A Jolánunk

Valamikor szép volt. A Jolánunk, mondták rá. Hosszú fekete haj és barna szemek, mindehhez hibátlan bőr és a férfiak hódolata. Nem olvasott, nem csinált semmit, mert akkor elhasználódik. Elhasználódott így is, úgy is. Kéjes élvezettel vette a ruhákat, télen-nyáron ugyanabban járt. Nem merte hordani őket. Reggel felkelt, bevette a gyógyszereit, letipegett az újságért. A halálozási rovattal kezdte, mert az volt érdekes. Aztán megivott egy fél liter teát kiflivel. Tíz órakor kezdődött a szappanopera, amit mindig elmesélt nekem. Alvaró kit csalt meg, és szegény vad angyalnak ma sem nőttek szárnyai. Jobb napjain elővette a fényképeit, és nézegette magát.

Kővári Gerzson esete a kötéllel

Kővári Gerzson alapos ember volt. Mindent eltervezett, mielőtt rászánta magát a cselekvésre. Elhatározása megmásíthatatlan volt. Ezerszer átrágta magát a forgatókönyvön, újra és újra végiggondolta, hol követte el a hibát, ami idáig vezetett. Nem talált semmit, amibe beleköthetett volna, így utólag. Minden a helyén volt. Szemernyi kétsége nem volt, hogy helyesen cselekszik. Tettének következményeit is számba vette, és minden eshetőségre felkészült. A terv tökéletes volt, minden oka megvolt a bizakodásra, hogy minden a tervek szerint történik. Egy aprósággal azonban nem számolt, és ez okozta a tragédiáját.

Kővári Gerzson nem csak alapos ember volt, de javíthatatlanul romantikus is. Amikor felesége a két gyerekkel elhagyta, önmagát okolta. Sokáig furdalta a lelkiismeret, és nem értette, hogyan történhetett meg, hogy az alaposan megtervezett, és tervszerűen zajló élete egyik pillanatról a másikra összeomlott. Nem volt hiányérzete néhány napig. Az asszony máskor is elment már egy-egy kiadósabb veszekedés után, hóna alá csapva a gyerekeket, és némi meleg ruhát. Legfeljebb egy hét után, mindig megjelent, és több csomaggal érkezett, mint amennyivel elment. Anyja ilyenkor egy heti élelemmel látta el. Gerzsonnak is küldött kedvenc pacaljából, egy egész lábossal. Az élet ment tovább, terv szerint, mintha mi sem történt volna. Ezúttal azonban túl sok idő telt el az asszony, és a gyerekek távozása óta

Nézeteltérés, avagy két emberből ellenség lesz

A pszichiátriai rendelő előtt egy MSZP-s és egy Fidesz-es pártot szerető ember ült. Jól elbeszélgettek, míg bent egy pácienssel volt elfoglalva a pszichiáter. Az MSZP-s következett majd.

– Tegnap esett! – mondta a Fideszes

–  Igen, de ma szép idő van! – mondta a másik

–  Olyan sokat kell itt várni! – mondta a Fideszes

– Mindegy túléljük!

–  Hát persze. 

–  Sok mindent kibír ez az ország!

–  Már hogy bírna ki!

Baró Zürich

Sétáltunk Franyóval Zürichben, az utcán, és nyaltuk a fagylaltot, és akkor megláttuk azt a körömcipős csajt, picsányi kutyáját vezette pórázon, nem is kutya volt az, hanem egér, a csaj miniben volt, és Franyó erre azt mondta, hogy jó kis dög.

A kutya is, röhögtem, mire a csaj megfordult, és ékes magyar nyelven küldött el minket a jó anyánkba.

Zsóka nagymama nem szeret engem. Annál inkább a másik, az Orsi mama. Ritka név ez az Orsolya, lehet, hogy csak nekem van ilyen nevű nagyim. Mint ahogy a nagypapa, az Andor, abból se szaladgál sok Pesten. Náluk jó, de sajnos csak hétvégén lehetek ott, mert hétköznap suliba járok, és az Zsóka mama lakása mellett van. A hétvégéimet azért bearanyozza Orsi nagyi zsírban sütött pecsenyéje, meg az, hogy emberszámba vesznek. Nem zavarnak ki a cselédszobába, ha vendég jön. Andi papi meg pecázni is elvisz néha. Ülünk a parton, és nézzük a kis halakat, ahogy nyüzsögnek a sekélyben. Nagycsalád, együtt. Irigylem őket, pedig időnként kirántjuk a papájukat, vagy a mamájukat a vízből. Orsi mami azokat is zsírban süti, fokhagymás disznózsírban. Többnyire keszegek, de néha nagyobb hal szintén horogra akad, ponty, tükörponty, efféle. Egyszer még csukát is fogtunk. Az volt csak a finom! Szóval, amikor a kishalak úszkálnak, és éppen nincs kapás, akkor hallom, miről beszélgetnek. Ilyeneket mondanak: milyen jó, hogy sokan vagyunk tesók, mert így nem akkora baj, hogy elveszítettük az apánkat, a méteres harcsát. Elúszott egy karcsú csukával. Az anyukánkat, a nyurga pontyot akkor ütötte meg a guta. Na, képzeld el, Palika, hogy ilyen dolgok történnek!

Nincs ebben semmi különös, felelem én. Az én szüleimmel ugyanez történt. Ne higgyétek azt, hogy csak a halak hűtlenek.

Ünnep

– Jó estét.
– Jó estét. Mivel szolgálhatok?
 – Nem is tudom. Talán egy hosszú kávét kérnék két tejszínnel, és két cent amarettóval, ha tartanak.
– Tartunk. De csinálhatok egy amarettó kapucsínót.
– Nem, köszönöm, jobb a hosszú kávé.
– Ahogy gondolja. Foglaljon helyet, elkészítem és kiviszem.

Álomtöredékek – XI.

II.23.

Nézem a tv élőadását, a Blaha Lujza téren több száz ember áll sorba az ételosztó sátor előtt, persze vannak jól öltözöttek, elégedett arcúak is a tömegben, de tudvalévő, hogy a mi népünk igencsak rafinált, miért is enné a magáét, ha amúgy is kap, hiszen a kutya sem kérdezi, hogy rászorul-e az ingyenkonyhára. Felhívást közölnek a déli híradóban, hogy önkéntesek jelentkezését várják e nemes feladat végzésére. Miért ne? – gondolom, és gyorsan öltözködni kezdek, a huszonnyolcas villamossal a várakozást is beleszámítva, fél órán belül odaérek…

***

Jelen-lét

Apró halálok végig a folyosón a mosdótól az irodáig. A falon túl fél Párizs döglődik Edith Piaffal az élen. Ezt az Editet nem ismerem. Ő se tudja, hogy micsoda remek üzletasszony lett belőlem Párizs óta.

Pénteki napfény a linóleumon. Itt mindenkinek hörcsöge van. Ugyanaz a hörcsög. Mindenki eteti, senki se szereti. Textilkép a falon, középen lila. Ez is olyan franciás. Mint Napóleon.

Az öregek nem halnak meg mostanában. Van egy, aki azt állítja magáról, hogy 250 éves is elmúlt. Szép kilátások. Kár, hogy nem vagyok japán.

A jelenbe nincs halál. Csak akkor, amikor pont itt kéne lenni. Mindenki elutazik meghalni. Pedig a tudósok tegnap matematikailag is bebizonyították Isten létezését. Egy orosz fickó meg rájött valami számsorokra, hogy gyógyíthassa vele az emberiséget.

Mostanába’  mindenki meg akarja váltani a világot. Mitől? Kitől?

A HÁRTYASZÁRNYÚ

Valami nem mindennapi esemény történhetett Szikora Dömötör életében, mert egy téli napon beidézést kapott a bíróságra. Azelőtt soha, semmilyen peres ügye nem akadt, illetve egy kis dolga mégis volt: anyja halála után a hagyatéki tárgyalás, de akkor előre tudta, miről lesz szó. Most nem is sejtette. Azon a napon is, mint az utóbbi húsz évben, hetente egyszer, általában hétfőn, kipucolta a kazán alatti hamugödröt. Három-négy, tizenöt literes műanyag vödör égéstermék gyűlt össze minden héten. A harmadik vödör tartalmát ürítette a szemeteskukába, amikor a postás érdes hangja megtörte a februári délelőtt fagyos csendjét. – Szikora, posta! – kiáltotta a tömzsi testalkatú postás. Amikor Szikora Dömötör átvette a levelet, még annyit mondott: – Itt írja alá! – s mutatóujjával egy golyóstollal kipipált helyre bökött a postaszelvényen. A férfi hátra sem tekintett, úgy tolta be lábával a kiskaput. Forgatta, nézegette a kék borítékot, amelyről egy halványlila színű kerek pecsét apró betűs szövegét próbálta leolvasni. „Semmi kétség -, gondolta – a Városi Bíróságtól jött, ami eléggé furcsa, hiszen nekem semmilyen ügyem sincs.” – De hiszen – motyogta – itt a vezetéknév egészen más, és az utca neve sem azonos. Hiszen ez Siroka Dimitri, én viszont Szikora Dömötör vagyok. Na és az utca –, méltatlankodott a férfi –, hát az sem stimmel! Az én utcám egyszerűen Zöld utca, nem Zelengorska! Csak a házszám azonos, a huszonegyes. Ezt a butaságot el sem hiszem. Hirtelen sarkon fordult és kifutott az utcára. Hiába meresztette szemét abba az irányba, amelybe a postás haladni szokott, egy lelket sem lehetett látni.

Szabadság/ Adria

A nevem Paolo, és kilenc éves vagyok. Az Adriai-tenger partján élek édesanyámmal, jelenleg egy Adria nevű emeletes házban. Viccesnek találtam, amikor egy hónappal korábban anya elmesélte, hova fogunk költözni, ugyanis a házat ugyanúgy hívják, mint őt: Adria.

Azt is elmondta az új lakhelyünkről, hogy majd itt megtaláljuk azt a szabadságot, amit egész életünkben kerestünk. Bár nem értettem, ő milyen szabadságot keres, hiszen a nap nagy részében mindig távol volt az otthonunktól – akárhol is tartózkodtunk épp.

A hét minden napján különböző színű ruhát vett fel. Hétfőn fehéret, kedden sárgát, szerdán pirosat, csütörtökön kéket, pénteken zöldet, szombaton barnát, vasárnap pedig feketét viselt. Mindig. Minden héten ilyen sorrendben – még szemüvegből is volt ennyi. A színváltó képességemet tőle örököltem, ahogy ő az anyukájától, az az övétől, és így tovább, egészen Éváig visszamenően. Anya azt mondta, hogy a több, mint nyolc millió fajból én vagyok az egyetlen olyannak a leszármazottja, aminek egy ősanyja van; így aztán minden egyed, aki olyan, mint én: édestestvér. Talán azért költöztünk szüntelen, hogy megtaláljuk a testvéreimet.

A bajnok

Elmúlt nyolc. A férfiak körülállták a kocsma kövezetén fekvő alakot, nézték, ahogy lassan feltápászkodik, és megkapaszkodik a pultban. Feje imbolygó mozgásán látszott, hogy nincs teljesen magánál, talán azt sem tudja, hol van. Ösztönösen állt fel, anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz. Egyszerűen fázott, vagy csak az ütés erejétől, – amit pontosan az állcsúcsára kapott –, érezte úgy, hogy történnie kell valaminek, nem maradhat az idők végezetéig a jéghideg kövön. A kocsmáros épp zárni készült. A redőnyt eresztette le a bejárati ajtónál, amikor a két vendég összeszólalkozott.
– Nem úgy van az, fater – mondta a fiatalabb ballonkabátos a másik idősebb, elhanyagolt külsejű férfinak. – Ha egyszer meghívott, fizesse ki a boromat!
– Úgy van! – Helyeselt a sarokban a törpe, aki tényleg kis növésű volt, és szellemi kvalitásai sem voltak a méreténél nagyobbak. – Fizess, aztán hozzál nekem is egy fröccsöt! – mondta vékony, vinnyogó hangján, majd lassan lecsúszott a székről, és nyomban elaludt.

A varjak átrepülik a határokat

Az ország szélén két fiatal, egy egyetemista és egy érettségit letett író beszélgetett. Eltűnődtek a varjakon. Hosszú v alakban repültek. Feküdtek a füvön, a határ előtt. Egyiket Zolinak hívták, a másikat Lacinak. Zoli azt mondta:

– Látod azokat a varjakat? Átrepülik a határokat. Anélkül, hogy útlevelük lenne, vagy fizetniük kéne.

– Oh, nagyon romantikus vagy! – mondta Laci

– Hiszen író vagyok! – mondta Zoli

– Nem minden író ilyen! – érvelt Laci

– Mi persze nem mehetünk át útlevél nélkül Ausztriába! – mondta Zoli

– Át akarsz?

– Nem! – mondta határozottan Zoli

– Hát mit akarsz? – kérdezte Laci

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK

Előzmények

Hallott-e már önök közül valaki Czinka Pannáról. Nem? Akkor a Czinka Panna-i tanítókról sem. Hát jelentem alásan az utóbbiak egyike én vagyok, illetve voltam valamikor. És Czinka Panna? Ő messze földön híres, XVIII. századi cigányprímásnő. Róla kapta nevét az a nagyváradi cigánytelep is, melyet engedelmükkel bemutatnék önöknek.

Az akkori pedagógusok egy része (köztük sajnos én is), Ceauşescu ide, oktatási reform oda, örökös létbizonytalanságban vergődött. Ez a rész alkotta azt a bizonyos megalkuvásra képtelen réteget, mely nem tudott, vagy nem is akart falun oktatni. Hogy miért, egyelőre ne firtas­suk, jóllehet ez már abból is sejthető, amit a néhai diktátor meggyőződéssel prédikált: a falut fel kell emelni. (Milyen igaza volt! Azóta is emelik. A Tiszától a Fekete-tengerig, de hogy ho­va, azt megint csak ne firtassuk.)

PREFERÁNSZ

Dohamár, az Orlovacsa Gyógyfürdő és Szálloda főpincére Tóthbé kerámiaművész lelki barátja volt. Legintimebb titkaikat is megosztották egymással. Barátságuk már az általános iskola harmadik évében létrejött, amikor a nyugtalan és vakmerő Tóthbé gyerek kimentette a félénk és túlérzékeny fuldokló Dohamárt a Tiszából.

A két fiú horgászni ment a folyóra, illetve szöktek, hiszen szüleiknek nem szóltak tervükről, sem Dohamár bátyjának, aki öt évvel volt idősebb náluk, és tizenöt éves korában egy ezüst- és egy aranyérem lóghatott már a nyakában, amelyeket iskolai, valamint megyei úszóversenyeken méltósággal kiérdemelt.

Tóthbé, miután minden izmát, s szinte agyát is megfeszítve sikeresen felhúzta barátját a meredek, ragadós agyagpartról a folyót szegélyező fák közé, kapkodva összeszedett egy nyaláb száraz gallyat és tüzet gyújtott. Dohamárt szorosan a tűz mellé ültette, nyers ágakból ruhaszárítót tákolt és néhány nappal később már maga sem emlékezett, hol és hogyan kapta el azt a kecskebékát, amelynek combját vadhagymával ízesítve, agyagba burkolva megsütötte a parázsban. Tény, hogy amikor Dohamár ruhái megszáradtak és felfalta az egyik ízletes békacombot, felállt a rögtönzött tűzhely mellől, majd Tóthbéhez lépett, átölelte és azt mondta:

Marga: Kudric pucér kísértete

A macskának nincse’ kalapja!

Marian, rontod a’ Ioan életit!

Me rontod a lányát is!

A károdda’!

De a Felicia Dimescut aszt nem ke’ rontani!

Mer’ a Felicia Dimescu szereti a károdat!

Tekeri a valagáját, min’ a Mahalás Maca.

Meg fölhajtya a szoknyáját.

Meg rá aka’ ű’ni a károdra.

– Kúrejjunk, én csókos Marianom!

– Kúrejjunk! – kurjantod.

Meg aszt is kurjantod:

– Csinájjuk, opa-opa!

Imre és Réka

A temetés már befejeződött. Halász Imre csak sírt. A barátokkal beült egy-egy sörre, de a fájdalom az ő szívében élt a legjobban. Majd Imre elbúcsúzott Gézától és Lajostól. Imre búsan távozott hazafelé, amikor egyszer megáll s valami titokzatos érzés keríti hatalmába. Rágyújtott. Az utcán senki. Egy iskola udvara mellett haladt el. Aztán már érti, mi volt ez a különleges érzés. Egy tizenhárom éves kamaszlány közeledik feléje. A kislány látta, hogy ez a férfi nagyon szomorú. Mikor emberközelbe értek, a kislány megáll a férfi előtt. Látta, hogy az csak fújja a füstöt a szélnek.

         – Szia! – köszönt a lány a férfinek

           – Szia! – válaszolt Imre, mint aki kicsit nem érti, miért is köszönt ő neki.

A kislány némán állt a férfi előtt.

           – Miért szólítottál meg? – kérdezte Imre

Fogadó a titkos lovakhoz

A földön ült és a kövekkel játszott. Elmélyült volt és nagyon szomorú. Bármennyire szeretném, nem tehetek róla; tudod, csak ült a földön és a kövekkel játszott.

I.

A piactér ámbitusán ívelt át az ötszínű szivárvány; a templom fiáléja középen támasztott alá, ott a sárga csík elhalványult, kénes lakmusszá száradt. A látvány megszokott, minden nap más sávot lazít fel a szél, aztán nekivadulva lobogtatja; de most a csóva bíborboltozatán egy gombakalpagos, szöcskelábú, bakacsinba burkolt fickó mászott a kónikus torony irányába, oly heves kalimpálással, hogy lentről úgy tűnt, a következő pillanatban bizonyosan lebukfencezik a mélybe. A rovarszerű figura a szivárvánnyal együtt sápadt, elmosódott, végül áttetszőbb lett a parti füzek tükröződésénél.

Amikor már mindenki félbeszakította foglalatosságát, hogy az utas hiábavaló iparkodását kísérje, hirtelen felhagyott hadonászós húzódzkodásával, és bámulóinak integetett. Ezalatt sebesen mozgott a szája, tornamutatványánál is látványosabban igyekezett megértetni magát.

A lelkiismeret

Délután Óbudán volt dolgom, és az eső elől egy presszóba menekültem. Gondoltam, megiszom egy kávét, megvárom, amíg eláll, de amit az első látásra kellemes hangulatú kávézóban átéltem, megváltoztatta az életemet, felborítva minden addigi elképzelésemet a másik világról.

A helyiségbe lépve hirtelen furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Mintha egy századdal korábbi környezetbe csöppentem volna. A falakra régimódi bronz falikarok voltak szerelve, amelyekből halvány sárga fény áradt szét. A terem nem volt nagy. A bejáratot egy sokablakos tölgyfaajtó alkotta, robosztus megjelenésével tekintélyt kölcsönözve a kávézónak. Az ajtó mögötti teret hatalmas, vörös bársony függöny takarta el a külvilágtól, amolyan zsilipféle. Amikor az ajtó kinyílt, egy kis belépő után jutottam be a szokatlanul csendes helyiségbe, a bársonyfüggönyön keresztül, amelyet középen széthajtott az elém siető pincér.

Párbeszéd a pokolban

     Alszol? Jól van. Aludj csak nyugodtan, majd csendesen mesélek neked új életem észleléseiről és a látásról meg a vakságról. Az első észlelés, amelyre még emlékszem, a csönd zaja volt. Biztosan te is tapasztaltad már a nagy csend zizegő csilingelését, akár itt, vagy máshol a világon. Fényt nem észleltem, de nem is hiányzott. Természetes volt, hogy nincs. Mintha sohasem létezett volna.

     A csönd zaja akkor szűnhetett meg, amikor megpillantottam a szüleimet. Láttam az apám és az anyám. Igen, vaksötétben. Mégis természetes volt az egész, annak ellenére, hogy mindketten olyan feketék voltak, akár a korom. Csak szemgödreik és ajkaik villogtak fehéren. Váltottunk néhány szót, talán mondatot is, ne kérdezd, miről, nem emlékszem, ám egy picinyke, teljesen fehér lény is ott volt, ő valahogyan közöttük és kissé felettük lebegett. Mondom, minden olyan természetes volt, az is, hogy a testem áttetsző és nincsenek belső szerveim, csak kéken vibráló körvonalak és egy kicsit sem bánkódtam amiatt, hogy hús-vér testem sziluettje vagyok csupán. Így jutottam el lassan a felismerésig, hogy meghaltam és ezért találkozhattam a szüleimmel. Egy dolog mégsem volt világos számomra, hogy az anyám miért olyan fekete mint a megégett kenyér héja, hiszen ő templomba járó asszony volt, engem is istentiszteletre tanított, jóra, szerénységre, szóval ezt a dolgot még most sem értem. Hallod, amit mondok? Egy szót sem szólsz! Nagyon hideg van itt, te nem fázol? Mik ezek a dobozok? Ketrecek? Az Istenre kérlek, mondj már valamit! Nofene, jól hallottam, a bűneim be vannak csomagolva!? Rendben, nem vagyok egy ma született bárány, de Isten mindenkinek megbocsájt. Mit mondasz, ki sem ejthetem azt a szót, hogy Isten, csak akkor, ha imádkozom!? Azt mondhatom, hogy Atya vagy Mindenható? Azt sem, miért nem? Azt mondod, mert a pokolban vagyok!? Már megbocsáss, nekem azt mondták, amíg éltem, hogy a pokol tüzes és forró, itt viszont nemsokára megfagyok! Hogy mondod, mínusz száz fokon égek majd el? Hogy ez nem történik meg gyorsan? Talán később kiderül, meddig tart! Ha jól látom, rengeteg ketrec van itt. Hol van a többi bűnös?

Az első tavaszi napsugár

Akkoriban hosszú és hideg volt a tél. A legöregebb medve sem emlékezett ilyenre, csak morogva, fázósan gombolta összébb a téli bundáját.
Nem kellene nekem még egyet aludnom?, morfondírozott magában.

Ekkor megpillantott valamit egy zúzmarás fenyőág legalsó tűlevelén. Az a valami akkora volt, mint egy esőcsepp, és szép, meleg fénnyel csillogott.

– Mi a fene? – dörmögött Jé Mackó (mert így hívták), és odacammogott a fenyőfához. Az a fura, esőcseppszerű valami éppen akkor huppant le a hóra. Amint leért, elolvadt körülötte a hó. 

Jé Mackó elcsodálkozott (lehet, hogy azért hívták Jé Mackónak, mert mindig elcsodálkozott?).

– Mi a fene? – mondta szokása szerint.

De a kis tünemény kijavította.

– Mondd inkább, hogy ki a fene.

– Jé! – mondta Jé Mackó –, a csöppség beszélni is tud (lehet, hogy azért hívták, Jé Mackónak, mert mindig azt mondta, hogy jé...?).

– Szervusz, te ki vagy?

– Én vagyok az Első Tavaszi Napsugár.

– Ez nem jó. Én, Jé Mackó nem tudok ilyen hosszú nevet megjegyezni, mert butus vagyok. Mivel kicsi vagy, engedd meg, kérlek, hogy Napocskának szólítsalak.

Macskaköves álom

Ritkábban emlékszem az álmaimra. Meg kell becsüljem, még ha előre nem is látni, mi fog kisülni belőle.

El kell képzelni egy hatalmas macskaköves felületet, mint az Országház előtti tér. Csak a kövek 1 x 1 méteresek, a tenger által simára dolgozottak voltak. És az összekötő szurok helyett egy mély vályú volt telítve tengervízzel. Talán az oszlopok, amelyeknek a tetején jártunk, a tenger fenekéig értek. Ha egy mező kiürült, mert elugrottak belőle, akkor mennünk kellett az üres mezőre. És ugrás közben egy olyan szót kellett kiáltani, amit még a tömegben nem mondott senki. Mert volt egy zsűri, és ez nyilvántartotta a bekiabált szavakat, és megítélte, hogy elfogadja-e vagy sem. Aki egy olyan szót mondott, amely már valakinél a korábbiakban szerepelt, az kiesett a tévés játékból.

Nekem ez remekül ment. Esélyes voltam arra, hogy a több száz embert legyőzzem. Mind e közben nem volt szabad vizesnek lenni. De ehhez nem kellett nagy ügyesség, mert a macskakövek között mindössze húsz-huszonöt centiméter köz volt. Egy óra múlva elkezdtek fogyni az emberek. Sajnáltam őket, de végül is nem a pokolra kerültek. Csak egy játékból estek ki.