív daraboknak ítélem többek között a Tenebrae, a Psalm, a Bei Wein und Verlorenheit, az Einmal, valamint az Ich trink Wein című kései verseket – Paul Celan összes teológiai nézőpontból olvasható versének elemzésére a jelen keretek között úgysincs lehetőségünk – mivel többek között ezek azok, melyek a legexplicitebb utalásokat tartalmaznak Istenre, a megváltásra, illetve Isten és ember viszonyára nézve.

Az olvasás, az értelmezés, az írás, a szöveghagyományozás, a kulturális-művészeti javak hangsúlyozottan szellemi – és nem másmilyen – használata által kijelölt tevékenységi kör a főszöveg (női) középponti figurájához illetve a kerettörténetben előlépő (női) elbeszélőhöz kötve: ez a központi szövegszervező elv Bródy Lili harmadik, a megelőzőek után négy évvel megjelent regényében. Az Első ütem tehát feltétlenül hosszabb alkotási vagy legalábbis érlelési periódust feltételező mű, mint a női író gyors egymásutánban, ugyanazon naptári év folyamán megjelent első két regénye,^[2] amely nem élt a kulturális kódolás eszköztárával – legalábbis a kifejezetten szellemi javak valóban szellemi jellegű befogadásának, esetleg mindjárt (további) teremtésének értelmében nem. Ehhez képest az újabb nagyepikai mű szellemileg jóval tradicionalistább beállítódás nyomait hordozza magán. S már csak keretessége miatt is sokkal „hagyományosabb” narrációjú azoknál, a keretbe foglalt eseményeket illetően pedig feltétlenül szokványosabb történetmondású, értékelésű. A kiérlelt mondandó, a mű üzenete is meglehetősen „egyszerűnek” tűnik fel, ami azonban korántsem valamiféle szimplaság tünete; voltaképpen a feladatvállalás az igazából alapvető itt: a (női) személyiség megképz(őd)ési folyamatának nyomon követése egy kamaszból éppen fiatal felnőtté érő lány élményein, benyomásain, reflexióin keresztül.^[3]

Vajon fennáll-e az a veszély, hogy a Bujdosó könyvére vonatkozó különféle, igen vegyes, gyakran erősen ingadozó értelmezések, a körülötte időnként feltámadó viharok maradandóan, talán „mindörökre” meghatározzák Tormay Cécile (1875-1937) életművének átfogó olvasását? A kérdést retorikusnak minősítjük, illetve legalábbis habozó igennel felelünk rá. S azt is hozzá kell tennünk: az újabb Tormay-olvasatok nem ritkán az irodalomszakmai relevancia területén kívül születnek meg, vagy amennyiben mégis inkább e terrénumhoz tartozóként értékelhetjük azokat, úgy eléggé élnek a politikai-publicisztikai attitűd bizonyos elemeivel. Ám még ilyenként is meglehetősen ritkán s akkor is többnyire kisebb lélegzetű értelmezések formájában születnek meg valóban érdemleges formátumban, ami kezdetben mindazonáltal nem így volt.

Rába György 1969-es paradigmatikus műfordítás-története, A szép hűtlenek (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai) a Nyugat nagy műfordító-nemzedéke három talán legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb alakjának versfordításait és fordítói ars poeticáját (?) vizsgálva mai szemmel kissé talán már régimódinak ható szemlélettel közelíti meg: a műfordítást, a fordíthatóság és fordíthatatlanság kérdéskörét, valamint a fordítások lehetséges esztétikai értékét elsősorban a fordítói hűség￿hűtlenség dichotómiája felől igyekszik vizsgálni.

Erkel Ferenc Bánk bán című operájának mind dramaturgiai, mind pedig zenei tetőpontjának tekinthetjük a Hazám, hazám… kezdetű világhírű nagyáriát. Megítélésem szerint mind az operaária szövege, mind pedig zenei kvalitásai megérdemlik az elfogulatlan figyelmet; az ária mint mű pedig úgy vizsgálható a legjobban, amennyiben több ismert, klasszikus, illetve talán kevésbé ismert, újabb felvételt és feldolgozást is viszonylag alaposabb elemzésnek vetünk alá. Ugyanazon zenei műnek eltérő korban, illetve eltérő kulturális közegben keletkezett és rögzített interpretációi egészen más hatást gyakorolhatnak a mindenkori befogadóra, illetve egészen más jelentéstartalmakat, konnotációkat hordozhatnak. Úgy vélem, először mindenképpen érdemes pár mondatot szentelni a nagyária szövegének, mint a zenei formától valamennyire elkülönülő textuális produktumnak, irodalmi műalkotásnak (?), hogy jobban megérthessük azon tartalmakat, melyeket a különböző feldolgozások hordozni képesek.

A kulturális mezőben szimbolikus jelentőségű, hatalminak mondható pozíciót elfoglaló Török Sophie alapvetően leminősítő bírálatát Bródy Lili Mancijáról, a pályakezdő írónő 1932-ben megjelent első könyvéről, annak egyben mindjárt az első regényéről is, így kezdi: „Bizonyos, hogy nem minden mulatságos olvasmány jó könyv is egyúttal. Vannak írásművek, melyek kétségtelenül ötletesek, szórakoztatók és ügyesen változatosak – mégis olyanok csak, mint az üres szipka: csak levegőt pipálhatsz belőle. Ezért célszerűnek látszik az írókat három csoportba osztani: vannak jó írók, rossz írók és vannak ügyes írók. Bródy Lili bemutatkozó regényével még nem lépett az ügyes írók sorába. Ő még korántsem olyan ügyes, mint pl. Ursula Parrott, akinek szemfényvesztő bravúrjai úgy aránylanak Bródy Lili naiv közvetlenségéhez, mint Newyork az Erzsébetvároshoz. Bródy Lili még válogathatna a lehetőségek útjai közt, egyelőre úgy látszik, hogy szívesen vállalná az Ex-feleség babérjait.”

Valamely irodalom- illetve kultúratörténeti témavilág vagy problémakör és az ahhoz társítható elméleti kérdések, megfontolások súlyát, a velük kapcsolatosan alkalmazhatónak látszó megközelítésmódok hatóerejét óhatatlanul próbára teszi a hozzá sorolódó jelenségnek, teljesítménynek már a jóformán véletlenszerű, önkéntelen, „gyanútlan” vizsgálata is. Akár mindjárt – akarva-akaratlanul – a „kanonizálás” igényével, szándékával felruházódva, vagy éppenséggel az ilyen gesztus elmaradása révén. Jó példa erre, hogy a gender-szempontú irodalomért(elmez)és iskolájaként, egyfajta iskoláz(ód)ási diskurzusaként tekinthető „nőirodalmi” kérdésfelvetésekbe Lesznai Anna nagyregényének értelmezése révén úgy bonyolódtunk bele mindjárt, hogy – természetesen! – eredetileg korántsem a kifejezett, ilyesfajta „konfliktuskeresés” szándékával fogtunk bele a mű vizsgálatába… Ám kommunikációs és véleményhatalmi, valamint általánosabb esztétikai kérdések és kihívások éppúgy előkerültek vizsgálódásaink során, vagy (és ez igazából csak utólag derült ki) álltak eleve azok hátterében, mint ahogyan az is nyilvánvalóvá vált: irodalomszakmai (poétikai) felvetéseket, feltevéseket szintén mérlegre kell itt tennie az értelmezésnek, s valójában az életmű egésze merült fel mindjárt, noha formálisan csak egyetlen, ámbár messzemenően kitüntetett darabjával összefüggésben.

Ül egy művészpár egy kertben, Szentendrén. A férfi történetesen költő: Vas István, felesége, Szántó Piroska – így hozta a sors – festő. A kert ezernyi virággal tarkállik és illatozik, a költő csak a rózsákról ír verset, a festő csak a napraforgót festi. Nem pillanatnyi szeszélye ez pályájuknak: évtizedek óta hűségesek a választott virághoz. Ízléskülönbség? Egyéni vonzalom a kifinomult rózsa és a rusztikus napraforgó iránt? Vagy valamiféle személyiség fölötti titka az általuk művelt művészeti ágnak? A válaszhoz, ha lehet egyáltalán válaszolni ezekre a kérdésekre, négy tényezőt kell körüljárni: a rózsát, a napraforgót, a költőt és a festőt.

A terézvárosi „fauna” krónikása

Bródy Lili mint regényíró

Az 1906-ban Királyhelmecen született alkotó úgy nőtt bele fiatal értelmiségiként és íróként a frissen megcsonkított, „trianonivá” lett ország fővárosi miliőjébe, illetve dolgozta bele magát annak ábrázolásába, mintha már világra eszmélése is errefelé ment volna végbe. Noha szüleivel csak a Felvidék cseh megszállását követően települt Budapestre, a családnak már a kisvárosban életforma értékűvé és szilárdságúvá lett polgári-középosztályi kultúrája szinte zökkenőmentes beilleszkedést tett neki itt lehetővé a húszas évek elején.

Paul Celanról köztudomású, hogy zsidó származása ellenére ellentmondásos viszony fűzte a judaizmushoz – a Holokauszt borzalmaival akarata ellenére nézett szembe és élte őket túl. Lírája megítélésem szerint, s ebben ma már talán számos elemző egyetért, egyetemes perspektívából is olvasható, nem csupán úgy, mint úgynevezett KZ-líra. Sokkal inkább egy szegmentálható, elemzői megközelítéstől erősen függően több halmazra osztható életműről lehet beszélni, azonban természetesen számtalan helyen felbukkannak verseiben olyan motívumok, melyek a zsidó identitásra, a judaizmusra utalnak – a celani költészet ezen jegyeinek vizsgálatára szeretnék röviden kitérni, valamint arra, hogyan lehet a Holokauszt traumája a költészet egyik esztétikumképző tényezője.

Mire a „papírok” megsárgultak…

Szándék és megvalósulás (a) Lesznai(-)regény(é)ben

„Miért kellene […] egy regénynek […] a társadalom ábrázolása szempontjából reprezentatívnak lennie?” – teszi fel a kérdést Menyhért Anna, amikor a Kezdetben volt a kertre irányuló értelmezésünkkel^[1] kapcsolatos legfontosabb ellenvetését körvonalazza. – Általában sem szokás regényektől ezt elvárni […], és arra sincs szükség ehhez, hogy egy regényt az irodalomtörténeti kánon befogadjon.”

Kritika, „irodalmi esztétika”, művészetbölcselet

Teoretikus perspektívák August Wilhelm Schlegel A költészetről című művében

Bevezetés

Vizsgálódásainkat, egyáltalán tárgyában kitüntetett koncentráltabb figyelmünket – úgy véljük – külön indokolni kell, hiszen a látszat azt sugallhatja, hogy önmagában és önmagunktól tulajdonítunk jelentőséget a munkadarabul választott szövegnek. Ez lényegében nincs vagy legalábbis nem feltétlenül van így; olvasásmunkánkat technikai késztetésre végezzük, olvasatunk tehát ennek alapján alakul ki, következésképpen interpretációnk is külsődleges összefüggésbe helyeződik. Az eredendően felbukkanó szándék szerint helyesebb is volna inkább csak interpretatív gesztusok diszperz egymásutánját kínálnunk, lévén papírforma szerint mindössze az tűnne filológiailag valóságosan gazdaságosnak, hogyha e rövid és az idősebbik Schlegel fivér elméleti életművében nyilvánvalóan távolról sem központi elhelyezkedésű textus néhány helyének akár egymástól elszigetelt értelmezésére szorítkoznánk.

1. Bevezetés

Az Új Idők vagy a Magyar Lányok megsárgult hasábjait lapozgatva, a sármos Jávor Pál, de Páger Antal fekete-fehér filmjeit megtekintve is egy magával ragadó, ám annál inkább erősen szabályozott, belső feszültségekkel és konfliktusokkal terhelt társadalom képe tárul fel a mai érdeklődő előtt.

Ez a társadalom ugyanúgy képes volt karizmatikus egyéniségeket a felsőházba juttatni, ahogy magyar grófi családba született fiatalembereket amerikai kisasszonyokkal összeházasítani, (hogy aztán a hölgyek ne akarjanak „farmerek” feleségeivé süllyedni). A századelő rögzült udvariassági kifejezéseiben tükröződött a társadalom előbbi kettőssége, vagyis a feudális rendszer hagyatékának (és magát markánsan tartó értékrendjének) továbbélése. Sőt, megjelenik emellett a polgárosodás és urbanizáció következményeképp kialakult modern és globális világ ennek minden változást magával hozó jelenségével. Adatgyűjtéskor azt a problémát figyeltem meg, hogy ez a társadalmi és gazdasági kettőség jellegzetes kifejezésekkel társult, elhelyezkedése pedig rejtett feszültséget okozott a megnyilatkozók viszonyrendszereiben.

