Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

A pitypangszemű leány

 

Élt valaha egy lidérces álomban egy Mamóka, aki abban találta örömét, ha magára aggathatta minden gúnyáját, és elindult a világba. Maga sem tudta, merre tart. Nagy volt a hőség, így minden kútnál levetett egy ruhadarabot magáról, majd tovább ballagott.  A kúttündérek kinyúlt kardigánokba, lyukas kesztyűkbe bújtak, és jót szórakoztak egymáson, de volt, hogy így riogatták egymást. Mamóka pedig csak ment, ment, mendegélt, a kilométerek felgyűrődtek homlokára, ráncai a haja tövének végtelenjébe futottak. Az egyik kútnál szintén megállt, mert megszomjazott. Akkor fedezte fel, hogy egy leány pityereg összegubózott pózban a kútnak dőlve..

 – Miért sírdogálsz, leányom? – kérdezte Mamóka.

 

– Mert senki nem mer a szemembe nézni.

Azzal kezeivel eltakart arccal emelte föl fejét.

Miért nem nézel az én szemembe, gyermekem?

 

 

Tivadar

 

A város rendületlenül lapul, csak lapul, az emberek csinálják a furcsaságaikat, de hazafelé már szótlanul mennek. A tárgyak a lakásokban nem szeretik, ha használják őket, sokkal jobb mereven várni a maguk köré álmodott üregben, hogy végre idejétmúlttá váljanak és kiselejtezzék őket. Várnak, mert szégyellik, hogy nem szépek, várnak, hogy megismerhessék az unalom szívét, vagy ami még jobb, a semmiét, és nem gondolnak arra, hogy egy másik városban esetleg mi mindent csinálhatnának velük, ha lehetne. Aztán újból odajutnak, hogy majd' meghalnak szégyenükben.

A városlakók télen kimondják a megfelelő szavakat a télre, nyáron kimondják a megfelelő szavakat a nyárra, telnek az évek, fogy a szappan, a textilzsebkendő lassan kimegy a divatból, és a nők borotválni kezdik a hónaljukat, de a dolgok nem gyorsulnak fel, és nem változnak meg.

 

 

Kerti suttogás

 

(egy Vaszary képre)

 

 

 

1.

 

Gyöngyvessző bokor. Emlékszel, milyen kicsi volt az ág? Lyuk is olyan kicsi kellett, hogy az első tavaszi zápor ki ne mossa. (Sejtelmes gondolatok egy másik kertről.)

 

Elém fut a bolond kutya. Pléhkádban fürdesz. Barnára sütötte hátad a Nap. Alszol a csíkos hintaágyban, kezedből kicsúszott a könyv.

A ház megsüllyedve. Anya simít így végig a gyermekén, ahogy én a vályogfalon. De itt van a nyáron besurranó szerelem-tolvaj mesém. Egy kert, beleképzelve téged. Most az első kapavágás a feketeföldbe: varázslat. Tehetetlenségem, mázas tál, csonka étkészlet, csorba bögre, rozsdás derelyeszaggató. Idecsentem a hosszú szárú komlót, meg a citromfüvet is. A csalán alatt lusta facsigák köszöntik egymást. Hiányzik a pillantásod. Nem kaptam el talán még soha sem.

 

Családi kör

 

Csöndben kanalazták a forró, aranysárga tyúklevest. Május lévén, kinn terítettek a lugasban. Az asztalfőn ült a fehér bajszú, piros képű ünnepelt, Péntek Mátyás, nyugalmazott, pontosabban, két napja nyugdíjas kőműves. Éppen ezt ünnepelték most, szűk családi körben fiai, menyei, egyszóval az egész család.

Az öreg tekintete elégedetten futott végig az ünneplőben feszítő vendégkoszorún, mely hónapok óta most találkozott egymással először. Volt, aki kerek egy esztendeje nem járt Péntek Mátyás portáján, de ugyanígy hanyagolták el egymást is a rokonok. Hanyagolták? Nem értek rá, és ez nagy különbség, amire maga Péntek is kezdett ráébredni. Párszor ő is kipróbálta a nyolcórás műszakot, és alig keresett többet, mint amennyit megevett. Erre rákapcsolt, és a mai napig is maszekol, kulizik, hogy bort is ihasson a húshoz, kenyérhez.

– Matyi! – figyelmeztette Pénteket a felesége, egy szikár, energikus asszonyság.

– Igenis!

– Kérlek, ne habzsolj!

– Egyéb óhaj, sóhaj, parancs?

– Töröld meg a bajszod, tiszta majonéz! Ízlik a saláta? – fordult udvariasan csinos, jó modorú menyéhez, akit mindenkinél jobban kitüntetett, lévén a család legrangosabb tagja, főkönyvelőnő, s mint ilyen túlnőtt hivatalnok fián is.

 

 

Juli

 

 

 

Szerettem volna megérteni, eleinte miért félek, ha átmegyek hozzád egy kávéra, és végül az egész éjszakát nálad töltöm. Hazafelé tele ostoba gondolatokkal, elhatározásokkal. Mindig tudod érvényesíteni az akaratodat, mindig ráveszel, hogy gondolkodjam el újra, és végre, tegyem meg amire vágyunk, amit megerősítünk magunkban minden találkozásunk után. Szerencsénk volt, mert már kezdettől fogva tudtunk együtt lenni úgy, hogy nem kellett alkalmazkodni senkihez. A nyári konyha külön állt, az udvar végében volt, senki nem látta, amikor beosontam hozzád. Kinyitottad a kaput, és már nem kellett végigmenni a házon a szobádig. A nyarak még csak elteltek valahogy, de a tél hideg, és volt, hogy sokáig álltam a sarkon, amíg megláttalak, hogy kaput nyitsz. Anyád volt, aki kitiltott a házból. Már be volt adva a váláshoz minden papír, ami kellett, az első tárgyalás is megvolt már, de anyád ragaszkodott ahhoz, hogy nős ember ne járjon ide, ez nem tisztességes. Akkor találtad ki, hogy beköltözöl a nyári konyhába. Fűteni is tudtunk, mert volt bent egy régi sparhelt, az lecserélted olajkályhára. Nagyobb lett a hely is, bár, nem volt szükségünk rá, az ágyon éltük az életünket, amikor együtt lehettünk. Boldog órák voltak ezek. Olvastunk, zenét hallgattunk, de gyakran mentünk színházba, koncertekre. Úgy éltünk, mint a házasok.

 

Élet Budapesten és más őrült szokások

 

Te egy hős vagy! Te egy vakmerő, el nem ismert, átkozott hős vagy! Most nagy eséllyel azt gondolod magadban, hogy “ugyan már, én csak egy szürke, városi lakos vagyok, aki próbál valamiből megélni”. Pontosan! Te mulya, szerény hős!

A 2018-as évben “január 1. és május 31. között összesen 6289 személysérüléses közúti baleset történt a magyar közutakon”. Ez több mint 40 baleset naponta. Minden egyes nap, amikor kilépsz a küszöbön, azt kockáztatod, hogy ebből a negyven balesetből az egyik te leszel. Nyugtatgathatod magadat, hogy majd messze elkerülöd a forgalmas utakat (amit amúgy nagyon ritkán tudsz megvalósítani a mindennapi életben), de mind tudjuk, hogy időnként az autók kirepülnek az útról; a fehér felfestés balesetben nem tartja őket a sávukban. Neked veszélyességi pótlék járna minden egyes nap, amikor elhagyod a lakásodat, és te nem is tartasz rá igényt.

 

 

A sapkát fel kell venni

 

Kálmán Ottóra, ahogy tizennyolc éves lett, egyre jobban felfigyeltek a lányok. Most készült gépészmérnöknek. Jeles volt mindenből. Mármint a gimnáziumban. Érettségijén csak történelemből volt négyes.

Sanyi, aki ügyész volt, büszke volt rá, s fiát minden szépre és jóra megtanította. Ám Ottó elégedetlen volt a külsejével. Jött az ősz, az esős idő, s amikor ment a kollégiumba, apja mindig mondta, hogy tegyen sapkát a fejére, de nem lehetett meggyőzni, mert azt a frizurát, amit hordott, nem ronthatja el egy ócska sapka. Beképzeltség. Eddig mindig hordott sapkát, de most, hogy már úgynevezett felnőtt ember lett, adni akart magára minden áron. Elegánsan öltözött, hogy tetsszen a szebbik nemnek. De sapkát soha nem akart felvenni, mert az össze-vissza sodorja a hajszálait. Hiúsága sem ismert korlátokat. Ám tény, ha sapkát viselt s utána levette azt, úgy nézett ki, mint egy bozontos hajú popsztár.

 

Soha meg nem érkező vonatok

 

 

Vannak soha meg nem érkező vonatok. Helyjegy, pótjegy nem szükséges. Ha menettérti jegyet kérsz, a pénztáros nem szól, csak rád néz, megcsóválja a fejét és legyint. Kis lesajnálás és kevés türelmetlenség van ebben a nézésben, fejcsóválásban. Mintha azt mondaná: ugyan minek?


A soha meg nem érkező vonatok mindig a pályaudvar legtávolabbi, legrejtettebb peronjáról indulnak. A peron mindig huzatos, poros, itt nem állnak soha egymásba kapaszkodó, búcsúzó párok, csak fáradt, magányos utazók. Van, aki még rágyújt indulás előtt, van, aki ácsorog zsebre dugott kézzel. És vannak, akik csak bámulnak maguk elé. Annyi üres tekintetet, fásult arcot, mint a soha meg nem érkező vonatok peronján, sehol másutt nem láthatsz.


A kocsik kopottak, a fülkék por- és füstszagúak. Az ablakok homályosak. Miért tisztítaná őket bárki is? Hiszen, ha a soha meg nem érkező vonat elindul, az utazók nem kifelé, hanem befelé bámulnak. Magukba néznek.

 

Az őrangyalok szeretik a zenét

                                                                                                                                                                  

Joe barátom apja Georg, zenész volt. Ifjú házasemberként tíz évig, amíg szabad idejéből futotta, s a hallgatag fiatalasszony szóvá nem tette, esténként a Rókakuckóra keresztelt falusi vendéglőbe járt muzsikálni. Georg bácsi a banda prímása volt, akiről néhány év után legendákat meséltek a Tisza bácskai oldalán. Hegedűjét száraz bánat hangolónak becézte. Aki  hegedűt hallgat és könnyeket hullat, annak szíve hamis –, mondta a prímás Akinek igazi bánata van, az szomorúan mulat.

Így történt, azonban elbeszélésemet talán a boroskancsókkal kellett volna kezdenem. Joe barátom hosszú, dohányzástól sárgásbarnára színeződött ujjaival, amelyek az agyagot formálták,mert a szőlőfürtökkel díszített, magas hőfokon égetett és zománcozott kancsók jobban lelkesítettek mint Joe apjának legendái. Igaz, Georg bácsi hamar letaglózott engem, amikor először látogattam el hozzájuk. Korán őszülő dús hajával a mindent tudó és megbocsájtó atyára emlékeztetett.

  Tudom ki fia vagy –, szólt és ujjaival beletúrt a hajába. Ismerem az apádat! Ennyi nekem elég is volt. Ha így van, akkor azt is tudhatja amivel kiskölyök koromban sokszor ugrattak a felnőttek.

  A te apád eszi a döglött csirkét?   kérdezték, én meg nagyon szégyelltem magam és természetesen válaszolni sem tudtam, csak hebegtem habogtam és végül el is futottam.

 

 

Szotyi, a holdraforgó

Szotyi egészen megszédült, mikor egy tavaszi napon kibújt a földből és először pillantotta meg a nagy sárga korongot azon a világoskék tapétán. Nem tudta mi az, de tetszett neki. Ez a Nap - mondták idősebb társai. Olyan jó meleg volt. Reggeltől estig csak forgolódott. Szemeivel a Napot követte. Apja - Napramorgó - látva kisfia lelkesedését, próbálta lehűteni. Ne örülj annyira kisfiam! Ő csak azért melenget minket, hogy amikor majd mind beértünk, a gazda eljöjjön a nagy vasszörnnyel és lekaszáljon, hogy aztán olajat sajtoljon belőlünk. Amit aztán az emberek majd megvesznek, hogy abban süssék meg barátainkat a nyulakat, őzeket és a madarakat. Anyja - Holdrakacsintó - próbálta csitítani Napramorgót, de az nem hagyta magát. Egyre csak mondta. Kisfiam nekünk már mindegy, a mi tányérunk már lassan kifordul, de te ne hagyd magad! Fordulj másfelé! Talán ha nem száradsz ki őszre, nem pirulnak meg eléggé a magjaid, megúszod. Tovább élhetsz.

 

 

Maga Önmaga

 

 

A férfi kilépett a metróból, és megtorpant. Furcsa érzés öntötte el. Végignézett magán, és azt érezte, hogy nem önmaga. Vagy talán nem úgy önmaga, mint amit gondolt, hogy ki és mi lesz negyven évesen. Negyven éves, atya ég! Felidézte, hogy milyen öltözéket hordtak a felnőttek akkor, amikor még csak tíz volt. Vagy öltönyben jártak, vagy elegáns farmerben inggel és nyakkendővel. Ő most egy szándékosan megszaggatott farmert viselt, egy óriási betűkkel mintázott pólót, sárszínű melegítő felsőt, ami a jól bevált munkaruhája volt, ezenkívül még a kedvenc sapkája és tornacipője volt rajta. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy vajon a mobiltelefon és a fülhallgató nevezhetők-e valamilyen szinten öltözéknek. Tekintve hogy három különböző színű fülhallgatót is tart magánál, úgy döntött, hogy igen, és ezzel rövidre is zárta magában a témát. A sok kusza gondolat mellett egyetlen dologban azért biztos volt: sosem gondolta volna, hogy így fog kinézni egy negyven éves felnőtt ma. Igaz, egy kis cégnél volt weblap designer; nem volt vele szemben nagy elvárás. Nem kellett zakót húznia, vagy drága karórát viselnie; minden nap szinte beosont a munkahelyére, a hátsó irodában egy rejtett kis sarokba, és onnantól kezdve legfeljebb a pisiszünetekben látták. Úgy érezte, ez így jó is, hiszen kényelmes; de valóban ezt akarja?

 

Találkozás

 

Napok óta nem evett semmit. Sóváran nézi a szemközti trafikot, rongyos zsebeiben kutatva némi aprópénz után. Kellene a cigi. A kaja már régen nem olyan fontos, gyomra hozzászokott a hosszú böjthöz. De a cigi az kell. Az első slukk után megnyugszik, és ahogy lassan, meggondoltan eregeti ki száján a füstöt, szívébe a hála halvány emléke száll. A kalapba végre pénzt dobtak. A fekete öltönyös férfi gyors léptekkel haladt el mellette, sietősen, kezéből akár fáról a falevél, lassú hullámokban hullott alá a papírpénz. Bele a kalapba. Az öreg meghökkenve, gyorsan a pénz után kapott, és kabátujja zsebébe gyűrte. Tekintete a távolodó alakon, közben sűrűn ráncolja homlokát, mintha már látta volna valahol. Talán ez a fekete öltönyös dobott neki pénzt napokkal ezelőtt is... Nagy marék apró volt, erre jól emlékszik. Egy kicsit elszenderedett, mire felébredt, a pénznek hűlt helye volt. Azóta vigyáz, azóta figyel. Ha kap, a zsebébe rakja, onnan nem vehetik el.

A férfin járt egyre az esze. Talán most költözött a környékre, nem látta itt azelőtt, morfondírozott, miközben csonka lábára húzta szakadt, foltokkal tarkított ócska pokrócát. Az ittenieket látásból már ismeri, tudja, ki mikor fordul be az úton, ki melyik épület ajtaját nyitja ki, hogy pár óra elteltével ismét megjelenjen valamelyik utcasarkon, dolga végeztével, ráérősen, vagy épp sietve, folytatva aznapi vándorútját.

 

 

Zoli és a könyvkereskedő

 

Kora délután volt, borongós téli nap. Zoli a fiatal író, most nem írt, hanem a tudását gyarapította – olvasott. Arra gondolt, régen vett már új könyvet kedvenc antikváriumában.

Ezért fogta magát s azt mondta Adélnak, az anyjának:

– Szétnézek a könyvesboltban!

– Jó, de ne maradj sokáig!

– Valószínűleg veszek egy könyvet!

Adél felelet nélkül bólogatott s fejének biccentésével elköszönt, majd ment mosni. Zoli meg ahogy kiért a Március 15.utca végére, megpillantotta a boltot. Bekopogtatott, majd benyitott.

– Jó napot Sanyi bácsi!

– Szia Zoli!

 

 

Az utolsó meló

 

1.

 

A rózsadombi villa teraszán ült, és várt. Egy órája érkezett. Az inas bevezette az előtérbe, elkérte a kabátját, közben, lopva átvizsgálta tekintetével a ruházatát.

         Fegyver? – kérdezte természetes nyugodtsággal, de határozottan.

          Az nincs.

          Rendben van. – mondta, és a terasz felé mutatott. – Fáradjon velem!

Megindultak az üvegajtó felé, elől az inas, ő pedig egy lépéssel utána.

          Kérem, itt várjon! – mutatott az fonott fotelre -, foglaljon helyet, helyezze kényelembe magát! Hozhatok valami italt?

          Nem köszönöm, ilyenkor nem iszom.

Az inas biccentett, és halkan távozott. Akkor vette észre, hogy az épület két végében, egy-egy felfegyverzett őr áll, és őt bámulják. Félénken intett nekik, mire azok elfordultak, és a hegyet bámulták, mintha semmi más dolguk nem is lenne.

 

 

Rómeó és Júlia a Mátyás téren

 

2. rész

 

 

Aztán hangosan:
Szolnokról Pestre? Pénzetek van?
Volt még az este, de éhes voltam. Nem tudom mennyink maradt.
Egy vasunk se - szól közbe az időközben feleszmélt kislovag.
Nem jutok szóhoz. Apa vagyok magam is, elszorul a torkom.
Ki mennyi idős?
Néznek rám, hallgatnak.
No, ki vele!
Dani tizennyolc, én eggyel kevesebb - motyogja végül a lány.
-Iskola?
Idén érettségizek - így a fiatalember.
Kirobbanok.

 

 

Rómeó és Júlia a Mátyás téren

1. rész

Meló van. Annak meg része, hogy időről időre bejárom a ,birtokot'.
Éjjel fél egy, ittam kávét, töltöttem magamnak egy cigit, megyek, körüljátom a társasházat. Hűvös van, meg a szokott éjszakai zajok. Valaki sörösdobozt rugdos, valahol tévé/rádió bömböl...
A ház egyik üzlethelyisége bejáratának benyílójából zoknis láb áll ki. A cipők precízen egymás mellé állítva a gyalogjárón. Adidas. Nézem a zoknis láb tulajdonosát. Fiatal gyerek, jó, ha van már 18 éves. Mellette a lány, széparcú. Sweet little sixteen. Mert 16- nál nincs több, az biztos.

 

Oly távol, oly közel

(Chagall) 

 

1.

“Hirtelen rádöbbenek hogy nem Teával kellene most lennem, hanem vele. A hallgatása, a szeme az én hallgatásom, az én szemem. És mintha régóta ismerne, mintha mindent tudna rólam. A gyerekkoromról, a jelenemről, a jövőmről. Mintha őrködne fölöttem, megérezne bennem mindent, pedig először látom életemben. Ő az én asszonyom…” – így emlékszik vissza Chagall, Bella pedig így kontráz rá : ” Nem merem fölemelni a szemem, s belenézni a szemébe, amely most kékeszöld.”

A menyasszony fekete kesztyűben című kép árulkodik arról a zavarról ami mindkettőjüket átjárta. Az én falum mókás kép, mindig is annak láttam, a birkát és a zöldarcú férfit, mintha egymás tükörképei lennének. A kecske-birka ösztönében már moccan a gondolat, hogy a tejet fejő nő mikor ad neki is enni, mikor feji meg. Rosa kecskesajtot is készít, és a gyermekágyban fekvő nőnek kecsketejes konyakot, jó zsírosat, hadd iperedjen a kismama.

 

 

A szerelmes vers

 

A postánál dolgozott Varró Ferenc. Két hét óta munkanélküli. Újabban sokat dohányzik. A lakásától nem messze, úgy körülbelül tíz méterre egy dohánybolt nyílt nemrég. Egy nagyon csinos, melles, szép arcú nő vagy nevezhetem lánynak is – az eladó. Feri mindig ide szokott járni mostanában. Pall Mallt szívott. Mindig amikor benyitott s cigit kért, a lány nem találta meg azonnal, úgy kellett Ferinek mutogatnia a kezével, hogy hol van. Amikor megtalálta, a lány mindig mosolygott. Feri is, és zavarban volt, pedig a lánynak kellett volna.

Egy szép napon, mikor senki nem volt a boltban s a lány éppen valamit olvasott, Feri benyitott.

–Szia! – mondta

–Pall Mall? – kérdezte a lány

–Igen, azt!

Átnyújtotta, majd a srác kifizette. De utána nem ment még ki a boltból.

 

Cyrano

 

Csörgött a telefon a kezében. Nem nézett rá, a combjához simította, érezte, ráizzad a bőre a képernyőre, egy csepp izzadtság lefolyt a lábán, de nem húzta el az egyre forróbb eszközt, a csengés erősödött, már mindenki őt figyelte a buszmegállóban, páran összehúzták a szemöldöküket, rosszallóan csóválták a fejüket, az egyik férfi még cöcögött is a szájával, különös látvány volt, a magas, vékony férfi, a fekete, csillogó, bőr aktatáskával, öltönyben, ahogyan cöcög, mint valami aprócska gyermek, talán még nyálcseppek is szabadultak ki az ajkak közül.  Nézte a férfit, arra gondolt, mit szólna ha megcsókolná, ha most odalépne hozzá és szó nélkül, egyszerűen csak rányomná a száját az övére, bedugva a nyelvét a cöcögő nyelv alá, kikutatná a száj üregeit, aztán elhúzódna, kézfejével törölné le a száját, gúnyosan mosolyogna csak, összehúzott szemekkel, azt nagyon utálja a Miklós, az összehúzott szemeit, azt mondja, olyankor kirázza  a hideg és félni kezd, mintha legyőzhetné ez a vékonyka lány, mintha erősebb lenne, a legerősebb az egész világon. Elhallgat a telefon.

 

 

HATODIK TALÁLKOZÁS

 

Gyökér Titusz, a költő garázslakásában téblábolt. Olyan nap volt ez számára, amikor nem tudta eldönteni, mihez is kezdjen. Készítse-e el reggelijét, vagy üljön azonnal a számítógéphez és dolgozzon valamin, esetleg a hóolvadás következtében létrejött latyakot söpörje le a betonról az udvaron. Semmihez sem volt igazán kedve. Végül is kávét főzött, egy öblös csészébe töltötte, és fél deci rumot öntött hozzá. Ezután a számítógéphez ült és bekapcsolta.

„Szétnézek egy kicsit a netten” – gondolta. Hosszú próbálkozás után sem sikerült felkapcsolódnia a világhálóra.

– Mi van, a kurva életbe?! – szólt hangosan, és egy ideig dühösen nézett a számítógépre, majd kikapcsolta. Felhörpintette maradék kávéját, és hátat fordított a „bűnös” komputernek. Azután csak bámult maga elé. Később a szemközti falon függő, félrebillent, berámázott fényképre szegeződött tekintete. A fényképen nagymama a nővérével, közöttük pedig ő, hétéves, matróznadrágos kisfiú. Nagyapa sehol. Egy megsárgult fotón sem! Emlékszik, egyszer valamilyen oknál fogva megkérdezte:

– Nagymama, miért nincs nekem nagyapám is?

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal