Videó

A Remind Media és Krizsó Szilvia videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 


Persányi Norina  Fotó: Székelyhidi Zsolt

Előveszem az egyik könyvet az irodalomlistáról. Rohadtul tanulnom kéne a vizsgákra. Próbálok olvasni, de a betűk vihar előtti pánikban rohangászó hangyák. Képtelenség figyelni. Áporodott a levegő a fejemben, mint egy dohos óvóhelyen. És nekem állandóan ezt kell szívnom. Mint valami mérges gáz, terjed szét bennem, lebénít. Csak fekszem.

Rajzolnom kéne megint. A Katonaéva azt mondta a múltkor, próbáljam rajzolással átdolgozni a sok trutyit a fejemben. A gimiben lekötött. Miután kibírtam a délelőttöket a suliban, hazamentem, és csak rajzoltam, és rajzoltam, és egyszer csak este lett. Most hiába ülök fölötte, üres marad a lap.

Felhívom Márkot, de ő is kivan, tanulnia kell, nem akar találkozni. Estig a telómat pörgetem, pszichovideókat nézek és kommenteket olvasok, de nem segít.

 


Magén István: Holdutazás
(Kép forrása: holdkatlan.hu)

Nem válthatsz vissza bizonyos információkat, mondta. Ketten emelték az asztalt, míg a harmadik széles vállát tolta alá. Lapos kő kúszik a tábor felé, lovas kocsik bukkannak fel, visítoznak lábtörő hangon. A boltív sarkában, mintha a test különbre nem lett volna képes, csorgott a víz. Ezek az emberek mind háromlábúak, a lábuk a gravitáció hiánya miatt görbe, illetve egyenes, illetve kampós, mint a horog, félig hús, műanyag, fa.

Rózsaszínű báránykák legelnek a Balaton fölött. Folyik felfelé a víz, hogy így nyerjen teret. A láb remeg, a kerék forog, ezek az építkezés fizikai adottságai. A művész soha nem amortizálódik. Lihegve mondja, halál önmagamra. A ház tövében sír. Ceruza kattog, folyik ki a gépből. Mindenki ellátja a feladatát, egy palotát látott művész repülni tanul.

 

 

 
Csengődi Péter Fotó: Molnár Attila (Kép forrása: csega.hu)

Hatalmas szél kerekedett. Ugyan a saját védőruháikon keresztül nem érezték, de a templom épületének minden nyílásán és résén keresztül áramlott be a hideg, porral vegyített levegő. Arra lett figyelmes, hogy az egyik ablakon át egy sűrű koszfelhő áramlott be, ami pillanatok alatt leereszkedett rá és a környezetére; hirtelen alig látott.

– Uraim, valami történhetett odakint!

– Látjuk! Hatalmas vihar csapott le ránk!

A “hatalmas” szó hallatán ijedt meg. Ha valaki a Földön a “hatalmas” jelzőt használja, rendszerint akkor sem szokott különösebb probléma lenni, csak nagyobb a szél és az eső az átlagosnál. Jelen esetben viszont nem tudta, ezen a bolygón mi számít átlagosnak; és azt sem tudta, hogy az ezredes szerint mihez képest hatalmas ez a vihar.

 


Ördögh Ottó

Egy nap két alakot láttak a Szelesdomb környékén az arra járó parasztok, egy férfit és egy nőt. Valaki még emlékezett Cathyre és Heathcliffre, akik azóta egymás mellett feküdtek a sírban.

Mikor Cathy a Szelesdombra érkezett, a tájat fura fényesség borította el. Amikor Heathcliff is követte őt a sírból, a nap is kisütött a komor vidéken. Érkezésükkel újra vidámság költözött a Szelesdombra. Az itt élő hallgatag emberek szíve kivirult, mikor látták, hogyan futkároznak, hogyan kergetőznek az újdonsült szerelmesek. Hol Heathcliff üldözte Cathyt a szerelmével, hol Cathy Heathcliffet.

 


Patak Márta (Kép forrása:facebook.com)

Fölszisszenek, Viola kérdi, mi az, mondom, fáj a bokám, erre ő, mert öreg vagy. Igen, bizony hogy öreg vagyok. Kicsit nehéz elhinni, de tényleg. Viola nemsokára négy éves lesz, ő már nagylány, én pedig öreg vagyok. Még barátkozom a gondolattal, bár ha visszagondolok, tizenévesen hozzánk képest a harmincasok is öregnek számítottak. Úgyhogy ne szóljak egy szót se, vegyem szépen tudomásul, hogy öreg vagyok. Különben is, nyugdíjas vagyok, már jegyet sem kell vennem a buszon, vonaton.

Erről jut eszembe, amikor a Nagyvilág szerkesztőségében helyettesítettem a ’90-es évek legelején, a szobában, Raýman Katalin, Gergely Ágnes, Kada Júlia, Csuday Csaba mellett és Szénási Ferenc helyén, én voltam a legfiatalabb ott a Széchenyi utcában. Emlékeim szerint Nagy Miklós és Ádám Péter nem velünk egy szobában volt, Vujicsics Marietta és Fázsy Anikó sem. Nem tudom, az akkor már a nyolcvanon felül járó Raýman Katalin maga mesélte-e, vagy a tördelő, műszaki szerkesztő, a mi Sas Gáborunk, hogy Katalin mindig vesz jegyet a villamoson, nehogy azt higgyék róla, hogy már elmúlt nyolcvan. 

 


(Kép forrása: Írók Boltja)

Rubi, 2024. július 13.

Apa szerint minden világvallás ugyanazt mondja, csak más kiválasztottakon keresztül. Különböző rezgéseken, eltérő tudatos és tudattalan utakon próbálunk kapcsolatba lépni a transzcendenssel.

Nem járt misére, rosszul viselte a bűneiktől könnyű munkával szabadulni akaró képmutatókat. Mégis bensőséges kapcsolat fűzte János atyához, a gyülekezet plébánosához. Ők hárman voltak, Sebi bácsival kiegészülve, a világklasszis csapat.

Andris sápadt arccal lépdel mellettem, a karjába csimpaszkodom, egyre erősebben szorítom. Combja súrolja az enyémet, nekidőlök, gyengéden ellentart. Araszolunk a tűző napon a sírhely felé. Mellénk csapódik Dávid, este megkért bennünket, ismét szólítsuk így. Sietve belepusmog a levegőbe egy hevenyészett bocsánatkérést, Andris könyökét bökdösi. A bezzegbátyánk. Nem lehet rá haragudni, az őserő a családban. Ma ő fog beszélni, helyettünk is.

 


Magén István: A robotok lázadása
(Kép forrása: holdkatlan.hu)

Megtölthette másként is, de a vallomásoknak közük nem volt egymáshoz. Felismerte az egész világrendet. A falnak támasztott deszkák, meg a macska együtt. Messze régen felsejlettek előtte. (Átázott közöny.) Poros keretek csúsztak le a falról. Alkotó megmagyarázza világosan. Megsarkantyúzta a lovát, fuldoklott a porban. Legyetek tűrőképesek és boruljatok le. (Valaki el fog hagyni abban a szobában.) Úgy vélte, hogy már holnap van, mielőtt megnézte az órát. Vékony lábbal, kitekert csípővel. (Erősen metszette bele Zsóka erővonalait a sziklafalba.) Összebarátkozott egy csótánnyal. A gondolataival igyekezett eltakarni a valóságot. A gondolatai pörögtek, sikerült a kamaszos arcúakkal összekeverednie. A lányok boldogan lóbálták a lábukat a súlytalanság állapotában. Te eredj a fenébe, mondták. (Az elnökasszony haragosra húzta az arcvonásait.) Én élek itt, mondta, és megsimogatta Józsikám bácsit. Már nem volt rajta ruha. Ketten mentek kézen fogva, Józsikám bácsi folyton elesett, elgáncsolta Zsókát. Egyik lábát a másik után. Az elnökasszony apró karcolásait vizsgálgatta. Emberi csontokat dobált a világűrbe. A gömb, mely a napocskát eltakarta, az elnökasszony művésziesen megtervezett arcképe volt.

 


M. Szlávik Tünde Forrás

Szőlőt vacsoráztam, a lugasról lecsípve, azon mosatlanul. Hiba, tudom. Bort iszom és vizet prédikálok…  De én szeretem az ujjaimmal lesimogatni a hamvasságot a feszes szőlőszemekről. Kettőt-hármat bedobok a számba, aztán a hüvelykemmel végigtörlöm a mutogatót meg a mutatót. Ha megmosom a fürtöt, akkor minden szem után nedvesek lesznek az ujjaim, s úgy nem lehet a könyvet lapozni. Ki hogy lazít… Szőlő, lágy kenyér, könyv, doromboló cica az ölben − kicsit szimatol, fintorog, aztán fejlesunyva dagaszt, néha karmol is, és szopizza rajtam a ruhát. Könyv félretol, macska lerak, kézmosás, aztán minden elölről. Oda az illúzió.

Cili sosem volt ilyen tolakodó. Ő volt az első jószágunk, még gyerekkoromban. Kendermagos cica volt, vagyis egyszerű cirmos parasztmacska. Törleszkedett, bújt, felült a vállamra, beleszuszogott a nyakamba. Emlékszem, már érett a köszméte, amikor nyoma veszett. Délután még ott tekergőzött a lábam körül, ahogy a kis piros háromlábú széken ültem a bokrok között, két hatalmas karéj zsíros kenyérrel és valamelyik pöttyös vagy csíkos lányregénnyel. Én magam szeltem a kenyeret a kétkilós vekniből, jó kétujjnyira sikeredett, persze nem az én vékonyka ropijaimmal, hanem édesapám férfikezével mérve. Ó, az a kenyér! A nyál még most is összefut a számban, ha eszembe jut. Középen, a két barázda szélénél kemény volt, ha erősebben megnyomtuk, kicsit arrébb centis darabokban pattantak le a kenyérhéjdarabkák. Megnyálazott mutatóujjal szedegettük fel ezeket a pikkelyeket az abroszról, mind egy szálig

 


(Kép forrása: Írók Boltja)

Rubi, 2024. július 11.

 

Penészszag árad a falakból, Andrisnak nyilván nem volt érkezése szellőztetni. Ugyanolyan fullasztó a levegő, mint aznap, amikor utoljára aludtam itt. Reménykedtünk apa felépülésében. A nyirkos paplant sem sütötte nap már jó ideje. Régebben anya a diófák között kifeszített vastag kötélre dobta, minden héten egyszer.

Apa mérnöki pontossággal tervezte meg a ház belső elosztását. A felső szinten a három gyerekszobából az enyém lett a legnagyobb. Sok-sok ablakot épített be, különböző méretű körök, téglalapok, félkörök ízléses eklektikáját alkotta meg. Mindennek köszönhetően természetes fény áradt a gyerekkorunkra.

Hiába tárom ki az erkélyajtót, az orromban összesűrűsödik a savanykás levegő. Ezerszer elképzeltem a temetést. Két nap és idecsődül az egész rokonság. Érzem, ahogy kiszárad a szám. A szobába tóduló hűvös áramlat csillapít viszolygásomon.

 


Csengődi Péter Fotó: Molnár Attila (Kép forrása: csega.hu)

Kétféleképp is fotózták a talált tárgyakat, díszítő elemeket. A magukkal cipelt eszközök egyrészt képesek voltak normál fényképet készíteni vaku használatával; a másik üzemmódban viszont háromdimenziós modellt is tudtak készíteni, ha a bekapcsolt eszközzel megfelelő módon körbejárogatták azt. Szinte nem is nézték, hogy miről készítenek felvételeket. Viszonylag kevés volt az az idő, amit a bolygó felszínén el tudtak tölteni; viszont ha visszavitték a felvételeket a hajóra, ott már sokkal tovább nézegethették, vizsgálgathatták azokat. Nem volt elég nagy felbontása és pontossága ahhoz a felvételeknek, hogy minden apróságot láthassanak rajta; de az biztos volt, hogy a gép több részletet látott, mint amit ők maguk láttak a saját szemükkel a porral teli levegőben. Ilyen értelemben jobb is volt, hogy ahányan voltak, annyi irányba széledtek szét; ugyanakkor egy-egy felfedezésnél az emberi kíváncsiság újra összeterelte őket egy közös pontba.

 

Éppen külön-külön termekben dolgoztak, amikor felfedezett valamit, ami elsőre csak egy sötét lyuknak tűnt, azonban jobban megnézve igen sokáig folytatódott.

 


Kép forrása: Írók Boltja

Rubi, 2024. július 8., 21h

Dimával telefonszámot cserélünk, megöleljük egymást. Késve érkeztünk a Keletibe, rohan a csatlakozáshoz, Beregsurány négy óra busszal. Andristól jön üzenet, mégis Lilu vár a parkolóban. Bodzás limonádét kortyolok, rágcsálom az apró jégdarabokat. Örülök, hogy ezt a keményfedelű bőröndöt választottam, nem először használom kispadként összekuszálódott életemben. Néhány méterre tőlem taxisok dohányoznak csapatba verődve, káromkodva szedik ízekre a ’rendszert’.

 


Kelebi Kis István: A gyermekkor vége 2. - digitális rajz
(Kép forrása: holdkatlan.hu)

Ha ezt bárkinek elmondjátok, nekem végem van, figyelmeztetett bennünket osztályfőnökünk, Ibi néni.

Igaza volt. Dübörgött-dúlt a szocializmus, mindössze két év telt el az 1963-as amnesztia óta, és jónéhány ’56-os politikai fogoly ült még börtönben azok közül, akiket a megtorlás lázában elmulasztottak felakasztani.

Hetedikbe jártunk. Csak negyedszázaddal később tudtuk meg, mi zajlott a tantestületben a színfalak mögött; egyik tanárunk, Sándor bácsi rendszeresen feljelentette a kollégáit. Ibi néni szerint korábban magas rangú pártfunkcionárius volt, és már akkor félelmet keltett, amikor munkára jelentkezett az iskolában. Nem is merték tőle elkérni a végzettségét igazoló dokumentumokat. Így aztán csak évek múlva derült ki, hogy a dokumentumok nem is léteznek. Mivel kirúgni sem merték a dolgozó nép e barátját, lefokozták politechnika tanárrá.

 


Farkas Molnár Péter Fotó: Hegedűs János
(Forrás: Veranda Művészeti Csoport)

Barátság az, ha a Joci nekem adja az uzsonnája felét, pedig ő is éhes, és én meg nem fogadom el, pedig én is éhes vagyok.
Ezt egyszer egy újságban olvastam, megkérdeztek ilyen kis csókákat, tudod, hogy mi a barátság, meg a szerelem, meg mittudomén, ismered ezt biztosan. Na és akkor ez a gyerek mondta ezt, hogy ez a barátság.
Amúgy nem szoktam én ilyen dolgokon rágni magam, nem vagyok az a beforduló, depis alkat. Most is csak az hozta ki belőlem, hogy a Pirnert lelőtték, a Csucsa meg ettől meggiggyant.
Ami nem nagy csoda. Se az, hogy a Pirnert levadászták, se az, hogy a Csucsa bekattant, mert spanok voltak, együtt lopták isten drága napját, vagy tizenöt éve.
Illetve, ha csak azt lopták volna, a Pirnert nem vágják taccsra. De loptak ezek mindent, ami nem volt lebetonozva meg fehér izzásig felhevítve. Aztán olyanhoz nyúltak, amihez nagyon nem lett volna szabad, annak meg híre ment, és hát ez lett a vége. Borítékolni lehetett.

 


Csengődi Péter Fotó: Molnár Attila (Kép forrása: csega.hu)

Körbenézett, szemügyre véve a távoli romokat, és a kezét a derekára téve a következőt merte kérdezni:

– Itt vajon mi történt?

– Itt? – kérdezett vissza az ezredes a sisakjába szerelt rádión keresztül.

– Ezen a bolygón. Mitől válhatott kihalttá?

– Ezt most tényleg kérdezi, vagy csak beszélgetést szeretne kezdeményezni?

 


Magén István Írás a falon (Kép forrása: holdkatlan.hu)

A déli háború idejét farakások követték. Megnőttek, ágakat növesztettek, összebújtak. A partvonalak tudományos munkálatok, mondtam. Lelkesedéssel a felhőket szövi. Csendesen, csak a szívét kell masszírozni. Kipiszkálni a képeket a fa odvából, villogni az éjszakában. Ölni, mígnem mesemondóvá szelídül a gyilkos. Kifordítani fekete ruhát, szoknyát. ((t)ettek.) A hóhért mesemondóvá alakították.

(Egyre beljebb.)

Nem adjuk ezt a keskeny kis országot. Kulcs a levesben és a sztratoszférában.

 


Böszörményi István Öngyilkos pár
(Kép forrása: holdkatlan.hu)

Bagoly Kálmán kiabálásra ébredt. Kissé bizonytalan, fejhangú kiáltozásra a szomszéd lakása felől.

– Leugro..óm! Halljátok, majd adok én nektek, leugrom innen, és kész!

Bagoly megdörgölte a szemeit, belebújt kopottas papucsába, és kisétált az erkélyre. Szomszédja, Vecsey Dezső saját erkélyének korlátján ült lovaglóülésben, csíkos pizsama felsője félig kigombolva, haja fésületlen, arcán hetes borosta.

– Jó reggelt! – szólította meg Bagoly.

 


Fotó: M. Szlávik Tünde (Kép forrása: aranygyapju.blog.hu)

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, / Zöld ág virított a föld ormain” – szavalom magamban Vörösmarty örökbecsű sorait, miközben kihurcolkodom az udvarra. Végre, végre! Boldog sóhajjal nézek körül. Az átható tekintetű Feketedög két méterre hever a napozóágytól, lustán csap egyet-egyet tekergőző farkával a levegőbe, de ezzel nem valami macskanőt hoz lázba, hanem őrületbe kergeti a nemrég hazatért rozsdafarkú pár hímjét. A kis fekete tollú hisztérikusan csattog, meg-megpördül az ághegyen. Mellettem bodobács küszködik, nem tudja eldönteni, bebújjon-e a száraz falevél alá vagy felmásszon a sóska levelére. Míg lecsekkolom, hogy a fölöttem elzúgó gyönyörű gép egy Boeing 777-es és Isztambulból tart Chicago városába, addig a vörös kabátos bogár eltűnik. Jönnek helyette a muslincák. Nem tudom, mit ehetnek, de a szememből akarnak inni. Újabb fortyogás: Moszkva-Isztambul járat pont a fejem fölött. Alatta mozdulatlan szárnyakkal karvaly vitorlázik a gyülekező felhők felé.

 


Magén István: Belépés a színházba (Kép forrása: holdkatlan.hu)

A föld, lapos hátú és tollas, illetve habos és áll a kapu alatt, tornyot épít. Hibás, illetve annak ellenkezője. A könyveket valahol a felhőben írják. A legmélyebb és a legbensőségesebb hely tele zsemleszínű boldogsággal. Zsóka belenyúl Józsikám bácsi szájába. A lábával. Ez a világűr háború. A kapu alatt lakók olyanok, mint a kozmosz pora. Lábbal hosszúra nyitja a száját. Fekete lyuk. A baktériumok szülőföldje. Jön az anyja, szabadon, munka nélkül, ingyen. Rövid ruhában, hosszú haja zavartalanul úszik. Józsikám bácsi sír, de nevet is. Egy kicsit így volt az őskorban, meg a korszellem meg az illetékesek. Hajlottan jár, kimászik a konyhaablakon. Használd ki, boldogan élek az emlékezetedben. Szüksége van, mert ő nem az, aki. Erre halad egy konvoj, egy tárgy, vagy mit tudom én, mondjuk egy űrállomás vagy egy lány, meg hozzá csatolva tankcsapda. Az kérdezi, erem-e gyűlölni azt, aki egész életemben elnyomott? Zsóka Józsikám nyakán ül és sír.

 


Kép forrása: mora.hu

A város, ahol Ventília élt, nem volt nevezetes semmiről. A tengertől éppúgy sok napi járásra feküdt, mint a hegyektől, s a körülötte elterülő szántók és erdők, bár megteremték a magukét, nem biztosítottak különösebb gazdagságot művelőiknek. A környékbeliek számára ismeretlen maradt a túlzott jólét éppúgy, mint a kegyetlen nélkülözés. A folyton háborúzó nagyuraknak, akik nem sajnálták alattvalóik ezreinek életét pazarlón feláldozni azért, hogy birtokoljanak egy hegycsúcsra épített várat vagy egy biztonságos kikötőt, eszükbe sem jutott hadjáratot indítani egy efféle porfészekért.

 

 


Fotó: Korányi Mátyás (Kép forrása: holdkatlan.hu)

Az irodában ide-oda rendezgetem a jegyzeteimet, háromszor kapcsolom be a projektort, mielőtt elkezdjük. A fal fehér, nem nézek az arcokra. A körmöm mellett felszakad a bőr, a másik kezemmel

tépem le, miközben beszélek. Nem tudom, melyik mondatnál. A tarkómon csorog a veríték, a zakó eltakarja. A szünetben a kávé ráfolyik a cipőm orrára, letörlöm, nyoma marad. Még egy kör a tárgyalóban, feszült mosolyok, az órájukra néznek. Elköszönéskor megbotlik a nyelvem a viszlát-ban.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal