VideóA PécsTV műsora. Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Mosogatás után sört reggelizni, és a mosógép megpakolása után még egyet, az olyan hetyke, félrecsapott kalapú optimizmus. Épp olyan, mint a szobában az égig érő kupleráj. Könyvek az éjjeliszekrényen, az ablakpárkányon meg a sarokban. Vetetlen ágy, félig nyitott ablakok, porcicák – portigrisek? – imitt-amott. Három táska, két kicsi és egy nagy, bár közülük csak egyet használok. Mondhatsz bármit, optimizmus ez is. Mert bőven lesz még időm, hogy rendet csináljak.
Egy éjszaka mindig sejtelmes, titkokkal teli.
Éjszaka árnyai újabban múzeumokban élednek. Különös táncokat lejtenek a megelevenedő sejtetések, melegséggel borzolnak a régiekkel való találkozások. Mert egy múzeumban minden élő. Pontosabban fogalmazva, egy múzeum tárgyai valaha mind éltek. És mindig újra megélednek, ha látogatójuk akad. A látogató lelke csodára képes, és a generálódó szivárványban mindenféle fakó szív élénkké változik, ó, Istenem, fakad ajkakról a sóhajtás, kik is lehettetek ti, elődeink ezen a tájon, akik itt hagytátok a nyomotokat, a csontjaitokat, a sorsotokat? S mit is örököltünk mi, akik e pillanatban e táj belakói vagyunk? Ránk hagytátok-e a gazdag örökséget? Vagy nem is gazdag az örökségünk? Szegények voltak-e őseink ezer éve, mint a templom egere? Volt-e templom ezen a tájon? S ha létezett, éldegélt-e ottan, az oltár tövében, valami egérke?
Jónak lenni jó, de egyáltalán nem könnyű. Publikus jót találni egy olyan napon, amikor az égvilágon semmi nem történik, szintén nem az. Akkor meg pláne nem, ha egymást követik az ilyen eseménytelen napok. Nem vagyok az a típus, aki bárgyú mosollyal az arcán elfogad a sorsától hideget-meleget. De ha elkezdtem az örömnapló írást, szeretném kihúzni a századik napig, még akkor is, ha néhány emberben azt a téves képzetet keltem, hogy nekem milyen kutya jó dolgom van. Elvégre naponta zengedezek katicabogárkáról, finom ételekről, bagolyhuhogásról, cinke röptéről. Na igen, de azon a napon ennyivel van ennyi! Be vagyok zárva. Mintha nem a saját életemet élném.
(Füstszínű, sima folt.) Általában hangulati eszközként ismert hatásos tejtermék. Ironikus tételek, mágikus hangulatú dicsőség. Szarvasok keringenek az égen folyamatosan. Kézzel csiklandozzák egymást. Találmányok egymás mögött, telt hassal, elnyújtózva. Így születnek a széles, forgó női csípők. Megjegyezte és halhatatlannak minősítette (a telefonálót). Vár az országúton vir(l)ágnyelven a százszorszép bölcs. Reklám a halott utcán reggel hatkor. Fordított, reumás csókok, önvédelem. Láng csattan vissza. Erre van szükség egy időre. A szöveg törvénysértéseket tartalmaz Uram! Megpatkoltak egy halat csigába csavarva. Sétált a gyümölcs. A (le gbú sab b) gyümölcsöt. Gárdos, a PNAUMEA cég tulajdonosa karambolozik. Borzasan, lábbal előre, magasabban a februári középértéknél. A halak fickósak, felugranak a levegőbe, megtették az utat, tudják jól csinálni. Mernek huzamosan főmérnökök lenni, a háztetőn, a hálószobában, a mosdóban, a lábujjak irányításával. Családnevükben a gyorsulás túlságosan nagy érték. A régi rómaiak, amikor az időjárás megváltozott, elérték a felhők szélét. Egy kő, szarvasbika, izzó széndarab. Rinocérosz. Rövid, lassú, kiköpött, öreg faszi. Római. Sűrű időközönként megöl néhány rabszolgát, alig észlelhető zivataros napokon. A nők meg akarták fogni a fejét, erősen tartani, összeomlás nélkül, egy gomolyfelhőbe belefojtani. Benyomni oda, ahol az izmok összezsúfolódnak, a comb nyikorogva indul. A hajtómű lelóg, megfordul, visszamorog. Jussanak ki. Gyűrűben, vagy, szabad levegőn ráadásul.
Az ezerkilencszázötvenes évek vége felé – Keresztúron, szülõfalumtól olyan harminc kilométerre, ahol feleségemmel egy utcára nézõ szobát béreltünk, a ház elõtt megáll egy szekér. Az ablak alatt zötyögõ jármûvek állandó, monoton zörejébõl kiüt a lassuló kerekek nyikorgása; egy-két zökkenés, rövid csend, az ismerõs, erõlködõ, fulladó köhögés behallatszik az utcáról, és ez az olyan jól ismert hang-szöszmötölés – gubanc a szabályosan hullámzó levegõben – rögtön az ablakhoz ugraszt, ahol aztán csak állok, bámulok: nagyanyám kikászálódik a szekér derekából, leveri a szénatörmeléket a szoknyájáról, bizonytalanul szétnéz, átmegy az utca másik oldalára, megvizsgálja a házszámokat, visszajön... Ösztönösen hátrakapom a fejem, hátrafordulok, ellenõrzöm a szobát, arcvonásaim után azt is át kell rendeznem, és várok; izgulok is, hiszen ott kinn engem keres valaki... Keresnek... Nagyon közeliek. Feleségem még nem jött meg a munkából, késik, õt várom. A várakozás nem kellemetlen; hiszen tudom, mintha látnám: Anna most lép ki az iskola kapuján, kenyeret vásárol, és szapora léptekkel siklik a kerítések mellett. Mechanikai rejtély a járása. Aprózott, ruganyos; elképesztõ gyorsasággal ollóznak a combjai. Mintha nyújtott lábbal helyben-futást gyakorolnának tornászó lányok. De Anna halad, mégpedig gyorsan halad, és egészen érdekes, hogy mégsem hullámzó a járása. Rejtély, vonzza a szemet. A ritmusa felém árad, és elönt. Bámulom Annát. Itt dobol bennem a járásának a ritmusa.
Nem tudott aludni. Nem mondhatta, hogy kényelmetlen az ágy, mert húsz centiméterrel felette lebegett. Az övé volt az egyetlen szoba, ahol elromlott a gravitáció-generátor; annak ellenére, hogy korábban úgy gondolta, még ha lehetséges is lenne ilyen szerkezet előállítása, kizárt dolog, hogy olyan meghibásodása lehetnek a szerkezetnek, ahol a hibajelenség egyedül az ő szobájára korlátozódjon. Az ezredes azonban azt mondta, jobb is így, mert addig is szokja a súlytalanságot, ami elmélyítette benne a szándékosság gyanúját. Kicsit azon is elgondolkodott, hogy vajon ha rendes ágyban, rendes gravitációval képes lenne-e aludni. Teljesen váratlan, az addigi életéhez képest szürreális helyzetbe került; és nem segített a nyugtalanságán, hogy fogalma sem volt, az elkövetkezendő napok mit fognak hozni. Felkelt, vagyis pontosabban elforgatta a testét 90 fokkal, rendes ruhát húzott, és elindult egy kis éjszakai sétára.
...megint az éjszaka. Nyúlok a dobozért, bevésődött mozdulattal, aztán megáll a kezem, nem gyújtok rá mégsem. Férfi vagyok, a fenébe is! Csak kibírom valahogy! Én ne bírnám? Olvasok tovább. Japán története, már nincs romantika, nincsenek magányos hősök. Nincs íze, zamata az életnek, kihal az ősök tisztelete, felbomlik az évszázados rend, szamurájok helyett ipari munkásokra van szükség. A szamurájok pedig holtan fekszenek egy mezőn, Tom Cruise visszamegy özv. Szamurájnéhoz, és ülteti a rizst...
Fátyolba burkolt, tompa fényű tükör, mikor eső öntözi. Nyíregyháza. Még pontosabban Szent István utcája. Régóta nem jártam arrafelé. Több mint másfél éve. Akkor is inkább kerülőutakat tettem. Végig a Bocskai úton. Egész a Kossuth térre. Vannak pillanatok, mikor az örök érvényű, járt utat járatlanért el ne hagyj mondás gyémántszilárd bölcsessége megkopik. Egyszerűen csak fényét veszti. Legutóbb ezt éreztem. És tudtam, csak folyik ki az ujjaim közül az idő. Megállíthatatlan. De nem bántam. Hideg volt. Tél volt. Csak kóboroltam. Apám és anyám a csillagokból néztek le rám. Tán mosolyogtak. Tán könnyeztek. Tekintetükkel kísértek, úgy hiszem. Minden utcasaroknál, minden fordulónál, padoknál, parkoknál, épületeknél rekonstruáltam a visszahozhatatlant. A múltat. Akárhová mentem, mindenhol üdvözöltek. Élők és szellemek. Emlékek. Különös gyermekkor. Ifjúság. Önmagam.
Altatóorvosi vizsgálatra kellett ma mennem, izgultam rendesen, hiába nyugtatgattam magam, hogy ez még nem a műtét. 9.52-re voltam előjegyezve, Misi agyára mentem, mert hamar el szerettem volna indulni, hogy inkább ott várjunk, mintsem elkéssünk. Végül bejött egy munkahelyi telefon, addig én enyhe nyomásgyakorlásként beültem az autóba. 9-kor indultunk, 9.25-kor már a parkolóházban köröztünk. Ha 25 perc alatt ideértünk, csak megtaláljuk majdnem ugyanennyi idő alatt, hová kell menni, még az én befékezett teknősbéka tempómmal is – gondoltam. S lőn.
Lázadoznak ott, ahol eredetileg kultúrház, rádió, csalán volt. Én vagyok a fürdőmedence, mondja Somfainé, vagy az egészségház, vagy az öltöző, és megosztom a szabadságot. Egy gyönyörű cseresznyefa a magasból, majdnem meghaltam magam, mondja. Nevetek, kiengedem a levegőt a kezemből, összetörik, elgurul. A tükörképem kereszülreped. Az éghajlat láttán merészelem kimondani, hogy tudatosan ellenőrzött, könnyű. Somfainé arcán látszik a sivatagi vándorlás, a felfedezés. Beborult tekintettel, egyre távolabb, már-már a képzelet peremén. Utána nyúlnak, belemarkolnak, a hullámok jeleznek, letépik Somfainé ruháját. Beborult, rémesen néz ki a délelőtt. Kinéznek a porból, bámulnak rá, Somfainé ugrik, repül, magára vonja a figyelmet. A szünet alatt felrajzolja, hogy semmi. Áll, gyere be,mondja, a pasas eltűnődik. és éhes is, belép a kápolnába. Csupa pamutszövet, rikkant egyet, meglóbálja, önmagára mutogatva tördeli a kezét. A csengőhang elhagyja a fedélzetet, a hanghullámok füzérben szerveződnek, szívük van, Somfainé elfordított fejjel táncol. Oda jár, rendes ember, a nyakáról veszi le a térdét. Somfainé dölyfösen párbeszédbe elegyedik Somfaival.
A sok ajtó közül odamentek az egyikhez, ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi; az ezredes azonban mély levegőt vett, mintha már akkor bánta volna. Bekopogott, vagyis pontosabban bedörömbölt az öklével, amit ő magam még mindig az illedelmesség rugalmasan nyújtogatható kategóriájába sorolt. – Hm – mondta, jelezve azt, hogy mondani szeretne valamit, csak szeretné, ha előbb rákérdeznének, hogy mit szeretne mondani. – Mit szeretne mondani? – kérdezte az ezredes, belemenve a játékba. – Magamtól azt hittem volna, hogy ezen a bázison biztosan van valami modernebb módja annak a jelzésére, hogy ki szeretnénk nyittatni az ajtót.
Elmúlt a tavaszi szünet, iskolakezdet. Az utolsó szüneti nap eszembe juttatja az iskolát. Diák- és tanárkoromat is. A reggel fontos kommunikációval kezdődik. – Tata! – csetel hozzám unokám, Péter. – Írnom kellene a húsvétról valamit. Ez a föladat, szünet után be kell adnunk, a tanárnő szigorúan leosztályozza az ilyesmit. Van egy ötleted? Súgjál, tata! – Gondolj vissza arra a mesémre, amelyet később is oly sokat emlegettünk! – Virágvasárnapon Jézus urunk beszamaragolt Jeruzsálembe. Ünnepre érkeztek a népek, mégis, ha visszagondolunk a nagyhét történeteire, a keresztre feszítés kegyetlen végrehajtása jut eszünkbe először, és nem a bevonulás pálmaágakkal lengedező boldog békeüzenete.
Gyerekkoromban senki nem ijesztgetett csúszómászókkal, legfeljebb a fiú osztálytársak jöttek túl közel az arcomhoz egy-egy cserebogárral – ami ugye mégsem csúsz-mász állat, kivéve, ha kiszedik a lábait, brrrr –, hogy nézzem meg, ez egy királynő, mert piros a tora. Farkas sem lakott a Bence-hegyen vagy a Vitéz-kanyarban, mégis gyakran játszottam azt, hogy gyorsan be kell ugrani a megvetett ágyba, s alaposan be kell takarózni, különben elkapják a lábamat a kígyók, meg hogy úgy kell elbújni a „bunkerben”, hogy akárhányan szorongunk is az ebédlőasztal alatt, senkinek ne lógjon ki egy végtagja se, mert azt megeszik a farkasok.
Rázkódás nincs, minden kezdés örömteli elfoglalták az erdőt az embereit, a legszegényebbet is (Szegénylegény), (Kopog, vés, tekeredik.) Úgy tartja a kezét, mint a színházban, görbe a határ és az ujjak, az ajak még feszes implantátum. A kiállítóterem pilléreit pontosítani kell. Meglátod milyen tulajdonságai vannak. Nők összetekeredve. A szokásos pszichodinamikus elrendezés szerint. Én csak annyit tudok, mondta, hogy egy moziban ülök. Fejjel lefelé csúszós (szolgálat). Megissza a halált, jóofa. Kézirattal jelentkezik, vési a követ teátrálisan, felhívja magára a figyelmet, a hülyéket meg kell becsülni, mondja, szilánkok a szemben, türelmetlenül és görcsösen. Remény. A kígyó azt hiszi, hogy mindenki felett ítélkezhet. (A tiszteletreméltó vadak a történelem újraolvasásában hisznek.)
A sok zúgolódás, mozgolódás, recsegés után újra hatni kezdett a gravitáció. Érezte, hogy nyekken egyet a gerince a hirtelen súlyváltozástól. Nem fájdalmasan, csak olyan két-hete-szerettem-volna-már-kiropogtatni-a-gerincem-szerűen. – Mi történt? – kérdezte némi riadalommal a hangjában annak ellenére, hogy egy átlagos napon inkább az a normális, hogy hat rá a gravitáció, és nem az, hogy nem. – Visszavittek minket a Földre? – Gravitációs mező. A bázis teljes területén alkalmazzuk – válaszolt unottan az ezredes. – Az lehetetlen! – Van egy érzésem, hogy ma még sok mindenre fogja mondani, hogy “Az lehetetlen!”
Éveken keresztül táncoltunk a PET-palackokon, hogy kiszorítsuk belőlük a levegőt, s lehetőleg mind beleférjen a szelektív kukába. A reklámkampány a „Tapossa laposra!” szlogenre épült, aztán ez a mese is megváltozott. Most beleszuszogunk a flakonba, ha pici horpadás van rajta, nehogy ne vegye be a kényes gépgyomor. De igazából nem erről szeretnék írni, csak a taposógépről ugrott be a régi reklámszöveg. A szerkezetet még a nyáron kaptam Attila sógoromtól. Akkoriban önállóan az ágyról sem tudtam leszállni, úgyhogy félretettük és néha megnéztem, nem ment-e összébb, nem lett-e alacsonyabb, mert megmászhatatlan hegynek tűnt előttem.
Ember formájú vonalak jöttek. Állat formájú adatok bólogattak, mint a tulipán. Őt figyelték a sima mocsárban. Nagyfejű virágok. Egymást keresztezve az alagsorban repültek. Szép, hosszú, fedett, a mennyezetbe érő vonalaik voltak. Hurkolódó, büszke és görbe vonalak. Hosszú női lábak taposták a sárral tömött vonatokat. A fedett alagút a mennyezetbe kapaszkodott. Az utat leszakadt lámpák szegélyezték. Jobb felé mutató lány álldogált a sarkon. Kezdett fáradni, kaparta a vakolatot. A teherautókon lebegők, meg a bukó-nyíló fecskék. A hosszú út előtt rágcsálták az ujjaikat. Összefonták leveleiket a vaskos combú páfrányok. A két terasz közti elválasztón. Átmásztak, és amire a legkíváncsibbak voltak megmutatták. (A HOSSZÚ feJÜEK SZÜNTELEN NEVETÉSE)
A rázkódás a kicsi kabinban elviselhetetlen volt. Két dolgot tudott nagyon jól: Az egyik, hogy ennek rövid időn belül vége lesz. A másik, hogy addig teljesen tehetetlen. Ezért aztán az agya úgy döntött, hogy a túlterhelő stressz helyett a gondolkodásban, elmélkedésben merül el. Nagyon fontos kérdések jártak a fejében: Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy a földön járt? Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy a Földön járt? Hány vacsorát tud egy ültő helyében megenni valaki? Ha valahol az űrben egy idegen civilizáció a földi emberéhez hasonló szintre jut, szükségszerűen kialakulnak a valóságshow azon fajtája, ahol kiégett agyú emberek nézik a tévében, hogy más, szintén kiégett agyú emberek hogyan viselkednek egy közös épületbe zárva?
Ült a sötétben. Előtte a kis kályha, rakosgatta bele, amit talált a házban, de már nem nagyon volt mit, amin ült, az volt az utolsó széke, gyakorlatilag az utolsó bútordarab a házban. A kezében egy képet szorongatott, maszatos, gyűrött képet egykori önmagáról, fiatal volt, erőből, akaratból nem volt hiánya, és volt elképzelése a jövőről, tervei… áhh, akkor minden jobb volt. Meg mindenkinek körülötte rosszabb. Tekintete az ablak felé tévedt. Ki nem láthatott rajta, már régen betömte papírral, üres zsákokkal, zacskókkal, szeméttel, csak a kályhacső körül volt egy fém lap. Ott vezette ki a füstöt (de még milyet!), a szomszédok, hogy rohadjanak meg, egyfolytában sipákoltak a bűz miatt. Persze fűtött, amivel tudott, mindig volt mivel, elég sokan odahordták hozzá a szemetüket. Volt, akitől pénzt is kapott, no nem sokat, mondták is neki, hogy hülyére keresi magát rajta aki odahordja a sz…át. Ő áttúrta, amit tudott, használt belőle, leginkább elégette. Régen vasat, fémeket szedett ki, de már nem látta értelmét. A kert pedig lassan telt…
Egy fényes arcot láttam álmomban. El kellett mennem a régi házhoz, de az már nem állt, lerombolták, a törmeléket részben széthordták. Gondolhatod, mit éreztem. A gyümölcsöskert helyükből kicsavart fái mozdulatlanul feküdtek, csak a levelek lebegtek ernyedten a haldokló testeken. Néhány bokor még büszkén ágaskodott a szétrombolt valamikori rendezett kert ösvényei mellett. A ház teste romokban állt, széthordva, széttépve. Szétszedtek minket! A szentségit, széthordtak!
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
