Hazatérés

    Már délutánra járt az idő, amikor Sándor belépett a falu orvosi rendelőjének a várótermébe, ahol addigra már megrekedt a meleg levegő, és keveredett az emberi testek, az átizzadt ruhák kipárolgásaival.  

    A fal melletti, valamikor fehérre pingált, kiszolgált padon öregek ültek. Mintha csak valami halotti torra várnának, mind talpig feketében. Ráncokba ágyazott, fásult pillantásuk reménytelenséget tükrözött. Egyikük-másikuk ismerősnek tűnt. Feléjük biccentett, majd helyet foglalt a bejárati ajtó közelében. A mellette ülő öregúr napbarnított, köszvénytől göcsörtös kezei rákulcsolódtak a botra. Tekintetét kiemelve a fekete-fehér kockás kopott kőpadlóból, Sándorhoz fordult.  

    – Utánam következik, de ha csak receptre vár, nyugodtan menjen be előttem – mondta.

    – Ráérek, nem akarok tolakodni. Az apám halotti bizonyítványáért jöttem – mondta Sándor.

    – Csak nem az öreg Molnárnak a rokona? Mert ő volt az, aki mostanság ment el közülünk. Más halottunk nem volt. – Így mondta, többes számban.

Csengetnek

Csengetnek. Kinéz a kis résen. Két idegen alak homályosan, a lépcsőházi üvegajtó mögött. Az egyik újra megnyomja a gombot. Élesen hasít belé ez a hang. Nem érti, mért nem állítja halkabbra. Akárhányszor megszólal a csengő, mindig összeszorul a gyomra. Most is. Esze ágában sincs most idegenekkel beszélni. Mostanában egyre többen jönnek. Világvégét jósolnak, és arra intenek, imádkozzunk, bánjuk meg bűneinket. Akkor, nagyobb esélyünk lesz az életben maradásra? kérdezi, de választ nem kap, csak zavart mosoly, és csendben távoznak. Pont ezt akartam. Újra csenget, most a kisebbik nyomja meg gombot. Nőnek nézi, de innen nehezen látható az alak, inkább a kontúrokból tájékozódik. Ha még egyszer csenget, kimegyek, és elküldöm őket a picsába. mondja félhangosan, és a fogasra akasztott ebonit rúdra szegezi a tekintetét. 

Mennyország

A sor végtelen hosszú a Mennyek kapuja előtt, és percről percre csak nő, de mivel a túlvilágon összemosódik a múlt, a jelen és a jövő, a léleknek csak egy pillanatig kell várnia. Szent Péter elkéri az adatait, kikeresi a nagy könyvben, egy pipát rajzol mellé, és mutatja, hogy mehet tovább.

– Üdvözöllek a Mennyországban! – szól egy szakállas, idős bácsi, aki látszólagos korához képest igen jó formában van.

– Köszönöm szépen! – mondja a lélek. – Merre tovább? Hol vannak a többiek?

– Megérkeztél. Mindenki, akit ismerhettél, tudomásod lehetett róla, vagy sem; itt van, ebben a teremben.

– De én itt csak csecsemőket látok…

– Pontosan, itt minden ember az!

– De miért?

 Monológ(?)

Egyszer valakinek véghez kell vinnie a nagy varázslatot. Ez elkerülhetetlen. Az apró illuzionisták ideje lejárt. Nincs tovább. Varázslat nélkül nem megy. Kíméletlenül pereg az idő, s vele fogy minden, ami még „Ember”-nek hívható.

Talán a titkos, pici gyerekek lesznek azok, akik végrehajtják a Fordítást, és megmutatják nekünk,  szerencsétleneknek, mi nélkül éltük le az életünket.

Egy biztos: Valamit tenni kell. Mert várni, megint csak várni, nem lehet.

Eszembe jut egy régi vers két sora:

„Ha nem megyünk el senkiért,

senki sem jön el értünk!”

És én ezt most is így gondolom.

Sempai – kohai

Azumi és tanítványa, Takeshi, a mester házát körbefogó, mellmagasságú vályogfal mellett álltak, és a völgyben kanyargó utat nézték. A hideg, hajnali szél meglebbentette néha könnyű vászon kimonójukat és Takeshi megborzongott. A délelőtt rá váró megpróbáltatásokra gondolt és tudta, pár óra múlva visszasírja még ezt a hideget. Szeme sarkából óvatos pillantást vetett Azumira. A korosodó férfi lassan, mélyeket lélegezve állt, arca nyugodt volt, szinte álmos.

Mi lenne, ha megpróbálná? – elmélkedett Takeshi. Keze lassan, szinte észrevétlenül csúszott tölgyfából faragott kardja markolata felé. Ujjai körülfogták a markolatot, izmai elernyedtek, lelassította lélegzetét, összpontosított, aztán... 
– Meg ne próbáld! – szólt Azumi anélkül, hogy hangját felemelte volna.

Paprika, citrom

Chips: piac

„Paripacitrom.” Tolnai Ottó szava. Van az is. A piacnál egy lovas kocsi. Naná, hogy hintó. Turisták szállingóznak a havazásban. Elmegyek mellettük. Nekem ez szent hétköznap. Majd a gyógynövény bolt következik. Áfonyát veszek. Azután a pékség. Még forró a sajtos kifli. Az utcán eszem. Ismernek már. A doktornő mosolyog. „Friss?” „Igen.” Majd a gyógyszertár. Aszpirin. A háztartási szaküzletben beszerzési akció. Súrolópor. Szappan és szivacsok. Hamar elkopnak a dörzsölésben. Papírtörlő. Szeretem, ha van bőven belőle. Nem kell spórolni vele. Ha lecsöppen a méz, a lekvár vagy a rántott hús fáradt olaja, letépek két lapot és gyorsan felitatom. De előbb bevizezem, mert nem szeretem, ha ragad a talpam alatt a konyha. Naponta kétszer is felmosom.

Fantasztikus! Mennyi hajszál, por képződik naponként. És az aprócska morzsák. Bármennyire vigyázok, lopva leesik egy-két falat. És egyetlen étkezés után ketten annyi morzsát termelünk, hogy félig van a szemétlapát. persze a porszívózás a biztosabb. Megszerettem a takarítást. Valahogy ráébresztett a dolog, hogy ha a megszokott tevékenységeket is elkezdem szívvel, lélekkel csinálni, magyarán: élvezem, akkor ünnep még a szakálligazítás is. Csak ne kéne utána a kagylót kisúrolni. De akkor jó illat lesz!

Unalom

Benedek unatkozva, ugyanakkor betegen heverészett a tágas, kétszemélyes rekamién. Erősen náthás volt, és már két napja birkózott ezzel a kellemetlen hűléssel.

– Semmiség! – törölgette orrát az Alföldi Helikon szerkesztőségében. – Csak szimpla nátha, ami egy-két nap alatt magától is elmúlik.

– Az lehet, de ragályos, és nekem semmi kedvem elkapni – kapta orra elé zsebkendőjét a fehér bajszú, egészségére kínosan vigyázó főszerkesztő. – Ami biztos, biztos. Ma nátha, holnap influenza, H1N1, B, C vírus, úgyhogy söprés az orvoshoz.

A biztosíték

Elérkezett a várva várt bokszmérkőzés napja, amikor is Dudlikopf Miklós, az új felfedezett szállt ringbe Tömör Géza ellen, akit szűk körben a szabadkezű húsklopfolónak becéztek. A Kovács Zsigmond körtéri fogadóirodában az emberek arca a nem-értés színeiben pompázott, amikor Dudlikopf betért, és maga ellen tett. A sorban következő hentes, a minden hájjal megkent Zsíros Jenő hamar szagot fogott öklömnyi orrával, és a szagát szétterjesztette a városban. A bunda pletykája hamarosan eljutott a körtér minden szegletébe. A fogadóiroda tulajdonosa családi okokra hivatkozva azonnal be is zárt volna, ha nem állt volna tömött sorokban ajtaja előtt a lincselésre is kész tömeg. Az arénába sem fért be minden úgynevezett „szurkoló„, az emberek a hosszú folyosókon át láncban adták egymásnak tovább az információt. Az első meglepett arckifejezések akkor kezdtek kibontakozni, mikor Dudlikopf kapott két akkora gólt az állára, hogy egy dél-hortobágyi szürkemarha is elterült volna tőle, de ő szinte rezzenéstelenül állta a pofonokat.

 Villanás

Éjjel két óra van. Felriad, rosszat álmodott. A telefonja jelzi, üzenete van. Meditál, megnézze, vagy aludjon vissza, ne vegyen róla tudomást? Nem tudja megállni, felveszi. A lány üzent. Ilyenkor soha nem szokta keresni. Ha éppen mindketten fennvannak, néha, ráírnak egymásra.

– Szia! Zavarlak?

– Szia! Nem.

– Nem tudok aludni. Vágyom a halált.

A férfinek hirtelen rossz érzése támad. Hosszú éjszaka lesz.

– Viccelsz?

– Meg akarok halni. Nincs értelme számomra ennek a nyűglődésnek.

Emlékszik, utoljára negyven évvel ezelőtt nézett szemébe egy asszonynak, aki meg akart halni.

A vénember

A templomban kevesen ültek a misén. A hátsó sorban egy öregember, lehetett legalább nyolcvan éves és még mögötte lévő sorban egy harmincöt körüli fiatalember. A pap kitett magáért. Az öregember fejét lehorgasztotta s csendben duruzsolt. Valamit motyogott magában. A fiatalember szánakozva nézte.

– Vajon milyen bánata lehet? – gondolta magában.

Mert ebben biztos volt. A többi ember nem vette észre bánatát, de ez a fiatal igen. Mintha valami imát mormolt volna magában.

Aztán amikor a misének vége lett, az öregember még maradt a templomszobában. A fiatal úgy szintén, kíváncsi volt nagyon arra, mi nyomja úgy a szívét-lelkét. A papnak sem volt már nyoma sehol. Magukra maradtak. Aztán az öreg megdörzsölte szemeit, majd elmélázott egy kicsit. A fiatal megszólította:

– Uram!

Az öreg szinte megijedt.

– Mit akar tőlem?

Vödrös
avagy már az ókori görögök is 

Úriember volt. Sehol egy hangos vagy durva szó. Tiszta, pontos, precíz. És zenekedvelő. Már járásával, tekintetével is kitűnt kollégái közül.

Kedvenc szavával, kalokagathia, tesztelte a többieket. Ilyen nyelvtörőt alig tudott bárki is kimondani, hát még megérteni. Mert azért valljuk be, kissé ósdi. Valami eltűnt világ ódon szava, népi demokráciákhoz nem illő.

Valójában idegen volt, akit nem szerettek, de szükség volt rá magasabb szempontból, tehát megtartották. Mivel nem hajtották hatalmi ambíciók, a világ csak füst és köd, valósággal úgy kellett előretolni, parancsszóval.

Ember a tájban

1.

Szőnyi István képeit nagyon szeretem, egyik kedvencem tőle a Zebegényi dombok. Kiült egy kisszékre és festette karéjban a dombokat A fényei el nem mondhatók. Nem lakott kihívóan, a műtermében egy ágy, egy fehér, de inkább tojáshéj színű cserépkályha, a festőállvány, egy szék volt.

Már-már puritánnak mondanám. Zebegény a második otthona, itt nőttek a gyermekek. A Dunakanyar vonzotta, ő volt az egyik festő, akit a víz megidézett.

                                                                              Magyar pszicho

–  Jó napot kívánok, Doktornő!  A háziorvosom küldött ide a pszi… pszi…

–  Jó napot kívánok, uram, esetleg ide tudná adni a beutalóját?

–  Mit? Á, amit a háziorvosom adott, hát persze!

–  Köszönöm. Tehát, kedves Márton, milyen panaszai vannak?

–  Szomorúságot érzek, tudja, napok óta ki se süt a nap, csak esik az eső… Ön szerint súlyos?

–  Tipikus depresszió. Majd felírok rá valamit. Még?

–  Most, idefele, minden indok nélkül fellökött valaki a buszon, azt hiszem, megrepedt egy bordám.

–  Igen. Nos, ezt úgy hívják, hogy: paranoid skizofrénia…

–  Mi?

–  … majd erre is felírok egy antipszichotikumot.

–  Mit?

–  Mindegy, hagyjuk. Még?

Vanília

A személyvonat akár mozgó fazék is lehetett volna, ahogy kényelmesen kocogott kötött pályáján. A por és a pára mocskos elegyet alkotott minden hajlatban, izzadtan csillogó homlokok és arcok, szenvedő tekintetek jellemezték mindazt a kevés emberbábut, akik ugyanabban a vagonban próbáltak célba érni.

Fülembe − mint mindig, ha utazom − valamelyik aktuális kedvenc üvöltötte bele életbölcsességeit, és a világ ismét átment videóklipbe. Csak bambultam kifelé a piszkos üvegen át, lestem a fákat, a gabonaföldeket, néha a házakat, meg az eget azzal a néhány szánalmas felhőcsomójával, melyek erőlködve próbáltak enyhet adni, de árnyék helyett csak még több párát lihegtek le nekünk, földhöz csapott és odaragadt halandóknak.

Akkor jött Vanília. Megálltunk valahol, talán egy állomáson, és figyelmemet éktelen vaníliaillat ragadta magával, annyira, hogy elhúzta tekintetem a felettébb unalmas látképtől és a még unalmasabb vonatbelső felé fordította. A lány két társával ácsorgott mellettem, épp keresett valamit a táskájában. Átlagos jelenség, átlagos jelenségekkel kísérten; átlagosan nem érdekelt. Újra az ablak felé fordultam.

Gyűlölni Svájcot

Nem tudom, mi a művészet, szerintem én csak azért írok, hátha szebb lesz tőle az arcom. Illetve nem csak, de a többi okom se sokkal kézzelfoghatóbb a művészet szempontjából. Egyesek szerint talán nincs egyenes összefüggés az arc szépsége, és az írás között, én úgy vélem, az ő arcukon is sokat változtat, ha gúnyolódnak, vagy állandóan szerelmesek, vagy SS-egyenruhába öltöznek otthon, vagy belevetik magukat a reklámok világába, mert jól akarnak élni.
Tegnap az utamba sodort a sors egy férfit, aki gyűlöli Svájcot.

Lábnyomok a sárban
részlet  

Kikászálódtam a medencéből, megtörölköztem, majd újra kezembe vettem Al Pacinot. A nap már magasan járt. Volt vagy harmincnyolc fok és én újra megszomjaztam. Megkértem Erikát, hozzon egy sört nekem a könyv mellé. Nagylelkűen fizettem egy koktélt cserébe a szexesből. Elmerültem a könyvben. Kizártam tudatomból a körülöttem visítozó kölyköket, áldozatukat kereső darazsakat, és a falatnyi bikiniben pózoló Barbikat. Pacino kilencedmagával nőtt fel egy háromszobás bronxi lakásban. Mikor ehhez a részhez értem megint elkalandoztam. Eszembe jutott édesanyám aki egy hatgyermekes szegény bányászcsaládban nőtt fel. Édesapja korán, anyám 11 éves korában halt meg egy bányaomlásban. Anyuék nagyon szegények voltak, mivel náluk a szokásos szegénységet még hatfelé kellett osztani. Míg apám egyedüli gyerek volt. Anyu két bátyja fiatalon, korát meghamisítva kezdett a bányánál dolgozni, hogy segítsenek a kisebbeket eltartani. Nem is lettek hosszú életűek. A háború őket sem kímélte. A családi emlékezetben még most is elevenen él, hogy János keresztapám kutyáját egy orosz katona lőtte le. Egy német katonától viszont harmonikát kapott ajándékba. Anyám felmenői közt sem kellett sokáig kutakodni, hogy egy tragikus sorsú sváb rokont találjunk. Nagyanyám húga, szerencsétlenségére a kitelepítések idején már Budakeszin élt férjével és gyerekeivel.

A kitelepítés – Rosa története

1937 unalmas, ásítozó tavasza volt. Szombat délelőtt, éppen tíz perccel tíz után. A nap már elég magasan járt ahhoz hogy, éles szögben tűzzön be a Böhm család második emeleti, hatszobás lakásának ablakain. Sugarai viháncolva táncoltak át a tisztításra kikészített ezüstökről a komódon álló menórára. Ott kissé elkalandoztak, majd a tálalószekrény üveges ajtajára szökelltek, hogy onnan beragyogják az egész szalont. A nyíló virágok és a szerelem illatával telt levegőben szikrázó porszemek szóródtak ezer irányba a fénycsóvákban. Az ablakban piros és rózsaszín muskátlik szomjazták a korai napfényt és a vizet. A gangon a virágládákban vidám rovarok kergetőztek, megrészegülve, egymástól nászt remélve a jácintok, nárciszok, és az árvácskák között. Az udvarról felszűrődött a kintornás unalomig ismételt melódiája. A verkli tetején a majom egykedvűen vakargatta viszkető kobakját az ezerszer játszott dallam hallatán. Néhányan ledobáltak pár fillért az emeletről – amelyek aztán érces csilingeléssel landoltak a keramiton –, csak hogy szűnjön a lárma. De a koldus csak nem tágított. Tekerte a verklit megállíthatatlanul. Ki tudja, vagy a fillért kevesellte, vagy valóban élvezte silány művészetét? Róza már hat óra óta talpon volt. Vidáman ébredt. Álmában otthon járt Csolnokon. Jókedvét a korai munka sem szegte. Szeméből kimosta az álmot, meglocsolta a virágokat, majd kiteregette a függőfolyosó korlátjára az ágyneműt. Sok dolga volt még mára. Estére vendégeket vártak. Együtt dúdolt a verklivel. Kitakarította a szalont. A tálalószekrényt és a kártyaasztalt szépen felpolírozta. Kiglancolta az ezüstöt, és előkészítette a zöldséget. Titkon nyelt egy kortyot a nagysága baracklikőrjéből és gondosan eltörölgette a poharakat. Három éve szolgált a Böhm családnál. Munkája akadt bőven a négy gyerek és hat szoba mellett.

Szünet

1

Arra ébredek, hogy ömlik rólam a víz. Megemelem a testem, és kitapintom, hogy érzek-e nedveset a fenekem alatt, de nem. Pedig bepisilhettem volna. Úgy megkergettek az alsógatyás fiúk álmomban…

Álldogálok a sásban, letolt nadrággal, megpróbálok a távolba hugyozni, úgy, mint a nagyok, akiket néha megfigyelek. Ekkor lépteket hallok, majd meglátom a fiúkat; felém tartanak, én pedig felhúzom a nadrágom és szedem a lábam. Ki a sásból, ki a kavicsos útra, el az ikerházig, be a piros vasrácsos kapun, és csak ekkor nézek hátra: a fiúk a nyomomban vannak, és tényleg nincs rajtuk más, csak trikó meg piros alsógatya. Rohanok fel a lépcsőn, a negyedikre, majd onnan a lépcsőház aljára tekintek: semmi. Aztán zihálva benyitok az ajtón és mind a négyen ott vannak, alsógatyában, és rám rontanak, mintha csak meg akarnának ölni.

Ezt álmodtam. Csoda, hogy megúsztam szárazon. Többé nem akarok a fiúkkal álmodni. Ilyen áron nem, akármilyen távolra is hugyoznak. Majd megtanulom, hogyan kell, és akkor többé nem fogom csodálni őket érte. Nem olyan nagy művészet… És én egyedül fogok rájönni a titkára.

Cserepes lakótárs

Megtanítottam a szobanövényt kommunikálni. Ha szomjas, leengedi a leveleit, ha jól van, magasra tartja. Ha dolgoznom kell, nem nyaggat, csak türelmesen vár, de ha kinyitom neki az ablakot, örömében a szellő ritmusára táncol. Nem elégszik meg azzal, ami van, folyamatosan törekszik felfelé. Ebben jól megértjük egymást.

Padon

Az öreg ott ült a padon reggel óta. Szinte, meg se mozdult, csak nézett maga elé. Nem voltak könnyei, de sírt. Csendesen, befelé. Idönként szipogott, és felsóhajtott. Néha felállt, ment néhány lépést, hogy visszatérjen a véráram elgémberedett végtagjaiba. Nem volt hideg. Kellemes nyárutó, indián nyár, ahogy mondani szokás. Ebédidő. Előveszi műanyag szatyrából az ebédjét. Ma is hideg lesz ebédre, szendvicset hozott magával. Párizsis zsemlét. Még tegnap este elkészítette, gondosan becsomagolta, és betette a hűtőbe. Reggel majd elteszi a táskába, mielőtt elindul. Hetente egyszer főzött magának paprikáskrumplit, lecsót, éppen, aminek szezonja volt. Hús ritkán akadt. Nem mintha nem tudott volna venni magának, de egy ideje már nem esett jól.

       –  Valami baj van, öreg? – kérdezte a kertész, nem tiszteletlenül, inkább segítő szándékát jelezve.

Egy nézés béklyójában 

Paranoid pillanat

    Mereven álltam, tagjaimat szándékkal dermesztettem meg. Velem szemben Ő hasonlóképpen tett, és farkasszemet néztünk egymással. Alkalmam adódott alaposan végigmérni.

Hűvös, vagy inkább jegesen hideg tekintetét gyanakvás árnyéka felhőzte — bár kezdődő ráncoktól markánsabbá lett arca egyetlen apró rezdüléssel sem árult el ennél többet. Keskeny ajkai közül a felső olyan vékony volt, hogy szinte eltűnt, beleolvadt a körülötte lévő, alig világosabb bőrbe. A haj röviden meredezett, alig két milliméter hosszan és szürkén, formája leginkább egy verőlegényhez illett. Ugyanakkor a magas homlok, a szemekben megcsillanó értelem ennek teljességgel az ellentétét mutatta.