Videó

Exkluzív tárlatvezetés Gordon Eszter fotográfussal Keleti Éva életműkiállításán




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta,

hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

János evangéliuma



Róma, egy kis köztársaságból minden idők legnagyobb birodalmává nőtte ki magát és közel hatszáz évig tündökölt. Ragyogott, és bevéste magát a világtörténelembe, de megtanította nekünk azt is, hogy ez a változás síkja, semmi sem örök, csak tünékeny látszat. Történetünk idején Tibériusz császár uralma alatt Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes Antipász Galilea fejedelme, Kajafás pedig a főpapja.

Jeruzsálem lakói a pészahra készülődtek, a kovásztalan kenyér ünnepére. Első terméseiket összegyűjtve áldozatokat mutattak be, áldást kértek életükre. Antef a kovácsműhely előtt ült és egy fehér ronggyal törölte magáról az izzadságot, bent már elviselhetetlen volt a hőség, a verejték már csípte a szemét és a bőrét. Úgy tervezte ő is ellátogat a zsinagógába, lerója a tiszteletét az égiek előtt, de még teljesítenie kellett a megbízatást, amit kapott.

 

Szívrohamot kapott, meghalt. Aztán elindult az alagúton miközben lepergett előtte minden, majd jöttek azok a kellemes fények, aztán egy virágos mezőre érkezett, pont úgy ahogyan olvasta. Visszapillantott, látta, hogy masszív kezek nyomogatják erősen mellkasát. Tovább ment. A kapu előtt nagy volt a sorban állás,  tülekedtek, lökdösődtek. Mindig tömegiszonytól szenvedett, már a boltban sem szeretett tolakodni, így hátrahúzódott. Felrémlett, hogy régebben sokan mondták lehetne kicsit életrevalóbb.

 

Nézte a lány arcát. Az italát kortyolgatta, és ahogy kicsit felemelte a fejét, megfeszült a nyaka, megkívánta őt.

– Ne, kérlek! Nyilvános helyen vagyunk – mondta a lány, és arrébb húzódott. – Edd a fagylaltodat inkább.

– Jó, de a nyakadat akkor is megcsókolom – húzódott közelebb a lányhoz, belecsókolt a füle mögötti érzékeny helyen.

A lány megborzongott, jólesett neki a férfi erőszakossága.

– Jó, most már elég. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások bámulnak minket.

 

 

Csörgött a telefon az asztalán. A fénymásolót nem hagyhatta magára, tegnap begyűrte a lapokat és egy órát veszkődött, mire rájött, mi is a baja tulajdonképpen. Az ujjhegyei még otthon is feketék voltak a festéktől, émelyítette az olajszag, a konyhában is érezte a kezén, hiába sikálta először a munkahelyén, aztán odahaza. Ha csörög, csörög, majd visszahívják. Nézte a gépen a kis fekete ablakot, lassan ugráltak rajta a számok, még ötszáztíz lap, még ötszáz, még négyszáznyolcvan. A telefon újra és újra csengett, a rezgő hívásjelzőt persze bekapcsolta, ettől az egész úgy hangzott, mint a férje körfűrésze vasárnap a garázsban, amikor a raklapokat aprította. Már a haja is bizsergett az idegességtől, amikor a fénymásoló az utolsó lapot is a tálcára tolta és leállt. Ugrott az asztalához, a telefon meg elnémult. 'Nem fogadott hívás: Kati.'

 

Ki minek nem mestere, annak kontára – dünnyögtem magamban, miközben megpróbáltam feltápászkodni. Nem volt könnyű. Előbb végighúztam néhányszor az ecsetet a befőttesüveg száján, hogy minél kevesebb festék maradjon benne, majd keresztbe fektettem az üveg tetején. Eddig jó, de hol marad a daru, hogy talpra állítson? Már sajgott a térdem, a durva, nyers beton keménységén nem sokat lágyított a kartonpapír. Festékes bal kezem élénken emlékeztetett rá, hogy talán nem kellene megint a frissen festett radiátorcsőbe kapaszkodni, mert elég nehéz ám eltüntetni a nyomokat. A kezemről is, bár ez most másodlagos probléma. De mit szól Édesapa, ha meglátja?

 

 

Az egyszerű, de lakályos nappaliban tizenöten szorongtak. Valamennyi jó barát, illetve író, költő és drámaíró. Akkor ez egy irodalmi szalon, ugyebár? Lényegében igen, mai szóhasználattal élve irodalmi kör, klub vagy műhely. Ahogy tetszik, lehet választani. Tagjai munkások, értelmiségiek, fiatalok, öregek, akiket mind egyetlen cél lelkesít: az önmegvalósítás versben és prózában. Merthogy ilyen is van, kérem tisztelettel. Régen vala az olvasó, nem sok, de még vala. Ebből lett a tollforgató. Mondjuk ezerből egy. Ma egy olvasóból ezer zsenipalánta, következésképp ma már több az író, mint az olvasó. Világos? Nem világos? Őszintén: nekem sem, amennyiben elfogadjuk azt a tényt, miszerint előbb olvasónak kell lenni, és csak utána következhet a művészet? De, mint tudjuk, az emberi megértésnek is vannak határai. Én például a mai napig sem értem, mitől testes egy bor, kecske a béka vagy tollasodott meg a főnököm, mikor én kétszer annyit gürizek. Szóval abszurdum.

 

A négy évszak 4. (Tél)

ARKTISZ

Aurora és Boris

 

Egész kicsi korom óta tudok a földönkívüliekről. Bár anya nem szereti, hogy így hívom őket, apának pedig sosem mertem még csak említeni sem, mert biztosan nagyon kikapnék érte. A húgom viszont nagyon szereti, ha villanyoltás után róluk mesélek. Kicsit ugyan fél, olyankor egészen az orráig húzza a takarónkat, mégis nagy kék szemekkel várja a történetet. Akkor olyan közel mászok ágyunkon az ablakhoz, amennyire csak tudok, kinézek, és elmesélem Rory-nak, hogy épp milyen színűvé változnak az apró földönkívüliek.

Tudod, Rory, minden a találkozáson múlik. Amikor te megfogantál anya hasában, akkor két sejt találkozott, és elkezdődött az életed. A földönkívüliek is csak akkor fénylenek, ha a Föld atomjaival kölcsönhatásba léphetnek. Megérintik egymást, kézen fogva repülnek, együtt fogócskáznak, s fénykisugárzással reagálnak. Így örülnek egymásnak: fénygyűrűbe olvad a boldogságuk.

 

Megfogta a kezét, a szemébe nézett. Nem látta benne jövőt, nem volt benne az univerzum minden fájdalma, nem volt benne ragyogás, szerelmes vágyakozás. Abban a pillanatban elengedte őt. A többi már menetrendszerű pontossággal érkezett. Időt kért, azt mondta szüksége van egy elmélyültebb gondolkodásra, hogy tisztázhassa érzéseit. Ez volt az a pillanat, amikor a ködbe veszett idő visszafordíthatatlan múlttá változik, amikor a vásznon feltűnik a vége főcím, de a kockák még peregnek tovább.

 

Aznap délután, amikor egy barátom felhívott (Fájl: Megnyitás), még nem sejtettem, hogyan végződik a dolog. Meghívott egy sörre, de hirtelen nem tudtam megmondani, hogy ráérek-e aznap este. Még felhívott néhányszor (Szerkesztés: Ismétlés), mielőtt véglegesítettük a találkozót.

Elmentünk a megbeszélt helyre, ahol rögtön felfigyeltem egy lányra, akit alapból nem is tartottam vonzónak (Stílus: Félkövér), de valami mégis megragadott benne. Talán a tekintete, nem tudom. Mindenesetre, elkértem a számát (Fájl: Mentés), miután meghívtam baráti körünkbe (Beszúrás: Fájl), és sokat beszélgettünk. Kellemes társaságnak bizonyult.

 

Nyúlánk, sovány férfi volt. Az éjszaka folyamán mentőkocsi szállította egyik vidéki kórházból a Klinikára. Reggel, amikor visszanyerte eszméletét, megszólalt. A többi beteg azt gondolta, lázálmában beszél.

Simon Bárdi vagyok, születtem 1957-ben Bácsteleken. Ha értesíteni szeretne valakit a helyzetemről, akkor kérem, hívja a lelki- és mozgássérültek földvári otthonának főgondnokát!

A szobatársak megilletődve hallgatták. Simon szavai mintha az ágyhoz kötözték volna őket. Néhány perc elteltével Vladimir felkelt a szomszédos ágyról, és Simonhoz lépett.

Üdvözlünk, Simon, a nulladik szobában! – kezdte, majd így folytatta: – Félre ne érts, de kérlek, húzd magadra a takarót, ugyanis nyitva vannak az ablakok és friss, de hűvös levegő áramlik be, ami árthat neked!

Simon ismét beszélni kezdett, ám most senki sem értette.

 

Valahogy éreztem, hogy nem jössz el az első randevúnkra.

Bezzeg anyád itt volt.

Nem lehetett nem észrevenni, amikor belépett az út menti étterem ajtaján: megjelent egy magas, egyenes tartású (majdnem délceget mondtam), egy csöppet már elnehezült, a középkort láthatóan pár éve elhagyott, ám kifejezetten ápolt, csinos hölgy és minden szem rászegeződött. Kalap, ruha, cipő, kézitáska színben és stílusban mind harmonizáltak egymással. A kesztyűt hiányoltam, de az már talán tényleg túlzás lett volna. Rúzsból picit több volt a kelleténél, ami miatt nem a szemét néztem, hanem a száját, ami kellemesen telt lenne, ha valami mélyen gyökerező keménység nem vonná pengevékonyságúra. A fogai rendben vannak. A haja tupírtól volt magas, amin nevettem volna és még most is nevetnék, ha nem jönne újra divatba, de úgy tűnik, jön. Látszott rajta, hogy valaha igazi déli (lousinianai vagy mississippii) szépség lehetett. De még így is nagyon megnyerő a határozottsága; látni, hogy tudja, mit akar az élettől.

Nagyon hasonlítasz rá. Kivéve a tupírt.

 

Magas, barna és nyájas volt. Anna nem tudta, miért, de azonnal utálta. Talán a vigyora miatt, amit le sem lehetett törölni a képéről, mióta belépett az ajtón. Úgy vizslatta végig, hogy ő szégyellte el magát a férfi helyett. Tett pár lépést a kislány felé és sárgás fogai között sziszegte: – Milyen szép, homlokos pinád van.

A vihar csendes ahhoz képest, mint ami Anna fejében zajlott akkor.

Balthasar a nőket lenge-könnyű szatén és pamutfonalakból szőtt, a szivárvány minden színében pompázó selyem kelmékben szerette látni. Ez a nyugati országokban természetes, Bagdadban nem annyira. Első verseit is Az ezeregy éjszaka legszebb meséinek háremhölgyei ihlették. Izgalmasnak találta a nők hosszú, fátyolszerű ruháit, a dús női idomok körül szenvedélyesen hullámzó anyagot, amely számára olyannak tűnt, mint a tenger. Bár a tengert még nem látta sosem, a szabadság ízét ismerte. – El kellene már felejteni ezt a szomorú feketét. – mondogatta. Még akkor is, ha a viselete erkölcsösséget és szerénységet jelent.

 

Zoli az ágyon feküdt. Este volt, nyolc óra. Hamarabb bújt ágyba, mint általában szokott. Mária ki éppen netezett s közbe rejtvényt fejtett, úgy gondolta megnézi, mi van vele. Mert feltűnt neki, hogy tehát valami baja van. Zoli csak nézett egy irányba s nagyokat sóhajtott. Mária bekopogtatott s melléje ült.

Mi baj van, fiam?

Zoli még nagyobbat sóhajtott.

Olyan karikásak a szemeid… – mondta Mária.

Épp ezért feküdtem le ilyen korán…

Igen, de mi bajod van?

Sokat átéltem fiatalon. – mondta erre azonnal Zoli.

 

A szeméthegy purgyékat szült. Szurtosan, fél pucéran és futósan pottyantak a világra. A húgysárga bogárhátú után vetették magukat. Belekapaszkodtak az autó ajtajába. Tokostul tépték ki. A sofőrnek – Paquitónak – annyira tetszett ez a vehemens szeretetnyilvánítás, hogy elfelejtett a fékezni. Csaknem elgázolt egy kövér kisfiút. Ramón rántotta el a kormányt. A csotrogány belefúródott a különféle háztartási hulladékok elegyébe.

Mars hazafelé, a kú’va anyátok’! – oszlatta Ramón vurlyalása a tömeget. – A műsó’nak vége!

Három kisfiú sivalkodva rontott be abba a barlangi putriba, aminek a bejáratát pingvines függöny takarta:

Anyú! Anyú! Meggyött az apú!

 

Agglegény Albert mindig szombaton beszélt az Úrhoz, mert a vasárnapi lottóhúzáshoz fel kellett adni a szelvényt. Letette a papírt és a tollat az asztalra, és megkezdte rituáléját.

Kérlek, csak most az egyszer add meg nekem a boldogságot! – fohászkodott.

Egy alkalommal furcsa bizsergést érzett a kezében. Talán az Isten akart neki segíteni, talán csak rosszul könyökölt az asztalon, és elzsibbadt, maga sem tudta megállapítani. Felemelte a tollat, és hagyta, hogy a karja arra mozduljon, amerre magától szeretne. Bejelölte egymás után a számokat. Felemelte a szelvényt, megcsókolta, keresztet vetett az ég felé. Éjszaka alig tudott aludni, azon gondolkodott, mi mindenre költhetné a pénzt. Tengerparti nyaralás, új autó, kertes ház. Új inget és nadrágot nem álmodott magának, pedig már mind agyon volt mosva.

Vasárnap délután kiöltözött, és elment a „gyülekezetbe”, vagyis a kocsmába, ahol a város nagy ivói találkoztak. Nem volt már szabad asztal, így egy idegen, de szemrevaló hölgyet kérdezett meg, hogy leülhet-e mellé az üres székre. A nő kedves volt, és láthatóan nem vetette meg az alkoholt sem. Ráadásul ő is úgy gondolta, hogy tudna mit kezdeni Alberttel, de ezt nem mondhatta ki. Váltottak pár szót, leginkább udvariasságból.

 

Azt mondja a nagyi, hogy a sarkantyúvirág szinte fölrobbantja a poloskákat. Egyszerűen kipusztul a bogár az illattól. A darazsakat viszont vonzza a molyirtó. Ha kiszórjuk valahova, odagyűlnek és le lehet vadászni őket. És jó a szódabikarbóna méhfullánk ellen. A hernyók nem mernek átmászni a krétával áthúzott vonalakon. A krétaporban van valami a görög filozófiából, amit a tetvek és a giliszták is utálnak.

 

Mindenki törpévé válik. Így vagy úgy. Senki se menekülhet. Még Hófehérke és a Királyfi se. A Gonosz Királynőről és a Vadászról nem is beszélve. A világ egy giccsesnek szánt de elhanyagolt kert, amiben hemzseg a sok, köcsög kerti törpe. A legszívesebben ősi iratokat felolvasva járkálnék köztük és rugdosnám fel őket a kibaszott égig. Hülye a pofájuk, hülye a ruhájuk, hülye a csákányuk, a szakálluk, de még a szakállukban a szalonnaszagú nyál is hülye; a gatyájukba száradt kondenzcsík, na az is hülye. A vacak kis pöcsükkel, meg csöcsükkel meg agyukkal, meg szívükkel együtt alávaló mind. Ezzel együtt szeretem őket. Legalábbis szórakoztatnak, ahogy mind a maguk egyedi módján törpék, ahogyan óriásként és emberként érvénytelenek, de törpeként érvényesek, ahogyan valamennyiükön sehányas a kabát, meg fittyedten meredezik a van/nincs sapka.

 

Ahogyan az erős szél elsodorja a bárkát a vízen,

úgy képes elragadni az ember értelmét még egyetlen érzék is,

ha az elme arra összpontosít.

/Bhagavad-gíta/



Ismét egy másik világban járt, de nem sikerült végletesen feloldódnia benne, visszatért. Felhúzta a köntösét, lassú bizonytalan léptekkel kiment a konyhába és tejet melegített magának. A ház előtti lépcsőre kuporodott, a csészéjét a két tenyere közé szorította és nagyot kortyolt a gőzölgő tejből. A napkorong narancsszínben tündökölt, az őszi szél kergette a színes faleveleket, minden békés volt és csendes. Figyelt, hátha hallja a napfelkelte muzsikáját, de csak a szabálytalan szívverése lüktetett a halántékában.

Várta őket, tudta, hogy hamarosan feltűnnek a horizonton. Hallani fogja a patájuk egyenletes dübörgését, az ütemes dobbanást, amely majd porfelhőt kavar köréjük. Mindig Szenvedély az első, ő vágtat felé a leggyorsabban. Fenség kimért és magabiztos, ritkán ragadtatja el magát, miután tombolt, ő az első, aki a hullámzó érzelmeit ki tudja simítani. Nem marad le a csapattól, de utolsónak fog fejet hajtani előtte.

 

Csengetnek. Kinéz a kis résen. Két idegen alak homályosan, a lépcsőházi üvegajtó mögött. Az egyik újra megnyomja a gombot. Élesen hasít belé ez a hang. Nem érti, mért nem állítja halkabbra. Akárhányszor megszólal a csengő, mindig összeszorul a gyomra. Most is. Esze ágában sincs most idegenekkel beszélni. Mostanában egyre többen jönnek. Világvégét jósolnak, és arra intenek, imádkozzunk, bánjuk meg bűneinket. – Akkor, nagyobb esélyünk lesz az életben maradásra? – kérdezi, de választ nem kap, csak zavart mosoly, és csendben távoznak. Pont ezt akartam. Újra csenget, most a kisebbik nyomja meg gombot. Nőnek nézi, de innen nehezen látható az alak, inkább a kontúrokból tájékozódik. – Ha mégegyszer csenget, kimegyek, és elküldöm őket a picsába. – mondja félhangosan, és a fogasra akasztott ebonit rúdra szegezi a tekintetét. Lakásbiztosítást akarnak kötni, vagy az egyházuk számára toboroznak lelkes hívőket. Teljesen mindegy. Ezek nem ismerik az illemet.

 

A Költő egy régi padon ült a liget árnyas fái alatt. Az ősz épp csak megérintette ezeket a fákat, leveleik aranyos fényben lengedeztek a délutáni napsütésben. A parkban sokan sétálgattak. Egyesek párban, mások csak úgy egyedül bandukoltak. Voltak akik a kutyájukkal játszadoztak, mások a gyerekeikkel múlatták az időt. A szokásos parkbéli vidám hangok viszont most el sem jutottak a Költő tudatáig, annyira el volt merengve saját gondolatai között.

Nagy sóhaj kíséretében hangosan tette föl magának a kérdést: „Mi vajon a létezés egyetlen igazi jele?” Majd tovább morfondírozott: „Mi a bizonyítéka annak, hogy vagyok?”

De nehogy bolondnak nézze valaki mert magában beszél, ezután inkább csak úgy gondolatban tovább elmélkedett:

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal