Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

AMIKOR TÁRVA-NYITVA MARADTAK AZ AJTÓK

 (Az Arany János emlékév jegyében)

 

 

W. úr gondosan beretválkozott.

A befejező, utolsó lehúzást követően nem öblítette le a mákos-szappanhabbal borított elefántcsontnyelű kést, nyitva csúsztatta a fajansz mosdókagylóba.

Fertőtlenítő arcszeszt dörzsölt állára, nyakára, kellemes, hűs Figaró-illat terült szét a visszhangos fürdőszobában, az ügyes kis parafabetétes fémkupakot már nem csavarta a helyére, letette a zöld-arany mintázatú üvegcse mellé, a tükör előtti polcra.

Két trikót vett föl, alulra egy vékonyabb ujjatlant, arra egy teniszpólót, legfelülre a fekete monogramos, vajfehér puplininget gombolta magára. Alsónadrágot is kettőt húzott, alulra egy gumis műselymet, aztán egy gombosat, fehér vászonból.

 

Kora esti deviancia kutyákkal, zivatarral és kerekesszékkel

 

 

Hat óra után itt mindig megmozdul a levegő, még akkor is, ha napközben nagy a meleg, talán a folyó és a budai hegyvidék közelsége miatt. Télen ennek senki nem örül, de most nyár van, és a rekkenő, harminc fokos hőség után a naplemente és kísérője, a hűvös, kicsit folyó- és iszapillatú szél, kicsalja a házakból az embereket. A házak többnyire egyformák. Keskeny ablakok, keskeny kapuk. A kapuk felett timpanon, amit groteszk, vaskos, de rövid oszlopok tartanak. Valamikor, állítólag, népének nagy tanítómestere és vezére, Joszif Visszárionovics azt mondta, a munkásosztályt is megilletik az oszlopok. Így aztán ennek a fura építészeti stílusnak a neve Sztálin-barokk, ám ez jelen esetben csak féligazság, mert a mai lakótelep első házait még a múlt század harmincas éveiben építették. Ezek is lehangoló, barakkszerű épületek, a különbség annyi, hogy a timpanont és az oszlopokat az ötvenes évek elején ragasztotta hozzájuk a mindent uniformizálni akaró, szocialista realizmustól áthatott, építészeti igénytelenség. A közeli vasúti hídról levezető töltés és a legszélső házsor közötti park, ilyenkor estefelé, benépesül. A játszótértől távolabb a kutyatartók gyülekeznek. Sokan vannak, nagy a lakótelep. Először csak pár gazda áll a fák tövében, körülöttük – és a legszebb eb-hagyományoknak megfelelően láb alatt –, néhány kis termetű házikedvenc tipródik, később bővül a kör, jönnek a nagy testű, robusztus alkatú, ránézésre mogorva vagy épp előkelően közönyös jószágok.

 

 Yamaha poétkája

A zongorája, Yamaha, elektromos, legalább nem kell hangolni, elég magunk ráhangolódni a játékra; rengeteg hangszíve van: Bach-hoz csemballó vagy orgona illik, a kétujjas technika visszaalakul tízujjassá, és még a pedálokkal is lehet manipulálni.

Van otthon a családi házában egy igazi kistestű páncéltőkés elefántcsont-billentyűzetű zongora, egy magánmúzeumból vették az anyjáék, április volt: a cseresznyefa virágai útban voltak, hatan vitték be a nagykapun, majd az ablakon fért csak be és ez csak a zongora teste volt, lábak nélkül vánszorgott be az ablakon, a párkányon megpihent kicsit, majd a lábai is előkerültek. Mikor a helyére került, elkezdett egy kis Mozartot játszani. Mégiscsak illett valamivel felszentelni a faragott gyertyatartók szentélyét.

 

 

ISTEN ÁLDJA, MÉRNÖK ÚR!

Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél.

A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.

– Vau-vau!

– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.

Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nem­csak a kutyája, bizony ő is éhes.

 

 

Egy fura lány

 

A presszóban egy lány ült magányosan. Megtetszett nekem. Az asztalon ott hevert a kávéja, a kezében pedig a Népszavát tartotta. Na, gondoltam, ez egy baloldali beállítódottságú lány. Félszemmel rám is tekintett. Talán a szeme fényéből éreztem, szimpatikus vagyok én is neki. Odaültem melléje. A lány máris fordult egyet az újsággal a kezében. Azt mondtam:

Baloldali lapok közölték ám a novelláimat!

A lány sóhajtott, majd letette a Népszavát a kezéből.

Gondoltam, hogy maga valami művészlélek!

Nem csak lélek! Író is!

Nocsak! Micsoda önbizalom!

Nem hiszi? Ha akarja elhozok holnap ugyanebben az időpontban egy lapot!

Én holnap már nem leszek itt!

Hát hol lesz?

 

Hiéna


Egy nap az ember a szavannákon átgázolva egy szikla tövében meglátott egy sebesült hiénát. Óvatosan közelített felé, de még így is megtorpant, amikor látta, hogy az állat reszket a félelmtől. Meghajolt, szubmisszív testtartást vett fel, hogy jelezze, nem támadni akar, nem készül harcra, és úgy haladt felé lépésről lépésre. Mikor karnyújtásnyira volt csak tőle, a hiéna lába felé nyúlt, hogy közelebbről vegye szemügyre a sebet, a vérző végtagot; de az nem engedte; a lábát elhúzta, vicsorított, rámordult az emberre, majd mikor látta, hogy nem próbál meg újra érte nyúlni, visszazökkent a félelmet sugárzó reszketésbe. Az ember ráeszmélt, hogy ha segíteni szeretne, akkor türelmesebbnek kell lennie, több idő kell ahhoz, hogy bizonyítsa az állat felé, hogy nincs benne ártó szándék. Leheveredett mellé, nem mozdult, csak szuszogott és feküdt, várta, hogy az állat lassan megszokja a jelenlétét. Leszállt rájuk az est, ott aludtak egymás mellett a szikla tövében, békésen, szinte hangtalanul. Végül a hiéna is rájött, hogy nincs mitől félnie; az ember szelíd, kedves, és a húsa is ízletes.

 

 

MÁSODIK TALÁLKOZÁS

 

A rozsdás sínek között sétált. Vonat évtizedek óta nem járt a tájon. A falusi vasútállomás várótermének kétszárnyas ajtaját a huzat csapkodta. A tanár, amikor az ajtó irányába ért, megállt és hosszan bámulta a végtelenben elveszni látszó síneket. Szigorú párhuzamos vonal. Behatárolt terület, amelynek „falai” között az emberi szabadságról alkotott politikai dogma a jövőbe fut. Filozofikus gondolat, amellyel valójában semmit sem tudok kezdeni – mondta magának Gyökér Titusz, a matematika szerelmese és tanára, aki erős belső kényszer hatására látogatott el az elhagyott és az idő mindent megrágó-őrlő állkapcsára bízott falusi vasútállomásra.

 

Egyetlen alkalommal, még gyerekkorában járt ezen az állomáson. Hétéves lehetett, amikor a kedves öreg néni – akit nagymamának szólított – kezéből leszállás közben, véletlenül kirúgta a lakodalmas tortát. A lakodalmas ház száz méterre lehetett a vasúti átjáróhoz. (Akkor még rendszeresen közlekedtek a vonatok.) Ebből a gyerekkori élményből még arra emlékezett, hogy rengeteg gyerek volt a lakodalomban, akikkel akkor egész délután a vasúti töltés oldalán játszott. A lakodalmas ház udvarában felállított sátorból, állandóan ismétlődve, a sínekig hallatszott a dal: „Zime zum, zime zum, sütik már a rántott békát! Puskás Gábor későn futott, neki csak a farka jutott, zime zum zime zum.”

 

 

     Labda és rúgás

 

 

       De mi a fenét keres egy színész egy labdarúgó-csapat szakmai stábjában?

 

       Művész.

 

       Művész?

 

       Kiváló.

 

       Kiváló?

 

       Kiváló művész. Tavaly tüntették ki.

 

       Tavaly?

 

     Segíteni fog.

 

       Miben?

 

       Ej, de nehéz-fejű vagy! Hát a színészi teljesítményünket javítja.

 

       A miénket?

 

Tízparancsolat

Noel képes volt szintetikusan gondolkodni. Az agyában összerakta a legapróbb részleteket, és úgy állította össze az eseményeket, hogy mindig jutott valamilyen következtetésre. Többségében helyesen ítélte meg a maga szerepét a dolgok alakulásában, de most két ténnyel is szembe kellett néznie, amit nem értett.

Ősz volt, de a nyárvége még hagyott elég meleget, hogy megragadjon az őszben egy hangulatot, nem adta könnyen magát. Noel szerette ezt az időt, a fények különleges vibrálása, az őszi színek tobzódása mindig lenyűgözték. A mobilján kapott üzenetet, hogy menjen be az intézetbe, mert üzenetet kapott a számítógépére, de nem tudják megfejteni a kódot. Már bejezte az aznapi vásárlást, semmit nem tervezett délutánra. Sportkocsijának tetejét kinyitotta, és szép kényelmesen bement a munkahelyére. Élvezte a friss tengeri szelet, sós illatát a levegőnek.

 

 

Hárman a templomban

 

 

Hárman ültek a templomban. Két öregasszony és egy fiatal. Magdika azt mondja a másiknak:

– Bárcsak jobb és békésebb világ lenne!

A másik sóhajtott erre. Amaz meg azt mondta:

– Hol van mai világunkban az Isten?

A másiknak meg már könnyek jöttek a szemébe. Majd azt mondta:

– Nincs itt Isten a világunkban!

Elmondtak egy Miatyánkot. Magdika azt mondta:

– Jobb és igazságosabb kormány hol van?

Rózsika azt felelte:

– Az úgy sem lesz!

– A nyugdíjam is kevés! – mondta Magdika

– Nekem se sok! – mondta Rózsika

 

 

Egy kis kémia alsósoknak

Há kettő ó

 

Két hidrogénatom unatkozva ücsörög egy szürke felhő sarkán.

- Valamit csinálni kellene, nem bírom ezt a lebegést – így az egyik

- Tériszonyom van – bugyborékol a másik.

- Nekem is.

- Nem kellene nekünk leesni? – szól az okosabbik.

- Felőlem, mehetünk.

 

Gyógyulás


A gyermek pici kezével megfogja apja széles tenyerét, és addig rángatja, amíg nem követi őt a szomszéd néni kerítésének tövéhez.
– Nézd, apa, beteg a kismadár!
– Semmi gond! – válaszolja a szülő. – Ne nyúlj hozzá! Gyere, szerezzünk neki ágyat és takarót!
Elmennek, egy fél óra múlva visszatalálnak egy papírdobozzal és egy kissé olajos törlőronggyal. Az apa óvatosan megfogja a madarat, de ügyel arra, hogy a bőre ne érjen hozzá, csak a textil; alaposan bebugyolálja, és óvatosan a dobozba teszi.
– Ne aggódj, csak egy kis pihenésre van szüksége, holnap reggel jobban lesz!
Másnap a gyermek korán felkel, és az apját szólogatja.

 

És ezt akkor most hogy?

 

 

Az irodaház fennhéjázó kivagyisággal illeszkedett, illetve éppen az, hogy egyáltalán nem illeszkedett az egyébként nyugodt, békés, kiegyensúlyozott, kicsit talán kétségtelenül lusta, már-már tunyának mondható, de feltétlen biztonságot nyújtó kisvárosi környezetbe.

 

Bárhonnan, bármelyik irányból érkezett az érdeklődő polgár a Fő úton, busszal, gyalog vagy kerékpáron, Suzukival vagy Mercedesszel, a közlekedési csomóponthoz közeledve, az úgy nevezett központban kikerülhetetlenül tornyosult eléje az új székház beléptető-rendszeres, zümmögő-liftes, légkondicionált, huszonegyedik századi csilivili épülete.

Mint egy hatalmas napóra mutatója, az árnyéka délutánra határozott vonallal osztotta két térfélre a szemközti járdán az oda kitelepült közkedvelt vendéglő-cukrászda asztalait: az árnyékban állókon párásfalú sörösüvegek, a napfényben ragyogókon maszatfátylas fagylaltkelyhek sorakoztak a fölöttük beletörődve ejtőző vendégek orra előtt.  

 

 

A másik lélek

  

„Minél kevesebb bizonyítékod van a természetfelettire, annál jobban hiszel benne.”
Mirko Kovač

  

A városi temetőben sétált. Szerette a hatalmas platánfák tavaszi árnyékát és a bénító csendet. A heti temetői séta úgy tartozott életéhez, mint a vasúthoz a vonat. Ha nem járnának vonatok, semmi értelme sem lenne a végtelenbe vesző párhuzamos sínrudaknak. Két szokatlan cselekedete: a heti temetői séta és a vágányok végtelenbe vesző vonalainak hosszú szemlélése még gyermekkorában vált számára rítussá. Szertartássá válásának oka egy egyszerű és folyamatosan felkínálkozó kérdés volt: hogyan tovább?

 

Temetői sétái alkalmával talán ő volt az egyetlen ember, aki a huszadik század legvégén nem sietett sehová. Elnyújtott lassúsággal lépegetett. Minden keresztről és sírboltról leolvasta a neveket és a sírverseket. Legjobban a nevek érdekelték. Saul Dávid, olvasta az egyik keresztről. Ennyi, még dátum sem. Egy másikon: Anika Gyula szobrász. Fura név. Nem Anna, nem Anikó, egyszerűen Anika. Néhány lépéssel arrébb: Fürj Tasziló szerzetes. A nevem után ítélve – gondolta – szerzetesnek kellene lennem, nem tanárnak. A világon nekem van a legnevetségesebb és a leghülyébb nevem, mondta magában Gyökér Titusz. (Diákjai egyszerűen Tífusznak, vagy ritkább esetben Tífuszgyökérnek csúfolták.) Nevelői közül senki sem ismerte származását, csak egy nagyon idős, vak ember, aki valamikor szintén tanár volt, emlékezett egy Gyökér vezetéknévre, amelyet ő is valahol egy temetőben látott, mielőtt a felszabadító partizánok puskatussal kiverték a szemét.

 

 

Pepe Canalejo: AmszterDáma

részlet

 

 

 

 A kövér svábbogár leszánkózott az alvadt vértől síkos orron. A pince nyirkos kövezetére huppant. Beleszteppelt a fénytócsába, ami a fenti ablakból szeletelte a félhomályt. Rocksztárrá avanzsált: tébolyultan dobálta a potroháját és a csápocskáit a beszivárgó darálós melódiára.

 Pedig a publikum még csak ocsúdozott. „Mokedlis” szemekkel és karmos pofával. Mitzi és Mása szemgolyói a sztárbogár vigyorával jojóztak, mígnem az undor lódította őket hátra.

Fújj! – a koponyájuk összekongott.

Hó’ vagyunk?

Takaroggyá’ vagy megin’ lesz kapsz! – szirénázta Mitzike és jókora fülessel kínálta Mása lila „arcpírját”. – Hó’? A büntipinyóba’! Miattad!

Ti kez’tétek! Mibő’ gondó’tátok, hogy maj’ hagyom magam?!

Imádkozzá’, mer’ aki ide kerűl, annak Sankt Pieter harangozik Bú’gárba meg Ukránba!

 

 

A Jolánunk

 

Valamikor szép volt. A Jolánunk, mondták rá. Hosszú fekete haj és barna szemek, mindehhez hibátlan bőr és a férfiak hódolata. Nem olvasott, nem csinált semmit, mert akkor elhasználódik. Elhasználódott így is, úgy is. Kéjes élvezettel vette a ruhákat, télen-nyáron ugyanabban járt. Nem merte hordani őket. Reggel felkelt, bevette a gyógyszereit, letipegett az újságért. A halálozási rovattal kezdte, mert az volt érdekes. Aztán megivott egy fél liter teát kiflivel. Tíz órakor kezdődött a szappanopera, amit mindig elmesélt nekem. Alvaró kit csalt meg, és szegény vad angyalnak ma sem nőttek szárnyai. Jobb napjain elővette a fényképeit, és nézegette magát.

 

Kővári Gerzson esete a kötéllel

 

 

 

Kővári Gerzson alapos ember volt. Mindent eltervezett, mielőtt rászánta magát a cselekvésre. Elhatározása megmásíthatatlan volt. Ezerszer átrágta magát a forgatókönyvön, újra és újra végiggondolta, hol követte el a hibát, ami idáig vezetett. Nem talált semmit, amibe beleköthetett volna, így utólag. Minden a helyén volt. Szemernyi kétsége nem volt, hogy helyesen cselekszik. Tettének következményeit is számba vette, és minden eshetőségre felkészült. A terv tökéletes volt, minden oka megvolt a bizakodásra, hogy minden a tervek szerint történik. Egy aprósággal azonban nem számolt, és ez okozta a tragédiáját.

 

Kővári Gerzson nem csak alapos ember volt, de javíthatatlanul romantikus is. Amikor felesége a két gyerekkel elhagyta, önmagát okolta. Sokáig furdalta a lelkiismeret, és nem értette, hogyan történhetett meg, hogy az alaposan megtervezett, és tervszerűen zajló élete egyik pillanatról a másikra összeomlott. Nem volt hiányérzete néhány napig. Az asszony máskor is elment már egy-egy kiadósabb veszekedés után, hóna alá csapva a gyerekeket, és némi meleg ruhát. Legfeljebb egy hét után, mindig megjelent, és több csomaggal érkezett, mint amennyivel elment. Anyja ilyenkor egy heti élelemmel látta el. Gerzsonnak is küldött kedvenc pacaljából, egy egész lábossal. Az élet ment tovább, terv szerint, mintha mi sem történt volna. Ezúttal azonban túl sok idő telt el az asszony, és a gyerekek távozása óta

 

 

Nézeteltérés, avagy két emberből ellenség lesz

 

A pszichiátriai rendelő előtt egy MSZP-s és egy Fidesz-es pártot szerető ember ült. Jól elbeszélgettek, míg bent egy pácienssel volt elfoglalva a pszichiáter. Az MSZP-s következett majd.

– Tegnap esett! – mondta a Fideszes

 Igen, de ma szép idő van! – mondta a másik

 Olyan sokat kell itt várni! – mondta a Fideszes

– Mindegy túléljük!

 Hát persze. 

 Sok mindent kibír ez az ország!

 Már hogy bírna ki!

 

 

Baró Zürich

 

Sétáltunk Franyóval Zürichben, az utcán, és nyaltuk a fagylaltot, és akkor megláttuk azt a körömcipős csajt, picsányi kutyáját vezette pórázon, nem is kutya volt az, hanem egér, a csaj miniben volt, és Franyó erre azt mondta, hogy jó kis dög.

A kutya is, röhögtem, mire a csaj megfordult, és ékes magyar nyelven küldött el minket a jó anyánkba.

 

Zsóka nagymama nem szeret engem. Annál inkább a másik, az Orsi mama. Ritka név ez az Orsolya, lehet, hogy csak nekem van ilyen nevű nagyim. Mint ahogy a nagypapa, az Andor, abból se szaladgál sok Pesten. Náluk jó, de sajnos csak hétvégén lehetek ott, mert hétköznap suliba járok, és az Zsóka mama lakása mellett van. A hétvégéimet azért bearanyozza Orsi nagyi zsírban sütött pecsenyéje, meg az, hogy emberszámba vesznek. Nem zavarnak ki a cselédszobába, ha vendég jön. Andi papi meg pecázni is elvisz néha. Ülünk a parton, és nézzük a kis halakat, ahogy nyüzsögnek a sekélyben. Nagycsalád, együtt. Irigylem őket, pedig időnként kirántjuk a papájukat, vagy a mamájukat a vízből. Orsi mami azokat is zsírban süti, fokhagymás disznózsírban. Többnyire keszegek, de néha nagyobb hal szintén horogra akad, ponty, tükörponty, efféle. Egyszer még csukát is fogtunk. Az volt csak a finom! Szóval, amikor a kishalak úszkálnak, és éppen nincs kapás, akkor hallom, miről beszélgetnek. Ilyeneket mondanak: milyen jó, hogy sokan vagyunk tesók, mert így nem akkora baj, hogy elveszítettük az apánkat, a méteres harcsát. Elúszott egy karcsú csukával. Az anyukánkat, a nyurga pontyot akkor ütötte meg a guta. Na, képzeld el, Palika, hogy ilyen dolgok történnek!

Nincs ebben semmi különös, felelem én. Az én szüleimmel ugyanez történt. Ne higgyétek azt, hogy csak a halak hűtlenek.

 

Ünnep

 

 

 

– Jó estét.
– Jó estét. Mivel szolgálhatok?
 – Nem is tudom. Talán egy hosszú kávét kérnék két tejszínnel, és két cent amarettóval, ha tartanak.
– Tartunk. De csinálhatok egy amarettó kapucsínót.
– Nem, köszönöm, jobb a hosszú kávé.
– Ahogy gondolja. Foglaljon helyet, elkészítem és kiviszem.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal