Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kakaópercnyi villanatok – Domokos Gyöngyi: 5. villanat B33

 

5. villanat

B33

A repülés mindig izgalommal tölt el. Vagy sokkal inkább félelemmel, belső kavargással. Örömmel teli rettegés. Keresem a szavakat, de megint bekorlátoznak a nyelv határai. Újraírni a természet törvényeit persze talán csak az első tíz alkalommal érdekes, egy idő után ezt is közönnyel fogadja az ember. Ha sokszor esne zongora a fejére, talán még azt is. Persze amíg csak túléli. Mi már csak ilyenek vagyunk. De én még csak a kezdetén tartok. Minden repülés előtt két órával már a reptéren termek, mert nem olyan könnyű ám átlépni a határokat, néha közben el is veszhet az ember. Szorongással teli készenlétben keresem most is azt, aki meg tudja mondani számomra a kapu számát, amit át kell lépnem egy még annál is nagyobb határ átlépéséhez. Lehet, hogy nem lesz elég az időm ahhoz, hogy odaérjek, míg bezárul az. Biztosra akarok menni. „Ugye ön is a Budapestre megy?” Tehát mégsem sikerült. A terminál végén már csak jobbra vezet út. Közben a megdöbbenéssel elegyes csalódottsággal szembesülök azzal, hogy ilyen könnyen lelepleztek a tömegben. Szerettem volna elvegyülni, és legalább az utolsó pillanatokban abban az illúzióban ringatni magam, hogy képes vagyok asszimilálódni ebben a soknyelvű és kultúrájú tömegben. De most kiszúrtak. Most sem sikerült. „Igen, de hát honnan tudja?” „Csak sejtettem.” A néni csak magyarul tudott. A fiát látogatta meg néhány napra. Már együtt kerestük az utat. A terminál ablakán hirtelen egy repülő tárult elém. Mindenképp meg akartam örökíteni. Így lehet a legkönnyebben a jelenné tenni valamit. Elmossa a múlt és a jelen határát. A néni tovább megy. Egy kijelzőn meglátom a kapu számát: B33. A számok úgy karcolódnak bele a fejembe, mint a tetoválás nyomai a bőrbe. B30, B32, B34. De a B33 sehol. Egy utaskísérő mutatja a kezével az utat. Csak az irányok maradtak meg a fejemben és homályos képek. Az emlékezet mindent leegyszerűsít. Egy átjárót kell megtalálnom, ahonnan egy kisvonat visz el a célig. A néni után futok, de nem találom. Tűt a szénakazalban. Feladom. A kapu zárásáig még öt perc van. Minden erőmet összeszedve rohanok, hogy megtaláljam az átjárót. Néha a kapu létezik is, csak keresni kell. Egy szerelvény érkezik. Csak néhányan tudjuk az utat, beszállunk. Az utolsó pillanatban érkezem a B33-hoz. Felszállok a gépre, ami hamarosan elválik a földtől. A Földtől. Most már bezárult az ajtó, a repülő pedig majdnem üres. Fent egy másik Antarktisz fölé kerültünk. A néni sincs itt. A habkönnyű hódombok szikráznak a napsütés alatt. Nem mindenkinek sikerül. Mert a nehézség mindig ott kezdődik, ahol a határ. Nehéz átlépni. És félelmetes is. Az ég és föld közötti határt legalább annyira, mint amennyire a köztünk lévő határokat is. És bizony nem is mindenkinek sikerül. Engedjük, hogy egészen a földig süllyedjen a gépünk, majd a föld felett vízszintesen repülve megtartjuk az orrát, és a földhöz simulva hagyjuk, hogy tovább csökkenjen a sebességünk. Ezért addig koptatjuk a sebességet a föld felett 10-30 centiméterre repülve, amíg csak lehet, majd hagyjuk, hogy finoman a földre érjen a két hátsó kerék. És amikor a gép átlépte az ég és föld közötti határt, a félelem megszűnik. Csak át kell lépni, és vége. Akkor talán már minden jobb lesz. Az embert a hiú remények tartják életben.






  
  
 

Domokos Gyöngyi,irodalomtörténész, klasszika-filológus, műfordító

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.