Egy műgenezis: eredet és kifutás

Lesznai Anna „románja” mint a szerző (élet)regénye^[1]

Kutatási kontextus

„Egész életemben nem akartam mást – mondja (írja) egy helyen Lesznai Anna –, mint nem férfiművészetet adni: Az asszony ne akarjon jobbat csinálni, hanem mást.”^[2] Ez a más mármost, következtethetünk optimistán és jóindulattal, szükségképpen és (ezért) szerencsére harmonizál a genderbázisú világszemlélet és az ahhoz igazított irodalomkutatás (alapvetően) kétosztatú, lényegében kiegyensúlyozó tájékozódásának higgadtan és reálisan megcélozható szellemi hozadékaival. Tehát egy, a kezdeti radikálfeminizmust a literális produktumok létrehozása és vizsgálata terén (is) immár jótékonyan felváltó, a női nemiséget a férfi nemiséggel, illetve az ember általában vett nemiségének generálszempontját mint a művészet megkerülhetetlenül lényeges antropológiai-kulturális meghatározottságát, az egyes művészeti termékek eme (s talán az egyik legintenzívebb) létesülési erőforrását a kreativitás gyakorlása közben feltáruló femininitás-specifikummal megfelelően összeegyeztetni képes mérsékelt női-alkotói beállítódással. Persze, a „ne akarjon jobbat” kitétel bizarrul hat akkor, hogyha visszaidézzük: a sokszor félresikló „emancipatorikus” törekvések a maguk idejében éppenséggel férfi-minőséget (-milyenséget) akartak elérni; az egyenjogúsítás elvét valló személy önállósodott, független, szabad állapotot célzott meg a maga számára, az emancipáció révén vélt vagy valós függő helyzetéből, alárendeltségéből akart kitörni, vagyis „elnyomás” alól igyekezett szabadulni (európai környezetünkben végső soron sikerrel). Olyan státuszra szert tenni nőként, mint amilyet a tradicionális szerveződésű társadalomban a férfi birtokol(t) egzisztenciálisan, erkölcsileg, szociokulturálisan stb. S ugyanígy a művészet vagy az irodalom területén. Ebből következően Lesznai Annának a dolgozatunk elején idézett, egyébként visszamenőlegesen értékelő, élete vége felé tett kijelentésében található „más” mindenekelőtt a „(férfi)művészetet”, azaz annak szintjét, nívóját jelenti (egyen)érték szerint mégiscsak, ám kizárólag nő által megadható karakterét jelleg szempontjából.

Az elhallgatás poétikája

Kísérlet Paul Celan lírapoétikájának körvonalazására, a költő életművének hét paradigmatikus darabjának kronológiai sorrendben történő elemzésén keresztül

BEVEZETÉS

Paul Celan költészete újra és újra kihívás elé állítja az értelmezőket. Habár az életmű alapélménye mindenképpen a második világháború és a holokauszt traumája, az értelmezési lehetőségek ennél nyilvánvalóan szerteágazóbbak. Amennyiben reprezentatív képet kívánunk kapni e költészetről, nem könnyű feladat úgy kiválasztani néhány művet, hogy azok valamiképpen a körülbelül hétszáz verset magába foglaló életmű keresztmetszetét legyenek képes nyújtani. Korai verseiben Celan még rengeteg költői képpel, metaforával veszi körül mondanivalójának lényegét, ám egyre tömörebb kései, hermetikus versei egyre inkább a csend, az elhallgatás irányába tartanak. Amennyiben a pálya elejétől a végéig szemléljük az életmű darabjait, úgy joggal beszélhetünk az elhallgatás poétikájáról, mind a versek terjedelmét, mind pedig motívumrendszerüket, metaforavilágukat és retorikájukat illetően.

A nemzeti fordulat kisprózája

Tematikus, narratív és műfaji alakzatok Tormay Cécile húszas években írt elbeszéléseiben

A fordulat ténye

Nincs különösebb okunk kételkedni annak a vonatkozó szakirodalom által sűrűn hangoztatott megállapításnak az érvényességében, hogy az 1918-1920 közötti időszak sajnálatos eseményei – a háború elvesztése, a forradalmak, hazánk köztársasági államformájának átmeneti megvalósítása a maga áldemokratikus anomáliáival, ezzel nagyjából egyidőben a Trianont de facto megelőző, máris elszenvedett területvesztések, majd a Tanácsköztársaság terroridőszakának polgárháborús és háborús állapotai, végül pedig a trianoni békeszerződés döntése alapján de jure is bekövetkező országcsonkolás – valóban „éles cezúrát” jelentettek Tormay Cécile pályáján is, mint annyi más, a századelőn működő írónk gyakorlatában, munkásságában úgyszintén, illetve a magyar történelemben egyáltalán.

„Az innen-létből sohasem elég”

Lászlóffy Csaba Iker-köteteinek olvasásakor

Tágas, tervszerűen rendezett univerzumba lép az olvasó, aki Lászlóffy Csaba Iker-köteteivel – ahogyan ismertté vált az egyidejűleg megjelent két kötet - barátkozik. Az Iker-kötet becenév egyrészt pontos, mert bizonyos témák mindkettőben megjelennek, másrészt félrevezető, mert az egymástól elkülönítet kötetekben másféle, erőteljesebb hangsúlyt kapnak az egyes témák, míg a másikban más témák jelentkeznek mint a lényegi kérdések hordozói. És nemcsak ez a két kötet fonódik egymásba: Lászlóffy korábbi köteteinek alapgondolatait is tovább viszik ezek az újak. Korábbi kötetének, Az Éden kényszerképzeté-nek gondolata, az elveszített Éden utáni reménytelen sóvárgás többször is megjelenik ebben a két kötetben is: „ kinek szupercsárda hazudta Éden-/ hitét vagy képzetét” (Pózok a sebezhetőn 33; a kötetek címeinek nagy kezdőbetűivel jelzem, melyik kötetről van szó, az arab szám az oldalszámot jelzi; Á a jele az Átörökített magány-nak ), a Pózok a sebezhetőn cím „pózok” szava többszörösen visszatér mindkét kötet verseiben, ugyanabban a jelentésben: kénytelenek vagyunk szerepeket játszani, pózokba vágni magunkat a túlélés érdekében.

Cédulák egy/a („)Költészethez(”)

Turczi István (lírai) életművének átfogó értékelése – az Áthalások kötet okán és ürügyén

Indulási korszak vagy stílus? (A műfajteljesség értelmezéséhez)

Egy több műfajú írónál (is) rendszerint a lírikusi tevékenység az életmű legfontosabb rétege (akárcsak a puszta vagy tisztán lírikusnál), különösen akkor, ha a kezdetek szintén ebben a műnemben találhatók, ha a későbbiek során is domináns marad ez a szelet az irodalmi term(el)ésen belül és ez az állapot várhatóan a pálya végéig megmarad már. S azért is így van ez, mert a kifejezés, a formálásmód kivitelezésbeli szélsőpontjait a lírai aktivitás mutat(hat)ja meg a leginkább – a stilárisan-retorikailag, szövegalkotási szempontból a legnagyobb fesztávolságokat felmutatni tudó költészet azt, hogy mire képes az adott alkotó összességében. Egyáltalán: ez a tevékenységi, viszonyulási, elsajátítási, működ(tet)ési összesség annál sokrétűbb és (így) érdekesebb, mert a „költészetcsinálás”, a vers művelése igazán sok apró impulzus és momentum, szempont és kritérium alapján szerveződik, mozaikosan rakódva össze teljesítménnyé.

A nemzeti fordulat kisprózája

Tematikus, narratív és műfaji alakzatok Tormay Cécile húszas években írt elbeszéléseiben

A fordulat ténye

Nincs különösebb okunk kételkedni annak a vonatkozó szakirodalom által sűrűn hangoztatott megállapításnak az érvényességében, hogy az 1918-1920 közötti időszak sajnálatos eseményei – a háború elvesztése, a forradalmak, hazánk köztársasági államformájának átmeneti megvalósítása a maga áldemokratikus anomáliáival, ezzel nagyjából egyidőben a Trianont de facto megelőző, máris elszenvedett területvesztések, majd a Tanácsköztársaság terroridőszakának polgárháborús és háborús állapotai, végül pedig a trianoni békeszerződés döntése alapján de jure is bekövetkező országcsonkolás – valóban „éles cezúrát” jelentettek Tormay Cécile pályáján is, mint annyi más, a századelőn működő írónk gyakorlatában, munkásságában úgyszintén, illetve a magyar történelemben egyáltalán.

Hieronymus Bosch jegyében

Az induló Vitéz György lírájáról

Vitéz György egyik korai verse a Hieronymus Bosch címet viseli. Amennyiben a németalföldi festő világát: „nevét” az induló költő líraszöveg-állományát átfogóan jellemző emblémának fogjuk fel metaforikusan vagy akár allegorikusan, úgy ez az értelmezői gesztusunk könnyen átfedésbe kerülhet a recepció egyik alapvető megállapításával, miszerint ha itt dalokról van szó, akkor ezek a dalok bizony groteszkek.^[1] Persze, amennyire furcsán hangzik elsőre, hogy egy dal groteszk legyen, legalább annyira érdemes azon is elgondolkozni, hogy vajon a dalszerűség modellje alkalmas-e a líra-szöveg esszenciális megragadására – úgy a most vizsgált szerzőnél, mint általában?