Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kakaópercnyi villanatok - Domokos Gyöngyi: 3. villanat Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog

 

3. villanat

Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog

 

Nem emlékszem, hogy pontosan miért is mentem a postára, csak arra, hogy nagyon kellett sietnem. Már akkor is erősen múlóban volt az a most már semmibe vesző szokás, hogy az emberek a postát használják közvetítő elemként egymás közt. A levelezést felváltotta a háló. A mobiltelefon viszont ekkor még csak mint telefon funkcionált. Egy köztes világ, amikor még az emberiség próbaidőn van ahhoz, hogy beengedje a legbelsőbb intim terébe is a külvilágot. Talán egy csekket fizettem be. Nincs jelentősége, mert megláthattam volna őt máshol, másmikor. De a Főpostán pillantottam meg Pécsen a Citrom utca végén. Egészen pontosan a bejárat két kapuja közti szélfogóban. A kint és bent közt, a peremen.

Ott állt a belső tér keleti részétől számított harmadik kockakő jobb felső csücskéhez közel, 92 évesen, tejfehér bőrrel, lágy arcvonásokkal, arcának jobb oldalán egy 3 mm-es anyajeggyel, mályvazöld színű bő nadrágban, amelynek a jobb felső részén, a zipzártól számítva 3 cm-re egy felirat volt olvasható, egy Marcus Aurelius idézet: „Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog”. Ahogy ott állt a bő nadrágban, lecsúszott róla, és a kivillanó fenekét meglátó emberek gúnyos mosollyal haladtak el mellette. Megkérdeztem, hogyan tudnék neki segíteni, a néni pedig hálásan rám mosolygott. Odaadott egy számot, a fiáét, aki pedig hamar el is vitte őt egy piros Hondával. Jólesett segíteni rajta.

Írhatnám ezt is. De talán túlságosan is távol állna attól, ami történt, és attól is, ami jelenként megmaradt belőle. Az idő elpusztítja az anyagit, és csak törmelékeket hagy meg belőle. Az igazság az, hogy valójában semmi másra nem emlékszem, se a térre, se az emberekre, csak az akkori jelenre. Az akkori lényére, ahogy ott állt. Azt viszont biztosan tudom, hogy semmiféle idézet nem volt egyetlen ruhadarabjára sem rögzítve. Nem emlékszem sem az arcára, sem a nadrágja színére, amely olyan bő volt, hogy hátul váratlanul kilátszott a hátsója, sem azoknak az arcvonásaira, akik gúnyos mosollyal elmentek mellette, csak arra a lenéző megvetésre felé, a halványan magába hajló térbe vesző magára hagyatottság felé, és arra a megmondhatatlan érzésre, amit bármennyire is szeretnék, nem tudok leírni. Egyszerűen nincs szavunk rá, és körülírni sem tudom. Mert bekorlátoz a nyelv. Mintha itt a szobámban engem átfogó levegő szagát próbálnám lefesteni. De nincs hozzá szín. Talán ha megkísérelném egy szóba sűríteni, akkor így fejezhetném ki szavakban:

sajgókétségbeesettenanyámislehetnehogyanistudhatnéknekimikorolyankicsivagyokcsakember

Kerestem magamban a megoldást, közben már késében voltam, de valójában megijedtem, amúgy is, mit is tehetnék érte, kit is hívhatnék, közben azzal nyugtattam magam, hogy hamarosan minden megoldódik, más majd segít neki, hiszen nekem, nekem sietnem kell. Arra sem emlékszem, hogy még vetettem-e felé egy utolsó pillantást. Csak arra, hogy utána beköltözött a fejembe, hogy ő még azóta is ott van, ott a posta két kapuja közt, a peremen.







  
  
 

Domokos Gyöngyi,irodalomtörténész, klasszika-filológus, műfordító

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.