VideóA Magyar Napló / Balogh Robert videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Ebéd után volt. A levegőben még ott állt a zsír szaga. Töröltem a pultot, lassan, mintha le lehetne mosni róla a nap fáradtságát. Egy öreg gazda lépett be. Zöld munkásruha. Földes cipő. A szemében valami fáradt óvatosság. – Van még menü? Bólintottam. Levest kért, meg a mai húsból egy szeletet. Amikor letettem elé, úgy nézett rám, mintha bocsánatot kéne kérnie azért is, hogy kanalaz.
Rubi, 2024. augusztus 2. 1 Dávid tíz körül érkezik Barnival, felméri a károkat, az üres borosüvegek címkéit böngészi, úgy vélem, ő is szívesen beszállt volna a Bodega Numanthiába, somolyog, elismerően bólogat, amint visszateszi a palackot az asztalra. Nem térünk ki az est részleteire, mohó pillantást vet Lilura, nem sok ideje marad belefeledkezni a látványba, mert Barni enni szeretne. Dávid a kezébe temeti arcát, jól van, beismerem, egy napja éheztetjük szerencsétlen kölyköt. – De Dávid! – méltatlankodik Barni – Nem emlékszel? Három és fél pizzát ettünk meg Andrissal. Igaz, reggelire nem sok maradt, éhes vagyok, anya! – már a hűtőben matat. – Megehetem ezt a csokis joghurtot? Lilu vihorászik, igent mond. – Esetleg mind a kettőt? – ekkor már vinnyogva röhögünk mind a hárman.
Fiatalodjon tíz évet a nyárra! Ez egy rémálom, emberek. Én mondom, hogy ez egy rémálom. Férfiak járkálnak az utcán, és nem lehet megmondani, hogy hány évesek. Fiatalember dús, fekete hajkoronával jegyet vesz az uszodába, s elkérik a diákigazolványát, ami nincs, mert negyvenöt éves. A nyugdíjasklubból majdnem kizárják Józsi bácsit, mert múlt hét végén ültették vissza azokat a szögszínű loknikat, amikkel annak idején elbűvölte Imola nénit, és nem lehetett ráismerni elsőre, azt hitték, valami imperszonátor. A saját öregapám pórul is járt: csak egy néhány szálat akart visszatetetni őszülő-ritkuló tincsei közé, erre beültették neki a fiatalkori jampihaját, és most, mint lázadó szellemű ifjút leteremtette megfiatalodott középiskolai tanára, aki ugyan bottal jár már és kissé szenilis, de a hajában egy ősz szálat nem találni.
következő pillanatban egyetlen mozdulattal kifejezte gyanakvását sajnálom mondja fulladozik keress magadnak átkeltek a folyón jött a délelőtti eső csizmásan ahogyan egy szitakötő sző tisztogatás csoportok elhelyezése egy nép keresi önmagát kövekkel és fűszerekkel súgta titokzatosan végre Józsikám bácsi homlokáról letépte az írást magasrangú óriások kocka alakú nevetés fegyver kiheverték volna együtt megmaradt közülük négykézláb tenyéren homlokát csókolgatva mint a majom akinek megölték a fiát tíz évvel később mire lett volna szüksége kereste lehet hogy csak él látom mondta nézz szét felmehetsz az emeletre nem könnyű visszatalálni maradj ott Zsóka rövid szoknyában meddig lakhatsz nála mennél legalábbis annál nagyobb hogy milyen mélyen a föld alatt tudja megmondani a széken ülve elcsendesedik a szerelemtől és már nem történelmi igazságszolgáltatás
20. A következő napokban félholt voltam az izgalomtól. Állandóan az járt a fejemben, hogy Éva ki fogja törölni a levelemet. Elképzeltem, hogy mások is írnak neki. Fényképet is küldenek. Mi van, ha megtetszik neki valaki? Sokféle forgatókönyvet gondoltam végig, és mindegyik megegyezett abban, hogy Éva sohasem fog válaszolni az üzenetemre. Péntektől hétfőig rengetegszer látogattam el az internet kávézóba. Aztán kedden… Szia, Vilmos, Úgy látom, te is paranoiás vagy, akárcsak én. Interneten ismerkedni? Hm. Csak nem arról van szó, hogy feleséged vagy barátnőd van? De a névtelenség nekem sincs ellenemre, és nem azért, mert foglalt vagyok. Hanem mert szeretném távol tartani magamtól a lerázhatatlan egyedeket. Volt már részem tapadó pasikban, és az ilyesmi eléggé kellemetlen. Ráadásul eddig még nem tanultam meg, hogyan kell valakit úgy elhajtani, hogy ne gázoljak a lelkébe. Valószínűleg lehetetlen feladat. Mindig igyekszem finoman megfogalmazni az „elbocsátó szép üzenetet”, aminek az a következménye, hogy nem értik meg, vagy nem akarják megérteni, amit mondok. Egyébként azok közül, akik válaszoltak a hirdetésemre, te vagy az egyetlen, aki rájött, hogy a Felícia névvel egy Ottlik-novellára utaltam. Ezért meg másért is egyedül te maradtál állva a mezőnyben, úgyhogy légy üdvözölve Felícia világában. Feltéve, ha te is egyedülálló vagy. A novellának különben Szerelem a címe, és a „Minden megvan” című Ottlik kötetben jelent meg. Neked ki(k) a kedvence(i)d? Üdv F.
Bár ésszel tudta, hogy helyes döntés volt elindulnia erre a küldetésre, és hogy már csupán azzal, hogy fellőtték abban a rozoga kis fémdobozban a légkör fölé, magasabbra tört, mint a legtöbb ember egész életében, és ezután bármi is történik vele, kiváltságosnak számít; bár ésszel eldöntötte, hogy teljes nyugalomban folytathatja az útját az ismeretlen felé; valami zsigeri idegesség fogta el. Próbálta nyugtatgatni magát, próbálta ismételgetni magában, hogy minden rendben, és minden úgy halad, ahogy haladnia kell; ennek ellenére azt érezte, hogy felment a vérnyomása, szaporán ver a szíve, és izgága lett. Úgy gondolta, ez valami alapvető emberi tulajdonság lehet, valami, amit az őseinktől, ősembereinktől örökölhettünk. Sokat olvasott az emberi pszichéről, és egyes tanok szerint az evolúció során az agy úgy alakult ki, hogy egyik legfőbb tevékenysége azon gondolkodni, hogy milyen veszélyek leselkedhetnenk ránk. Ezért talán az egy evolúciósan előnyös tulajdonság lehet, hogy ha jól érezzük magunkat a megszokott környezetben; hiszen ott, ahol sok időt éltünk, tevékenykedtünk, pihentünk, és éjszakánként aludtunk, ott statisztikailag mégiscsak kevesebb fenyegetettség ütheti fel a fejét, mintha elmegyünk egy teljesen ismeretlen vidékre. Otthon a kertben a bokorból elég kis eséllyel ugrik elő egy fenevad, és tép szét minket, mintha elmegyünk mondjuk az amazonaszi esőerdőbe. (Persze kevesebb, de nem nulla eséllyel.)
Böjtben járunk, ám a tavaszt hozó széljárás rettenetet hozott ránk, világméretűt. Furcsa betegség suhan a tájon, belemarkol testünkbe-lelkünkbe, életünket fenyegeti bőszen. Szobámba zárva élek, önkéntes rabság ez, ablakomon nincsen rács, barátaimmal telefonon értekezem. Emlékek ébrednek ilyenkor, nem is régi történetek, alig pár hetes múlt, de távolinak tűnik. Nagyon távolinak. Jó évtizeddel ezelőtt Bálint napján a zentai Kisrétben jöttünk össze, Péter Pál barátunk kakaslábon forgó palotájában. Ez az épület abban különbözik ama mesebeli csodától, hogy itt borpince is létezik, kitűnő hordók pompás nedűket forrtak ki, le is tisztult már az idei termés, így felettébb fontos egy komoly delegáció látogatása, amely gyülekezet arra hivatott, hogy osztályozza a fellelhető folyékony kincseket. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy megszöktünk otthonról, öreg legények fiatal óhajtással széttörni vélték a pányvakötelet tartó karót. Végig lopkodtuk a hordókat, éreztem, tolvajlásaim után valami csudanap sugara melegítheti fülcimpámat. Cimboráim képe is ragyogott, jól kezdődött kirándulásunk, amelynek befejezését elképzelni sem tudtuk. Sejteni azért sejtettük, hogy estefelé nem lesz valami szerelmetes ünnep otthon szent Valentinus napja, mert a sok jó bor ellenére néha sajogni kezdett oldalam, pont azon a helyen, ahonnan Urunk kivarázsolta bordámat, hogy megformázza belőle az én kedves galambomat. Anna a peronon állt. A vonat füstje már jelezte az olvasó számára, hogy itt valami végzetes fog történni. A pályaudvaron felgyorsultak az órák. Anna utolsó gondolata Vronszkij volt, amikor a vonat odaért hozzá és ő a vonat elé vetette... volna magát, ha egy erős kéz az utolsó pillanatban meg nem fogja a karját és erélyes mozdulattal vissza nem húzza a peronra. A vonat nagy sebességgel száguldott tovább. Anna nagy feketeséget látott, fülsiketítő zúgást hallott, kerekek kattogtak a fejében és egy erős kéz szorította az alkarján. „Bizonyára már Isten kezében vagyok” – gondolta és alig merte kinyitni a szemét.
Ismét nem volt túl sok helye arra, hogy a holmiját elpakolja. Ahhoz képest, hogy első pillanatra úgy látszott, mennyi tér van a hajón, meglepő volt, hogy mennyire spórolnak azzal a hellyel, ahová a saját dolgaikat pakolhatják. Gyömöszölgette mindenét, már az sem érdekelte igazából, hogy valami eltörik, összegyűrődik, vagy elszakad. Annyi minden dolog várt rá az űrhajón, hogy mellette minden tulajdona értéktelennek tűnt.
Úgy ment vissza a hídra, mint aki jól végezte dolgát, pedig igazából azt, hogy elrendezte a holmijait, és azt, hogy kegyetlenül nagy rendetlenséget hagyott maga után, pusztán csak az elméleti megfogalmazás választotta el. gy is érezte az eredményes munka utáni, jóleső fáradtságot. Az emberi természet már csak ilyen; a mentális átállás, annak az elfogadása, hogy az addigi világképünket le kell bontani, és egy újat felépíteni, az többnyire megerőltetőbb, mint a fizikai munka. Sőt megannyi történtetet hallani, hogy egyes személyek képesek voltak hosszú időn keresztül teljesen feleslegesen dolgozni, erőlködni egy olyan eszme fenntartásáért, amiről kívülállóként azt gondoltuk volna, hogy sokkal könnyebb lett volna egyszerűen csak elhagyni. Mennyivel egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy “igazad van, Giordano, valóban nem a föld körül kering a nap”, mint éveken át fogva tartani, lefolytatni a pereskedést, cipelni a rőzsét a máglyára, és így tovább. Az ő világképében nem az volt, hogy az univerzum a Föld körül forog, hanem hogy a bolygónk egy de facto börtön, és emberek még évszázadokig nem lesznek képesek olyan jármű előállítására, amely a galaxis léptékeit tekintve számottevő utazásra képes; legalábbis ő maga sosem fogja elhagyni a Föld légkörét; és most mégis úgy kellett ennek az űrhajónak a fiókjaiba bepakolnia a holmiját, mintha valami óceánjárón indulna el egy hosszú nyaralásra.
Semmi nem maradt a bonyolult útjelzésből. Józsikám bácsi kedves volt Zsókához és nem mesélt róla. Sisakok gurulnak az emelkedőn, beleértve a sziklafal meredek lapjait is. Lábbal hajtott lovasszekér, egyetlen, gyors. Csengő kopott hangja karcolta a csendet. Csak engedni egy kicsit. A tömeget megrezegteti. Évtizedek óta ismert molekulákkal találkozik. Leválnak egymásról. Spirál formájú öntvények a világűrben. Az ember hideg víz. Iszik, hogy alámossa a testét. Üstökösöket telepít, égitesteket farag. Az Örökkévaló mércéjével mért élet. A test áll, figyeli a mozdulatokat. Mint ahogyan egyszer. Őstörténetek a bozótban, firkák, jelek. Aszteroida száguld. Olvashatatlan, névtelen, kozmikus írásjelek.
Bogarat pottyantok a kávéd közé, míg nem nézel oda (mert épp csészét keresel), észre sem veszed, mert pici és fekete. Belemered a kotyogósba, nem menekül a kanaladtól, alá a víz, összecsavarod és soha többé nem látja a napfényt. Felteszed a tűzhelyre, forr, forr, forr a víz, bogárlábak remegnek, bogárszemek bugyognak, bogárhát fakad a forróságban, körülötte minden kávévá olvad, őbelőle is az lesz, és a bogár bensője és teste eggyé válva párolog fel. S te nem is tudod, milyen kínzókamra lett a reggeli kávéd. Valami mintha mégis zavarna, de elfelejted.
11. Teltek-múltak a napok, a hetek, és már decembert írtunk. Éjszakánként, elalvás előtt százszor is megmentettem Éva életét, miközben Bujdosó bambán és gyáván egyhelyben állt, vagy menekült. De aztán reggel lett, és kezdődött minden elölről. Az egyetlen örömforrásom a mozgás maradt. Olival való megismerkedésünk idején kezdtem el mániákusan edzeni. Azóta úgy néz ki a szobám, mint egy tornaterem. Barátom halála után azonban elhagytam magam, és több hónap is eltelt, mire folytattam a súlyzózást, és tovább erősítettem. Ősz végén kar-, váll- és hátizmaimmal ismét fel tudtam magam húzni a kötélen, ami a magas mennyezetről lógott. Ezzel régebben nemcsak a szüleimet, de Olit is elkápráztattam. Aki így tud felfelé mászni, az bármilyen helyzetből kiemelkedik, visszhangzott bennem Oli egykori dicsérete. A sportolás után valóban kissé boldogabbnak éreztem magam, de a hangulatom csak átmenetileg javult.
Lilu, 2021. június 17. Újabb enyhítés lépett életbe, állítólag hetekkel megelőztük a környező országokat átoltottság szempontjából. Bla-bla-bla. Lehet falunapot is tartani, olvasom tovább a híreket a kijelzőn. Mindeközben legalább tizenöten várakoznak a bejárat előtt, megmorogják, aki nem tart kellő távolságot. Egyáltalán nem tűnik úgy nekem, hogy az utóbbi pár napban kevesebben jönnének a patikába. Mintha azok is nekiindultak volna, akik eddig kenyérért sem merészkedtek a mobil pékség közelébe, pedig zseniális ötlet volt Andristól. Sebi bácsi apára hagyott tragacsát újította fel, a húszéves citromsárga és halványkék Volkswagen kisbusszal terítette a saját sütésű cipókat. Wes Anderson-filmbe illő költőiség. Most még a betegek is itt állnak a sorban. Aki favipiravirt akar és egyedül él, egészen biztosan fertőzött, kezdeti tünetekkel. Miléna, például. Eljött inkább Szobra gyógyszerért, nehogy Zebiben megszólják. Úgy teszek, mintha nem ismerném fel, hagyom, hogy a kolléganőm szolgálja ki. Milénának biztosan senkije sincs, ki másnak vinné a bogyókat. Nem fogom megszégyeníteni. Kizárt, hogy felvette az oltást. Aprókat köhint a lifegő maszk mögött. Vajon a testvére megbocsátott neki?
utoljára gondolt arra hogy a gyerekek csak azt hiszik a magasban a szőke és a barna nem fedezte fel mellé gyűlöli a karmolást az orron hogyan kezdődött darabos szép angyal összetett mondat hosszú lelkűeknek hadsereg és ember oldalra hangya sereg cserépbe ültetve elhitte hogy igazából amit tesz az eltartotta magától kódoltan iszaposan folyó számítógép felszívja angyalok barátságosan zsákolnak porrá töri a testén a robot sír gyilkosan okos mozdulatokkal túljut a sötétségen rajta felejti elindul vágyat cserélni, előbb mindenáron végtelenül a Duna part sötétjében megszelídíti újra él halálosan
Próbált egy többudvaros ház második emeletén kinézni. Emberbőr, takarítóvállalat, ellenséget hozott, úgy van tele, hogy nincs kedve verekedni. Arra indul gyalog. (A hullák rozsdásak.) A víz felett rövid ima után. Bocsánatot kérnek, magyarázzák, meg kell kapnom okosan, mondja. Melyik mikroprocessort kell elhelyezni a fejében, hogy higgyen? Míg elszélednek a gondolataim. (Itt terül el a telek.) Zsóka robot szárnyakkal repül. A villanytelepet támadják. Bármit is fel tudnak duzzasztani. Intellektuálisan ösztönöznek. Középkorú nők Mexikóvárosban, megjön a kedv, az ember csak röhög, nahát, ez kedves, szűkek az utak, szép, csontos robot, az arca mélyén sötét gumó. Ma nyolcvan éve meghaltak azok, akik csapdát gyanítottak.
Mindenki azt hiszi, hogy a megalázás a térdeléses, nyakörves esetleg kutyás játékokban teljesedik ki, de amint életedben először látsz egy virágos nagymamaotthonkás transz-köcsögöt és minden idegszáladdal azon feszülsz, hogy csak ne röhögd el magad, onnantól mindent más fényben látsz tükröződni és már tudod, hogy vicc az egész. Ennél jobban már csak a nevelőapámon, a Gazdámon szórakoztam, aki véletlenül rosszkor nyitott ránk, majd úgy buggyant fel belőle is az apró röhej mint alvási apnoe, vagy a fazékból kifutott tej, mikor pillanatnyi lobot vet a gáztűzhelyen. Hiába, az ügyfél, az ügyfél. Miután a mázsás transzi elment, somolyogva oldalogtam a konyhába. Az ilyen pillanatokért mindig lehajoltam. Mélyebb és önként vállaltabb alázat volt ez, mint amit bármilyen nyakörvvel, pluggal, vagy más vacakkal rá lehet kényszeríteni egy emberre. Tudtam, hogy ő is kizökkent. Legalább támadt egy közös témánk.
Miléna, 1996. május 3. Azt rebesgették, hogy az asszony élve temeti el őket. Többször is kapott felszólítást a zebegényi polgármestertől, azonnali hatállyal ivartalanítson. Kiabált, fogadkozott, napokon belül intézi, isten bizony elviszi Marcipánt az állatorvoshoz. Dehogy vitte! A szomszéd, az orosz Miléna, korát meghazudtolva jókora husánggal verte az ormótlan vaskaput minden vasárnap. Pársivaja, álotkinszo kurvá, üvöltötte a ködös reggelekbe ropogós akcentusával. A nő ilyenkor a hátsó kerten át osont a másik utcára, futott egészen a templomig a misére. ravasz csikók gurulnak óriások mindenki követi magát hosszú süket dumák akaratok kalimpálnak mozognak maszkokat formálnak olvadt fémből öklök között testszövetek követik egymás fogát daganatok angyalok barátkoznak angyalokkal a szoknyák alatt kopasz fejek és fenekek harag és hang muskétások berakják összeteszik összevetik csokorban bölcsek orra füle testük tapad szaladnak követik az eseményeket hajnalban a zsinór a szálak eltekerednek feszül a damil szép virág a bőr szalad szorít az arc jön a bók és a sokk gyermekek igyekeznek sejt ölel sejtet életvitel minták a világpiacon gyorslista halállista fogta a táskáját üveggolyók pattogtak a lépcsőn
A világ gyalogosan indul az útra. Életjelet fúj a szél. Napszél zokog. Réka autót vezet, gázt ad, kézen áll. Védtelen siránkozik, informálódik, gyűjt. Hatalom mozgó emberi sejt utat keres. (Roham biznisz, a dolog egyszerű.) A falociták toronymagasan támadják a várost. A képtelenség feszélyeztet. Senki csirkének sikerült elmulatnia. Senki nem hív vissza. A vérerek útvesztőiben harcolnak a vörösök a fehérekkel. Vörös vérsejtek törnek előre. Senki sem segített. Félt a fenegyerekektől. Megalázó szerkezetű emberek és moraj.
7. Másnap, legnagyobb meglepetésemre Éva faképnél hagyta az udvartartását, és odajött hozzám: – Gondolkoztam a Coriolanuson. Szerintem igenis színházban kellene megrendezni, de mai környezetben. Anyagi motiváció, árulás, befolyásolhatóság…Most is aktuális is, nem? Tátott szájjal bámultam rá. Még okos is! Megtört a jég. Ezután gyakran beszélgettünk, kezdetben Coriolanusról, aztán színházról, később pedig sok minden másról is. Együtt fedeztük fel Ottlikot, és kiderült, hogy Éva is a Szerelem című novelláját szereti a legjobban. Mindkettőnket foglalkoztatott a történet hősnője, Felícia. Amikor néha megszólítottam az istennőmet, a többi fiú úgy nézett rám, mintha azt mondaná: neked nem jár ilyen lány! Valójában magam sem voltam benne biztos, hogy jár-e nekem Éva. – Nem kell megverned, ha nem akarsz – mondta a rabszolga. – Nem baj? – Dehogy baj – mosolyog és közben próbálja szorosabban magához húzni a kis úrnőt. Így látta az apáktól, az anyáktól. Na, nem a sajátjától, hanem a filmekben. Emlékét nem tudja, mikor élt utoljára saját gesztussal, tett, vagy mondott olyat, ami tényleg hozzá tartozik, belőle jön. Lágyan próbálja felidézni, bolyongva az emlékei, vagy inkább mozzanatai villanásszerű útvesztőjében, de olyat nem talál. Mintha üvegszilánkokon lépkedne, a szilánkok nem élesek, feslenek, mint a fehér virágszirom lába alatt a hajnali ködben.
A tiszta szobából megyek a másikba, melegem van, mégis fázik a vállam, és máris vizes a fejbőröm a hajam alatt. Mindig szőke hosszút szerettem volna és legalább egyhetven lenni, meg egy csomó faszságot, amiről azt sem tudom honnan vettem. Mifelénk senki sem olyan, mint amilyennek elképzelné magát.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
