Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Szabó P. Katalin: „aki mindenkivel tegeződik, azzal tegeződni nem érdemes” – Udvariasság és illem a századelőn

 

1. Bevezetés

Az Új Idők vagy a Magyar Lányok megsárgult hasábjait lapozgatva, a sármos Jávor Pál, de Páger Antal fekete-fehér filmjeit megtekintve is egy magával ragadó, ám annál inkább erősen szabályozott, belső feszültségekkel és konfliktusokkal terhelt társadalom képe tárul fel a mai érdeklődő előtt.

Ez a társadalom ugyanúgy képes volt karizmatikus egyéniségeket a felsőházba juttatni, ahogy magyar grófi családba született fiatalembereket amerikai kisasszonyokkal összeházasítani, (hogy aztán a hölgyek ne akarjanak „farmerek” feleségeivé süllyedni). A századelő rögzült udvariassági kifejezéseiben tükröződött a társadalom előbbi kettőssége, vagyis a feudális rendszer hagyatékának (és magát markánsan tartó értékrendjének) továbbélése. Sőt, megjelenik emellett a polgárosodás és urbanizáció következményeképp kialakult modern és globális világ ennek minden változást magával hozó jelenségével. Adatgyűjtéskor azt a problémát figyeltem meg, hogy ez a társadalmi és gazdasági kettőség jellegzetes kifejezésekkel társult, elhelyezkedése pedig rejtett feszültséget okozott a megnyilatkozók viszonyrendszereiben.

Dolgozatomban az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeinek (1899-1918), illetve a Horthy-korszak (1920-1944) megnyilatkozásainak pragmatikai vizsgálatát tűztem ki célul, mert Herczeg Ferenc fényes karrierje erre az időszakra esett. Azokat az udvariassági kifejezéseket gyűjtöttem össze, melyek alkalmasak a századelő udvariassági, megszólítási formáinak bemutatására. A korpusz forrása Herczeg Ferenc népszerű periodikuma, az Új Idők, illetve a felsőházi képviselő második emlékezéskötete, A gótikus ház. A dolgozat ennél grandiózusabb célt is kitűzött maga elé: összefüggések feltárását Herczeg munkásságának hatása és az illemmel összefüggő elvárások között.

Előadásom és tanulmányom kiindulópontjaként határoztam meg, hogy Herczeg Ferenc személyiségéből fakadóan erős igyekezetet tanúsított a politikai elvárások és a társadalmi beágyazottság megszólítási szokásainak, kodifikációjának határozott követésében. Feltételeztem, hogy ezeknek az elvárásoknak maga is vállalta paradigmatikus megerősítését. Feltételeztem továbbá, hogy Herczeg emlékreprezentációjában a társadalmi kettősség nyelvhasználatban való megjelenéséből felépíthetem a megnyilatkozások szociokulturális normáknak való megfeleltetését. A továbbiakban ezeket a hipotéziseket kívánom igazolni.

 

2. Az udvariasság pragmatikája Herczeg Ferenc szerkesztői és emlékező munkásságában

Mivel az ember nem leválasztható a társadalomról, se pszichológiai meghatározottságáról, ezért szükségképpen két ember sikeres kommunikációja, az általuk megvalósuló beszédhelyzet is hordoz társadalmi és pszichológiai részegységeket. (Csontos 2013: 150) Szili Katalin megállapítása szerint a pragmatika „a viszonylagos távolság kifejezésének tanulmányozása”. (Szili 2007)

Ahogy a vizsgált időintervallum kitűnően illusztrálja, a megnyilatkozók kommunikációs helyzetét erősen befolyásolta a hierarchiában elfoglalt pozíciójuk. A társadalmi helyzet („szociális távolság”) határozta meg az elmondhatók és az elhallgatandók állományát (Szili 2007): voltak formulák, melyek nem voltak elhagyhatók, és voltak információk, melyek nem voltak megnyilatkozásba foglalhatók.

Leech, valamint Brown és Levinson elméletei nyomán az udvariasság „a pragmatika alapstúdiumává” vált (Szili 2007). Dolgozatomban Szili Katalin tanulmánya után követni fogom azt az udvariasságfogalom differenciálást, melyet Fraser és Thomas állított fel. Eszerint a kézikönyvek által kodifikált társadalmi viselkedés, melyet udvariasnak tartunk, elválasztható attól az udvariasságtól, amely nyelvi megnyilatkozásainkban megjelenik. Ahogy Szili Katalin is felhívta rá a figyelmet, ugyan ez a különbségtétel lehetséges, de azok az „udvariassági elvárások”, amely a hierarchikus társadalom illemkódexeiben, kézikönyveiben szinte írásos törvényi jogerőre tettek szert mind-mind befolyásolta a nyelvet is, annak nagyobb egységeiben is megvetette lábát (Szili 2007).

A Thomas által megfogalmazott csoportok nem problémamentesek. Így az első kategória, mely azokkal a jelenségekkel egyenlő a nyelvben, melyekben megmutatkozik a tiszteletadás, így kifejeződhetnek nem verbálisan is, nem elfogadható, mert az illemkódexek tanúsága szerint alaki kidolgozottságuk nagyon is erős bástyákkal veszi körül magát a nyelvben. Ilyenek a tegező és magázó névmások, valamint a dolgozat tárgyát képező gazdag megszólító formák állománya is. Használatukat tekintve a megnyilatkozók egyáltalán nem rendelkeznek szabadsággal a választás pragmatikai vonatkozásában, hiszen, ahogy már említettük, alkalmazásukról mint normatív szabályrendszerről született megegyezés, melyek előírják a formák használati körét. (Szili 2007)

 

(1) „Komócsy József után Bartók Lajost, az ő halála után engem választott a Petőfi Társaság ügyvezető elnökévé. Az elnök, Jókai Mór, eljött a beiktatásomra, és olyan költői beszéddel köszöntött, hogy ifjúkori emlékeim hatása alatt elérzékenyültem, és kezet csókoltam Móric bácsinak. Ezt sokan rossz néven vették, főleg Gyulai Pál leckéztetett meg érte.

– Hallja, férfiembernek nem szokás kezet csókolni!

– Dehogynem. Az apámnak is szoktam.

– Jókai tán csak nem apja az úrnak? -kérdezte mérgesen." (Herczeg 1985: 393.)

 

A kezet csókoltam Móric bácsinak formula Herczeg visszahelyezkedését mutatja gyermekkori énjébe, ezt igazolja a textus is: Herczeg elérzékenyül, ifjúkori emlékeire gondol és ennek együttese következtében: kezet csókol egy férfinek.

A tisztelet egyértelmű megnyilvánulása, a kézcsók a korszak szokásaitól nem idegen, viszont nagyon erősen szabályozott. Férfi férfinek nem csókolt kezet, csak nőknek, viszont a szebbik nem közül bárkinek megtehette –aki hagyta. Az Új Idők Illemkódexe figyelmeztette az urakat, hogy ha egy hölgy elzárkózott a formától, inkább jobban tették, ha nem erőltették (Szerk. Herczeg 1889: 93). Arra vonatkozóan, hogy napjainkban mennyire nem jellemző a kézcsók, álljon itt ellenpéldaként a Fradi-Diósgyőr meccs egy jelenete:

 

(Gyurkó 2011)

 

 

A kézcsók az elismerés és a csodálat nem verbális kifejeződése, mely erősen érzelmi indíttatású cselekedet. Férfi férfinek mindenesetre még verbálisan sem csókolt kezet már a századvégen sem: „férfiakat nem szokás férfiaknak »kezét csókolom«-mal üdvözölni, még tréfából sem” (Szerk. Herczeg 1889: 94).

Ez a tisztelettel összefüggő udvariasság, a felértékelés, említés szintjén is megvalósulhatott:

 

(2) „Mindig sajnáltam, hogy ennek a fülemülelkű gnómnak örökké lealázó anyagi gondokkal kellett küszködnie. Ez olykor furcsa helyzeti komikumot teremtett. Sokat emlegették egy időben az ő dinnyekalandját. Néhány száz forintot kért és kapott kölcsön a magyar pénzpiac dalai lámájától. A vezérigazgató (vagy elnök?), mikor délben hazakocsizott, megállott az útjába eső csemegekereskedés előtt, hogy megvásárolja azt a korai dinnyét, amelyet reggel látott a kirakatban. De reggel még sokallta érte a tíz forintot. A kereskedő sajnálkozott, hogy időközben elkelt a dinnye, az egyetlen, amely a boltjában volt - Kiss József nagyságos úr vette meg. Ő nem sajnálta érte a tíz forintot." (Herczeg 1985: 235.)

 

Thomas második kategóriája a kommunikációs helyzet és a nyelvhasználat stílusát tekintette csoportosítási alapelvnek. Dolgozatom szempontjából azonban a harmadik halmaz, a „megnyilatkozás szintű nyelvi egység” (Szili 2007) fogalma az igazán izgalmas. Ugyanis a továbbiakban is tapasztalni fogjuk, hogy minél erősebb grammatikai kidolgozottság lesz megfigyelhető az egyes alakokon, annál inkább számítanak majd udvarias megformálásoknak. Viszont szükséges megállapítani, hogy önmagában egy nyelvi forma nem képes jelölni a beszédaktus illedelmességét. Szili Katalin magyarázata szerint az ilyenfajta információközvetítésre csak azok a helyzetek képesek, melyekben a nyelvi forma, a megnyilatkozás szövegkörnyezete és a beszélő, hallgató viszonya mind együttesen van jelen. Az utolsó kategória az udvariasság, mint a pragmatika objektuma két vizsgálati elvet követel meg. (Szili 2007)

Az első az udvariasságot a társalgási maximák megvalósulásának, míg a másik egy arcvédő aktusnak tekinti. Egyértelmű, hogy az udvariasság kapcsolatban áll azzal az ősi, pszichológiai törekvéssel, hogy társadalmi kapcsolathálózatunk kiépítését befolyásolja az arra irányuló igyekezetünk, hogy szeretnénk magunkról minél pozitívabb benyomást kelteni, vagyis „kedvező énmegjelenítést” (Szili 2007) alkalmazni. Kertész Manó ezt a jelenséget úgy fogalmazza meg, hogy „kedvesnek akarunk (…) tetszeni” (Kertész 1996: 4). Ez nyelvileg úgyis megnyilvánulhat, hogy mondanivalónk előtt kedveskedünk a beszédpartnerünknek:

 

(3) „A Nagyságos Asszony kétségtelenül jó anya (…) Azt fogja mondani a Nagyságos Asszony, hogy mindig igazságos volt gyermekeivel” (Szerk Herczeg 1941: 462.)

 

Ez a nyelvhasználat pragmatikai vonatkozásában azt jelenti a továbbiakban, hogy a beszélő a beszédaktus során azt a stratégiát követi, vagyis azt a nyelvi formát választja, amely az ő szándékainak (így annak, hogy a lehető legjobb benyomást keltse magáról, megteremtse azt a helyzetet, amiben minden társadalmi elvárásnak megfelelve tud a sikeres kommunikáció megvalósulni) leginkább megfelel.

Grice együttműködési elvére alapuló társalgási modelljében (Szili 2007), melynek kiindulási alapja az volt, hogy a beszélő az információk lehető legteljesebb átadására törekedtek, négy maximát határozott meg, mint olyanokat, melyeket a beszédaktus résztvevői magukra nézve kötelezőnek éreznek. Leech viszont úgy gondolta, hogy az előbbi jó benyomás keltés is legalább annyira fontos a sikeres kommunikáció szempontjából, mint az információk átadása (Szili 2007). Látni fogjuk, hogy az összegyűjtött korpusz tekintetében is mennyire lényeges volt a beszélőpartnerek számára egymás érzéseinek szem előtt tartása. A Leech által kidolgozott elmélet az udvariassági elv fogalmát tartotta a sikeres kommunikáció egyik legfontosabb tényezőjének: „minimalizáljuk az udvariatlanságunkkal kapcsolatos hiedelmek kifejezését és maximalizáljuk az udvariasságunkat erősítőket.” (Szili 2007) Erre hét maximát állapított meg. Elméletének több kritikusa is akadt; kifogásolták véletlenszerűségét, pontatlanságát a hatókör tekintetében. (Szili 2007)

Brown-Lewinson arcfogalomra épülő elmélete a kezdetekben az arc alatt az énképet értette (Szili 2007), mely a társadalmi elvárásoknak való megfelelési szándék tekintetében kínál a dolgozat témájához illeszkedő információkat. Ugyanis ebben az értelemben minden olyan törekvés arcmunka, amelyet azért szeretnénk végrehajtani, hogy vele védjük az arcunkat (Szili 2007), vagyis alapvetőnek tekinti a társadalom és az egyének érintkezését, azt, hogy van egy kétoldalú függési helyzet a társadalomban (Szili 2007), ahogy arra szintén számtalan példát fogunk látni a korpuszban. Kiváltképp érdekes, hogy említ egy bizonyos „rituális rendet” megkövetelő elvet, az arc sérthetetlenségét (Szili 2007), ami a Horthy-korszak ritualitását tekintve nagyon izgalmas (Gyáni 2010: 63).

Brown és Lewinson elméletében az udvariasságnak azért vannak stratégiái, hogy velük biztosítva legyen „egymás arcának elfogadása és megőrzése” (Szili 2007). Az arcfenyegető aktus, a mikrofonba stratégia alatt valósul meg, vagyis azokban az esetekben, amikor a beszélő elhatározását közvetlen úton fejezi ki. Ezekben az esetekben szükséges „orvosolni” a defenzív gyakorlatot. Erre két módszer lehetséges, az első, amikor a beszélő elvicceli a helyzetet, vagy ígér valamit, amivel jóváteheti a másik arcának megsértését (Szili 2007):

 

(4) „Feszty Árpád is buzgó látogatója volt az asztalnak, és emlékszem, mennyire megörült, mikor a társaság egyik cigány tagja meghívta az ezüstlakodalmára.

Cigánylakodalmat fogunk rendezni!-lelkesedett Feszty.

(...)

A cigánylakodalom azonban kútba esett.

Fesztynél megjelent egy vén cigányasszony, és a következőket mondta neki:

Én vagyok az az asszony, akinek a jövő héten lesz az ezüstlakodalma. Arra akarom kérni a nagyságos urat, tessék szólni az én uramnak, hogy most már esküdjék meg velem rendesen, ha már huszonöt esztendeig élt velem." (Herczeg 1985: 243.)

 

Ebben az esetben látjuk a főstratégiát a tessék szólni forma megvalósulásában, ami egy direkt, képtelen és szemtelen kérés a nagyságos úrtól, s mellette a közelítő udvariasság stratégiáját: a vicces szituációt. A másik stratégia a távolító udvariasság útján valósul meg. Ezekben az esetekben a beszélő a konvencionális kifejezésekhez nyúl, például személytelenít, vagy szónoki kérdést alkalmaz (Szili 2007):

 

(5) „– Ön a Szilágyi Dezső embere? – kérdezte egyelőre felfüggesztvén az alkotmányos tegeződést, míg kitudódik majd a verseci választás eredménye.

(...)

– Ez egyszerű dolog, ígérje meg a sváboknak, hogy nem fogja emelni a kvótát.

– Excellenciád nem bánja, ha megígérem?

– Még azt sem bánom, ha 48-as programot ad nekik!" (Herczeg 1985: 301.)

 

A Bánffy Dezsőhöz intézet kérdés (Excellenciád nem bánja, ha megígérem?) nem valódi kérdés, Herczeg tudja, hogy Bánffy nem bánja, hiszen a kvótaemelésre a magyar arisztokrácia a hagyomány szellemében „hazafias felháborodással” (Herczeg 1985: 300) reagált.

Alkalmazhattak azonban egy másik, kedvezőbb stratégiát is, amikor a kérést úgy fogalmazták meg, hogy szem előtt tartották a másik személy arcát: a mikrofon mellé stratégia elrejtette az igazi tervet. Ez a viselkedésmód a kommunikáció másik résztvevőjének belső állapotára koncentrált (Szili 2007):

 

(6) „Este, díner után mondom Popovicsnak:

-Kegyelmes úr! Nem hozott a futár szivart!” (Benda 2013: 178)

 

A cél, hogy Benda szivart szerezzen. A megnyilatkozó tökéletesen tisztában van vele, hogy Popovics kapott szivart. A megnyilatkozásnak nincs hírértéke, mindenki tudja, hogy a futár nem hozott szivart.

Benda és Popovics társadalmi távolsága kisebb volt, mint Herczegé és Bánffyé, így Benda választhatta a kevésbé arcfenyegető stratégiát. A cél (szivarszerzés) nagysága is kisebb volt, mint Herczegé, aki olyasmit akart kicsikarni Bánffyból, aminek a jövőbeni következményei súlyosak voltak. Tehát a stratégiák közti választást alapvetően a megnyilatkozó és a hallgató kapcsolata, viszonya és a cél határozza meg. (Szili 2007)

Mindezek alapján igazolva látjuk Pap Andrea megállapítását, miszerint a személyközi kapcsolatokban az udvariasság meghatározó (Pap 2007: 70). Azt gondolnánk, hogy a beszédpartnerek mindig azokat a nyelvi formákat választják, melyek az elvárásoknak leginkább megfelelnek (Szili 2007), de ez nem így van:

 

(7) „Tanúja voltam, mikor a miniszterelnök egy képviselőházi vihar alkalmával az elnöki székhez sietett, hogy megbeszélje Szilágyival a teendőket. »Takarodjál a helyedre!«, rivallt rá az elnök. A miniszterelnök nevetett – mit is tehetett volna? –, és visszament a helyére.

Szilágyi kiszámíthatatlan módon szeszélyes és elképesztően kíméletlen tudott lenni. Bolond! – mondták az emberek, de csak a háta mögött. Legközelebbi családjából azonban többen csakugyan elmebetegek voltak." (Herczeg 1985: 309.)

 

A Takarodjál a helyedre! és a Bolond! megnyilatkozások egyértelműen nem a társadalmi elvárásoknak megfelelő formák. A kommunikációs helyzetnek nem felelnek meg, ugyan a célt kielégítik. A kommunikáció sikere azért valósul meg mégis (a miniszterelnök, Bánffy Dezső báró a helyére megy), mert a forma mégis képes megfelelni a kommunikációs igényeknek (a miniszterelnök megérti). Ebben az esetben a forma megválasztásában a számos nyelvi lehetőség közül egyértelműen a házelnök, „a beszélő egyéni döntése” dominál, s nem a társadalmi szabályok. A miniszterelnök azért válaszol nevetéssel az elhangzó formára, mert pragmatikai tudásánál fogva tudja, hogy a megnyilatkozás minősége udvariatlan (vagyis nem udvarias, nem megfelelő) ebben a kontextusban, nem felel meg az ő elvárásainak. Minden megnyilatkozás beletartozik egy kontextusba, kontextus nélkül nincs megnyilatkozás (Tátrai 2011: 69). Szilágyi udvariatlansága vizsgálható Sárosi Zsófia olyan kategóriái felől, mint a „hatalom és szolidaritás”, valamint a „szerepek és az arc problematikája”. (Pap 2007:71)

Herczeg rovatvezetői munkássága a szerénységi elv mindhárom stratégiájára hoz példát. Ennek egyik legextrémebb formája „a direkt egyetértés” (Pap 2007: 73).

 

(8) „Nagysádnak van igaza. Ha fiatalembert mutatnak be fiatal leánynak, a nőnek nem szükséges fölállnia.” (Szerk Herczeg 1899: 652.)

 

Az ilyen esetekben közvetlen egyetértő megnyilatkozásokat fogunk találni. A másik véglet „az explicit elutasítás” (Pap 2007: 73):

 

(9) Tévedett Nagyságos asszonyom. Az a két üzenet nem azoknak szólt, akikre Ön gondolt." (Szerk. Herczeg 1930: 560)

 

A köztes stratégia az elterelés. Ilyenkor Herczeg elkerüli az elutasítást, de az egyetértést is: (Pap 2007: 73)

 

(10) „Nem tudjuk, mire vonatkozik nagysád kérdése. Valószinüleg (sic!) tévedés lesz a dologban, mi nem emlékszünk arra, hogy egy királynő emlékiratairól bármit is írtunk volna. Kérnők, sziveskednék (sic!) a nagysád által megjelölt számokban utánanézni s minket körülményesebben értesíteni.” (Szerk Herczeg 1899: 632.)

 

Az előbbi példamondatokban jól látható, hogy Herczeg minden megnyilatkozásában ragaszkodott a társadalmi előírásokhoz, a továbbiakban az előírásokat kívánom ismertetni.

 

3. A két világháború közti magyar társadalom megszólításformáinak bemutatása

Ahogy arról maga Herczeg is nyilatkozott a századelő Magyarországán nagyon fontos volt a címek által megkonstruált hierarchia (Romsics 2005: 47-70). A társadalmi hierarchia csúcsán a császár állt, alatta a király, majd a főherceg, a nagyherceg, a herceg (olaszul a duce), majd az őrgróf, a gróf, a várgróf és a báró. 1800 körül a monarchiában négy hercegi, hetvenkilenc grófi és nyolcvannégy bárói család élt, melyek tagjainak száma 1900 körül nyolcszázra volt tehető, míg 1930-ra már csak háromszázötvenre. A „felső tízezer” elnevezés a századfordulón a felső kétszáz családot érintette. (Kaposi 2002: 309) Az előbbiekből már világosan kivehető, hogy a rang és az anyagi helyzet relációban állt a megszólításformákkal. Ezt bizonyítja az a kiszólás is, amit Herczeg a következő sorokban tesz:

 

(11) „Valld meg, óh polgártárs, hogy a hercegnél, aki nem fog veled kezet, mégis csak arcátlanabb a drótostót, mikor feléd nyujtja (sic!) a kezét.” (Herczeg 1899: 1118.)

 

Az anyagi helyzetet az 1893. évi IV. törvénycikk határozta meg, mely előírta a juttatásokat. Egyedül a tanítónőkéről nem rendelkezett, ezt a király 1893. augusztus 13-án szentesítette (1893. évi XXVI, törvénycikk)

Ahogy Cs. Nagy Lajos is összegyűjtötte a legmagasabb fizetési osztályba a kormányzó és az uralkodó tartozott, akiket a főméltóságú cím illette meg (Cs. Nagy Lajos 2007).

 

(12) „Vitéz Nagybányai Horthy Miklósné nemzetes és főméltóságú Asszony: »A kisgyermek jósága és tisztasága meg tudja változtatni az eldurvult lelkületű szülőt is…« (…) Azt a karácsonyi számot [1937. évi] az avatta különlegesen ünnepélyessé, hogy országunk Első Asszonyának, vitéz Nagybányai Horthy Miklósné Főméltóságú Asszonynak szavait idézhettük benne.” (Harsányi 1938: 969.)

 

A legmagasabb méltóságoké, az államtitkár fölött kegyelmes urak és kegyelmes asszonyok voltak. Így szólítják meg Szilágyit Herczegék, annak ellenére, hogy a háta mögött bolondnak titulálják.

 

(13) Kegyelmes uram, kérem, a verseciek..." (Herczeg 1985: 309.)

 

(14) Kegyelmes uram, a Vampeticsben ebédelünk ma? (Herczeg 1985: 310.)

 

A VI. fizetési osztályba sorolt főhivatalnokok megszólítása már csak nagyságos úr, nagyságos asszony, nagysád, nagyságod lehetett:

 

(15) „A Nagyságos Asszony úgyis arra gondol, hogy ha a gyermekek megnőnek, nagyobb társas életet fognak élni, szükség van tehát egy ilyen szobára, ahol majd vendégeket fogadhatnak, táncolhatnak. (…) Abban, hogy nagy a társadalmi különbség kettőjük között, nem értünk egyet. A Nagyságos Asszony éppen olyan úriasszony, mint ő.” (Szerk Herczeg 1939:106.)

 

Ennél is alacsonyabb fizetési osztály volt a III-V., melybe azért még mindig az előkelő réteg tagjai tartoztak: a méltóságos urak, méltóságos asszonyok:

 

(16) „S. János képviselő maradt a legközelebbi választásig, aztán átadta helyét a honvédelmi államtitkárnak. Az csakugyan királyi közjegyzőt csinált S. Károlyból, de Jánosból már nem akart vagy nem tudott főispánt csinálni. Évek múlva János elküldte hozzám egy közös ismerősünket, azzal a naiv ajánlattal, hogy ő egyhangú választást tud nekem Versecen biztosítani, ehhez azonban szükséges volna, hogy Tisza István kineveztesse őt főispánnak. Hogy nem tudnám-e kieszközölni Tiszánál?

– Mit mondjak neki? – kérdezte tőlem a meghatalmazott rendkívüli követ.

– Mondja meg neki, hogy régóta nem nevettem ilyen jót.

Meg volt írva a csillagokban, hogy S. János sohasem lesz méltóságos úr." (Herczeg 1985: 356.)

 

A módosabb kereskedő családok tagjai tekintetes urakként, tekintetes asszonyokként voltak titulálva:

 

(17) „Fuss lelkem Fánni tekintetes asszonyért!” (Vajda 1941: 77.)

 

Míg a legalsó fizetési osztály a boltosok, kisebb rangú, de még iskolázott emberek rétege volt. Őket ténsasszonyként, ténsúrként szólították.

A fizetési kategóriák közti különbségeket mutatja az alábbi diagram:

 

 

Az értékek jelölik, hogy az adott pozícióban havonta hány pengőt vihettek haza a személyek (Kaposi 2002: 308-310). A napszámosok fizetése természetesen nem feltétlen így alakult, hiszen Mikszáth is lejegyezte: „a júniusi fizetést illetőleg pedig minden ember tudja, hogy abból nem lesz semmi.” (Mikszáth) A legmagasabb fizetése Herczegnek volt (Romsics 2005: 194).

 

a. Az illem kodifikációja: az illemkódexek

A címben megjelölt idézetet az ország egyik legnépszerűbb folyóiratának illemkódexéből kölcsönöztem (Herczeg 1930: 101). Az Új Idők Illemkódexe Ilse Meister könyve alapján készült. A korszakban népszerű illemkódexek az élet minden területére kitértek. Az Új Idők Illemkódexe nemcsak a megszólításokkal, de az öltözködéstől elkezdve az asztalnál történő viselkedésig mindenre kitért. Jellemző a periódus erős szabályozó tendenciáira, hogy az Új Idők 1903-as évfolyamában Szomaházy Istvánnak futott egy rovata Előadások a Feleségképző Akadémián címmel, mely arra oktatta a fiatal lányokat, hogyan tudják majdani házaséletüket jobbá tenni, ennek keretében kitértek a fiatal nők helyes viselkedésén át a férfiak hiúságának kezeléséig mindenre. A szerkesztői rovat pedig minden számában lelkesen válaszolt az illemmel kapcsolatos mindennemű kérdésekre. Más cikkekben is nagy problémaérzékenység jellemezte, ha egy olvasó olyan témát vetett fel, ami elindított egy párbeszédet (a szerkesztői rovatban való reagálás után több levél is érkezett azzal kapcsolatban), akkor más rovatokban is folytatták a témát. Ilyen volt a nevelőnők és a nagyságos urak kapcsolatáról megjelent több hasábos cikk 1899-ben. (T.A. 1899: 626-627.)

A megszólításokkal a korszakban legkevésbé az 1899-es Egy Pesti Arszlán (K.J.) A pesti művelt társalgója foglalkozott, melynek első kiadás 1872-ben jelent meg, holott ennek már alcíme is hangsúlyozza a különböző rangok tiszteletben tartását: „Illemszabályok különböző rangú emberekkel való érintkezésekre nézve”. Ennek ellenére a szerző úgy vélte, hogy „ujabb (sic!) időben a rangkülönbség nem igen nagy fontosságú” (!) (Egy Pesti Arszlán 1899: 88). Kortársa Kalocsa Róza viszont hosszasan ismerteti a megszólításokkal kapcsolatos tudnivalókat. Az illem könyve című kötete 1884-ben jelent meg, s alapvető fontosságot tulajdonít a címeknek: „(…) törekedjünk a hivatalos, születési, vagy társadalmi állását ismerni azon egyéneknek, kikkel a társaságokban érintkeznünk kell” (Kalocsa1884: 322-323.) A rangtól való eltekintésre ugyanúgy szabály vonatkozott: „Nagyúri nő a férfiakat neveiken szólítja minden czímezés nélkül, vagy születési czímeiken név nélkül. Pl. Kérem Kornis, mondja csak Andrássy.” (Kalocsa1884: 325-326.)

Ugyan az Új Idők Illemkódexe megállapítja, hogy „Külföldön rég lejárt a címek és rangok divatja” (Szerk. Herczeg 1930: 95), de mégis itt találjuk a foglalkozások szerinti legrészletesebb megszólításokra vonatkozó szabályleírást: „Szentséges a pápa. Felséges: a király, királynő, királyné. Fenséges: a királyi család tagja. Főméltóságú: a kormányzó, a kormányzóné; a hercegprímás (őeminenciája); az érsek; a herceg. Nagyméltóságú: a valóságos titkos tanácsos; a miniszter; a nálunk akkreditált külföldi rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (…) Méltóságos: a püspök; a képviselőház elnöke; a követ; a kúriai bíró (…) a Máv. igazgató (…) a gróf és a báró; a volt főrendiház tagja; a felsőház tagja; az udvari tanácsos (…) Nagyságosok: a plébános, az alezredes és őrnagy (…) A vitézi rend tagjai: nemzetesek. (Pl. Nemzetes és méltóságos… stb.) A katolikus pap: főtisztelendő. (Pl. Nagyságos és főtisztelendő… stb.) A református lelkészek: nagytiszteletűek.” (Szerk. Herczeg 1930: 95-97.)

Herczeg, ahogy már az előbbiekben láttuk folyóiratában is következetesen betartotta a megszólításokra, viselkedésbeli szabályokra vonatkozó kitételeket. Az alábbi beszédaktusban ugyan nem vett részt, de jól megfigyelhető a szituáción Apponyi gróf, mint kegyelmes úr és mint a pécskai esperes, főtisztelendő úr megszólításainak udvariassága:

 

(18) „A gróf. Mit gondol, főtisztelendő úr, hány szavazatot fog bevinni Pécskára?

Az esperes. Úgy számítom, hogy húsz-harminc kivételével valamennyit.

A gróf. Az a húsz-harminc Herczegé?

Az esperes. Nem, kérem, azok azt mondják, ők szocialisták.

A gróf. Akkor Herczegnek egyáltalában nem lesz szavazata?

Az esperes. De lesz, kegyelmes uram, jóformán az egész falu Herczeg-párti.

A gróf. Ezt nem értem. Talán a főtisztelendő úr is Herczeg-párti.

Az esperes. Igenis, kegyelmes uram.

A gróf. Na de engedje meg, hiszen önök hívtak ide! Hát akkor miért hívtak?

Az esperes. A mi népünk még nem hallotta szónokolni a kegyelmes urat (...)”
(Herczeg 1985: 416.)

 

A megszólítások gyakoriságát tekintve természetesen voltak megszólítási formák, amelyek lényegüknél fogva, mivel csak egy-két személyt jelöltek, nem lehettek nagy gyakorisággal számoló alakok.

 

4. A megszólításformák nyelvi és illemmel kapcsolatos aspektusai

Ahogy azt a vizsgált folyóiratban, az 1945 előtti hangosfilmek és az elemzett emlékezéskötet is bizonyítja a Horthy-korszak, kiváltképp a két világháború közti társadalom számára a hagyományon alapuló tisztelet, a jó modor és az elvárásoknak, a szituációnak megfelelő viselkedés és magatartás kivételes fontosságot kapott. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg az Új Idők A Szerkesztő üzenetei rovatban sem olvashatnánk ily nagy mennyiségben olyan válaszokat, melyek a helyes viselkedés, a helyes asztalterítés és ültetési rend vagy épp a megszólításformák iránt érdeklődő olvasói levelekre felelnek.

 

(19) „Laphirdetések utján (sic!) ismerkedni: sem nem ízléses, sem nem uri (sic!) dolog, néha profán és a legtöbbször nevetséges is. A kisasszony, tudjuk, sohse volna erre képes.” (Szerk. Herczeg 1899: 1128.)

 

A Herczeg Ferenc által szerkesztett folyóirat polgárosodást elősegítő, ám konzervatív szemléletével megdöbbentő nagyságú hatást fejtett ki az olvasókra. Mutatja ezt az a bizalmasság, mellyel az olvasók a folyóirathoz fordulnak. Az előbbi idézetben az ismerkedés, de több alkalommal a helyes viselkedésre is vonatkozó útba igazítást kérnek a periodikától. Arra is akadt példa, hogy egy olvasó arról érdeklődött, elítélendő-e, hogy lakásában képeket őriz családtagjairól, mivel az Új Idők egy cikkében arra buzdította olvasóit, hogy ne díszítsék falaikat ilyen módon. Minden témában készségesen állt olvasói szolgálatára:

 

(20) „B. Andrásné. Ön azt írja, nagyságos asszonyom, hogy meg van akadva azzal a kérdéssel, hogy milyen könyvet adjon tizenhét esztendős leánya kezébe.” (Szerk. Herczeg 1903: 68)

 

Az olvasói kérdések tekintetében világosan megmutatkozik, hogy a korszak határjellegénél fogva egy bizonyos mértékű bizonytalansággal küzdött a megszólítások tekintetében:

 

(21) „R.E. 1. Méltóságos X Y gróf úrnak. Vagy: X Y gróf úr ő méltóságának. A levélben: Méltóságos gróf úr! 2. Méltóságos N N grófné ő méltóságának. A levélben: Méltóságos grófné! (Az úrnő vagy úrasszony megszólítást nem szokás a grófné vagy báróné címmel öszekötni.) 3. A herceg főméltóságu (sic!) úr; megszólításnál: hercegséged. A királyi herceg természetesen fenség. 4. Magyar szokás szerint a katonatiszt ha hadnagy vagy főhadnagy: tekintetes úr (de azért a nagyságos címért nem szoktak megneheztelni); a kapitány, őrnagy és alezredes: nagyságos, az ezredes és tábornok (vezérőrnagy) méltóságos, az altábornagy és táborszernagy: nagyméltóságu (sic!) vagy kegyelmes. Megjegyzendő, ujabban (sic!) már az egyszerű tábornokot is kegyelmes uramozni szokták anélkül, hogy még kardaffér lett volna belőle.” (Szerk. Herczeg 1903: 91.)

 

Az idézett részletből a bizonytalanságon túl megfigyelhető az egyes szám harmadik személyű forma megszólításnál tegező alakra való alakítása. A főméltóságú herceg úr megszólításnál (te) hercegségedként jelent meg.

 

a. Nyelvi megközelítés

Kertész Manó a magázás kialakulásával kapcsolatban szükségesnek érezte annak kiinduló tételként való meghatározását, hogy a kommunikációs aktus során azért jelenik meg egymás egyes szám harmadik személyben való megszólítása, mert ez a szerkezet képes volt közvetíteni azt a fajta nagyobb társadalmi távolságot, melynek beszédaktusban való szerepét már a korábbiakban is felismertük. Ez a szerkezet a tisztelet egy nagyobb fokát tudta megjeleníteni nyelvileg, habár Kertész is értetlenül áll az előtt, hogy „miért fejez ki a harmadik személy nagyobb tiszteletet a másodiknál” (Kertész 1996: 123).

Ez a pszichológiailag is kérdéses jelenség vezette őt arra a következtetésre, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy a szakrális szövegek (imádságok) „valóságos nyelv és társadalomtörténeti emlékek” (Kertész1996: 123), akkor azt is el kell fogadnunk, hogy volt egy kor, amikor a harmadik személyű megszólítás nem volt használatos a tisztelet kifejezésére, amikor még a második személyű megszólítás töltötte be ezt a funkciót is. A régi magyar irodalmi textusok bizonyítják azt az elméletét, hogy a magázás első, kezdetleges jelenségei a 16. századi társalgási stílusban, nyelvben lelhető fel (Kertész 1996: 123-124). Ezekben a szerkezetekben a Nagyságod, Uraságod, Kegyelmed szerkezetileg már a magázás részét képezi, mert az ige mellettük egyes szám harmadik személyben kerül megformálásra, mégis egyértelmű, hogy a Nagyságod stb. forma a tegezés megformáltságát mutatja, annak ellenére, hogy a kommunikációs aktusban egymástól társadalmilag messze állók vesznek részt. Annak bizonyítására, hogy a partnerek tudatában voltak a tegező formának Kertész számos példát gyűjtött össze.

 

(22) „Tekegelmedet azon kirem mint wramat hog tekegelmed ennekem meg bochasson” (Kertész 1996: 124)

 

Arra is felfigyelt, hogy kezdetben a szerkezetben váltakozott a harmadik és a második személyű ige a nagyságod és a kegyelmed mellett:

 

(23) „Naghsaghod jrya megh my akarathod” (Kertész 1996: 125)

 

Kertész arra a következtetésre jut, hogy a 16. századi natio Hungarica feltehetően a magyar nyelvben királyát is tegezte. (Kertész 1996: 126) A század végére azonban következetessé válik a magázásnak az a formája, amelyet aztán majd Herczegék is használni fognak.

Ebben a formában aztán a nagyságod, uraságod, kegyelmed többé nem a létező, testében is jelen lévő személy többé, hanem a megszólításban megjelölt eszme szintjére magasodva megtestesíti a nagyság és a kegyelem gondolatát. Így a nemes „tulajdonság elválik a személytől, önálló tárgyi létet kap.” (Kertész 1996: 137) Nyilvánvaló, hogy ebben a szerkezetben a legnagyobb tisztelet fejeződik ki, amire a megszólaló csak képes.

 

(24) „Biztosítom uraságodat, nem keresek rajta tíz fillért sem…” (M.Á. 1939: 360.)

 

Ebben a szerkezetben a megnyilatkozó nem is a konkrét személyt szólítja meg, hanem magát az uraságot, a nagyságot és a kegyelmességet. Ebben az esetben a megnyilatkozó nem a konkrét személynek hazudik, hanem a magasságokban lévő uraságnak. Önmaga és a megszólított közé a magázás által kifejezett távolságot fejezi ki nyelvileg is. Kertész ezzel magyarázza, hogy miért képes a harmadik személy nagyobb tiszteletet kifejezni, mint a második: mert benne a megnyilatkozó nem a testileg is létező személyt szólítja meg, sőt aprócska mivoltánál fogva úgy gondolja, őt nem is szólíthatja meg. Az is érdekes megállapítás részéről, hogy véleménye szerint a kegyelmed a 19. századdal leköszön a megszólítások színpadáról (Kertész 1996: 143). Ezt az általam gyűjtött korpusz is bizonyítja, mert nem találtam példát a kutatás során a használatára. Megállapítja, hogy a kegyed a nők, míg az ön a férfiak megszólítása volt. A kutatás szempontjából főleg az a megállapítása volt hasznos, miszerint a kegyed a társadalom középrétegének önálló női megszólítása (Kertész 1996: 150), mert Herczeg említett folyóiratában egy hozzá nagyon hasonló megszólítást találhatunk:

 

(25) „Kedves Kisasszonyok, akik ártatlan hitükben most úgy képzelik, hogy ő, aki Kegyeteket a Riviérára, a párisi boulevárdokra, vagy Velence sötét vizeire elszökteti, mindig a gáncs nélküli lovag, vagyis a lánykori udvarló marad, sirassák meg soha vissza nem térő álmukat és higyjék el, hogy ő is csak csontból és vérből, de főképp idegekből álló halandó, mint az első férfi, akit az életben megismertek: az édesatyjuk.” (Szomaházy 1903: 270)

 

Itt is megfigyelhető ugyan a következetlenség, hiszen habár kedves kisasszonyok kerülnek megszólításra, de aztán ti kegyetek vannak figyelmeztetve az álmodozásra. Ugyanígy a kegyetek mellett egyes szám harmadik személyű igék állnak (higgyék el, megismertek, sirassák meg). Az idézet az udvariassági elvvel is kapcsolatba hozható, hiszen megtaláljuk a tapintat, együttérzés és nagylelkűség maximáit a szövegben. Utóbbi még a kedvező énmegjelenítést is szolgálja, hiszen Szomaházy a kioktatás mellett megpróbálja meg is nyerni magának a kisasszonyokat azzal, hogy kedvesnek szólítja őket, akiknek tulajdonképpen nemcsak a hitük ártatlan, hanem ők maguk is.

Kertész a továbbiakban az uraság és az asszonyság történetiségét is megírta. Előbbi a latin domination vestra formulából alakult ki, s kezdetben csak a főrangúakat illette, a 18. században, amikor népszerűsége töretlen szárnyalásba kezd már csak a középnemesség megszólítását szolgálta. Jelzői is megjelölték ezt a hanyatlást: amikor még a főrangúak megszólítását fejezte ki, jelzői között is a nagyságos és a kegyelmes mellékneveket találjuk, viszont amikor már a középnemességhez szegődött, akkor csak a tisztelt és a tekintetes tulajdonságok társultak hozzá. Kertész szükségesnek tartja annak leszögezését, hogy az asszonyság „udvariassági szóként” való megszületését az uraság 18. századi sikerének köszönhette (Kertész 1996: 153), arra is kitér, hogy a 19. századra az ilyen megszólítás már sértésként volt érthető (Kertész 1996: 154). Kertész a barokk vallásos alázatossággal magyarázza az „elvont rangszavak” halmozását, például a nagyságod méltósága és az excellentiád méltósága ezen az elven keletkezett (Kertész 1996: 155) A méltóságod ugyan Kertész szerint biztosan jóval korábbi, de először 1704-ben került lejegyzésre, az excellentiája az urasággal egy időben tűnik fel, míg a hercegséged is 18. századi, a tekintetességed 1857-es lejegyzéssel büszkélkedhet. A személy udvariassági szóként való funkciója a 18. század közepétől megfigyelhető, olyan halmozott rangszavakkal, mint a nagyságod méltóságos személye. A személy szó használatát kétféle tendencia magyarázza: egyfelől megerősíti az udvariassági szók erejét, vagy egyenesen helyettesíti azokat (ilyen szerepe lesz a szín szónak is az 1830-as évektől). Másfelől a személy szót nagyszerűen lehet olyan díszítésekkel ellátni, amelyre más udvariassági szavak nem alkalmasak. Véleményem szerint ez ellentétes a korábbi elemzésekkel, ezért nem értek vele egyet. A méltósága ugyanúgy díszíthető, ahogy a méltóságod személye. (Kertész 1996: 156-157)

 

b. Az illem aspektusa

Del Medico Imre megállapította, hogy a nyelvi illem, amely nemcsak a köszönésmódokban, hanem a megszólításokban és általában az írásbeli és szóbeli megnyilatkozásokban is tetten érhető, leképezi a társadalom politikai meghatározottságát és viszonyrendszereit. (Del Medico 2001:41) A nyelvi illem minden részét érintette a társadalmi tagoltság, általános elvárás volt Del Medico szerint a köszönésformák ilyen megosztásának mindenki felől való tiszteletben tartása, ez egyben egy hagyomány követését is jelentette. Egy, a Herczeg által említett „alkotmányos tegeződéstől” eltérő tegeződési gyakorlatot is ismertetett, mely abban nyilvánult meg, hogy az alacsonyabb rangú személyt a magasabb rangú letegezhette. Alapja az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének nyelvhasználatánál keresendő, melynek tisztikara érvényesítette ezt, hogy aztán elterjedjen a civilek között is. Del Medico is hangsúlyozza, hogy a Horthy-korszak társadalma egy „nagyon tagolt, a rangokat és a címeket végtelenül komolyan vevő” társadalom volt. (Del Medico 2001: 44) Emlékei szerint az a fajta megszólítási bizonytalanság, melyet én említettem az Új Idők olvasói levelei kapcsán, nem nagyon létezett, mert „az emberek tudták, hogy kit, hogyan kell szólítani” (Del Medico 2001: 44), de maga is elismeri, hogy találhatunk példát az előfordulására az előbbitől függetlenül. Nemcsak a nyelvi illem használatában figyelhető meg azonban a bizonytalanság, hanem általában az udvarias viselkedéssel kapcsolatban, ahogy a (7)-es számú példamondat is mutatja. Del Medico a megszólítási formákkal kapcsolatban maga is elismeri, hogy a kiigazodás nem volt egyszerű, de a felültitulálás ellen senki sem tiltakozott, ahogy Herczeg is megállapította.

Ahogy Kalocsa Róza illemkódexe is előírta: illett tudni a rangját, a beosztását, a foglalkozását annak, akivel kapcsolatot létesítettünk. Del Medico felidézi a következő esetet:

 

(26) „a rádióban végighallgattam egy, Károlyi Mihály özvegyével készített interjút. A riporternő csicsergéssel kezdte: »Jaj! Nem is tudom, hogy hogyan szólítsam Károlyi Mihályné Andrássy Katinkát, Katinka néninek vagy elnök asszonynak?« Mire Károlyiné olyan fagyosan, hogy az még a sarkvidéken is jeges szélként hatott volna: »Nem szeretem, ha néniznek!« Igaza volt’” (Del Medico 2001: 45)

 

Ugyanis a korszakban „felnőttnek felnőtt által történő bácsizásának, nénizésének csak családi és baráti körben lehet helye”! (Del Medico 2001: 44) Úgy gondolja, hogy akit egyszer egy rang és cím megilletett, ahhoz onnantól mindig joga volt. „Az idős embereknek van nevük és foglalkozásuk. A tanár aggságára is tanár, az ezredes nyugdíjasként is ezredes” (Del Medico 2001: 44) Fábri Anna is megállapította, hogy a titulusokban nem lehetett véteni. (Fábri 2001, 139-143)

Del Medico véleménye miszerint a nevelésben a rangok és címek tiszteletben tartása, de a köszönésformák változatosságában is tisztelet (de nem alázatosság!) elsajátítása rejlett: „Mire Pistike felnő, szavakban végigcsókolja a társadalmat. Márpedig, amit Pisti nem tanult meg, arra nehéz Istvánt rászoktatni.” (Del Medico 2001: 42) A társadalomban ennek a nyelvi illemben megbújó tiszteletadási gesztusnak a megragadására törekedett Laták István is, szerinte morális nevelés is volt. Tanulmányában összegezte a Horthy-éra nyelvi illemét, ebben a társadalmi és vagyoni eltérések (ahogy láttuk ezt törvény írta elő), a rangok és státuszok, de az életkor, vallási hovatartozás, lakóhely, életkörülmények is meghatározók voltak.

Laták a tegezéssel kapcsolatban ugyanazt fogalmazza meg, ami már Herczeg írásaiból is kivehető volt. Ha valaki véletlenül letegezett valakit, azért bocsánatot kellett kérnie, ha nem követte meg partnerét, akkor számolnia kellett a következményekkel. A tegezés magázás közti választást az életkor és a társadalmi hovatartozás szabályozta, például nagybirtokosok gyermekeit csak magázni lehetett, akkor is ha fiatalabbak voltak. Fábri Anna összegezte, hogy a korszakban a véletlen, hibás tegeződés visszautasítására nem volt lehetőség. Az egyetlen mód az ismeretség megszakítása volt. A Herczeg által „alkotmányos tegeződésként”, Fábri Annánál „általános tegeződésként” emlegetett szokást Laták úgy határozta meg, mint az „úri réteghez való tartozás elsődleges jelét” A feltegezés nagy ildomtalanság volt. Az Új Idők Illemkódexében olvasható, hogy „Aki tegez, azt visszategezheted”, ez általános elv volt, viszont bonyolították különféle problémák: a tegezés örök időkre szólt, előfordulhat, hogy később a tegezést megbánják; nem biztos, hogy a másik fél is akarja, hogy tegezzük, lehet, hogy mi magunk sem örülünk ennek stb. További általános irányelvek is voltak: ahol mindenki tegeződik, ott tegeződjünk mi is, az úriházba hívott vendégeknek tegeződniük kellett egymással stb. (Szerk. Herczeg 1930: 98) Mindkét esetben léteztek „kereszteződő formák”, például Lajos bácsi, szervusz!, Kati néném, ülj ide! Az értelmiség körében pedig a magázódás („tiszteletadó, ugyanakkor távolságtartó nyelvi viselkedés” Laták2001: 90) volt elterjedve. Megszólításukban a foglalkozás dominált. Férfi és nő kapcsolatában csak a férfi, fiú kezdeményezhette a tegeződést, a nő nem. Fábri Anna tért ki rá, hogy férfiak a nőket nem szólították önnek, hanem ahogy az Új idők Illemkódexében is megjelenik, „megadják az őket megillető címet” (Szerk. Herczeg 1930: 97), vagyis nagyságos, méltóságos, kegyelmes asszonynak. Úrinők a maga megszólítást nem alkalmazták.

Külön kérdést képeznek azok a szavak, amelyeket Laták „alkalmi megszólításoknak” nevez (Laták 2001: 95), melyek nem voltak gyakoriak a korszakban. Elvétve bukkannak fel. Herczeg is figyelmezteti rá egyik olvasóját, hogy a Dundi megnevezés nem megfelelő még akkor sem, ha önmagára vonatkoztatja. (Szerk. Herczeg 1899: 1128)

 

5. Zárás

Az Új Idők Herczeg Ferenc konzervatív, szépirodalmi hetilapja volt 1895-től 1945-ig. Alapítója és kiadója a Singer és Wolfner cég volt, mely Herczeg novelláit, regényeit és drámáit is kiadta. A folyóirat szerkesztését Herczeg 1944-ig látta el, és az ország első számú periodikumává tette (harmincezres heti példányszámmal). Szerzői között Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Zsigray Julianna, Gárdonyi Géza, Csathó Kálmán, Márai Sándor, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Kassák Lajos, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Gulácsy Irén, Lovik Károly, Benedek Elek, Szomaházy István vagy Kosáryné Réz Lola stb. szerepel. „Ellenlapja” a Nyugat volt, s vele Babitsék köre. Folytatásban itt jelent meg számos Herczeg-regény (például A honszerző), de Jókai-regény is (Öreg ember, nem vén ember), valamint Ady híres Duk-duk afférja. (Szegedy-Maszák 2006:474-475., Mezei 1965:871-877)

1904. január 3-án Herczeg így nyilatkozott: „Tizedik évfolyamába lép ezzel a számmal Herczeg Ferenc lapja, az Új Idők. Mint eddig, úgy ezentul (sic!) is az lesz a törekvése, hogy a magyar családi lapnak előkelő jellegét megtartsa. (…) Az a szoros kapocs, amely a lap és olvasói között fönnállása óta létesült, nem fog meglazulni, sőt még szorosabbá válik. Közérdekű dolgokat tárgyaló kérdésekre ezentul (sic!) is szívesen és részletesen válaszol a szerkesztőség.” (Szerk. Herczeg 1903: 356) Véleményem szerint emiatt a szoros kapcsolat miatt, ami olvasó és szerkesztő között állt alkalmas az Új Idők A Szerkesztő üzenetei rovat pragmatikai vizsgálatra, valamint kortörténeti kutatásokra is. A jövőben különösen izgalmas lenne foglalkozni az Új Idők olyan cikkeivel, melyekben nyelvi illemmel kapcsolatos további témákat taglal. Például 1899-ben az Egy sétáló úr jegyzeteivel, ahol olyan pragmatikailag érdekes ildommal összefüggő táblákkal foglalkozik, mint a következők:

 

(27) „Ne tessék becsukni az ajtót! (…) Ne tessék kopogtatni! (…) Csak röviden! (…) A szives (sic!) marasztalást ne tessék komolyan venni!” (Szerk. Herczeg 1899: 651)

 

Az Új Idők Egészségi Kódexet (1932), Receptkönyvet (1931), Illemkódexet (1930), de 24 kötetes lexikont (1942) is kiadott az évek során. Dolgozatomban a tematika miatt az Illemkódexet és az Új Idők szerkesztői üzeneteinek azokat a részeit vizsgáltam, melyek nyelvi tartalmuk miatt kapcsolódtak a megszólításokhoz, de elismerem, hogy számos esetben szükséges lett volna más szakaszokat is megvizsgálni, ill. idézni a folyóiratból. (Utóbbit némely alkalommal meg is tettem.)

A gótikus ház 1939-ben jelent meg és Herczeg első regénye, a Fenn és lenn megjelenésének évétől (1890.) az első világháború kitöréséig (1914.) veszi végig a szerző emlékeit. Emlékezésköteteinek ez a második része és a gótikus ház „a Duna-parti országpalotára” (Herczeg 1985: 231) utalt, mert Herczeg 1896-tól országgyűlési képviselő a „nemzeti összeomlásig" (Herczeg 1985: 231). Emlékezéskötete pragmatikailag azért is különösen izgalmas, mert megismerhető belőle egyfelől az a bizonyos „alkotmányos tegezés”, amiről már oly sok szó esett, másfelől a megszólításformák gyakorlatban való alkalmazása is. A történeti pragmatika kutatásai számára a nyelvi változók munkájában nagyon jól követhetők, mint ahogyan számos példát találtunk következetlenségre is.

Dolgozatomban bizonyítottam, hogy Herczeg olvasóit képes volt befolyásolni illemmel és véleményformálással kapcsolatban. Az illem kodifikálását maga is vállalta, megerősítette a hagyomány gyakorlatát. Valószínűsítettem, hogy emlékezésében megjelenik egy erősen hierarchikus társadalom, melyet a nyelvi megoldások reprezentálnak.

 

Irodalom

Benda Jenő 2013. A béke kálváriaútján: Egy újságíró naplója a párizsi békekonferenciáról. Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós (szerk.). Budapest: Méry Ratio Kiadó.

Egy Pesti Arszlán (K.J.) 1899. A pesti művelt társalgó: Nélkülözhetetlen kézikönyv mindazok számára, kik a társas életben szerepelni akarnak, s a társaságokban magukat megkedveltetni óhajtják, 9. kiad. Budapest: Lampel R. Könyvkereskedése. 88-92.

Fábri Anna (szerk.) 2001. A művelt és udvarias ember: A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemkönyvekben: (1798-1935). Budapest: Mágus. 139-143.

Gyáni Gábor 2010. Az elveszíthető múlt: A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Budapest: Nyitott Könyvműhely. 63.

Harsányi Gréte 1938. Vitéz Nagybányai Horthy Miklósné nemzetes és főméltóságú Asszony: „A kisgyermek jósága és tisztasága meg tudja változtatni az eldurvult lelkületű szülőt is…”. Új Idők. XLIV.: 52. 969.

Herczeg Ferenc (szerk.) 1899. A Szerkesztő üzenetei. Új Idők V.: 29. 632.

Herczeg Ferenc (szerk.) 1899. A Szerkesztő üzenetei. Új Idők V.: 29. 652.

Herczeg Ferenc (szerk.) 1899. A Szerkesztő üzenetei. Új Idők V.: 51. 1128.

Herczeg Ferenc (szerk.) 1903. A Szerkesztő üzenetei. Új Idők X.: 3. 68.

Herczeg Ferenc (szerk.) 1903. A Szerkesztő üzenetei. Új Idők X.: 4. 91.

Herczeg Ferenc (szerk.) 1904. A Szerkesztő üzenetei. Új Idők X.: 15. 356.

Herczeg Ferenc (szerk.) 1930. A Szerkesztő üzenetei. Új Idők XXXVI.: 18. 560.

Herczeg Ferenc (szerk.) 1930. Az Új Idők Illemkódexe, Budapest: Singer és Wolfner.

Herczeg Ferenc (szerk.) 1939. A Szerkesztő üzenetei. Új Idők XLV.: 29. 106.

Herczeg Ferenc (szerk.) 1941. A Szerkesztő üzenetei. Új Idők XLVII.: 41. 462.

Herczeg Ferenc 1899. Tapintatlan ötletek. Új Idők. V.: 51. 1118.

Herczeg Ferenc 1985. A várhegy, A gótikus ház. In. Németh G. Béla (szerk.): Herczeg Ferenc Emlékezései. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Kalocsa Róza 2012. Az illem könyve: a művelt ízlés és tapintatos modor az élet különböző viszonyaiban: a családi és társadalmi életben követendő illem-szabályok kézikönyve, Budapest: Históriaantik Könyvesház Kiadó. Reprint kiad. 318-327.

Kaposi Zoltán 2002. Magyarország gazdaságtörténete 1700-2000. Budapest-Pécs: Studia Oeconomica, Dialóg Campus Kiadó. 305-313.

Kertész Manó 1996. Szállok az Úrnak: Az udvarias magyar beszéd története. Budapest: K.u.K. Könyvkiadó. 123-158.

M.Á. 1939. Hazugságok. Új Idők XLV.:36. 360.

Mezei József 1965. Herczeg Ferenc. In. Sőtér István (szerk.) A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig. Budapest: Akadémiai Kiadó. 871-877.

Romsics Ignác 2005. Magyarország története a XX. Században. Budapest: Osiris. 52, 54, 189, 193.

sz.n. 1899. Egy sétáló úr jegyzetei: Az illendőség alkonya. Új Idők. V.: 29. 651.

Szegedy-Maszák Mihály 2006. Szellemi élet In. Kósa László (szerk.) Magyar művelődéstörténet. Budapest: Osiris. 474-475.

Szomaházy István 1903. Előadások a Feleségképző Akadémián: A házasélet hangulata. Új Idők. X.: 12. 270.

T.A. 1899. Valami a nevelőnőkről. Új Idők V.: 28. 626-627.

Tátrai Szilárd 2011. Bevezetés a pragmatikába. Budapest: Tinta Könyvkiadó.

Vajda Marietta 1941. Hájaskráfli. Új Idők. XLVII.: 35. 277.

 

 

Internetes hivatkozások

 

Cs. Nagy Lajos 2007. Anyanyelvi örökségünk tíz kötetben. http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1313/131310.pdf (2013.10.27. 19:28)

Gyurkó Szabolcs 2011. Képek a szezonzáróról. http://sport365.hu/magyar-foci,labdarugo-nb-i,diosgyor-fradi-kepek-a-szezonzarorol,17143 (2013.10.24.17:45)

Pap Andrea 2007. A szerénység megnyilvánulási módjai az udvariassági stratégiákban. http://linguistics.elte.hu/studies/fuk/fuk06/pap.a.pdf (2013.10.27. 19:28)

Szili Katalin 2007. Az udvariasság pragmatikája. http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1311/131101.pdf (2013.10.27. 19:28)

Mikszáth Kálmán é.n. Cikkek és karcolatok II. http://www.mek.oszk.hu/00900/00901/html/16.htm (2013.10.27. 19:28)

  
  

Megjelent: 2015-10-20 16:00:00

 

Szabó P. Katalin (1988, Kaposvár)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.