VideóA Magyar Zene Háza videója Keresés a honlapon: |
Próza Nem akart átmenni a városon bár a távolság hazáig majdnem ugyanannyi volt a külső úton is ő egyszerűen élvezte, hogy száguldhat a csótánnyal. Már ha ezt száguldásnak nevezné rajta kívül bárki. Mióta örökké ellenőriztek mindenkit a vasgyár kapujában hiányzott neki a reggeli pálinka. Az utakon zéró tolerancia ő meg száradjon ki? Nem izgatja, akkor is elszopogatja hazafelé a sörét. Nyolc óra meló alatt akár ki is száradhat az ember gyereke! Add a nyitót bébi! Ne őrülj meg Palikám! Csak nem akarod most kinyitni? És a rendőrök? Ha megint elveszik a jogsidat járhatunk busszal! Ne pampogj már Margit! Add azt a kurva nyitót! Öt perc múlva otthon vagyunk! Persze, hogy odaadja! Nem fog vele összeveszni lefekvés előtt! Mi a franc ez? Kisül a szeme! Egy kurva motoros! Na megállj csak barom!
Palkó
Talán Szász Dáviddal kezdődött. Vagy a verseimmel. Nem, azt hiszem, az egész Daniellával kezdődött. És a gitárral.
Nálunk apa kereste a nagy pénzt, anya pasija épp olyan kis jövedelmű ember volt, mint ő maga. Ajaj, mondta Péter. Két tanár. Nem is futotta anyának két gitárra karácsonyra. Majd felváltva gyakoroltok, jelentette ki. A szüleinknek mindig is mániája volt a zenetanulás; énekkarra jártunk, és általánosban hegedülnünk is kellett. Csakhogy mire megkaptuk a gitárt, addigra Pétert már rég nem érdekelte a zene.
Felnyitották neki a padlót, és egy szűk lyukon keresztül, egy roskadozó falétrán kellett lefelé másznia. Amikor a földre ért, látta, hogy olyan lámpákkal van felszerelve a járat, mint amiket bányákban használnak. A vezetékeik is ugyanúgy lógtak szabadon a levegőben. Kíváncsian várta, hogy miféle barlang vagy katakomba lehet a járat végén, amit érdemes megnéznie. Pár kanyar után egy jobban kifaragott helységbe, és ott egy vaskos fémajtóhoz értek, amit két fegyveres őr vigyázott. Most először érezte úgy, hogy jó helyen jár, és nem csak valami elkésett áprilisi tréfa célpontja. – Jelszó? – kérdezte az egyik őr szinte gépies hangon; ami miatt nem is annyira kérdésnek hangzott, inkább úgy, mintha minden ok nélkül le akarják üvölteni a fejüket. Erre a kísérő hosszú káromkodásba és sértegetésbe kezdett, és mindenféle obszcén “ötleteket” vázolt fel azzal kapcsolatban, hogy az őröknek és édesanyjaiknak milyen közös programokat kellene művelniük. Válaszul az őrök továbbengedték őket. „Most már túl vagyok rajta.” Stephen King
Erezett fák, a mélyedésekben víz. Egyszerű, általános gyakorlat. Vasból valók a rozzant betűk. Folyton izzik. A hegytető évszázados, központosított. Az is lehet, hogy pár ártalmatlan függvény bevitelével rögzítették. Mélyen alszik, lomposan, csak az egér gombjának nyomkodásával ébreszthető fel. Párolog és izzik a gőz. Látomássá válik a táj. (Vulkánkitörés, vagy csak.) (Az átmenetiség sejtése.) A világ tájékozódik, a faágak óvatosan egymás kezét fogják. Tudom is én, azt mondja, ilyenkor szoktuk lerombolni az ártalmas arcot. Azt kell mondani, hogy nem tehetsz róla. Alapjában véve, ha utána gondolsz, ez nincs így. A világ fejekből áll, amik meglehetősen gátolnak, mondja, miattuk elkövettem néhány (os toba ságot) mondja. Ventilátor forog, leszáll, a madár, mobiltelefon csapkod a levegőben, háromlábú mobiltelefonokat hajigálnak a Dunába, csipognak, a kabátszárnyon jelvény. Vidáman dobolnak az asztalon. Elbűvölve, hátra-hátra pillantva hajlong. Pörögnek a kódok, kotródnak, vízfejűek, a kintlévőségeinket őrzöm, azt az arcot, mintha soha se lett volna. Alázatosan hajolgatnak, kitépik az életet a halálból…
A kettőezernyolcas esztendő Márton napján otthon jártam éppen, s kivel találkoztam a posta sarkán? Istók Jóska komámmal, egyalombéli cimborámmal, akivel közösen koptattuk az iskolapadot az Adai utca ma már csak emlékekben élő oktatási intézményében, az „Árvay iskolában”. Diákok vára áll most is azon a helyen, a mai nebulók már a tudományok eme új palotájához szoktak, ám az én lelkembe bele van vésve az a földszintes épület, amely sokunknak második otthona volt. Az olajos padlók nehéz szagát most is érzem, ahogy írok, ahogy emlékezem. A Diósgyőr vaskályhából, amely osztálytermünk legöregebb ferencjóskás darabja volt, a téli szél ki-kicsapta a széngázt, nyitogattuk is órák alatt az ablakokat, meg ne betegedjen valamelyikünk. Hát itt éltünk, éldegéltünk, koptattuk drága gyerekkorunkat, mindenféle matematikai, fizikai, kémiai, nyelvtani, meg a jó ég tudja fölsorolni, milyen csapdák között. Ha sokszor nehéz is volt, azért mégis jó volt, szép volt.
De rég volt!
D. M.: A hetvenöt éves újságíró maga is elcsodálkozik visszatekintve, hogy tizenhét éves énje mi mindent mert végigcsinálni: játéknak fogta fel, és szerencséről beszél. Pedig olyan feladatokat oldott meg, amire tapasztalt emberek se igen mertek volna vállalkozni. Gyermekek nevelését, mentését, gondozását, fegyelmezését vállalta magára a szinte még gyermek ő maga is. Amikor most nálunk, Zuglóban kezdi emlékezését, a helyszín is egy kicsit segíti a régi idők felelevenítését. Bárha rezignáltan hozzá is teszi: kit érdekelnek ezek a régi történetek ma már. Persze csattanós választ kap egy hét múlva, amikor éppen ezen idők tanulságait végiggondoló magyar író kapja meg a Nobel-díjat. Élnek a történetek, megvan az érdeklődés irányukban, és ha lanyhulna a figyelem, egy-egy kulturális vagy politikai esemény újra meg újra odairányítja a figyelmet. Különben is, kit ne érdekelne, hogy egy tizenhét éves ifjú hogyan teremt rendet kortársai között, amikor mindnyájuk életéről van szó. Az akkori történet is érdekes, a történet önmagában is pszichológiai rejtély. Kezdjük a történetet, amely egyben történelem.
Rudi Halálos szerelemben élnek, mesélte Palkó a szüleiről azon a bizonyos negyedik osztályos táborozáson. Mintha valami öngyilkosságról – vagy öngyilkossági kísérletről? – is szó esett volna, de akkoriban nekem kisebb gondom is nagyobb volt a szerelemnél; az osztály ranglétráján akartam feljebb kerülni, legalább a nyaralás idejére. Évekkel később jutott csak eszembe az a régi, negyedikes történet. De akkor már hiába faggatóztam, Palkó elhárította a kíváncsiskodásomat. Mintha szégyellte volna magát… Nem értettem, miért. Talán azért restelkedik, gondoltam, mert csak kitalálta az egészet.
„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.” (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)
Halló, édes fiam... Még most is a fülemben ül sírásba csukló hangja. A hang, amelyet azóta túlságosan gyorsan szaporodó halottaim hangjával együtt emlékeim közé helyeztem. Érzelmesség nélkül próbálom megidézni némelyiket, csakhogy megbizonyosodjam, nem fakult-e el a színük. Még nem, még mindig nem, de most már egyre élesebben fáj a melléjük hívatlanul is odatolakodó kép egy-egy helyzetről, arcról, mozdulatról... Január 19-én volt halálának évfordulója. „Halló, édes fiam...” Ezt sírta bele utoljára a kagylóba, amikor erőszakoskodva kértem édesanyámat, hogy hívja apánkat is a készülékhez, mert személyesen akarok boldog új esztendőt kívánni neki. Tudhattam volna pedig, igen, megérezhettem volna, hogy nem volt már ereje, fizikai, felemelni a fejét, visszafogni a zokogását..., hogy már régen elbúcsúzott mindünktől. Tudhattam volna, de nem akartam lemondani arról a szellemi batyuról, amelyben minden január elsején jókívánságait átnyújtotta. Önzésből? „Ezért tekintem én gyanúval s ellenszenvvel a jövőt.” Csoóri Sándor
Addig csinálta, míg meg nem tiltották neki. Valóságos gyümölcsök lógtak a túlsó végén, mikor meglátta. Az állványra kitett dolgok még nem követtek el semmit. Arra ösztökélte a kő, a homok és a mész, hogy újra kezdje. Feljebb akart emelkedni, hogy végighallgassa. (A növények várják az embert. Amit a növények várnak tőlem, azt nem tudom teljesíteni. Elbeszélem a síró növények arcát.) Csendesen szórakozott, a kiszáradt területekről elfelejtkezett. Fogta a táskáját, bepakolta, megtömte, arra számított, hogy ha kell, könnyen megmozdítja. Ebéd közben a sótartóval játszott. Felvette a földről, hóembert csinált belőle, és ott hagyta a kerítésen. Szétcsavarozta, elvitte ide, meg oda, üveggolyók a lépcsőn, a könnyed szép háború közben is. Meglátta az elnököt, amint elmegy hazulról a levegőbe. A farkánál fogva húzta ki a rókát az irodából. (Odújából.) Válltömést adok neked, kotyogta. Ők lakják a sziklába vésett lakásokat ebben a négyszögletes épületben. Arról szólt, amit a pályán leírt a fűre. (Fűre írni.) Előadás közben érdekesen pihent. Kicsit kényelmetlen találkozások voltak. (Az élőlények megszentelt figyelmét hallom.) Szép, fekete ruhában járnak a köveken.
Hagymaillatú az erdő, medvehagyma illatú. Április közepén virágba borul az egész terület. A zöld szárak a hegyükön kacagó csillagvirágokkal: tündérek varázspálcái. A sok varázspálca-csillag fehér takarót alkot, csipketakarót. Vágyom leheveredni erre a csipkés, pillekönnyű takaróra, mélyen beszívni a hagymás virágillatot, hallgatni, ahogy ropognak a zsenge, zöld levelek a súlyom alatt. De nem heverészni jöttünk. Épp csak megállunk egy pillanatra, kifújjuk magunkat. Élvezzük a látványt. Engedjük, hogy tüdőnket kitöltse a friss, hűvös, szagos levegő. Figyelünk a neszekre. Valami motoz a levelek között. A fán egy harkály kopácsol, távolabbról felel rá egy másik. Persze meglehet, csak emez visszhangzik, önmagával felesel. Gomba után kutatok a szememmel, ösztönös cselekedet. Tudom, hiába, áprilisban nincs gomba az erdőn. A tavalyról itt maradt avarkupacok csak a téli álmuk után kibújt sünök melegét őrzik. Ág reccsen a hátam mögött, összerezzenek. A vaddisznóktól való félelmemet nem tudtam kinőni, sem kiöregedni. Hátra kapom a fejem, kicsit meg is ugrok a nehéz bakancsban. Csak Buksó az, túrabotot fabrikál magának az egyik bükk lehullott ágából. Buksó röhög, férfiasan, öblösen, remeg hozzá a szakálla. Mi van, Malter, megint vaddisznó formájú rémeket látsz? Nem felelek, csak legyintek, régi nóta ez köztünk. Harmadikosok voltunk, amikor egynapos túrára vitt a tornatanár Lali bá’. Ki volt táblázva az erdő szélén: nyúlra, rókára, vaddisznóra számíthat a látogató. A nyúltól eszembe sem jutott félni, a rókával is, úgy véltem, könnyedén elbánok, hanem a vaddisznó félelmetesnek tetszett. Leginkább a képeskönyvben látott hatalmas agyara rémített, főként azután, hogy nagyapám egyszer mesélő kedvében Zrínyi Miklós és a legenda szerint rátámadó vadkan történetét vette elő. Félelmemet nem is titkoltam, folyvást jobbra-balra tekintgettem, és harciasan tartottam magam előtt a támadó fenevad legyőzésére szánt méretes faágat. Nem csak a gyerekek derültek gyávaságomon, Lali bá’ is rajtam tréfálkozott. Ugyan, jobban fél az tőlünk, mint mi őtőle, inkább elbújik, mintsem idejöjjön és köszöntsön, hogy szervusz, Valter, én vagyok a vaddisznó. Magam is elmosolyodtam az elképzelt jeleneten, ám az erdő fürkészésével nem hagytam fel, s a faágtól sem akaródzott megszabadulnom. Szelíden lebegett karácsony a levegőben. Szürkületkor már a falu minden kisdede kint bukdácsolt kipirosodott arccal a templom melletti domboldalon. Egyiket-másikát egy-egy nagyapa is elkísérte. A kis vörös orrokon pillanatig megülte magát egy-egy huncut hópehely, majd jóízűen rájuk olvadt. Az otthonokban addigra már kisült a kalács, a töltöttkáposzta puhán rotyogva várta az este nagy pillanatát, a karácsonyfa feldíszítése is nagyjából befejeződött. „Kis karácsony, nagy karácsony, / Kisült-e már a kalácsom?...” Az apák szinte lámpalázasan gyakorolták a szerepüket: az angyal érkezését jelző csengővel úgy kellett be- és kiosonniuk a csak erre az alkalomra bemelegített tisztaszobából, hogy a gyerekek lelkéből nehogy elröppenjen a csodavárás mámoros varázslata. Ezt minden szülő végtelenül fontosnak tartotta Székelyföldön, a gyermeknek hinnie kell, hogy az angyalok a karácsonyfával adják hírül, hogy a szentestén megszületik a kis Jézus, az emberek Megváltója útban van. A fényszóró csillogása a lélek ujjongását fejezi ki… Csak Irénke virrasztott haldokló kislánya fölött a község orvosi rendelőjének lesötétített szobájában. Éjszakánként petróleumlámpát gyújtott, de arra is újságot helyezett, hogy tompább legyen a fénye. Órákon át fülelte az öntudatlan, hörgéssel szaggatott gyerekszuszogást, minden ritmusváltozásra görcsbe rándult a lelke, mert azt hitte, itt a vég; kétségbeesetten vonszolta magát már napok óta egyik saroktól a másikig, majd vissza az ágyig, amelyiknek a fejénél ügyeletet vállalt a halál. Merevgörcsöt kapott egyetlen gyermekét nem tudta megmenteni semmiféle gyógyszer, semmiféle orvosi tudomány. Beletörődéssel, kétségbeesetten kivárni az időt, ugyanakkor viszont a legnagyobb csendben, hogy a haldokló nyugalmát ne verje fel az anyai jajveszékelés. Addig a szívnek sem volt szabad megszakadnia, amíg a gyermeké el nem csendesedik. Irénke tudta, mit kell tennie, nem jajgatott, nem omlott össze, csak virrasztott, mint egy lassan fogyó, gyenge gyertya. Halkan motyogta immár milliomodszor a Miatyánkot, kérte a Fennvalót, hogy tegyen csodát. Daniella semmilyen szempontból nem testesítette meg a női szépségideált. Barna haj, barna szem, szabálytalan arc, furcsa, hullámos száj. Azt hiszem, a hihetetlenül harmonikus mozgása tette őt olyan izgalmassá. Az egész lányban volt valami macskaszerű, nemcsak a járásában, hanem az arcában, a szeme vágásában is. Sőt, talán még a szeme villanásában is.
Péter, Palkó meg én már általánosban is egy osztályba jártunk vele. Tíz éves kora óta bámulták őt a fiúk. Szerelmük jeléül minden télen buzgón megfürdették a hóban.
Nyolcadikban Daniellát lecsapta a kezünkről egy gimnazista, Oliveira Laci.
Szerette a ha(ra)ngot. Bicegő harangok, árhullámban bukdácsoló székek. Mondogatták hetenként egyszer vagy kétszer, még magyarázott is. Történetet meséltek a fáról, a koponyáról, és az irigységről. Egyik kezével a radioaktív szennyeződést mérte. A lábával összehúzta a port, szeleteket csinált belőle, leginkább hegyeket. (Szeretett volna úgy viselkedni a mindennapi életben.) Érzékelhető tárgyak voltak a görbe (tükrök) ujjak, kémkedő szemek, fülek. A hosszú láb nem hozott magával telet. A Leonardo utcában ismeretlen sugarak bújnak elő. Hangos nők táncolnak a falakon napkelte után. Adaida Pali hátára rajzolt. Fénymintákat, meg szövevényes életeket próbált összevegyíteni. Adaida lábához létrát támasztottak. Széles lapátokkal jelezte, hogy megvédi magát. Görbe hátán átcsorgott a folyó. Középtermetű volt, nagy szájú és félénk. Kicsi feneke messze onnan, az Északi Sarkon túl is látszott. Görbe vonalakat vágott, amikor elindultak felfelé. Körültekerte a derekán a szoknyát. Elbűvölte a krumpli és a sárgaréz kínos harmóniája. A ló úgy mozdul, amint a kötél susog. Tipikusan olyan, mint a szénásszekér
Sokszor konstatálta az élete során, hogy nem szabad előre elképzelnie semmit; vagy ha mégis megteszi, akkor számolnia kell azzal, hogy a valóság teljesen más lesz, mint amit a saját fejében kigondolt. Amikor a bázis ajtaján benyitott, egyike volt azoknak az alkalmaknak, ami csak erősítette a korábbi szabályt. Eleve azt gondolta volna, hogy valami fotocellás, oldalfele kettényíló kapu fogja várni; ehelyett a bejárat úgy tűnt, mintha inkább valaki vidéki borospincéjé lett volna. A fülét is megütötte ugyanaz a hang a gyerekkorából, amit a rozsdás vasak egymáshoz súrlódása adott. A folyosó sem olyan volt, mintha valami modern, kutatási intézmény részét képezte volna. Persze, tekintve, hogy maga az épület, és a benne folyó munka a katonaság alá tartozott; érthető, hogy miért nem voltak elszórva kényelmes fotelek vagy székek, dohányzóasztalok rajtuk vidám magazinokkal, vagy miért nem díszítették a falakat mosolyt kicsikaró motivációs poszterek; de a sarkokban gyülekező repedések és pókhálók leginkább azt a képzetet teremtették meg, mintha az egész épület évek óta elhagyatott lett volna.
Nézem a kétéves fiamat a kiságyban, ahogy alszik. Szeretném valamiféle védőrétegbe csomagolni, hogy jó előre megoltalmazzam az élettől. Elképzelem, ahogy nő, növekszik, és szép lassan eltűnik az arcáról a bízó gömbölyűség, egyre szikárabban rajzolódnak ki a vonásai, ahogy jön szembe - és mindig jön szembe – az ár.
Rudi
Abban a tanévben történt – a tizenegyedikben –, hogy megnéztem a Megáll az idő című filmet. Szerepel benne egy kicsi, ronda, erőszakos, szemüveges srác, aki felakasztja magát egy házibulin. Szerencsére idejében észreveszik, és leszedik a kötélről. Amikor magához tér, azt hüppögi, hogy mindent ő hozott a buliba, a magnót, a Coca Colát, mindent… És mégis… Rémülten jöttem rá, hogy magamat látom a filmen, a saját mohó, elkeseredett erőlködésemet, hogy feljebb kerüljek a táplálkozási lánc legaljáról. Ugyan, mit izgatod magad – mondta erre Misi –, Szörényi Levente kisebb és rondább nálad, mégis vitte valamire. Szörényiről Palkó jutott eszembe. Hogy ő is milyen jól énekel. A bitang. Palkó – egypetéjű ikertestvérével, Péterrel – tagja volt a gimnázium kórusának. Péter még szólót is énekelt néha. Ezt Palkónak is többször felajánlották, de hiába…
„Nézzetek szét rajtam, csodáljatok! Csodámon szátokat csak beszorítsátok! Mert én is, hogy magam elnézem búsulok” Balassi Bálint: Caput XXI.
A Föld elem, EGYHARMAD részt pontosan kiszámított méretű üvegedény, nyögdécselve tördelt tájkép szerű absztrakció, szavakon keresztül kimodellezett imádság. A hegymenet az ízlelőbimbókat lehozza lábba, hófoltokkal, meg szódavízzel, meg hegyomlással. (Küszködünk a megértésedért, de te törvénytelen határozatokat hozol.) Az üvegfiolákban ujjnyi vastagságú feketeszén- zsarátnokok füstölögtek. Tanulmányozd a lelőhelyeket a Szajnától a Dunáig. (Igazad volt, néhány szőrszálat hagytál ott, hogy tisztelettel tekintsenek vad arcképedre.) Hatalmas nyomdagépek nyomják a kétezer éves monográfiát. Egy boríték, melybe kérdéseket tettek továbbfejlesztésre. A metafora képébe röhögök. Szeretnék állást foglalni, de folytonosság hiányában igenlésem határozott. Az agyamban boldogan él a kék szín. Különböztesd meg az egyik bolygót a másiktól, mert az megmásíthatatlan. Magában a birtoklásban van a tudás. Elengeded, ez nem az antropológia nyelve. Engedd meg, hogy megnevezzünk és értelmezzünk. Nagy igyekezettel porosodó hitedet szeretném feltérképezni. Részt vettem, ez mindenekelőtt az idővel való elszámolás. (Ebből kiindulva a nép a szemembe mondja.) Az ablakon át bámulom, ahogy Jolikához megérkeznek a gyerekei. Kifújom a füstöt a résnyire nyitott ablakon, áfonyás leheletköd születik előttem, ápol és eltakar. Nincs kedvem köszönni nekik. Csak bámulom, ahogy az öreg, ritkán nyíló, mustársárga ajtónál mindenki előre akar engedni mindenkit, aztán egyszerre lódulnak meg, odaszorítva a legkisebb gyereket az ajtófélfához. Jolimama melegítőre felkapott kardigánban áll a ház falánál, szorosan összehúzza azt is magán, talán csak én látom így, talán tényleg fancsali képet vágva várja, hogy friss menye végre becsukja a kocsi ajtaját, és beegye a fene. Ideköltözésünkkor irigyeltem Jolikát, látva, hogy rendszeresen látogatja a család. Egyszer végre elcsíptük, amikor búcsúzkodott, és bemutatkoztunk neki. – Szerettem az Évikét, sajnálom, hogy elmentek, szóval maguk költöztek ide a helyükre, kérdezte. – Diós a sütemény, remélem szereti, feleltem. A fia volt itt az imént az elektromos autóval, kérdeztem, megpróbálva új irányt szabni a szónak. – Az, válaszolta tömören. Hozzátéve: nemrég összeállt egy fiatal picsával.
Az öregasszony hetek óta nem szólalt meg. Az advent úgy köszöntött rá, hogy már a kanalat sem volt képes a szájához emelni. Nem elég, hogy nincs erő a kezében, méltatlankodott a lánya, még a hangját is elveszítette. Sőt napról napra zsugorodott, mumizálódott. Olyan, mint egy pislogó majom, kuncogott a kamaszlány-unoka, a szép Anikó, és többé nem volt hajlandó nagyanyja felé nézni. A többi unoka sem nyitotta rá az ajtót, amióta leszedték a falról az öregasszony kedvenc képét. Nászajándékba kapta annak idején magától a festőtől, Gyárfás Jenőtől. Az volt a címe, hogy Disznóvágás. Akkor még az ablak előtt üldögélt, langyos őszutót csivitelt a vörösbegycsapat, miközben a gránátalmafa ágait a szorgoskodó mókusokkal versenyt váltogatta. Szerette ezt az évszakot. Ha behunyt szemmel neszelt ki a kertbe, fiatalnak látta magát, szépnek és kívánatosnak, akit térden állva kért meg egy almát érlelő napon a legdélcegebb fiatalember. Akkor is Brahms-dallamot játszott a gramofon, mint most a rádió. Vele szülte a lányait, Annát és Verát, vele is nevelte őket, de most egyedül van. Kívül maradt minden családi körön. Fiatalok. Más világot élnek, amelybe nem kell az öreg… Hála Istennek, egészséges még, nem szorul egyikre sem. Nem téphető és nem szakítható el, nem érvényes az általános tétel, az elbeszélés, hogy Isten angyalt szült, és az dalol Isten helyett. Azt kell mondanom, hogy gyakran fordul elő, többféle jelentésű és ellenszegül a tanításoknak. Kiirtja az eltévelyedőket, mindenféle indítékokkal, olyanokkal, amelyeknek különben semmiféle jelentőséget nem tulajdonítanak. A gerincoszlop elhajlik, a medencecsont háromszögletű, a fenék rombusz, a nemi szerv delta, a has ovális. Fontos feladata van, lyuk keletkezik és abból seb és genny és vér és imaház és ájtatoskodás. Úgy állok a teremtményeim között, mondja, hogy a tekintetem világos, olyan, mint két egymással szembeni gólyáé. Nőt teremtek, megállok előtte, indíttatva érzem magam, bűnbe esek, mert „olyan” nőt teremtettem. Felette áll a dolgoknak, ami létrejött. Semleges embereket képeztek ki, ez lesz a legerősebb alakulat, jártasak, és akiknek szükséges, megerőltetik magukat. Hajlongnak, és velük együtt valamennyi bálvány sírva fakad, és elutasítja a jeleneteket, melyeknek a magyarázata végleges.
Rögös volt a leszállás. A végén kicsit megpofozgatta a saját arcát, hogy biztosan ébren volt-e. Nem ijesztette meg különösebben a helyzet, de nem szívesen élte volna újra át, ráeszmélve, hogy csak álmodta az előző alkalmat. A szedelőzködés és leszállás már nyugodt hangulatban telt. Minden utazás előtt félt, hogy időben elindult-e, hogy minden irat, és minden útközben fontos dolgot elpakolt-e; most már megérkezett a célállomásra, bármi probléma is merül fel, az már nem lehet az ő hibája. Ahogy éppen sétáltak ki a repülőtér kapuján, érezhetően egy újabb velős beszélgetés közepén voltak. – Folyton kritizálod mások hitét, világnézetét; de soha nem mondod el, hogy te miben hiszel. Talán félsz attól, hogy téged is méletatni fognak?
|
