Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Zsávolya Zoltán: A (női) személyiség megalkotása (Bródy Lili: Első ütem)

 

A (női) személyiség megalkotása

 

(Bródy Lili Első ütem)[1]

 

 

Az olvasás, az értelmezés, az írás, a szöveghagyományozás, a kulturális-művészeti javak hangsúlyozottan szellemi – és nem másmilyen – használata által kijelölt tevékenységi kör a főszöveg (női) középponti figurájához illetve a kerettörténetben előlépő (női) elbeszélőhöz kötve: ez a központi szövegszervező elv Bródy Lili harmadik, a megelőzőek után négy évvel megjelent regényében. Az Első ütem tehát feltétlenül hosszabb alkotási vagy legalábbis érlelési periódust feltételező mű, mint a női író gyors egymásutánban, ugyanazon naptári év folyamán megjelent első két regénye,[2] amely nem élt a kulturális kódolás eszköztárával – legalábbis a kifejezetten szellemi javak valóban szellemi jellegű befogadásának, esetleg mindjárt (további) teremtésének értelmében nem. Ehhez képest az újabb nagyepikai mű szellemileg jóval tradicionalistább beállítódás nyomait hordozza magán. S már csak keretessége miatt is sokkal „hagyományosabb” narrációjú azoknál, a keretbe foglalt eseményeket illetően pedig feltétlenül szokványosabb történetmondású, értékelésű. A kiérlelt mondandó, a mű üzenete is meglehetősen „egyszerűnek” tűnik fel, ami azonban korántsem valamiféle szimplaság tünete; voltaképpen a feladatvállalás az igazából alapvető itt: a (női) személyiség megképz(őd)ési folyamatának nyomon követése egy kamaszból éppen fiatal felnőtté érő lány élményein, benyomásain, reflexióin keresztül.[3]

Az újságíró foglalkozású Bródy Liliére messzemenően emlékeztető egzisztenciájú, sőt, ugyanannyi idős, névtelen elbeszélő a munkahelyén, egy lapszerkesztőségben ismerkedik meg a főhőssel, Tamás Eszter tizenhat éves tanulólánnyal, aki egy áthúzásokkal, tintapacnikkal tarkított, kék füzetben tárja elé verseit és kér kritikát, segítséget további írói működéséhez. Eszter nemrég veszítette el az édesapját, egy idősebb újságírót, aki az elbeszélő kollégája volt. S aki a múlt élő őskövületeként tevékenykedett ugyanabban a szerkesztőségben, mint ő; egy kissé anakronisztikus, egy kissé legendás figuraként. „Az idősebbek mesélték, hogy Tamás bácsi »írónak indult«, tárcái jelentek meg a régi lapokban s egy időben nagy sikerei voltak, de Tamás bácsi ezekről már nem igen beszélt. A többieknek a családjáról se beszélt, bár tudták ők is, hogy elváltan él a feleségétől, aki még a válás előtt divatszalont nyitott a Belvárosban, kis színházak kis bemutatóinak színlapjain szerepelt is gyakran, hogy a ruhákat a »Grácia« divatszalon készítette.” (11) Ehhez a gyakorlatias, külsődlegesen csillogó életstílushoz és -szemlélethez képest az „öreg hírlapíró” mintegy a „régi idők” szellemibb létezését képviselte, (amelynek) azonban szinte formálissá zsugorodik a mozgástere, s ha udvariasságból az újak ezt nem is éreztetik vele, azért voltaképpen a létjogosultsága is megkérdőjeleződik már. Az elbeszélő így emlékszik vissza az utolsó időszakra: „A szobája megmaradt, íróasztala megmaradt, a hosszú kutyanyelv-kéziratpapírokat csak az ő számára vágták a nyomdában s lehet, hogy nem vett észre semmit, mert megmaradtak a külsőségek. Tinta már csak az ő asztalán állt a szerkesztőségben, telefon sose kellett neki. Ült és ragasztott és címeket adott délután öttől este nyolcig; amikor meghalt, egy húszéves volontőr ült be a szobába és tíz perc alatt megcsinálta mindazt, amin Tamás bácsi estig dolgozott.” (14) Ám személyében feltétlenül olyasvalakiről van szó, akivel a felszínen jó, kedélyes kapcsolatot lehet kialakítani, s akinél mégsem „fenyeget” a személyiség, a sors mélyebb megismerése, amire a hektikus, modern, nagyvárosi környezet és életstílus úgyis csak bajosan kínálna lehetőséget. „Mindig féltem, hogy meghív egyszer. A szerkesztőségi barátságok erősen helyhez rögzítettek s ha az emberek őszinteségi és kétségbeesési rohamukban panaszkodnak is, legtöbbször kínosan érzik magukat, ha a szerkesztőségben »beavatott« barát a mese színhelyére lép, megismeri »a nőt«, vagy később az otthont, a hozzátartozókat, a »tarthatatlan légkört«, amely a valóságban atomjaira bomlik: a vendég előtt kirobbanó veszekedésre, elhanyagolt lakásra, mindent tudó szemtelen cselédre, vicceket csináló gyerekre, ízre, szagra, megjegyzésre. De Tamás bácsi tapintatos volt, kihagyta a valóságot és nem hívott meg. Magánéletét csak az ő szemén keresztül láttam, Eszter szemét csak az ő szemén keresztül ismertem meg.” (14)

A személy külsőségeinek lefestését meg a perspektivikus belehelyezkedés metonimikus jelzését egyaránt szolgálja a szem-motívum szerepeltetése, ez egyúttal elbeszélői fogás is; az apa és a lánya közti testi, pillantásbeli hasonlóság a látogatás alkalmával az emlékezés folyamatának megindítására szolgál: „Most már megismertem a szemét. Ugyanaz a barna, félszeg és szórakozott, izgatott és szelíd szem volt, amelyet éveken át láttam, kinézve a kőnyomatosok közül a szerkesztőségben, feltekintve az újságlapok közül a kávéházban.” (10) A felébredő női szolidaritás – amely az elbeszélő részéről némi életkori nosztalgián is alapul („Azt akartam mondani: érdekes, én is tizenhatéves vagyok.”, 6-7) – összekapcsolódik az egykori vérbeli hírlapíró (10) iránt érzett „tartozással”: gyámolítani, legalábbis szakmailag orientálni a szakma nagy öregjének, veteránjának leszármazottját, afféle erkölcsi kötelesség gyanánt jelenik meg ebben a szituációban illetve élethelyzetben. S ugyan mi erre a végső motiváció? Valamiféle egzisztenciális ráhangolódás, ha tetszik, egybeesés, amely mindjárt ott, az első találkozás alkalmával megérződik: „mind a kettőnknek […] furcsa volt ez a pillanat, mintha tükörbe néztünk volna, amikor egymásra néztünk” (8-9). Mindazonáltal később tudatosodva, mert ez az emberi-szakmai kapcsolat elmélyül a későbbiekben, s mintegy onnan, a jövőből visszatekintve kerül elmesélésre: „Valami olyasmit magyaráztam neki, hogy talán a közös gondolat sajátos vegyi fénye csapott egyformán egymásba a szemünkből, de nem kell azt gondolnia azért, hogy mi mindenben egyformák vagyunk.” (9)

Nem, egyelőre zavartan nézi az elbeszélő a „Tamás bácsit” idéző szemet, s az öregúr „regényére” gondol, amely befejeződött, és Eszter nevű lányának „regényére” gondol, amely még csak most kezdődik. Késői sarj, elvált szülők gyereke, magányosan felnövekvő és a növekedés testi-lelki, sőt, szellemi gondjaival lényegében egyedül szembenéző érzékenység. Olyan konstelláció ez, amely személyes vallomása szerint az elbeszélő útra indító családi-társadalmi miliője is volt egyben. Ez a hasonlóság pedig döntő. Nagy fokú és lényegileg: azonosság, mégis. „Nem tudtam, mit mondjak neki. – Gyere fel hozzám holnap – mondtam és felírtam a címemet.” A regény törzsszövege, a keret által befoglalt főszövege mármost úgy határozza meg magát, mint ami az ekként elinduló és rendszeressé váló beszélgetések, érintkezés szövegi gyümölcse. Tartalmilag, motivikusan, az egész történés-szerkezetet tekintve abból táplálkozik, egyben utólagos szerkesztés, szerzői válogatás, sűrítés eredménye. „Azóta jár fel hozzám Tamás Eszter. Jóba lett velem, mint az apja s bocsássanak meg az ide nem tartozó érzelemnyilvánításért: nagyon szeretem őt. És talán neki, gyönge magyarázatul s talán a többieknek, akik hasonlítanak hozzá s ahhoz a régi gyerekhez, aki én voltam egyszer, írtam meg ezt a kis könyvet: Tamás Eszter induló életének első ütemét, első változatát” (15)

Az Elfogult előszó címet viselő bevezető rész, nyitó keret után következnek a regény tulajdonképpeni fejezetei, I.-től XV.-ig. Sorukat formálisan az úgynevezett Tárgyilagos utóhang zárja le, amely a keret második felét alkotja. A keret nyitó és befejező részének címadásában a jelzőkkel a szándék mintegy a történet végére való utalás lehet. Vagy a történet elmesélésének kezdetére megváltozott szolidáris-kollegiális, a kialakuló baráti magatartás ellenpontozása a szándék: akkor „elfogult” az elbeszélő hozzáállása, amikor még csak mintegy a szerkezeti hasonlóság felismerése fűzi a megfigyelt-bemutatott alakhoz, és akkor „tárgyilagos”, távolító a gesztusa, amikorra már elvileg bekövetkezett a narráció folyamatával egybeesőnek vélhető teljes azonosulás a kedvelt, rokon habitusú és rokon indíttatású-sorsú személlyel. Ám ez az azonosulás menet közben nem kifejezett, míg ellenben (?) a regény fejezetei a maguk szövegiségében, textuális állagában inkább tárgyszerűek, mintsem hogy (túlságosan) beleérzőek lennének a megvilágított életalakulásba. S vonalvezetésük, a bennük foglalt vonalvezetések összjátékát egészíti ki a XV. fejezet és a záró keret közé ékelt egyetlen olyan szöveg – összességében csak a harmadik, ami külön címet visel –, amelyik egy szereplőtől, az írói foglalkozásúnak tekinthető apától származik. Ez, A nyersanyag feliratú rész előbb három, számozott egységet vonultat fel, mint a hírlapíró egykori elbeszélésének részeit, majd visszavált (a) jelenetező-beszélgetős regényszövegbe.[4] „Nyersanyagként” mármost magát az emberi életet, életidőt kell itt érteni, amelyhez mintegy egzisztenciális lehetőségként jut mindenki – ki-ki saját megformálásra: „az ember a kezébe kap hatvan-hetven évnyi nyersanyagot s kiformálja belőle a maga változatát…” (232) Tamás József elhalt hírlapíró fiktív szövege – ezt alkotta „apa” „utoljára”, „de már az is régen volt” (219) – koncentrált, lakonikus példázat, s ez a parabola éppúgy vonatkozik a központi figura, Eszter élethelyzetére, mint a művészet elégtelenségének érzetére. A kettő összekapcsolódik, vagyis a művészet állítólagos elégtelenségét a nevelő szándékú, szellemileg immár önkéntelenül hagyatkozó apa pontosan az érdeklődő, érdemes kamasszal, kezdő művésszel igyekszik megéreztetni kulcstörténete segítségével. Ez a funkció annál inkább életbe vágó (a betétnovella központi alakja, a fiatalember stílszerűen belehal történetébe), mivel a leány utóbbi időben kibontakozó keresése, eszmélkedése pontosan a közönségesség, a mindennapiság ellenében igyekszik támaszra lelni, s e törekvése során nyilvánvalóan az érdemlegesnek gondolt szellemi tartalmak mozgatják, amelyek alapvető forrása az ő számára természetesen a művészet, a költészet… Most azonban pontosan az okozza neki a megrázkódtatást, hogy a parabolát úgy kell értékelnie, miszerint apja a művészetet is mint valami gyakorlati szempontból köznapit állítja elé, s nem olyasféle dologként, amit feltétlenül folytatni érdemes. Szerencsére amennyiben felfüggesztette a művészet gyakorlását, úgy Eszternek úgy tűnik fel, hogy mintegy „onnan” tette ezt, „a mesterséget” „a túlsó partról” hagyta abba, korántsem innenről. Ugyanis „ahhoz előbb érteni kell… a dalt, vagy a füveket, vagy a vizet”, s így abbahagyva egészen másként fest minden, mintha ezt nélkülözve kerülne sor a feladására. (231) Ezt az értést véli felfedezni édesapjában Tamás Eszter, aki utóbb is így nyilatkozik róla: „Én talán azért szerettem őt úgy, mert én már régen csak a lelket láttam […]: ez a lélek nagyon magasan volt a gondolatok öregséglétráján, nagyon-nagyon közel a csillagokhoz.” (238) Mégis, amikor a művészet lehetséges elégtelenségével szembesíti, a kamaszlány kétségbeesetten fakad ki. „Hát mi marad akkor, apa, ha ez se az igazi?” (231) Egyfajta tükrei egymásnak apa és gyermek, ahogyan „azonos útjuk” első és végső állomása ér egymásba ezeknél a gondolatoknál időzve, amolyan körbe fordulva bele, látszatra ugyanott tartva, mégis micsoda távolságban egymástól. „Mi marad? – kérdez vissza az apa. – Az egész elölről… Az élet, aztán a felismerés, aztán a kifejezés – és megint az élet, a felismerés, a kifejezés, körbe-körbe…” (232)

Az előkészített késleltetés hatásos megoldása, hogy a regény címét alkotó kifejezés, amely a nyitó keret végén mint a főhős „induló életének” kezdő „változataként” explicit módon is megjelenik (mint aminek a megalkotásaként illetve rekonstrukciójaként maga a regény, az egész mű vállalkozik), a záró keretben még jobban konkretizálódik, és egy másik, művön belüli műalkotás jelölésére is szolgál, amely erősítően, hangsúlyosan emblematizálja az élethelyzetet és nyelvi megragadásának feladatát. Egyben rövidre zárja a regény nyitányának beszélgetése és az aktuális, már a zárlatnak számító találkozás között eltelt időt. „[E]mlékszel – magyarázza Eszter az elbeszélőnek, már az események elmesélését követő sétán –, amikor először mentem fel hozzád és próbáltam neked magyarázni, hogy mit akartam megírni abban a versben, az Első ütemben…” (234) A szerkesztőségi látogatás alkalmával nem került sor az ifjonti munkák ilyen részletességű bemutatására, legalábbis a keret megszövegezése nem foglalkozik ilyen aprósággal. Noha nagyon is lehetséges lehetett ez akkor, sőt, inkább még valószínű is, hogy valamelyik vers kiválasztásra kerüljön a kék füzet” írásai közül. De a nyelvi részletezés, konkretizálás szintjén csak most kerül erre sor valójában – immár végletesen és szinte fokozhatatlanul szorosra fojtva a regényvilágra annak fémjelző címkéjét. Ezzel pedig a mű kerete nem pusztán körbe zárja magát a tulajdonképpeni regényvilágot, hanem még ráadásul tükrözi is azt. S mindez jóformán „váratlanul”, meglepően, afféle ráadásként tovább fejlesztve a kulcsmotívumot. –

A tükröződés az alakok szintjén is megfigyelhető, mégpedig sajátosan, jobbára inverzre fordulva a hasonlítás „szimmetriáján” belül. Az elbeszélés folyamatát meghatározza Eszter viszonyulása anyjához és a két szülője közül ahhoz húzó, nála maradó nővéréhez. Tamás Eszter családjának nőtagjai, akikkel együtt afféle női kart alkot ő maga is, meglehetősen átlagos gondolkodású, gyakorlatias beállítottságú emberek. A tizenhat éves kamaszlány elsődleges közegét alkotnák alig néhány évvel idősebb nővére, Ica és a nagyon is fiatalos mama, aki divatszalont tart fenn a Belvárosban. De nem alkotják azt, legalábbis közvetlen környezetként nem, ugyanis nemrégen, de még a regény cselekményét megelőző időben, Eszter elköltözik tőlük Budára, apjához. Ebben a tettében a magányos szülő felkarolása éppúgy motiválja, mint az, hogy nem tud azonosulni nőrokonaival, nem vehet érdemben részt azok mindennapjaiban.[5] A másik két nő a divatszalonban él, konkrétan is, jelképesen is. A nővér nemrég befejezte az iskoláit, most jegyben jár egy fiatalemberrel; átlagos-kedélyes kapcsolatuk a regény folyamán beérik (a fiú édesanyjának tiltakozása ellenére, ami szintén jellegzetes-kommersz helyzet), az utolsó előtti fejezetben már majd lakodalmukat ülik…[6] A társasági pletyka azt jelzi, hogy éppenséggel a még messze nem öreg, életerősnek és életvidámnak mutatkozó mama is férjhez mehetne hamarosan, esetleg esküvője a nagyobbik lányával egy napon lehetne. Ettől, a regény teljes menetén keresztül lebegtetett lehetőségtől nagyjából azért állhat el, mert ezzel fájdalmat okozna kisebbik lányának. Aki viszont főként idős apjára való tekintettel igyekszik elkerülni ezt az eshetőséget. Ő maga is azt szeretné álmaiban, ha normális, szabályos család lennének újra, Tamás József ellenben, ha nem is vallja be, lényegében „nem élné túl” a megrázkódtatást. (Az öreg újságíró helyzete így az egykori pusztai népek hatalmát, mert szexuális erejét, vagyis: nemzőképességét vesztett, trónfosztott, immár uralmáról letett s pusztulásra ítélt vagy a pusztulásnak legalábbis átadott királyáéra emlékeztet, s végül önkéntelenül (?) követi is annak sorsát.)

Eszter igazi „tükörképe” ellenfele, titkos, majd egyre nyíltabb hódolója, egy Rónay György nevű érettségiző diák, aki édesanyjáéknál, a divatszalonnál albérlő. Mint korban hozzá illő udvarlója a kisebbik leánynak, ez a fiú a másik nem képviselője gyanánt analógiája is, ellentettje is a központi figurának. Kifejezetten ellentéte is, annyiban, hogy szintén meglehetősen „köznapias”, alacsony gondolkozású (akár a regény legtöbb társfigurája), esetenként a patriarchalitás kellemetlen oroszlánkörmeit villantja meg Eszter felé, egyben a testiesség félreismerhetetlen képviselője. Ica lakodalmán derekasan eszik-iszik, majd a kislányt a hegyekbe „szöktetve” a szalonból a testi érintéssel is összekapcsolt „szerelmesség” tapasztalatában részesíti. Habár még az első csókig sem jutnak el, a „láz” meglehetősen plasztikusan lengi körbe a jelen idejű igehasználattal elevenített szituációt. „Rónay György áll mellette és fogja a kezét. […] A lábai rohanni akarnak fel a lépcsőn, de a keze itt tartja… Rónay György meleg keze tartja itt az övét. Az uccaközépről húzza vissza ez a kéz, húzza, vezeti a ház faláig s megállítja a falnál, mint valami tehetetlen gyereket, akit a játék most büntetésre kényszerít… és megfogja a két vállát és azt mondja rekedten: – Most meg foglak csókolni, Eszter.” (215) Nem annyira a „sors”, mint inkább a történetmondás, még inkább a történet iróniája, hogy az epilógus tanúsága szerint a fiú, akivel végső soron „karrierizmusa” vagy mulatságos félelme miatt hiúsul meg a romantikus pillanat sikere, elbukott az érettségin és hazament Kecskemétre… „Olyan emléknek való fiú volt…” (241) – állapítja meg róla Eszter, akit alkata, eszmélkedései, lelki-szellemi fejlődése, legalábbis egyelőre, nem éppen romantikára predesztinál.

A kontrasztos tükröződés legadekvátabb alakjai Erzsi és Panni, az osztálytársak. Eszter, az elvált, mindazonáltal külön-külön is jól szituált szülők gyermeke valahol „középtájt” helyezkedik el hozzájuk viszonyítva társadalmilag, amennyiben Panni kimondottan gazdag család sarja, Erzsi ellenben – szüleit gyerekkorában elvesztve, nagyanyjától felkaroltan – afféle self-made-woman. Pontosabban: girl – a zsebpénz megszerzéséig elmenően. Hármójuk pajtáskodása, rivalizálása, szeretete, féltékenysége, csoportjátéka, polarizálódása meglehetős dinamikát biztosít a regénynek annak teljes szövegén keresztül. A közösségiség velük megélt élményei Tamás Eszter szocializációjának nyilván kihagyhatatlan állomásai. Iskola és barátság azonban a jelképesnél csak alig valamivel erősebben jelenik meg ebben a „nevelődési regényben”.

Legerőteljesebben, persze, az apa tükröződik lányában, pontosabban genetikusan-szellemileg sejlik át leszármazottjába(n). Kettejük szorosabb összetartozását mutatja, hogy elvált szülei közül Eszter az apjánál lakik. Akad azonban momentum, amikor minden hasonlóság, egybeesés, a két személyiség között fennálló, s pusztán az életkorbeli fáziseltérésben különbséget mutató lényegi azonosság mégsem részesíti egyiküket sem az analógiás megerősítés kegyelmében. Az elbeszélő szerint ilyen éppen a művészet feltehető elégtelenségére vonatkozó felismerés pillanata, a már olyan sokszor és annyiféleképpen emlegetett pillantások játékával is egybekötve: „Apa feléje fordult, összekapcsolódott a szemük. Tükröt keresett mind a kettő, de ez a pillanat nem tükröződött. A fiatal szemekből riadt láz csapott ki, lobogó, eleven tüze a fájdalomnak és a megismerésnek, amely ebből a fájdalomból született, – s az öreg szemek békésen és szelíden, majdnem derűsen néztek vissza, mint aki az utak végére ért. Egyik sem találta most meg önmagát a másikban, de különös módon mégis úgy érezték mind a ketten, hogy különbségük csak látszólagos”. (231-232) A szülő – éspedig az ellentétes nemű szülő – meg a gyermek közötti alapvető, mély, belső egymásra hangoltság, bármilyen tökéletlen és töredékes is a hasonlat formájában emblematizálható egybeesés a két fél között (s erre a tökéletlenségre és töredékességre mintha maga a témának, motívumnak való sok elbeszélői nekifutás akarna végtére is rámutatni), mindenképpen az összetartozás feltétlenségéről árulkodik. Ez a leginkább Eszter választásában, képződési folyamatának önkéntelen-tudatos „apásságában” csapódik le még Tamás József életében, és „tanításának”, attitűdbeli sugallatának, élet-példájának feladatszerű megértésében az idős hírlapíró halála után. Abban, hogy a leány szellemileg-lelkileg igen magasra értékeli az apját. De abban is, hogy „útmutatása” halálával válik csak igazán tanulságossá előtte. „Mintha valami oktatófilmet játszott volna le rajtam az élet – konstatálja a befejezésben –, mintha rajtam magyarázta volna el, amit nem értettem az apámnál.” Nem, korábban. Most ellenben: „értettem a példát és fölösleges lett a magyarázat”. (234) És ezen a ponton megint a tükör-motívum, de már másképp. „Olyan távoli tükör volt ő nekem. […] mintha a halála csak azért lett volna, hogy mindaz, ami már neki terhes volt, bennem éljen tovább, hogy a halálával egészen ideadja nekem azt a kis stafétazászlót, amiről egyszer beszélt, amivel nekem kell futni tovább és vinni magammal a jót és a rosszat s azt az utolsó áldást, amely a hétköznapi nyelv életében inkább átok nekem.” (238)

Ezzel ismét a művészetről van szó – megint egyszer erős, tudatos kontrasztban a mindennapisággal –, mint a „staféta” tartalmáról. S az egzisztenciáról magáról, az egyéni élet valódi lehetőségéről, amely igazi kiteljesedését csak úgy kaphatja meg, ha végképp elszakad útjára bocsátó eredetétől. „Tükör volt s én kicsi voltam ebben a tükörben, nagyon távoli, nagyon kicsi, de napról napra jobban érzem azóta, hogy a tükörképben már megvolt minden belőlem, ami még csak azóta lett… ami majd csak ezután lesz…” Tamás Eszter a temetést követő napokban kimegy a sírkertbe, és a retikülben hordott kistükrét, amelyet nem egészen mellesleg korábban az apjától kapott ajándékba, beleássa annak friss hantjába. A gyermekes-mágikus módon használati tárgy alakjában objektiválódó, kikristályosodni vélt függés(-tudat) jelképes megszüntetése ekként, kultikusan történik; magának a függésnek a szimbolikus megszakítása ez a gesztus. A túlzásig vitt, kissé mulatságos szimbolika naturális esetlegességének maga a főhős is tudatában van, ugyanis ekként elmélkedik: „Csodát vártam én? – kérdezte. – Azt vártam én, hogy egy valóságos tükör visszaadhatja azt, amit csak egy lélek tud tükrözni igazán? Hiszen ez is zavaros, hiszen az, hogy a tükör mást tükrözzön, mint ami előtte van valójában, már az is csodának számíthatna s nekem még csak nem is ilyen csoda kellett… nem tudom.” (239) A szinte babonás megilletődöttség mindenesetre megkapja a „csodáját”: rettenetes vihar támad.[7] Utána szivárvány jön fel, amelyet azonban csak a köznapiság, a „nem-igaziság” kommersz képviselője, az anya tekint valamiféle odaátról küldött pozitív „üzenetnek”. A lány ellenben tudja, hogy ez „nem az apa stílusa” [kiemelés az eredetiben], lévén „valahogy nagyon is primitív, nagyon is kézenfekvő”. „[A]pa egyszerűbb volt és mégis bonyolultabb, apa üzenete nem lehet ez.” (240) És valóban másként válik dekódolhatóvá a message. Eszter belenyúl az átázott sírhalomba, s egészen addig keresgél annak földjében, amíg megtalálja az imént beleásott kézitükröt. Belenéz, és nem látja magát többé!

Ezt az önmagában igen ijesztő tényt, persze, éppenséggel megmagyarázhatja az aprólékos tényközléssel alátámasztott racionalitás: a vihar nekiment a foncsornak, a kaparászó keze is rásegíthetett a dologra, a tükröt régen nem használta, öreg táskában tartotta, meglehet, igazából rég megkopott rajta a hátlap s a viharnak már kevés része volt az egészben. Tehát talán csak ő képzeli, hogy most, ezzel „csoda” történt, mégis, így van ez jól, és így kell történnie! Így, hogy nem látja magát, ellenben minden mást igen s annál jobban. „Nem voltam a tükörben, a világ volt az üveg mögött.” (240-241) És pontosan ebben rejlik a „transzcendens”, az úgymond odaátról valóságosan – a „megszólított” által valóságosnak érzékelten – érkező üzenet. Amely esztétikai a javából, egyszersmind visszanyúlik a könyv fő szembeállítására és Tamás Eszter eszmélkedésének, felfogásának kulcsát adó dichotómiára mindennapi (nyelv) és művészeti (funkció) között, elosztva a köznapi önfeledtségre valamint a tudatos szemlélődésre hajlamos emberfajták között:[8] „A tükör a boldogoké, a boldogtalanoké az üveg: a világ, így éreztem. A boldogok gyönyörködnek magukban, de a foncsor elzárja előlük a világot, visszaveri őket mindenünnen. Csak az üvegen át tárul fel az élet az ember előtt, csak a maga fájdalmán keresztül érti meg a többieket.” (241) Ez a már-már egy kompakt művész(et)i program konzisztenciájával jelentkező megfigyelés, belátás aligha véletlenül vezetődik át Eszter előadásában a konkrét művészeti tér úgy befogadóilag aktív, mint alkotóilag kultivált terébe: „Aznap este [a tükrös temetőlátogatás estéjén – Zs. Z.] hallottam harmadszor a hegedűversenyt, a rádió közvetítette Bécsből.[9] De akkor már nem éreztem se fájdalmat, se boldogságot. Gondolat lett belőlük s megírtam, ahogy tudtam. Akkor írtam azt a verset, amiről azt mondtad a múltkor, hogy tetszett neked. Szóval… szóval megint a »minden«, a csillagok, a vers, a zene, az emberek, az »igazi«… a »minden« – és ezzel kész.”

A címadó kifejezésként, központi, kulcsmotívumként, a szöveg tematikus feladatvállalásának önemblémájaként szolgáló „első ütemről” hatásos késleltetettséggel még csak az imént tudtuk meg, hogy Tamás Eszter egyik versének címe. Most immár az is kiderül róla: egzisztenciális és alkotói krízisét egyaránt kezelő, művészetterápiás önreflexió, s mintegy mellesleg még értékeli is az fiatal alkotóban nem sokkal korábbi önmagát látó mentor… Mi kell még? A fiatal személyiség – művész-személyiség és éppenséggel női személyiség – teljességgel megalkotódott, úgylehet: maga alkotta meg önmagát. Vagy ha nem is teljesen, mert genetikai-szellemi eredete mögött még ott érezhető az imént elhalt idős hírlapíró apa, akkor is „Meghalt a király – éljen a királylány!” kiáltható, lenne kiáltható, szinte. Hogy azonban a személyiség konstruál(ód)ása nem egészen egy csapásra, mintegy Pallasz Athénének Zeusz fejéből való előpattanásához hasonlatosan történt, hanem ellenkezőleg, lassanként, aprólékosan, fokról fokra, azzal kapcsolatban a zárópárbeszéd mintegy műfajtipológiai önreflexióval teszi le a garast, valamiképpen az ominózus Bildungsroman vagy Erziehungsroman műfaji erőterében: „[M]iért nem tanítják meg erre az iskolában a gyerekeket, miért tanítják őket a mintaképéletre, a szabályra, amikor tele van kivételekkel a világ? […] Hiszen az élet csupa ütődés és kivétel és hiba és fájdalom… miért nem azt tanítják meg a gyereknek, hogy az élet ilyen? Miért?” Nos, a névtelen, ám magára Bródy Lilire erőteljesen emlékeztető elbeszélő által adott felelet enyhén kegyetlen, játékosan cinikus, mindenesetre az „öntevékeny” tapasztalatgyűjtés aktivitására ösztönző: „– Hogy maga jöjjön rá – mondtam –, talán azért.” (243)

 

 


[1] A zárójelben szereplő lapszámok a következő kiadáséra utalnak: Bródy Lili, Első ütem. Budapest, Athenaeum, é. n. [1936].

[2] Bródy Lili, A Manci, Budapest, Athenaeum, é. n. [1932]; Bródy Lili, A felesége tartja el, Budapest, Athenaeum, é. n. [1932].

[3] A képz(őd)ési, a nevelődési regény hagyományos zsánerjegyei ebben a szerkezetben bizonyosan erősebben érvényesülnek – mindazonáltal női kivitelben, azaz női elbeszélői szólamra hangszerelve és (kis)lány-tapasztalatok számbavételére fokuszálóan –, mint a foglalkozási alakulást vagy a „karrier” állomásait követő nagy elbeszélés kifejezetten feminista vagy posztfeminista műfaji kísérletei és műfajkliséi esetében. Vö. ehhez: Juliette M. Rogers, Bildungsroman, Erziehungsroman and Berufsroman = , Career stories. Belle Epoque Novels of Development. Pennsylvania, The Pennsylvania State UP, 2007, 43–78.

[4] A visszaváltás utáni szakaszban természetesen már nem folytatódik tehát az íráson belüli írás, ám a fejezetcím egyként vonatkozik a figura elbeszélésére valamint az arra következő, nem utolsó sorban annak a regényhősök által történő megvitatását is tartalmazó regényszöveg tartományára.

[5] „[N]em bírja annyira megérteni anyát, mint kellene. Kérdezni se tud, amit pedig anya »elvár« tőle, segíteni se tud, lényegtelen és apró és mutatós kis szolgálatokkal, mint Ica, a nővére: Eszter sehol sem tudja »hasznossá tenni« magát. »Olyan közönyös vagy a mi életünkkel szemben, hogy azt rossz nézni« – mondja Ica néha kitörve, ha látja, hogy Eszter csak ül az asztalnál és nem rohan ki vízért, ha nincs víz az asztalon, mert víz soha sincs az asztalon, vagy ha van, akkor kenyér nincs, vagy szalvéta nincs, vagy kés nincs a terítékekhez. Eszter kínosan mosolyog és feláll, de ekkor már anya is felállt és megy – »Ugyan, Ica, hagyd el« – mondja az ajtóból, és nem lehet tudni, megvetően vagy enyhítőn mondta-e.” (16-17)

[6] »[M]it szólsz Ferkéhez?« Eszter semmit sem szól Ferkéhez. Ferkének széles vállai vannak és pillanatonként kattant valamit: cigarettatárcát kattant, öngyújtót kattant, stopperórát kattant s acél mérőszallagot kattant, mert Ferke mérnök és sportember. Tíz perce vannak itt, azóta Ferke legalább hússzor kattantott, nem számítva a természetes kattantásokat, amelyeket hüvelyk és középső ujja segítségével végez, ideges feledékenységet jelezve.” (117)

[7] A vihar természetszerűen összhangban áll a főhős belső zaklatottságával, azon állapot külső megfeleléseként fogható fel, amelynek létezik pontos leírása orvosilag. „[M]intha az ég is idegrohamot kapott volna, úgy visított a szél, úgy rázkódtak a fák, olyan csillapíthatatlan sírógörcsük volt a felhőknek… ne haragudj, hogy úgy beszélek, mintha valami rossz verset mondanék el… de valahogy aznap olyan rettenetesen azonos voltam az egésszel. Szegény anya hiába próbált elvonszolni onnan, akkor azt hiszem, tényleg beteg lehettem, olyan erő volt bennem, hogy nem bírt elmozdítani. Ott kellett neki megvárni velem, amíg elmúlik a vihar…” (239–240)

[8] Ez némiképp emlékeztet Thomas Mann közismert megkülönböztetésére a szőkék és kékszeműek ellenében, híres, Tonio Kröger című novellájában, ahol a címszereplő a külsejében más, egyszersmind mélyen érző, reflektáló, problematizáló típust testesíti meg, míg riválisa, a már nevében is tucatfigura Hans Hansen jóval gondtalanabb, mindenesetre ösztönösebb, önkéntelenebb. Utóbbi „boldogságának” igazi fokmérője az lesz, hogy a szerelmi érzés kettejük közül az elbeszélés terében neki jut csak igazából osztályrészül. Megjegyzendő ebben az összefüggésben, hogy Tamás Eszter is mindössze a csók előszobájáig jut el udvarlójával, Rónay Györggyel, az „ajak lázának” kiteljesedése banális okból marad el a szatirikus vonásokat is hordozó utcai jelenetben: az érettségi előtt álló s nem feltétlenül jó tanulmányi előmenetelű fiú egyik tanárát látja meg hirtelen közeledni, és hízelegve ahhoz szalad, faképnél hagyva (állítólagos) választottját…

[9] A nevezetes zenemű hallgatásának előző két előfordulása is a regény hangsúlyos helyein történt, a motívum a szöveg struktúraképző momentumai közé tartozik.

  
  

Megjelent: 2016-06-30 16:00:00

 

Zsávolya Zoltán (1968)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.