Videó

Vancsó Zoltán: Feladat | slideshow, 4'


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Ma kimentem a Klahutba.

Sose szerettem ott dolgozni, most is csak muszájból tettem.

A szüleim úgy döntöttek hogy abbahagyják a szőlőművelést. Elfáradtak. Nem csodálom. Dolgoztak eleget egész életükben. Édesapám szólt, hogy szedjem össze a szőlőkarókat, tüzeljem el, legalább ennyi haszon legyen még belőle.

Nekiláttam a szokásos „ már megint dolgozni kell” utálattal. Ekkor átjött a szomszédból egy idősebb férfi. Úrnak mégse hívhatom, itt a szőlőben ez nem szokás.

Jó napot kívánok! – szólt a férfi. – XY vagyok. Maga kihez tartozik fiatalember? Nem ismerem.

Működik az ösztönös védelmi reflex. A másét is védi még ez a korosztály.

Khost svóvis? – kérdezte még.

Mondtam, hogy értem ugyan, de nem nagyon használom a dialektet.

Bemutatkoztam.

 

Péter szerelmes volt, sőt, nagyon szerelmes egyik barátja húgába. A lány egy viszonylag nagy, bár kissé roskatag épületben lakott egy csendes, kis utcában. Bea (így hívták a kis szöszit) szüleit nem ismerte, és a házukban sem járt mostanig. A barátja, de maga Bea is többször megígérte, hogy egyszer elviszi hozzájuk, aztán valahogy mégsem lett semmi az egészből. Pedig de szívesen eljárt volna a leányhoz. De nem csak miatta, érdekelte volna a házuk is, amiről a barátja hátborzongató történeteket szokott mesélni.

Ez a ház, úgy nézd meg – mutatta be Palika a házukat –, legalább száz esztendős. Még a dédapám, vitéz Vécsei Alfréd is itt született.

Micsoda? A te dédid vitéz volt? Ezt most hallom először.

Nem is suszter, mint a tied, öregem. Bocs, nem úgy gondoltam.

Dehogynem! – sértődött meg Petike, utána két napig szóba sem állt Palival; hanem a kíváncsiság sehogy sem hagyta nyugodni, így ideiglenesen szegre akasztotta a sérelmét. – Szóval vitéz volt a dédnagyapád?

 

Lakatos Bence öt év után szabadult a börtönből. S most végre elhatározta, hogy bocsánatot kér Istentől. Negyvenkét éves volt s be sem illeszkedett a társadalomba, hiszen alig dolgozott. Csak lopásból élt szinte. De a rendőrök mindig nyakon csípték. Legutóbb egy bankot rabolt ki. Ezért ült öt évet. De most végre szabad. Elhatározta, hogy egyenes útra lép és tér. Térdepelt s imádkozott a Krisztus kereszt előtt. A pap meg éppen belépett. Meghatódott még ő is. Fogalma sem volt arról, hogy ez az ember egy bűnöző. Vagy legalábbis eddigi életét tekintve – hogy az volt. Amikor Bence megfordult a frász kerülgeti, nagyon megijedt.

Na de Uram! – szólalt meg Bence.

Ne haragudjon! – szólalt meg a pap.

Nagyon megijesztett! – mondta Bence.

Tényleg nem akartam!

 

Fejfájással ébredt. Nem tudta, hogy került ide. A tenger zúgását hallotta, és a kék eget nézte, amikor kinyitotta a szemét. Fázott. Lassan feltápászkodott. Sikerült felülnie. Fájdalom hasított a bal combjába. Valami felhasította, talán a szikla, amikor partot ért. Annyi ereje még volt, hogy felkússzon valahogy a fövenyre, néhány méterrel a sziklák felett. A hajnal hűvös volt itt a parton. A nap már kezdett emelkedni a horizont felett, és meleget is adott. Tagjai elgémberedtek, ereje csak arra maradt, hogy megtámassza magát egy homokdomb alján. A tengert nézte, a végtelen hullámzást. Életnek nyoma sincs. Próbálta megerőltetni az emlékezetét, hogy került ide?

