Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra:

Ki lehet a szerző?


A reggelinél az első szájába vett korty narancslé után az ételkóstoló tisztviselő összeesett, és mire hozzáhajoltak, halott volt, erre a király az egész konyhaszemélyzetet, mind a hatvankét embert kivégzésre ítélte. Aznap senki se reggelizett, ami étel a konyhában volt, kiosztották a kutyák között. Heródes sokáig senkit se fogadott, csak az ebek között járkált, és figyelte, mikor múlnak ki, az állatok azonban, amelyek mindent felfaltak, ájultan hevertek a napfényben vagy az árnyékban, és a legcsekélyebb jelét nem mutatták semmi rosszullétnek.

 

 

Na de ki a szerző?

Standovár Ágota, a Holdkatlan szerkesztője miután egy februári reggelen felébredt és kikelt az ágyából, a már jól megszokott mozdulattal bekapcsolta a gépét, és megnyitotta a leveleit. A tömérdek email közt egy újabb Kakaópercnyi villanat érkezett. Mikor megnyitotta azonban, egy kissé zavarba jött. Első pillanatra nem igazán tudta elhelyezni a rendszerben ezt a szöveget.

 

 Kakaópercnyi villanatok 1. Szabó Magda: Az ajtó

Az én álmaim hajszálra egyformák, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Fekszem egy szobában, egy ágy közepén, sárgászöld ráccsal sűrű vászontakaró szövetfodrai fedik el a testem egy bordó tojásnagyságú folttal a jobb hátsó sarkán, amint eláraszt egy halvány mély sötétbe kongó átható nyugalom. A fáradt zsibbadtságba révedve még csukva tartanám a szemem, ekkor azonban egy belső megmondhatatlan érzés ébred bennem, hogy nem tehetem. Kinyitom a szemeimet, és egy férfit látok magam előtt, látom a kezét, ahogy a takaró alatt van, a nadrágom alatt, ott, a másik kezében kés, és hallom, ahogy sikít valaki. Meglepődöm, amikor rájövök, hogy belőlem jön ez a hang, és ahogy kitör belőlem, egyszer csak azt hallom, hogy hiába sikítok, már nem jön több ki a torkomon, teljesen néma lettem.

 

 

2. Esti Kornél: Melyben régi barátjával Mendába tesz kirándulást, és kipróbál egy érdekes szerkezetet is, a Mendacium promiscumot.

Szóval velem tartasz? Kérdezte Ürögi Dani. Örömmel! Kiáltottam. Torkig vagyok ezzel a világgal. Felszálltunk a repülőgépre. A széllökések a felhők fölé dobálták a gépünket. Zúgtunk, keringtünk. Olyan örvénylő gyorsasággal, hogy a kőszáli sasok elszédültek mellettünk, és a fecskék pedig vértódulást kaptak. Hamarosan leszálltunk. Ez az. Mondta Dani. Ez? Hiszen ez is éppen olyan, mint amaz. Aligha, csak kívülről. Belülről más. Ismerősen csengtek a szavaink. Nehezen jutottunk be a városba, már nem is emlékszem, hogy hogyan is. Mert nem láttam semmit. Amikor kiléptem a repülőből, az épületek szürkék és piszkosak voltak. De aztán a fejünkre egy különös készüléket tettek, ami elfedte a dolgokat, és mást láttunk, mint ami valójában.

 

1. Adso: NonestvolentisMERREdei

Mindegyikben volt valami különleges. Ami mássá tette. Ahogy rájuk nézett, valahogy úgy érezte, hogy végre megértették. Hogy ők azok, akik igazán szeretik. Amikor hazaért, akkor is csak rájuk gondolt. Stephan Hawking mindig fekete, fényesen csúszós. A Finály elegáns bordó. Accessus ad Janum. Ő zöld volt. Akárcsak a Spenót. A bevezetés az irodalomtudományba szöveggyűjteményei megannyi formában újrakötve köszöntöttek rá, mindegyik saját egyéniséggel. Mindegyik könyvet ismerte. Mégis a legjobban Őt szerette mindközül. Nem volt külön szavakkal megfogalmazott neve, ő csak Te voltál. Az egyik Iskola a határon bordótextillel bekötött kétezerben kiadott példánya volt. A 25. oldalon a lap rektóján a második sor utolsó négy és a harmadik sor utolsó öt szavát egy szó uralta. Egy MERRE alkotta újra a szöveget, ami mélyen beléégett:

 

 

Egy megszámozatlan fejezet, amelyben Esti Kornél megtöri a könyvtár csendjét, és egy érdekes javaslatot tesz

Hosszasan nézték egymást. A könyvtár ablakán visszatükröződött térben fáradt madárhang pihent. Most már Ő is egyre kábultabban érezte magát, ahogy újra szemben állt Vele. Azaz hogy ült. Csak Ők ketten: Ő, Melki Adso és a monitor végtelenségbe futó szavak sokaságát rejtő vibráló fehérségének a csendje. Tanácstalanul ült. Ezelőtt már vagy több száz éve, hogy nem állt össze a fejében szöveggé alkotott betűk halmaza. Hogy mikor született? Nehéz lenne megmondani pontosan. Talán valamikor a 14. század elején vagy esetleg 1988-ban, de még az is lehet, hogy éppen most, pár perce. Mégis a legvalószínűbb, hogy ő már csak amolyan fura szerzet, aki háromszor látta meg a napvilágot, vagy pontosabban mondva háromszor és még ahányan most a saját jelenükbe merítve olvassák Őt, összekötve azt a kapcsot, ami az írás és olvasás jelenét teszi eggyé.

 

 Kakaópercnyi villanatok 7.

Laetaberis, avagy egy elveszett szó


Már percek óta próbálom precízen leírni, hogy hogyan is nézett ki, de valahogy nem megy. Talán az a legpontosabb, ha egyszerűen csak azt a szót vetem a képernyőre, hogy szép volt. Vagy inkább, hogy volt egy olyan melegen sárgáspirosan szép kisugárzása, ami két másodperc alatt képes volt betölteni az egész teret. Mit szeretnél? Kérdezte tőle Anna, egy mindig pirospozsgás arcú hallgató, aki fekete haját mindig gyönyörű hajfonatokba simította egy egyiptomi macskát ábrázoló csat segítségével. Szeretném megnézni a könyveket. A 313-as terem ajtajához ment, majd átlépve a küszöböt a latinkönyvek számtalan polca közül az egyikhez lépett levéve egy világoskék kötésű könyvet: Apuleius Metamorphoses. Magyarul Az aranyszamár

 

Kakaópercnyi villanatok 6.

A Cicatrix stellarum és a hógömb

Megint havazott. Talán ki kellene törni. Már régóta gondolt erre. És arra is, hogy mennyire be van zárva. 1982-ben látta meg a napvilágot egy Föld nevű bolygón, sok más társával együtt. Csak ennyit tud. És hogy az emberek, akik körülveszik, egy külön világot teremtettek itt maguknak, ahol magukra osztották a főszerepet. Mindig próbálta egy rendszeren belül elhelyezni magát, hogy mi van ezen kívül, de olyan volt ez, mint egy atomban keringő elektronként vakon kavarogni a térben. Csak foltokat látott a világból.

 

5. villanat

B33


A repülés mindig izgalommal tölt el. Vagy sokkal inkább félelemmel, belső kavargással. Örömmel teli rettegés. Keresem a szavakat, de megint bekorlátoznak a nyelv határai. Újraírni a természet törvényeit persze talán csak az első tíz alkalommal érdekes, egy idő után ezt is közönnyel fogadja az ember. Ha sokszor esne zongora a fejére, talán még azt is. Persze amíg csak túléli. Mi már csak ilyenek vagyunk. De én még csak a kezdetén tartok. Minden repülés előtt két órával már a reptéren termek, mert nem olyan könnyű ám átlépni a határokat, néha közben el is veszhet az ember. Szorongással teli készenlétben keresem most is azt, aki meg tudja mondani számomra a kapu számát, amit át kell lépnem egy még annál is nagyobb határ átlépéséhez

 

Kakaópercnyi villanatok 4.

Colosseum

 

Mint egy vajas kenyér, amiből egy anya letört egy darabot magának, a többit pedig a gyermekének hagyta. A kisfiú pedig, ahogyan éppen vágni tanult, a szélét úgy egyengette el, ahogyan tudta. Így állt ott. Mint ez az elegyengetett kenyérdarab. Vagy legalábbis ez a hasonlat jut eszembe, ahogy itt vagyok mellette és nézem. Vagy sokkal inkább mint egy csiga, aminek a szélét letörte az idő, és ahogy az erdőben járó vándor kezébe veszi, már csak a saját képzelete útján tudja megteremteni a saját aranymetszetét.

 

 

3. villanat

Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog

 

Nem emlékszem, hogy pontosan miért is mentem a postára, csak arra, hogy nagyon kellett sietnem. Már akkor is erősen múlóban volt az a most már semmibe vesző szokás, hogy az emberek a postát használják közvetítő elemként egymás közt. A levelezést felváltotta a háló. A mobiltelefon viszont ekkor még csak mint telefon funkcionált. Egy köztes világ, amikor még az emberiség próbaidőn van ahhoz, hogy beengedje a legbelsőbb intim terébe is a külvilágot. Talán egy csekket fizettem be. Nincs jelentősége, mert megláthattam volna őt máshol, másmikor. De a Főpostán pillantottam meg Pécsen a Citrom utca végén. Egészen pontosan a bejárat két kapuja közti szélfogóban. A kint és bent közt, a peremen.

 

2. villanat

Platón ála

Olykor valahogy csak úgy eltűnnek a dolgok. Talán te is tapasztaltad már. Így jár megannyi tárgy, az összes olló, és számtalan fél pár zokni, és a piros papucsom is már régóta keresi az elveszett párját. Nyomuk veszik, mintha a földből rejtett feketelyukak nyílnának, amik végeláthatatlanul elnyelik azokat, kíméletlenül, és remélhetőleg nem véglegesen. Valami hasonló történik most velem is. Korábban már jártam itt, és mégis. Emlékszem, hogy ennek a tízemeletesnek kell lennie.

 
  1. villanat

Szelet enni tilos


A kijelzőn kéken tűnik fel a hatos szám. Ütemes egyhangúsággal nyílik ki a piros ajtó, én pedig belépek. Ketten vannak még rajtam kívül. Nem ismerem őket. Ahogy a többtonnás szerkezet fogaskerekei beindulnak, a kijelző fénye is lassanként végigsiklik a kék oszlopon. Késésben vagyok. 5. Csak érjek már le! 4, 3. Talán még elérem. 2, 1. Nyílj ki ajtó! És a sietség közepette egyszer csak már nem ugyanaz vagyok. Másképp látom a világot. A rohanás valahogy átformálja az embert, és ilyenkor valami át is alakul bennünk. Vagy inkább a világ változik meg körülöttünk. Nem tudom. Egy kékcsíkos kabát rojtos széle. Édeskés almaillat. Egy maradásra ítélt rágógumi a bal és a hátsó fal felső peremén.

 

 

Kakaópercnyi villanatok


Ülök a gondolataim között kezemben egy bögre meleg kakaóval, és azon töprengek, hol is kezdhetném. Talán a legcélszerűbb a kakaóval. Egy kakaót meginni egyes statisztikák szerint átlagban 3 percet vesz igénybe, azaz 180 másodpercet. Tehát mire elszámolunk 180-ig, addigra ennek a röpke írásnak véget is kell érnie. De egy kakaóivásnak ugyanakkor pont az a lényege, hogy nem számoljuk az időt. Hogy az idő bennünk van, és nem a karóránk vagy éppen az éttermi büfé zsarnoki mutatói mutatják azt. Az idő nem behatárolható. Amikor belefeledkezünk egy versbe vagy egy szembe, vagy amikor a Balaton vizének fodrai alatt hallgatjuk a csendet, az idő megszűnik létezni.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: