Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Zsávolya Zoltán: Hullámzó történet (Tormay Cécile befogadásának és kitaszításának újabb állomásai)

 

Hullámzó történet

 

Tormay Cécile befogadásának és kitaszításának újabb állomásai

 

 


1

Vajon fennáll-e az a veszély, hogy a Bujdosó könyvére vonatkozó különféle, igen vegyes, gyakran erősen ingadozó értelmezések, a körülötte időnként feltámadó viharok maradandóan, talán „mindörökre” meghatározzák Tormay Cécile (1875-1937) életművének átfogó olvasását? A kérdést retorikusnak minősítjük, illetve legalábbis habozó igennel felelünk rá. S azt is hozzá kell tennünk: az újabb Tormay-olvasatok nem ritkán az irodalomszakmai relevancia területén kívül születnek meg, vagy amennyiben mégis inkább e terrénumhoz tartozóként értékelhetjük azokat, úgy eléggé élnek a politikai-publicisztikai attitűd bizonyos elemeivel. Ám még ilyenként is meglehetősen ritkán s akkor is többnyire kisebb lélegzetű értelmezések formájában születnek meg valóban érdemleges formátumban, ami kezdetben mindazonáltal nem így volt. Noha az író nő munkásságáról már életében és nem sokkal halála után is jelent meg átfogó, nagyigényű értelmezés, elemzés – mindkettő a Horthy-Magyarország komoly irodalmárának munkájaként[1] –, ezt követően csak Kollarits Krisztina közelmúltban kiadott kötete a fogadtatástörténet legközelebbi könyv-szintű állomása.[2] A kötet kiállítását illetően feltétlenül meg kell jegyezni, hogy az Egy bujdosó írónő meglehetősen szorosan emlékeztet a Hankiss János monográfiájából készített új edíció külsődleges vizuális elemeire.[3] Ezenfelül hátsó borítóján kiragadott fejezetcímek találhatóak, amelyek némelyike bombasztikus hangoltságú, ám érdekes módon – mintegy az olvasó várakozásával ellentétben – nem az egykori sikeríró Tormaytól származó idézeteket tartalmazó belső tagolóelemek ilyenek, hanem a monográfus maga képes gyártani efféléket: Az arisztokrata szalonok kedvence; A zsidók szerepe a forradalomban; Forradalmi terror és rettegés; Útban a halhatatlanság felé. Kollarits észrevehetően keresi a feltűnést, ha nem éppen mindjárt a nagyhangúságot… A borítószöveg leírása a szerzőről szólva egyébként előítéletmentességet, csoportelfogultságoktól való távolságtartást sugall, holott a könyvből kiderülnek vonzódásai, egyben feltétlen és eredendő elismerése a vizsgált életmű, sőt: életút iránt. Ami nem feltétlenül baj, csak hozzátartozik az igazsághoz. Célkitűzésének megfogalmazásakor különben úgyis rögtön leszögezi, előrebocsátja a várható pozitív értékelést; „évtizedekig elhallgattatott nagy magyar író korszerű bemutatására vállalkozva” természetes gesztussal tevődnek itt egymás mellé állításelemek, amelyek közül az egyik: irodalomtörténeti tény, a másik: igencsak változó megítélések függvénye. S nemcsak a teljes életművet, de annak szakaszait tekintve is mutatkoznak eltérések a szakirodalmi vélemények szóródásában.

Zsadányi Edit szerint például „Tormay Cécile alkotói pályáját […] alapjaiban ingatta meg a háború, a Tanácsköztársaság és Trianon. Ma csak 1920 előtti írásai látszanak jelentősnek.”[4] E negatív minőségi váltást nagyjából helytálló módon jelző időhatáron azonban véleményünk szerint a Megállt az óra (1924) novelláskötet, illetve annak néhány darabja biztosan túllendül, különösen a címadó írás. Miközben művészi ökonómia szempontjából a harmincas években Az ősi küldött összefoglaló cím alatt megindított regénytrilógia két első darabja (Csallóközi hattyú, 1933; A túlsó parton, 1934) tényleg biztosan nem veszi fel a versenyt, legalábbis külön-külön vizsgálva őket, a még a tízes években publikált regényekkel. Egészében pedig azért nem értékelhető lényegileg a hármas mű, mert nem személyesen fejezte be Tormay, lévén annak utolsó, harmadik kötetét (A fehér barát, 1937) – az író nő vázlatai, tervei alapján ugyan, de mégis – valaki más (nevezetesen Kállay Miklós) készítette el, miután az eredeti munkafolyamatot félbeszakította a halál. Alapjában véve bízvást el lehet fogadni tehát Zsadányi megállapítását, miszerint 1918-19 után Tormay Cécile „alkotói pályájában törés és hanyatlás, közéleti pályájában emelkedés következett be”,[5] amely ellentétes tendenciák esetében igencsak kínálkozik az értelmező számára a fordított arányosság képzete: eszerint amennyivel növekszik a társadalmi súly, annyival csökken(ne) az esztétikai jelentőség. Csakhogy az előbbi dolog, a szépírói visszaesés, nem annyira annak tudható be, mintha az ennek korszakát nyitó mű, a „propagandaszöveg” gyanánt ható, „a keresztény középosztálybeli antiszemita gondolkodás dokumentumának”[6] benyomását keltő Bujdosó könyv (1920-21) esetleg retorikailag alapjaiban elhibázott vagy, mondjuk, stiláris vétségeket tartalmazó részeket is hordozó munka lenne. Míg az utóbbi dolog, a közszereplői-politikusi aktivitás látványos erősödése, igenis szoros összefüggésbe hozható a Bujdosó könyvnek már a puszta megszületésével, e munka egyáltaláni „megálmodásával”, ambicionálásával is, nem beszélve még akkor sikerültségéről és sikeréről, korabeli közismertségéről és széles körű hatásáról. Nyelvi konstrukciójának szuggesztivitása, magával ragadósága még csak annál döbbenetesebbnek mutatja a benne foglalt veszélyes nézetet, folyvást hangoztatott vádat, miszerint „a nemzet tragédiáiért, a proletárdiktatúráért, a kommunista terrorért, a tömeges kivégzésekért »a zsidók« a felelősek”,[7] amúgy társadalmi csoportként, egyetemlegesen. Különösen azért, mert ez az általánosításában túlzó vád nagy koncentrációban, kisarkítva jelenik meg a lapjain. Ám ez formálisan nézve még mindig nem lenne művészi „hanyatlás” vagy annak a kezdete, mindent egybevéve. Nem, szépírói munkásságának húszas évekbeli visszaesését Tormay Cécile számára mindenekelőtt a szerkesztői és társadalmi-kulturális szervezőmunkának tevékenységében való eluralkodása okozza, a harmincas évtizedben pedig nem utolsó sorban a külső elismerések megszaporodásából is következő „nagysági” (nagyság-érzési, nagyzási?) alkotógörcs, amelynek diktátuma szerint feltétlenül regényt kell készíteni, s még ezen a törekvésen belül is: mindenképp óriásira méretezett epikai művet, nagyregényt. Sőt, egyenesen trilógiát szükséges alkotni, különben nem ember az – író. S akár megvannak hozzá a belső, tehetségi és külső, idő-gazdálkodási, energikussági feltételek, akár hiányoznak; ezek lehetőségét igazából nem mérlegelve, ellenőrizve már. –

A késő(bb)i történeti-poétikai vizsgálódásnak feltétlenül kötelessége azonban az egész életmű (élettevékenység + írói teljesítménykorpusz) mindenekelőtt „olvasatilag” végrehajtott ellenőrzése! És a szakirodalom tanúsága szerint pro és contra egyaránt a Bujdosó könyv látszik a fókuszát, kiindulópontját, tulajdonképpeni fokmérőjét képezni Tormay Cécile minden más, illetve össze művészeti-szellemi teljesítményének… Sajnos, fokozottan igaz ez azokra a megközelítésekre, amelyek az alkotó gyakorlati tevékenységét, kultúráját, társadalmi és nemi hovatartozását firtatják jobban, és ezek iránt érdeklődnek eleve inkább, mintsem (valójában) műveiben igyekeznének elmélyülni munkásságának értelmezése címén. Következésképpen az utókor vonatkozó érdemi mérlegelésének legelőször is azt kell megvizsgálnia, mennyire (és részben persze eleve azt: miért) sugárzik ki a Bujdosó könyv szövege és a mű megalkotásának ténye (nem feltétlenül retorikai-stiláris megalkotottságának jellege!) az író nő egész munkásságára, életművének, alakjának, irodalomtörténeti ikonjának (arcélének, profiljának) megítélésére? Akad ugyanis, aki 1920 előtti munkásságát sem ismeri el jelentősnek, és nem vesz tudomást tízes évekbeli sikeríró voltáról Tormay Cécile-nek.

Kádár Judit pamfletszerű támadásában[8] vagy bizonyítatlanul homályos, általános utalással kívánja száműzni a szerzőt az értékes irodalom területéről (mondván: Hankiss János korabeli monográfiái „írói gyengeségeit elkendőzik”),[9] vagy – mintegy megfeledkezve saját korábbi leminősítő véleményéről – dolgozata későbbi szakaszában „stilisztikai szempontból jól megírt, világos szerkezetű”, ámde, és bizony ez az értékelő szerző igazi baja, „szenvedéllyel teli eszméit tekintve nyíltan, a legegyszerűbb olvasó számára is nyilvánvalóan szociáldemokrácia-, szocializmus- és kommunizmusellenes, antiliberális, royalista, nacionalista és irredenta (burkoltan, jóval kevésbé felismerhetően feudális, antikapitalista, progresszióellenes és militarista) műnek” minősíti a Bujdosó könyvet.[10] S ugyan még mi nem ez a két kötet?! Az olvasót botladoztató zsúfoltságnak ez a negatív stílusbravúrja a mostani előtti politikai korszak leckefelmondásaira emlékeztet. Nem beszélve most arról, hogy a felsorolt, feltételezett anti-beállítódások némelyike ellentétben állna egymással, ha (mind) igaz lenne, és például olyan apróságról, hogy királyhűséggel aligha vádolható a Magyar Királyságot kormányzói rendszerként működtető Horthy-éra „megalapozó mítoszaként”[11] felfogható munka szerzője, az értekezőnek legalapvetőbb hibája Tormay Cécile dzsentri származásúként való beállítása, miközben az írónő az eredetileg német ajkú pest-budai nagypolgárság társadalmi rétegének szülötte. Ezért nem ül a már Mikszáth-tal kapcsolatban sem helytálló, mégis hibás irodalomtörténeti következtetéssel tőle eredeztetett önreflexív dzsentri-bírálat szempontja az író nővel kapcsolatban. Illetve annak megsemmisítő jellemzésként elgondolt tálalása, amely az ominózus zsidóellenességet szinte a legrégebbi időkből eredő vonulatként jellemzi Tormaynál (is), mintegy a történelmi ásatagság gúnyrajzát felmutatva róla, miközben persze annak századfordulós nyugat-európai áramlataival összekapcsolni igyekezve azt: „[A Bujdosó könyv] vezérfonala – írja nem kevés önkényességgel Kádár Judit – a középkori antijudaizmusnak és a modern antiszemitizmus összeesküvés-elméletének a tizenkilencedik század végétől főként Franciaországban és Németországban viruló ötvözete, melynek Magyarországon az 1880-as évektől Istóczy Győző és antiszemita pártja készítette elő a talajt. Tormay Cécile meggyőződése szerint a zsidó szabadkőművesség, a feministák és a zsidó kézben lévő baloldali, liberális sajtó esküdtek össze az ország tönkretételére. A keresztény világ ellen forralt ősi bosszúval magyarázta Magyarország részvételét is a háborúban. Úgy vélte, a legnagyobb áldozatot a középosztályok hozták, s »Magyarország nem akarta a háborút«. (I. 44.)”[12] Bár valamennyit foglalkozik azért a Bujdosó könyvvel mint szöveggel (különben Tormay művei közül kizárólag csak ezzel) a műfajmeghatározás teoretikuma, s még többet az értelmező, nézet-rekonstruáló szövegelemzés szintjén is, Kádár tárgyalásmódja dolgozatának közepétől mindinkább a külsődleges, intézményi-szervezeti tevékenység, a politikai aktivitás jelenségeire fókuszál Tormay Cécile-nél. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségéről, amely (hivatalosan) 1919 elején megalakult konzervatív beállítottságú nőszevezetnek az író nő egyik alapítója volt, később pedig elnöke (majd „örökös elnöke”) lett, nagy bölcsen azt állapítja meg: „A MANSz nyíltan irredenta nézetei összhangban voltak a hivatalos irányvonallal, ám Tormay az antiszemitizmus propagálásával akkor sem hagyott fel, amikor a nemzetközi nyomás a magyarországi politikára e tekintetben a húszas években mérséklőleg hatott.”[13] Ha mármost a visszataszító karrieristának beállított Tormay jutalmat várt a Horthy-rezsimtől, nem kellett volna-e időlegesen legalább azért visszafognia annyira lobogó „antiszemitizmusát”, mert a cél-rendszer is ezt tette momentán?! Egyébként az „irredenta” szitokszó megint a Kádár-korszak történetírásának terminusát, még inkább azzal kapcsolatos elmarasztaló ítéletét idézi. Mármost a területi igényeket nemzetiségi összetartozás vagy történeti jogosultság címén érvényesíteni kívánó nacionalista, olykor soviniszta mozgalmak mintegy természetesen, ’történelmi szükségszerűségként’ feltámadó politikai ösztön érvényesülését jelentették a trianoni Magyarországon. Mit is tehát, közelebbről? Ameddig reálpolitikai szándék és egészséges(ebb) etnikai öntudat mozgathatta, úgy nacionalizmusról beszélhetünk ilyen esetben, míg politikai kalandorságba, kétességbe torkolló kétségbeesett ámokfutást észlelve: sovinizmusról – amennyiben romló nemzetközi feltételek között sem adatott fel és igencsak kellemetlen nemzetközi „támogató” által elégíttetett ki (részlegesen, a bécsi döntések révén) a revíziós törekvés. De hát hogyan is adathatott volna fel alapvetően? Hiszen mégoly szörnyű feltételek között sem lehet kifejezetten cél, hogy a magyar ajkú lakosság millióit odadobjuk a szomszéd nacionalizmusok módszeres, könyörtelen asszimilációs politikájának…! Márpedig a két világháború közötti magyar „irredentizmust” bíráló nézetek igen gyakran úgy tűnnek fel (implicite?), mint amelyek az ilyenféle célkitűzés kifejeződései.[14]

Kádár Judit attól is meg van sértődve, hogy Mályusz Elemér igazán mértéktartó írását, A vörös emigrációt 1931-ben közölte a Tormay által szerkesztett Napkelet. Mintha nem lenne igaz sem a „vörösség” ténye, sem az ezen színjelkép égisze alatt tevékenykedő embercsoport emigrációba vonulása 1919 augusztusától! S nem felelne meg az igazságnak az sem, hogy a szovjet típusú diktatúra terrorját az ismert összetételű Forradalmi Kormányzótanács jegyezte. Talán ez a puszta ténymegállapítás rögtön antiszemitizmus már?! Kádár Judit ezt sugallja. S miközben a fasiszta jelzőt ragasztja a MANSz-ra, ő maga árul el saját magáról spártaian fasisztoid logikát azzal, ahogyan a szervezetnek a női egyenjogúságot állítólag „kettős mércével” érvényesíteni szándékozó, felfogása szerint álságos politikáját igyekszik, kalandor értelmezés révén, rekonstruálni. Mint állítja, Tormay Cécile „az elszegényedő középosztály nőtagjainak védelmében 1923-ban kiállt amellett, hogy az összes egyetemet korlátozás nélkül nyissák meg a női hallgatók előtt. A »vigyük vissza az elfeledett szövőszéket a magyar házakba« mozgalom viszont azt a célt szolgálta, hogy vidéken tartva az alacsonyabb származású és iskolázottságú nőket, megakadályozzák a feudális szerkezetet bomlasztó ideológiák terjedését, s biztosítsák az irredenta célok eléréséhez szükséges születésszámot”.[15] A történelmi fasizmus tárgyalásáig eljutva azután – amellyel kapcsolatban Juan J. Linz megannyi anti-ideológiából összetákolt, egyetlen, hatalmas nagy antiság képét felvillantó definíciójára támaszkodik Kádár – végképp méltánytalanná válik beállítása, kontextualizálása. Mindössze arról feledkezik el, hogy a fascus „itáliai forradalma” csak a nevet adta, történetileg és a történet-írás azonosító gesztusában, a népirtásig süllyedő Hitler-pribékek „Harmadik Birodalom” néven kiépített rém-államának, de vajmi kevés ténylegesen összevágó elemet hordozott azzal. Az egykorú Magyarországéra emlékeztető háború utáni olasz válság korporatívan összerántó hatású társadalmi mozgalma, miközben otthon rendezte a szétzilált viszonyokat, az erőkoncentráció déliesen kedélyes, komolytalan operett-háborúskodásához vezetett csak (még a koloniális szinten álló Abesszíniát is képtelenek voltak önerőből elfoglalni!), és Mussolini, a „szövetséges diktátor” 1944-ben végül is a nácik előli menekülés közben vesztette életét… Következésképpen az „olasz kapcsolat”, bármennyire is „horgolták a csipketerítőt a MANSZ szervezetei az írónő ötletét megvalósítva Mussolini lányának férjhezmenetele alkalmából”,[16] korántsem olyan kompromittáló – különösen az állami szinten emblematikus magyar-olasz kapcsolatkiépítés fényében (amely hazánknak mindenekelőtt a poszttrianoni elszigeteltségből való diplomáciai kiszabadulást jelentette) –, mint azt a cikk szerzője valószínűleg hiszi és elfogadtatni óhajtja.

Mindezek alapján Kádár Judit olyan irodalom- vagy inkább csak kultúratörténészi denunciánsnak látszik, aki a kelleténél kevesebbet foglalkozik az/egy író(nő) szövegeivel, és a kelleténél többet annak társadalmi szerepével, magánéletével. Így aligha csodálkozhatunk azon, hogy végülis oda konkludál, ami dolgozatának címével nagyon is összevág…: „A Bujdosó könyvért, a MANSz ötletéért és az ötlet kivitelezéséért Tormay Cécile elnyerte méltó jutalmát [kiemelés – Zs. Z.]: köreikbe fogadták és piedesztálra emelték [„az új uralkodó osztályok”]. Testvérei is jól jártak. Nő létére, 1923-ban a vallás- és közoktatásügyi miniszter, gróf Klebelsberg Kunó megajándékozta a Napkelet főszerkesztői tisztével. A Bujdosó könyvet és korábbi műveit idegen nyelvekre fordíttatták, saját maga által építeni kezdett kultuszát tovább építették. Marie Curie halála után, 1935-ben Magyarország őt delegálta a Nemzetek Szövetsége szellemi együttműködéssel foglalkozó bizottságába, majd 1937-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték (O’Neill kapta). Horthy Miklós Corvin-lánccal és a katonai érdeméremnek számító Signum Laudis díszjelvénnyel tüntette ki.”[17] Kádár Judit irónia-gyakorlása közben elfelejti, hogy Tormay már 1920 előtt (nemzetközileg) ismert és elismert, igen komoly magyar (nyelvű) alkotónak számított, akinek művei megjelentek a nagyobb európai nyelveken, és aki otthonosan mozgott Európa vezető irodalmi köreiben. Amennyiben politikai célokat is szolgáló memoárt jelentetett meg, úgy az nem a kicsinyes kegykeresés igyekezete volt részéről a hatalom szolgálatában, hanem egy jelentős személyiség érdemleges gesztusa valamely konkrét politikai erő felé. Ebből következően mindaz az elismerés, amelyet élete szűk utolsó két évtizedében megkapott, igencsak jogosnak tűnhetett fel az államnak is, de az írónőnek magának is, amennyiben a közismert (és bízvást érvényesnek tartható) recepcióesztétikai dogmát akárcsak minimálisan is figyelembe vesszük, mint ami a(z egykori) kortárs fogadtatás jelentőségét illeti egy írói életmű egész befogadástörténetének vonatkozásában. Ráadásul a karrierizmus-gyanú érvényességét tovább csökkenti az a mindenkori irodalmi életből leszűrhető reális tapasztalat, hogy a szerkesztői tevékenység aktuálisan, rövid távon inkább hátrányára van az egyéni alkotói munkának, mint előnyére. Persze, „a kortárs Németh László úgy írja le Tormay Cécile-t, mint akinek az »egyéni érvényesülésének háttérbe szorítása kész küldetés tudata« és az »áldozatkész nemesség pátosza« a sajátja.”[18] Az a Tóth-Barbalics Veronika ássa elő ezt, akinek számára „leegyszerűsítésnek tűnik Tormay műveinek (és különösen a MANSz-nak) egyetlen vonulatát (az antiszemitizmust) kiemelni és […] jutalom okaként felhozni, hiszen az antiszemitizmus az amúgy is bizonytalan tartalmú elllenforradalmi keresztény-nemzeti ideológiának csak egyik és igen képlékeny eleme volt.”[19] A tekintélyes történelemkutató, egyszersmind jobboldali elfogultsággal aligha vádolható Ormos Mária véleménye ugyanez.[20] Amúgy pedig „kérdéses, hogy ajándéknak lehet-e tekinteni a Napkelet szerkesztésének megbízatását. Mi járhatott ugyanis a szerkesztés feladatával? Mindenek előtt sok munka, és így Tormaynak még kevesebb ideje jutott a szépirodalmi tevékenységre. Járhatott vele ismertség, népszerűség is. Azonban ezzel már Tormay addig is rendelkezett. A folyóiratot egyébként sem használta fel erre a célra, hiszen Németh László visszaemlékezése szerint: »Amíg folyóiratát figyelemmel kísértem, egyetlen sort sem találtam benne, mely őt mint írót magasztalta volna, pedig a munkatársak közt akadt volna rá vállalkozó«.[21] „Különben sem volt a folyóirat sikere és az azzal járó népszerűség előre »borítékolható«. Valószínűleg Tormay Cécile számot vetett a megbízás elfogadásával járó nehézségekkel és veszélyekkel, ezért habozott elfogadni a szerkesztői tisztséget.”[22] De „még ha Tormay kezdeti vonakodása csupán látszat volt is netán, vagyis ha az esetleges későbbi kudarc miatti felelősség elhárítása érdekében kérette volna is csak magát, a felkérést – reakciója alapján – ő maga nem tekintette »ajándéknak« vagy »jutalomnak«, sokkal inkább (némileg terhes) kötelezettségnek. […] az is megállapítható, hogy anyagi téren sem járt a megbízatás Tormay számára gyarapodással, ugyanis a Napkelet indulásakor Tormay visszautasította a szerkesztői tiszt betöltéséért Klebelsberg által felajánlott honoráriumot.”[23]

Azonban ennél lényegesebbet is visszautasított, illetőleg lemondott róla. Jóformán az alkotásról magáról is – a hazáért (?): „Tormay Cécile már pályája kezdetén felfedezi a magyarság történelmi, földrajzi és lélektani összefüggését – állítja Jobbágy Éva, majd tréfás színben játszóként is értékelhető fejtegetését a következőképpen folytatja a MANSz-szal kapcsolatban: „Föltalálja, miként lehetne megmenteni a magyar nemzetet: a nők összefogásával. Ha kell, föláldozza érte írói pályáját is. [kiemelés – Zs. Z.] A civilszerveződés egyre jobban működik. Kun Béla és Szamuely őrjöngése közben, a szétszaggatott ország minden sarkában az összetartozás hite menti, ami menthető.”[24] Eszerint aligha csoda hát, ha az író nő végső soron nem mondhat nemet, amikor a séfredaktorság iszonyú önmegtagadását követeli tőle országa…: „1923-ban Tormay Cécile-től újabb áldozatot vár a Trianon elleni harc. Klebelsberg Kunó kéri fel az írónőt, hogy szerkessze a Napkelet folyóiratot. […] a magyar szellemi élet nagyjai bábáskodnak a lap születésénél.”[25] S a végelemzés elsöprő, fellmúlhatatlanul érdemdús személyiséget mutat fel: „Nem túlzás, ha azt mondjuk, Tormay Cécile olyan zseni volt, aki életét, sőt életművét adta a Hazáért, a Trianon elleni harcban.”[26] Nos, a történelem tényleg az élet tanítómestere lehet, az egykori „keresztény kurzustól” emígy érkezik a message: Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint aki életművét adja barátaiért. Csak lehetőleg díszkötéses életműsorozat keretében tegye! Ilyen formátumban mindenesetre nem csoda, hogyha valaki – legalábbis Jobbágy Éva szerint – „páratlan kincset hagy hátra. A Bujdosó könyv önmagában is az. Kötelező olvasnia minden magyarnak, és mindenkinek, aki ismerni akarja a kommunizmus ráksejtjeinek természetét.” [27] Naná, sejtbiológia! S leomlanak a szellemtudomány természetkutatás iránti kisebbségi érzésének utolsó tartóoszlopai is a kultúra-vizsgálatban, amidőn Furkó úr jelentkezik a baljós emlékezetú ukrajnai atomerőmű-robbanásra kalibrált képével: a magyar társadalom „létéhez képest a huszadik század elején csernobili méretű váratlan, de (a lenn izzásba hozott grafitrudak beindult reakcióját tekintve) elkerülhetetlen katasztrófákon ment át. A kor jelentős tanúja és megörökítője volt Tormay Cécile, akinek életművét igyekeztek a felejtés betonnál is erősebb szarkofágjába zárni, talán azért, hogy tanulsága meg ne rendítsen egy hamis, félredobott tapasztalatokra, valódi helyett virtuális létezésre kényszerített látszatvilágot.”[28] Hát, igen: alapjában Hollywood imádata a hibás mindenért, meg általában az a fránya Posztmodern! Az a gyalázatos, középpont nélküli önkívület. De ennek belát(tat)ásával még nem éri be, Furkó úr meginti a magyar irodalomtörténet is, hogy jobban foglalkozzék a magyar írónők teljesítményével, mert azt elhanyagolja. És akkor mi lenne? – Évszázados panasz már ez az állítólagos (amúgy eleve lehetetlen) utólagos recepcióesztétikai igazságszolgáltatás, rehabilitáció. „Tormay Cécile élete és munkássága elsőrendű fontosságú a magyar társadalom megismerése és egészséges fejlődése szempontjából. Ideje lenne jelentőségének megfelelő helyre tenni, de még inkább olvasni kellene!”[29] Valóban, olvasni kellene, csak nem mindenkinek. Vagy ha már mindenkinek, akkor egy kicsikét többet az életműből, mint a Bujdosó könyv. Mert vajon úgy gondolja-e, Furkó úr, hogy az Emberek a kövek között vagy A régi ház című regény is „elsőrendű” társadalmunk „egészséges fejlődése szempontjából”? Tud egyáltalán ezekről, vagy valójában csak a Bujdosó könyvre alapoz, és azt azonosítja az egész életművel?! Pedig a Bujdosó könyv maga sem éppen záloga egészséges társadalmi önismeretünknek.

Meglátásunk szerint mégis jobb lett volna talán, ha Tormay Cécile nem írja meg a Bujdosó könyvet. S a benne hangoztatott kollektív felelősségtulajdonítás hibájának és önmagában jóvátehetetlen vétségének elkerülése mellett még azért is jobb lett volna ez, mert most előállhat például olyan/az a helyzet, hogy egy Kádár Judit ezt és csak ezt a könyvét olvassa. Nem azt mondjuk, hogy az írónő más műveinek olvasása biztosan termékenyebb interpretációs eredményekhez vezetné a kultúratörténészt, mint az eddigi, viszont feltétlenül üdvös volna, ha éppen ezt a munkát (örökre) félretenné, nem pedig – a recepciótörténet törvényének fittyet hányni akarva és éppen saját értelmezői célkitűzésével ellentétes hatást elérve (amennyiben publicisztikai tevékenységével minden gyűlölködés mellett is kiemeli tulajdonképpen az annak nem biztos, hogy káros felejtésből) – végképp eltörölni szándékozna.

 

2

Tormay Cécile (életműve) történeti-poétikai beágyazottságának kérdését a hullámzó recepciótörténeten belül eléggé megvilágíthatja a tény, miszerint Kollarits Krisztinának az író nőről szóló könyve[30] – saját módszertani ígérvénye szerint – úgy igyekszik megjeleníteni az „ábrázolt [irodalomtörténeti – Zs. Z.] korszakot és szereplőket”, hogy bemutatásában hasznosítani tudja „a jobb- és baloldali visszaemlékezők és történészek írásai, a korszak szépirodalmi feldolgozásai mellett a szövegkritika és műfajelmélet eszközeit is”.[31] Külön kérdésfeltevés tárgya lehet(ne), hogy ebből mi és mennyire valósul meg az értekezés lapjain. A strukturalista és szemiotikai elméleti iskoláknak a XX. század utolsó évtizedeiben megfigyelhető térhódítását, eluralkodását, majd elhalványulását követően a teoretikus diskurzustéren a feminizmus mind nemzetközi, mind pedig hazai viszonylatban végrehajtott már ugyan egyfajta kultúratudományi fordulatot, azaz erőteljesen visszatérült a ’referencialitás’, a műveket érintő valóságvonatkozások elsődlegességét valló befogadói állásponthoz; ennek jegyében eleve el kell fogadnunk a könyv alapvető eljárását, ámbár az nélkülözi az igazán feminista nézőpontot. Ugyanakkor, ha a kulturális összefüggésbe helyezés gesztusa már-már a „történettudomány” konzisztenciáját kezdi itt felvenni a vizsgálódás egészét, legalábbis az értekezés széles szövegtartományait illetően, úgy szükséges megjegyezni: éppen a történetiség szempontja sérül akkor, amikor bizonyos értelmezési szálak elkötése a Tormay-œuvre aktuálpolitikai („aktuálkulturális”) kiaknázásához, vagy azzal, azokkal kompatibilis interpretációs pozicionáltság felé egyengeti az utat. Egy másik, mindenképpen jelezni való gond: a történészi karakterű munkavégzés feladatkijelöléséből következően, tehát eleve nem lehet valóságosan történészi (megjegyzendő: különben szerencsére!) feladatvégzés, ami egy (végső soron mégiscsak) másik (tehát nem saját) diszciplína önkéntelen-reflektálatlan alkalmazása miatt annak a másik tudományterületnek az oldaláról tűnik fel, nyilván, hiányosságként… Mindenképpen fontos teljesítménye azonban Kollaritsnak a korabeli, egykorú memoárok, cikkek bőséges, érdemleges mérlegelésre alkalmat adó mértékben megvalósított idézése, tényszerűen és eljárásilag egyaránt pozitív dolog azok így végrehajtott prezentálása. Hiszen a történetiség kellő részletességű, alaposságú ismerete mindjárt az egyik – és bizony nem a leglényegtelenebb, ha persze nem is mindjárt a leglényegesebb – része az olvasásnak, az ’olvasat’ kialakításának, a megkezdődő interpretálásnak egy adott szerzői életmű és annak szövegi vagy tényszerű kontextusa viszonylatában. Legfeljebb a feszesebb anyag-felvonultatást kérhetjük számon a szerzőn, amennyiben itt-ott mintha önállósulna az efféle háttérközlés, mintegy elfeledtetve az olvasóval, hogy voltaképpen mit, milyen témáról szóló kiadványt is forgat…

Természetesen ennél fontosabb „probléma” is felmerül azonban abban az összefüggésében, amelyhez a könyv kapcsolódik. A legsúlyosabb kérdést, vagy: sejtelmet ebben nyilvánvalóan a két világháború közötti (egyetemi) tudományosság értelmezési vállalkozása(i) és a Kollarits feldolgozása között eltelt hetven-nyolcvan év vetheti fel. Közbül pedig ott terpeszkedik az 1950 és 1990 közötti irodalompolitikai hivatalosság Tormayt elutasító, elhallgató, sőt, az irodalomtörténetből egyenesen kiiktatni, kiirtani szándékozó diktátuma, s a rendszerváltozás után immár a piaci kiszolgáltatottság jellegével bíró kulturális magára hagyás / magára hagyatottság körülményei között meginduló életmű-kiadás(ok) gyakran szeszélyes véletleneinek tanulságai. De ennek tudomásulvétele, valóságos tudatosítása mellett legalább ennyire fontos azt megvizsgálni, vajon mennyiben tekinthető ez a Tormay-könyv a női alkotó (művészi) életművéről készített újabb monográfiának? Nos, az általa említett, „mozgatott” momentumok körének tágasságát tekintve alighanem feltétlenül, míg ellenben azok feldolgozási arányai és a helyenként hozzájuk kapcsolódó módszertani eljárások szempontjából már jóval kevésbé, talán lényegében: nem. Mindamellett az életrajzi és az œuvre-öt, az alkotó évtizedek alatt létrehozott munkásságát főként gyakorlati tevékenységként értő élet-munkálkodási áttekintés természetesen mégiscsak eléggé felfogható éppenséggel monográfia gyanánt, legfeljebb a szövegekben manifesztáldó írói életmű speciális monográfiájaként nem, vagy elsődlegesen nem akként. Annak ellenére sem, hogy Tormay egyetlen főbb és/vagy terjedelmesebb műve sem marad benne említetlenül, legalább valamelyes, minimum érdemleges utalást jelentő értékelés nélkül, sőt, még a pályakezdő novellisztika is bevonódik valamelyest a vizsgálódásba. Más kérdés, hogy ez az arányokat és az egyes műfajok fajsúlyosságát illetően mennyire ’kielégítő’. Meglátásunk szerint külön vizsgálatot érdemelne ugyanis, hogy a pályakezdéstől az alkotói tevékenységfolyamat lezárulásáig egyaránt töretlenül jelenlévő elbeszélések mennyire hangsúlyosak szellemileg, esztétikailag Tormay Cécile-nél? S hogy vajon a kisprózai korpusz nem tartozik-e az írónő legjelentősebb teljesítményei közé az egész életmű vonatkozásában? Netán nem egyenesen (a) novellák alkotják-e az œuvre poétikai csúcspontját, egyes ilyen szövegek annak legökonomikusabb darabjait?

Mindamellett nem egy, ha nem is éppen életrajzi, de erőteljesen ’tevékenységi’ monográfiától várjuk, hogy szakítson a regényműfaj primátusával kapcsolatos (hallgatólagos) poétikai sztereotipiával. A Tormay-életmű egyetemes tárgyalásának keretei között végrehajtott értelmezői tájékozódás esetleges ’aránytévesztései’ mindenképp szubjektíven megítélhetők, értékelhetőek csak; talán egyedül az igazán zavaró, hogy a feldolgozott szerzőnő magyarul (először) 1909-ben publikált, Emberek a kövek között című regénye éppen csak érintésre kerül az értekezésben.[32] Az viszont már a bevallott, sőt szándékszerűen feltárt koncepció ellenére legalább bizonyos fokú felépítésbeli, arányosítási gondot jelent, hogy a kötet öt számozott egysége, nagyobb fejezete közül három is a Bujdosó könyvvel foglalkozik elsődlegesen; közülük kettő, sorrendben a III. és a IV. külön-külön annak 1920-ban és 1921-ben kiadott első és második kötetével; míg a II. a kiépülő „ellenforradalmi rendszer” „megalapozó mítoszaként” tárgyalja azt elsődlegesen – nem egészen mellesleg Jan Assmann a kulturális emlékezet működésére vonatkozó elméletének kulcsfogalmára építve.[33] Persze, Kollarits Krisztina voltaképpen nem is ígér mást, mint egy ilyen összpontosítású és súlypontozású gondolatmenet megalkotását, következetes végigvitelét: „Könyvemben nem vállalkozom Tormay Cécile teljes írói pályaképének megrajzolására – jegyzi meg a bevezetőben –, érdeklődésem középpontjában az életútján és gondolkodásában bekövetkezett 180 fokos fordulat és az ezt szépirodalmi formában megjelenítő Bujdosó könyv áll.”[34] Az ilyen irányú hirtelen fordulat koncepciója azonban nem feltétlenül állja meg a helyét. Tormay ugyanis már korábban is ellenszenvezett és kulturális idegenséget táplált más nemzetek, nemzetiségek, etnikumok iránt, amire éppen a Kollarits Krisztina által meglehetősen elhanyagolt Emberek a kövek között című regény szolgáltatja a legeklatánsabb példát. S legkésőbb a Viaszfigurák című elbeszéléskötetében (1918) megnőtt már a szerző érzékenysége a szűkebb értelemben vett „történeti narratívák“ iránt. Kollarits az írónő indulását a „kozmopolitizmus“ jegyében jellemzi, ami nem szerencsés; annyi erővel például az idegen nyelvekben-kultúrákban emblematikusan jártas, ám (?) vajdasági származású, sőt, később a Pardon-rovatot szerkesztő-író Kosztolányi Dezső is az volt, ami már önmagában jelzi: nem kis félreértések táptalaja lehet a „magyar“/„kozmopolita“ szembeállítás.

Visszatérve az újabb ’monográfia’ szerkezeti felépítéséhez: Hiába utal annak címe arra, hogy elsősorban mint a Bujdosó könyv szerzőjeként tárgyaltatik benne Tormay Cécile, és összes művei közül is éppen ez a kétkötetes munka kerül elsősorban elemzési terítékre, mégis aránytévesztést jelez valamiképpen, ha az író nő által megalkotott összes szöveg közül az 1921-21-es mű abszolút, sőt, túltengő interpretációs tárgyalásban részesül, míg az összes többi inkább csak jelzésszerűen kerül említésre. A helyenként és hosszú passzusokon át (a már említett) történeti tárgyalásmódba átbillenő III. és IV. könyv-egység ideológiakritikai és a korszakra (1918/19-re s a húszas évek elejére) vonatkozó történelmi ellbeszéléseket (ún. „históriai narratívákat”) felidéző, rekonstruáló részein túli fejezetek, fejezet-részletek is inkább külsődleges: hol életrajzi és a családot, az ősöket érintő (I. fejezet), hol pedig a közéleti szereplő és szerkesztő magánéletére vonatkozó érvényességgel bíró (V. fejezet) fejtegetéseket tartalmaznak főleg. S miközben azt feltétlenül el kell ismerni: családtörténet és életrajz-bemutatás szintjén biztosan úttörő, hiánypótló modern munka a Kollarits Krisztináé, meglehetős gondot jelent, hogy bár a Bujdosó könyvet, ezt a szépirodalmi kvalitásokat sem nélkülöző, egyébként utólag szerkesztett szövegű, visszatekintő alapállásból átírt naplót vagy végeredményben: memoárt ugyan a műfaj és a „lehetséges olvasási stratégiák kérdése” szempontjából is érdemlegesen igyekszik megközelíteni, feltárni Kollarits Krisztina, ám nem számol azzal a veszéllyel, hogy nem azt a művét tárgyalja behatóan, részletesen és főleg igen hosszan Tormaynak, amely a szerző, egy elsősorban mégiscsak a fikcionális nagyepika letéteményeseként, vagyis regényíró gyanánt fellépő és érvényesülő (érvényesülni kívánó) alkotó teljesítményei közül biztosan a legnagyobb esztétikai figyelemre tarthat számot. Vagy ha nem elsősorban a regényíró és novellista Tormay Cécile érdekli, akkor miért nem jelzi külön, tételesen, hangsúlyosan a ’monográfia’ szerzője, hogy a széppróza egyéb területeinek feltárására, értékelésére tör az életművön belül? Lévén az „írónő” kifejezés szerepeltetése a címben eredendően a fikciós prózaepika mérlegelését implikálná az összteljesítményen belül. Amennyiben pedig nem ez történik, úgy szinte elkerülhetetlen az olvasói várakozás legalább részleges csalódása, s óhatatlanul beszélhetünk valamennyire félrevezet(őd)ésről is. Hiszen előfordulhat: Tormay Cécilnek éppen Bujdosó könyve, ez az olvasóiból vegyes, de irányultságuktól függetlenül gyakran s nyugtalanítóan eléggé heves érzelmeket kiváltó kötete bizonyul (önmaga szövegi konzisztenciájában) az írónő valamennyi műve közül a leginkább, mert esetleg legkövetkezetesebben megkomponáltnak, a legköltőibbnek, legirodalmibbnak, legművészibbnek, esztétikailag, mi több irodalomtörténetileg a legmaradandóbbnak. Egyik, ugyan szépirodalmi alkotása, amely azonban nagy valószínűséggel: nem regény. Jóllehet az általában vett nem-lírai, nem-drámai szépirodalom (pontosító érvényű idegen szóval: belletrisztika) még akkor is jóval bővebb kategória, mint pusztán a fikciós epika, ha az előbbin általánosságban is mindenekelőtt elbeszélő (jellegű) prózát értünk,[35] azért mégiscsak úgy alakul valahogyan Európában az Újkortól kezdve, hogy a legkomolyabb írói tekintélyre a regényalkotók jutnak. Következésképpen Tormay Cécile esetleges írói jelentősége is fikcionált nagyepikai műveinek beható, elmélyült analízisével bizonyítható a leginkább, amennyiben (ezen az úton – a műértelmezés módszereivel) egyáltalában bizonyítható és legalább valamennyire bebizonyosodottnak is érezhető érdemleges, komoly műelemző dolgozatoknak az esetleg szintén meggyőzően ható egyéni olvasatokhoz történő adekvát hozzárendel(őd)ése révén. Semmiképpen nem lehet, nem is szabad viszont az ilyen irányú mérlegelést főként az ominózus feljegyzéskötet felismerni vélt poétikai értékeire alapozni. Márpedig a kollaritsi értekezésben a regényeknek az emlékiratéhoz képesti alulszerepeltetése éppen az európai újkor leginkább kanonizáló műfaját fosztja meg attól, hogy netán koronatanú lehessen a szóba kerülő életmű érdemlegesen lefolytatható mérlegelésénél.

Ez pedig irodalomszakmai értelemben visszalépés nemcsak ahhoz képest, amennyi a könyv kiindulási alapjául szolgáló PhD-értekezés globális, lehetőleg az egész Tormay-életmű minden fontosabb momentumára és aspektusára rátekintő tendenciájáról tudható, de azoknak a tanulmányoknak az ambíciójához, igényességéhez képest is, amelyeket Kollarits Krisztina a 2009-es nőkötet lapjain adott közre, úgy a regényelemzés területén az itteninél érdemlegesebben működve egyrészt,[36] mint ahogyan másrészt a mostanára a témára vonatkozó tájékozódásában szinte egyeduralkodóvá váló politika- és társadalomtörténeti összefüggéskeresést még cizelláltabban és árnyaltabban végezve.[37] Hogy mást hirtelenjében ne említsünk: Tormay 1920-21-es művének címéből a jelzőt idézőjelben alkalmazni az írónő szellemi-kulturális értékelésének anomáliáira egészen mást jelent, mint azt frontálisan vonatkoztatni az alkotóra, ráadásul az alkotó nő nevét változatlanul odaírva a kényes szókapcsolat mögé. Hiszen a teljes szerzői név irodalomtörténeti könyvcímben szerepeltetve a szerzői-életműelemzési monográfia körvonalait villantja fel, s ha ehhez képest az átfogó megközelítés inkább csak az életrajzi-tevékenységi megközelítés vonatkozásában valósul meg, az feltétlenül csalódást kelt, hiányérzetet hagy maga után az olvasóban. Még csak így lesz igazán „bujdosó” az „írónő” – mint író, mint alkotó, mert lényegében csak egyetlen, éspedig ráadásul ominózus műve köré épül az értelmező megközelítés. Az irodalmi historiográfia számkivetett Tormay Cécile-je, aki nem utolsó sorban Bujdosó könyvének megalkotása miatt „bujdosik” befogadástörténetileg, így lesz még csak igazán gettósítva szellemileg, művészetileg.

Holott Kollarits Krisztina „egy lépésnek” szánja munkáját „a megbékélés felé”[38] a két világháború közötti magyar történelemre vonatkozó kutatásoknak abban a közegében, amely – mint azt az általa is idézett Gyáni Gábor megállapítja – „mintegy szabad prédája volt a múltban, és az napjainkban is, az egymást kizáró, végletes értékítéleteknek.”[39] „A Horthy-kor megítélésének ingatagsága, természetesen, mindenekelőtt az ítélkezők sokféle politikai és ideológiai értékrendjének következménye.”[40] Magyarán szólva: az értelmezők mai, aktuálpolitikai horizontja meszemenően, esetenként döntően befolyásolja a maga korában nem utolsósorban (de nem elsősorban!) politikai relevanciával is bíró Tormay-féle alkotói tevékenység, teljesítmény (teljesítés) megítélését, ami leginkább abban mutatkozik meg, sajnálatosan, hogy Tormay Cécile-nek a személye, nem pedig művei kerülnek gyakran a figyelem és a megítélés középpontjába a könyv lapjain. S erre csak részleges indokot adhat az az ömagában egyébként helytálló megállapítása Kollaritsnak, miszerint „sorsa és írásai olyan korszakról tanúskodnak, amelynek megrázó élményeit azóta sem sikerült megnyugtatóan feldolgoznunk és elfogadnunk, és amelynek ábrázolása és értékelése körül még ma is fel-felcsapnak az indulatok.”[41] Ugyanis ki kell vennünk az illetéktelen, a művészetileg irreleváns, sőt, gyakran egyenesen antiintellektuális csoportok kezéből a Tormay-értelmezést. A szubverzív kánonok időszakában az irodalomkritikának, irodalomtörténetnek mindenképpen foglalkoznia kell olyan írókkal is a maga immanens(ebb) szempontrendszere alapján, akiket, akiknek életművét (vagy elsődlegesen csak bizonyos munkáit) ilyen vagy olyan politikai csoportok kisajátítva üldözöttségi és/vagy hatalmi állásfoglalások, álláspontok igazolására használnak fel. Az efféle veszély kivédése érdekében tehát – jónéhány más, női-alkotói társáéval együtt – mindenekelőtt professzionális alapokra szükséges helyeznünk Tormay Cécile életművének szélesebb körben zajló elemzését, interpretációját, amibe az is beleértendő, hogy az érdemleges irodalomszakmai értelmezés-eredmények, meghatározónak vehető, egyben minden szempontból igényes, korrekt (így például etikai és esztétikai tekintetben egyaránt tisztázó érvényességű) elemzések pedagógiai – kulturális intézményi közvetítése és elfogadtatása történjen meg a társadalom szélesebb rétegei felé – ehhez akadémiai, egyetemi, szervezeti stb. összefogást létrehozva, ilyen jellegű, koncentrált fellépést végrehajtva.

Mindennek elsősorban immanens szakmai lehetőségrendszerét – amelyhez az értelmezői elvonatkoztatás elengedhetetlen módon tartozik hozzá – nem feltétlenül, nem minden tekintetben segít kialakítani, hogyha például, mint Kollarits Krisztina könyvében, a novellák tárgyalásakor meglehetősen összemosódik író, szerző és műbeli szereplő alakja, kategóriája, lényegisége. Ha tehát az értelmező a közvetlen életrajzi kódolást véli kiolvasni az én-elbeszélést használó narrációból.[42] Leginkább a Megállt az óra című elbeszélésre vonatkozó értelmezés rejti magában azt a veszélyt, hogy annak kevésbé reflektált gondolkodású felhasználója egy az egyben azonosítja az azzal kapcsolatban felmerülő (ezen jól sikerült kisprózai alkotás által hordozott) kor- és kultúra-reprezentációs momentumokat egy közvetlenül személyes (alkotói) beszéd elképzelésével, víziójával. Az értékőrzés, vagy a kifejezetten hagyományfenntartó attitűd tételezése, mint ami Tormay felfogására jellemző, sőt, munkamódszerét meghatározó beállítódás, még teljességgel helytálló megközelítés az értelmező részéről, hiszen tagadhatatlan, hogy a szóbanforgó, 1923-as keletkezésű nagynovella „rendkívül sokat elárul szerzője életfelfogásáról, a családi tradíciókhoz való viszonyáról”.[43] Annak hangsúlyozása viszont már kissé megmosolyogtató, hogy „az egyes szám első személyű elbeszélő [kiemelés – Zs. Z.] a Kőfaragó utca felől jön (ahol Tormay Cécile is lakott)”.[44] Egyenesen értelmezési elnagyoltságra, értekezői kalandorságra vall azután, amikor a novella egyik kitüntetett pontját illetően ilyen megállapítás születik: „Az elbeszélő ettől kezdve egyértelműen azonossá válik az író személyével, Barbara pedig [ugyanis? – Zs. Z.] nem más, mint Tormay Cécile dédanyja, Kardetter (Álgyai) Borbála.”[45] Mennyivel megnyugtatóbb és szakmaibb az értekező átfogó megállapítása, miszerint „az ősök tisztelete, az emlékek és tradíciók őrzése és továbbadása valóban Tormay Cécile egész életét alapvetően meghatározó szemléletmód volt, amely mind hétköznapi életét és viselkedését, mind bizonyos műveinek teremtett világát nagymértékben befolyásolta.”[46] Ami önmagában nyilván helytálló megállapítás, valóban, csak éppen nem feltétlenül az írónő családfájának szinte kritikátlan és helyenként érthetetlen, követhetetlen tálalásába kell elsősorban torkollnia a belőle levezetett értekezői szándéknak. A (túlzott) biográfizmus „eljárása” leginkább szembetűnően A régi ház című regény értelmezésére nehezedik rá, de nyomásából jut a kisprózai elbeszélésanyagra is bőségesen.

 

3

Ezen a ponton vetődhet fel a kérdés: összességében mire értékelhetjük a novellaműfaj helyét Tormay Cécile elbeszélői teljesítményén belül? Egy olyan életmű keretei között tehát, amely a maga egészében is ingadozó megítélésnek van kitéve. Ez utóbbi szempont még sajátosabb fénybe helyezi a vizsgálat tárgyává váló epikai univerzumot, ám nem tekinthetünk el bizonyos, általában s szinte minden prózaíróval kapcsolatban jelentkező műfaji kontraszttól vagy feszültségtől sem. A regény irodalomtörténeti, értelmezési primátusára gondolunk. A szokásos redukciós gesztust – amely döntően a regények vagy esetenként más nagyepikai művek „mérföldkövei“ segítségével kívánja megragadni egy egy alkotó elbeszélőművészetét (és a vázlatosság átfogóságával ez többnyire sikerül is neki) –, némiképp megadóan, Tormay Cécile epikáján is végrehajtva, megállapítható mármost, hogy az epikai konstruál(ód)ás kezdeti körülményei között, tehát az író nő első két hosszabb alkotására vonatkoztatható megfigyelések szerint, a felbukkanó nagyobb szabású vállalkozás mindig mintegy szervesen emelkedik ki – s eleve úgy emelkedik ki, generikusan létesülve – a kisebb (terjedelmi) ambícióval megalkotott művek sorából. Az Emberek a kövek között keletkezéséig, megjelenéséig (1911) terjedő időszakot ugyan jelentős részben úgynevezett „görög meséinek“ sora tölti ki, azonban létezik Tormaynál egy novellacsoport, amely kifejezetten (tematikusan) övezi az első regény megképződését, mintegy kisprózai szövegállományként környezve azt, s ez utóbbi darabjai, ha nem is élesen, de mind érezhetőbben elütnek az előbbektől. S valamiféle szerves-finom, mégis határozott elmozdulás a nagyepikai alkotások között is észlelhető, természetesen továbbra is csápokat eresztve az elbeszélések illetve az alapjában vett elbeszélői magatartás talajába, mint afféle tápláló televénybe. Az író nő nagyjából a húszas évek közepéig terjedő pályájának vázlatos áttekintésekor – mely szakasz az érdemi kisprózai termelés lezárulásának periódusaként is vehető nála – aligha feledkezhetünk el az Akadémiánál díjat nyerő, talán nyelvileg legökonomikusabb, hangulatilag-motivikusan legharmonikusabb s így önarányait véve alighanem a „legsikerültebb“ mű, feltehetően a művészileg legértékesebb Tormay-regény, A régi ház (1914) értelmezői kiemelésétől. Olyasvalami ez, aminek készülése nemcsak kíséri a kisepikai életmű esedékes alakulását, hanem elkészülte mintegy meg is koronázza – legalábbis átmenetileg – az elbeszélői munkálkodást. E nevezetes alkotás számos figyelemre méltó jellegzetessége közül szempontunkból most az látszik a legérdekesebbnek, hogy szöveg(isé)ge az önálló nagyelbeszélések egyikével tematikus és talán textuális kapcsolatban is áll. Ez az elbeszéklés pedig az 1923-as keletkezésű Megállt az óra, az egy évvel később napvilágot látó novelláskötet címadó és egyben nyitó darabja. Ennek középponti részében éppúgy a XIX. század eleji, biedermeier Pest jelenik meg, mint ahogyan Tormaynak a világháború kitörésének évében napvilágot látott regényében ugyancsak ez a település a topografikus téma, a kronotopika tulajdonképpeni „hőse“, legfeljebb néhány évtizeddel későbbi fejlődéspillanatát ragadva meg a nagyvárosnak, illetve még nagyvárossá fejlődésnek, mint az elbeszélés. Hasonkló regény/novella viszonylatú analógiai/eltérési momentum-rendet észrevételezhet az olvasó tematikus s részben kidolgozottsági téren az Emberek… és a Viaszfigurák (1918) kötetben szereplő Fehér halál című elbeszélés anyagát egybevetve. Csak amíg az 1911-es hosszabb elbeszélés (kis regény) többször is végigjáratja cselekményének lezajlása alatt és a horvátországi (dalmát) hegyeken az évszakok mindegyre váltakozó négyesét, addig a későbbi, rövidebb történet – mint az a címe alapján már várható is – mindössze egy télre, illetve vérbelien koncentrált novellához illően annak is csak néhány napjára összpontosít a „karsztvilágban“. Mostani értelmezői vállalkozásunk keretei között nem kifejezetten feladatunk az efféle szövegkapcsolatok feltárása, mindenesetre továbbiakra is rámutathatnánk a Tormay prózán belül.

Amennyiben az első két Tormay-regényt akarjuk szorosabban összehasonlítani, elmondható: Míg az Emberek… takarékos-feszes stílusban megírt lélekrajz egy különös és végzetessé váló szerelemről – játszódva a történelmi(nek nevezhető) magyarország délnyugati peremén, a dalmát hegyvidéken –, addig a teljesületlen vágyak: a titokban tartott, ki nem beszélt, s nem is feltétlenül megélt érzelmek határozzák meg A régi ház lapjainak alaphangulatát, szervezik meg tematikai-textuális konstrukcióját. Az utóbbi munka, mint az Ulwing család, e feltörekvő, majd hanyatlani kezdő, német (származású) pest-budai polgárdinasztia nemzedék(i)/(-)krónikája, a vagyon megszerzésének és a megtartására tett kísérletnek a históriájaként tűnik fel. Legalábbis a szereplőket mozgató legfőbb törekvést vizsgálva, amely ugyan inkább csak a cselekmény felszíni, magas struktúráját tölti ki, ám mint ilyen az újkori, polgári történetmondás legalapvetőbb szerkezeti tagolásmomentumát használja. Ha tetszik, „vérbeli“ fikciós-egzisztenciális regény. Semmiképpen nem tekinthető azonban „valódi“, azaz alkalmasint kitalált cselekményű regénynek, legfeljebb regényes emlékiratnak és korrajznak a Bujdosó könyv, ez az 1920-21-ben két kötet alakjában megjelent írás. Naplószerű inkább a narrációja, ám e tekintetben feltétlenül túlmegy az egyéni tapasztalatszerzés összegyűjtési, sűrítési lehetőségein; az „élménybegyűjtés“ a könyvben működésbe lépő mértékben valójában már – végső soron és valamennyire paradox módon – önmagában nézve a deficites megvalósítás rémével fenyegeti a vállalkozást, amely ebben a tekinteben mégis mintegy mindenképp „fikcionáltnak“ is tekinthető… Pusztán vagy elsődlegesen stilisztikai szempontból pedig feltétlenül szépirodalminak, lévén mind lírai szépségekben gazdag, mind pedig drámai erejű képeket felvonultató, szenvedélyes hangú és szemléletű, több pontján megrázó erejű munka. Ami nem képezi akadályát annak, hogy valóban szerepeljenek benne olyan kitételek, sőt, kirohanások, amelyeket némely értelmezők az „antiszemita“ jelzővel igyekeznek megbélyegezni. De az ideológiaivá, esetenként (aktuál)politikaivá süllyedő kritikának arról sem szabadna megfeledkeznie, hogy a Bujdosó könyv lapjain kisprózai futamok, kisepikai egységek gyűjtődnek, gyúródnak össze ambíciózus nagyterjedelemmé, legalábbis regényközeli formátummá, formációvá. Vagy, megfordítva: a könyv(ny)i nekibuzdulás leágazásaiként megannyi apró építőkocka, mozaikdarab azonosítható.

Tormay Cécile az I. Világháborúra következő összeomlást illetve forradalmakat súlyos társadalmi megrázkódtatásként élte át, és így is kívánta láttatni, bizonyosan a kiút lehetőségét elkeseredetten, szenvedélyesen és közvetlenül keresve. Elengedhetetlen, hogy ennek fényében értékeljük azoknak a megpróbáltatásoknak az írói bemutatását, amelyeket mind az egyéni emlékezet(ek) és tájékozódás(ok), mind pedig az objektiváló hajlamú társadalom- és politikatörténet szerint el kellett szenvednie országunknak 1918-20-ban. De tényleg érdemes megfigyelni azt is, és értelmezőileg megemlékezni róla, hogy mindez az író nő novellisztikájában szintén lecsapódott. 1924-es elbeszéléskötetének nemcsak a címadó írása (Megállt az óra) igen beszédes ebből a szempontból, hanem a kötet jó néhány egyéb darabjában is, illetve az ezen íráscsoporthoz a későbbi edícióban hozzá tett, eredetileg 1927-es folyóiratmegjelenésű Az idegen című hosszú elbeszélésben úgyszintén. A novellaműfaj exkluzivitását elfogadó szemlélet számára már ennyi is ékes bizonyíték lehetne arra, hogy a Bujdosó könyv nem lett az utolsó szava Tormaynak a jelentősebb esztétikai teljesítés szintjén. Ugyanakkor a hagyományos, regényközpontúság is jogosultan vizsgálódik még errefelé. Ennek az írásművészetnek az állítólagos betetőzése ugyanis – legalábbis „méret“, mennyiség s nem utolsó sorban az időbeli-életrajzi kifutás perspektívájában – az a históriai szempontból meglehetősen áthallásos, és keletkezése idején, a harmincas években igencsak „időszerűként“ feltűnő üzenetet hordozó trilógia, amelyben a szerző nő a tragikus magyar sors nagyregényét írta meg.[47] Ung, a XIII. században élő ifjú harcos lelkében a szerelmének elvesztéséből fakadó tragikum-érzés valamint a tatárdúlás országos méretű szörnyűségei ébresztik fel azt az először kétségbeesett kötelességtudatot, amelynek alapján aztán majd mindent megpróbál megtenni a hazáért. Az azonban, hogy a regényhármasság utolsó darabját Tormay fiatalabb kollégája és munkatársa, az a Kállay Miklós fejezte be a rá maradt szerzői jegyzetek alapján, aki 1935-től a Napkelet szerkesztőségének tagja volt, egyebek – például a szövegmegbízhatóság részleges kétségbevonásának szükségszerű szempontja[48] – mellett arra is rámutat: hiába dolgozhatott az alkotó legkésőbb a harmincas évek elejétől szinte kizárólag a nagyszabású prózaprojekten, lényegében minden más (elbeszélői) feladatvégzést félretéve, mindazonáltal amennyiben mégsem sikerült azt (személyesen) végigvinnie, úgy ez a tény az egyoldalú regényközpontúság szomorú egyéni példájának is vehető részéről, annak nem elhanyagolható káros következményével együtt. Mert az ilyen beállítódás, gyakorlat esetleg és nagy valószínűséggel létre sem enged(ett) jönni olyan műveket, amelyek a kispróza műfajtartományát erősítve gazdagíthatták volna – kipróbált biztoskezűség termékeiként – a Tormay-œuvre-öt. Márpedig rengeteg elbeszélő tehetség összteljesítményének a nem éppen elhanyagolható vagy esetenként az abszolút csúcsai is a novellisztikai alkotásrétegben helyezkednek el, aminek legalábbis az elvi lehetőségét Tormay Cécile esetében sem lehet éppen kategorikusan kizárni. Olyan „hipotézis“ ez, amelyik feltétlenül „ellenőrzésre“ érdemes.

 


[1] hankiss János, Tormay Cécile, Budapest, Studium, 1928., illetve: hankiss jános, Tormay Cécile, Budapest, Singer és Wolfner, 1939.

[2] kollarits Krisztina, Egy bujdosó írónő. Tormay Cécile, Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2010.

[3] Megjelent: 2009-ben a Kairosz Kiadó gondozásában.

[4] zsadányi Edit, Írónők a századelőn = Az irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig, szerk. szegedy-maszák Mihály, veres András, Budapest, Gondolat Kiadó, 2007, 815.

[5] zsadányi, i. m., 815.

[6] Uo.

[7] Uo.

[8] kádár Judit, Az antiszemitizmus jutalma. Tormay Cécile és a Horthy-korszak, Kritika, 2003/3, 9–12.

[9] kádár, i.m.

[10] Uo.

[11] kollarits, i. m., 71–105.

[12] kádár, i. m.

[13] Uo.

[14] A kelet-európai szovjet csatlósállamok közegében továbbélő Kisantant hallgatási parancsa volt az, ami a fegyelmezett Szatelit-Magyarországra a történelmi önostorozás gesztusait kényszerítette ezzel a kérdéssel kapcsolatban, amely gesztusok végül az amnézia állapotába lökték ilyen tekintetben. Nemzeti történelmünk iránt tanúsított vakság, hogyha valaki a kényszerítő külső nyomás elmúltával is mindegyre azt hajtogatja, hogy mekkora borzalom volt az 1920-as évek hazai „irredentizmusa”! Nem, ezt nem! Amúgy pedig kifejezetten jó dolog, hogy a környező sovinizmusok töredékére csonkították az országunkat! Velük kell azonosulnunk inkább, aligha önmagunkkal!...

[15] kádár, i.m.

[16] kádár, i.m.

[17] Uo.

[18] németh László, Ember és szerep = Homályból homályba. Életrajzi írások. 1. kötet. Budapest, Magvető – Szépirodalmi, 1977, 344. Idézi: tóth-barbalics Veronika, A Napkelet megalapítása, Magyar Könyvszemle 2004/3.: http://epa.oszk.hu/00000/00021/00042/mksz2004_3_03.htm

[19] tóth-barbalics i. m.: http://epa.oszk.hu/00000/00021/00042/mksz2004_3_03.htm

[20] ormos Mária, Politikai ideológia a két világháború között = Társadalom és kultúra Magyarországon a 19-20. században. Tanulmányok, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 2003, 86. Idézi: tóth-barbalics, i. m.: http://epa.oszk.hu/00000/00021/00042/mksz2004_3_03.htm

[21] németh László, Ember és szerep = , Homályból homályba. Életrajzi írások 1., Budapest, Magvető – Szépirodalmi, 1977, 345. Idézi: tóth-barbalics, i. m.: http://epa.oszk.hu/00000/00021/00042/mksz2004_3_03.htm

[22] tóth-barbalics, i. m.: http://epa.oszk.hu/00000/00021/00042/mksz2004_3_03.htm

[23] Uo. Idézi Tormay Cécile levelét gróf Klebelsberg Kunónak: Budapest, 1923. február 16. = OSzKK Levelestár

[24] jobbágy Éva, Egy felejtésre ítélt zseni: Tormay Cécile harca Trianon ellen. A Magyarok VII. Világkongresszusának Trianon újraértékelése című konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata (2008). http://www.tormayc.webs.com/tc_jobbagy1.html

[25] Uo.

[26] Uo.

[27] Uo.

[28] furkó Zoltán, Csernobili változatok. Tormay Cécile és kora, Kapu, 2006/9, 50–52.

[29] Uo.

[30] kollarits Krisztina, Egy bujdosó írónő. Tormay Cécile, Vasszilvágy, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2010.

[31] kollarits, i. m., 8.

[32] Holott Zsadányi Edit éppen ezt a regényt emeli ki az író nő életművéből mint kiugró teljesítményt. Vö. zsadányi, i. m., uo.

[33] Assmann egyébként – s ezt szerzőnk nem feltétlenül bontja ki ilyen konkrétsággal – „csoportidentitásról” és „nemzeti munkáról” beszél ismert művében: Jan Assman, A kulturális emlékezet, ford. Hidas Zoltán, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2013.

[34] kollarits, i. m., 7.

[35] Persze fikciósság, fikcionalitás választóvonala a prózaepikán belül ugyanúgy nem éles, mint ahogyan a többi műnem és irodalmi ágazat esetében sem. Csakhogy ennek a ténynek az elismerése és megállapítása konkrétan rátekintve Tormay Cécile nagyobb lélegzetű műveire korántsem hoz pozitív értékelési eredményt. A Bujdosó könyv esetében a mű funkcionális-etikai horizontját rombolja a sokszor a személyes tapasztalati világon mindenképp túllendülő, „hiteltelenítő” idegen anyag, míg például A régi ház művésziségét egyértelműen csökkenti, amennyiben a családi hagyomány némely kitüntetett momentumának kulcsregényeként kényszeríti azt kezelni az értelmezések biográfiához tapadó, depoetizáló, „kulturális” alapzaton túlságosan felhigító hatású olvasata.

[36] kollarits Krisztina, A biedermeier Pest regénye. Tormay Cécile: A régi ház = Nő, tükör, írás. Értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról, szerk. varga Virág, zsávolya Zoltán, Budapest, Ráció Kiadó, 2009, 232–247. Eredeti megjelenése: Kollarits Krisztina, Tormay Cécile elfeledett regénye. A régi ház, Új Forrás, 2007/7, 39–55.

[37] kollarits Krisztina, Egy „bujdosó írónő”. Tormay Cécile = Nő, tükör, írás. Értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról, szerk.varga Virág, zsávolya Zoltán, Budapest, Ráció Kiadó, 2009, 248–263.

[38] kollarits, i. m., 14.

[39] gyáni Gábor, kövér György, Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 189.

[40] Uo.

[41] kollarits, i. m., 14.

[42] Az általa Tormay „legharmonikusabb műveként” (11) aposztrofált A régi ház című regény igazi érdeme, kulturális funkciója gyanánt Kollarits azt véli megtalálni, hogy az Spiegel (Tüköry) József, tehát az író nő anyai dédapjának „alakját őrzi meg” mint családregény (21). Holott az alapjában és eredendően felkészült s korrektül eljáró irodalmár csatlakozó interpretációja nem fedi, fedné el, hogy fikciós mintázattá alakítása és ezzel művésziesítése megtörténik a biografikus-felmenői ’eredetmondának’, családi hagyománynak a műben. Hiszen abban, név-transzformáció útján, kitalált figurává modulálódik a történeti „valóságban” centrális személyiség, az epikai tárgyalás keretei között ontologizálódva, saját jogú jelenlétre szert téve az elbeszélésbeli alkalmaz(ód)ás során. „A három nemzedék sorsát végigkövető regény egyik legerőteljesebb alakja a »dinasztia-alapító« Ulwing Kristóf, aki vándor ácslegényként érkezett Pestre, s néhány évtized alatt a város legtekintélyesebb és leggazdagabb polgárai közé küzdötte fel magát.” (21) Csak éppen egy lappal előbb túlságosan kísérteties konkrétság az írói megjelenítéshez viszonyítva, hogy ott szinte ugyanazokkal a szavakkal mutatódik be a valóságos Spiegel (Tüköry) József, aki „házassága és öröksége révén […] az 1820-as évekre Pest egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb vállalkozójává vált”. (19) Még szerencse, hogy nem érkezik vándor ácslegényként Pestre (noha építési vállalkozó!), tehát ennyire azért nem szoros az átfedés a dédapa és Ulwing kristóf között! Nem: éppenséggel az ükapa, Spiegel Simon ácsmester […] érkezhetett Pestre valamikor 1767 körül” (17)

[43] kollarits i. m., 15.

[44] Uo. Mellesleg a Kőfaragó utca tételesen nem fordul elő az elbeszélésben, csak a Stáhly utca és a Rákóczi út. Ami ugyan a Rókus kórház és kápolna megközelítésekor (az elbeszélő által) kétségtelenül ugyanazokat az objektumokat játssza elő, mint amelyeket Tormay Cécile is óhatatlanul megközelített, amikor templomba ment vagy gyógykezeltette magát, ám a Kőfaragó utca adata kizárólag az életrajzban konkrét, a novellában nem (szerepel).

[45] kollarits i. m., 17.

[46] Uo.

[47] Az ősi küldött átfogó cím alatt. Első kötet: A csallóközi hattyú (1934); Második kötet: A túlsó parton (1934); Harmadik kötet: A fehér barát (1937).

[48] „A más kéz által befejezett harmadik részről nem próbálnék ítélni“ – szögezi le A fehér barát című utolsó regény-könyvvel, mégpedig tulajdonképpen az 1937-es megjelenésű kötet egészével kapcsolatban a befolyásos irodalomtörténész. (szegedy-maszák Mihály, A regényíró Tormay Cécile = Tormay Cécile-emlékkonferencia, 2012. október 5., szerk. kollarits Krisztina, A Magyar Művészeti Akadémia Konferenciafüzetei 4., Budapest, MMA, 2013, 36.) Az értelmezői óvatosság itt feltétlenül indokolt, ugyanakkor azt sem érdemes kétségbe vonni, hogy a harmadik kötet szövegének túlnyomó része is Tormay sajátkezű munkája.

  
  
 

Zsávolya Zoltán (1968)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.