 

 

Illusztráció: Wusching Ibolya

Bálban vagyunk, ünnepel, nevetgél a vendégsereg. A zenekar ért ahhoz, miként teremtsen kitűnő hangulatot: felváltva játszik ütemes és andalító zenét. Hol keringőre siklanak-forognak, hol polkára ropják a táncosok.

A tangónál megrezdül bennem valami és szétterjed az egész testemben; a szívemhez érve elöntenek az érzelmek.

Lehunyom a szemem, úgy nézlek, Gloria.

Azt látom mögüle, hogy odalépek hozzád, enyhén meghajlok előtted, felkérlek, s te mosolyogva felém nyújtod a kezed. A táncparkettre vezetlek. Megbűvölten figyelem, ahogy rám pillantasz, majd elpirulva lesütöd a szemed, mély levegőt veszel és rebbenő ujjaiddal a vállamon jelzed, hogy kezdhetjük a táncot.

 

Kinyitotta a szemét. Most ébredt, vagy egy ideje már ébren volt, s csak a szemét tartotta szándékosan lehunyva, nem tudta eldönteni, pedig még erőltette is az emlékezést, mégsem sikerült. Álmennyezet ledizzókkal – állapította meg. Idegen helyen van, nem az otthonában, az már bizonyos.

Nyugodt maradt, amin kissé csodálkozott is, hiszen nem volt nyugodt természetű. Fejét bal oldalára fordította. Szekrényt látott, majd ajtót sarkig kitárva, ezután egy ágyat. Fényes, talán nikkelezett csövek formálták. Mintha kórházi lenne. Gyerekkorából halvány emléke maradt a kórházról. Hosszú, széles pinceszobában voltak. Sok gyerek. A fiúk ágyai az ablakok alatt sorakoztak, a lányoké két-három méterrel távolabb, a szemközti hosszú falnál. Futkároztak, rohangáltak, habár nem lett volna szabad, fertőzőek voltak, fakósárgák, mégis vidáman játszottak, ugráltak le–föl az ágyakon.

Maga mit keres itt? – szólt rá az ajtóban egy sminkelt női arc. – Az imént még magán dolgoztunk. Magának feküdnie kell!

A férfi mellére rakta a kezét, majd az ágyékáig végigtapogatta testét. Dolgoztak rajtam! Méltatlankodott. Munkának nevezik azt, amit műveltek? Kegyetlenül fájt és majdnem megfulladtam!

Minket nagyon izgat az a folt – mondta a nő –, szeretnénk kivizsgálni, segíteni akarunk!

 

Keserű Samu vagyok, de nem vagyok keserű, valahogy kifelejtette belőlem a Jóisten ezt a képességet, a szívem amarilliszekből és zongorahúrokból készült, csodás illat és mennyei hangok elegyéből; anyám szerint a Hold a bűnös, apám szerint a Mars, ám soha nem tudtam meg az igazságot, elveszett az időben; a szeretetükből fontak páncélinget körém, én pedig megháláltam a boldogsággal, mely egész életemet végigkísérte, soha nem fogalmazott meg kételkedő kérdéseket, soha nem terhelt elégedetlenkedéssel.

Kirúgtak az egyetemről, szamizdatot terjesztettünk, nem tetszett a rendszer, elkaptak a rendőrök, Orsolyának szemébe néztem, amikor hátrabilincselt kézzel elvezettek, a szerelem akkor kapott halálos sebet, feleségül akartam venni, ám úgy éreztem, ő árult be bennünket; a szívemből nem sikerült kilakoltatnom, megbújik még ma is az egyik amarillisz mögött, néha megpendít egy fiszt, finoman, lágyan, érthetetlen mélységből rángatva elő a múltat.

 

A lelakott, megsárgult falú pesti bérlakás konyhájának omladozó vakolata ránézésre szinte hullámzott, és néhol szabálytalan szélű lyukakat is kidolgozott magából, salétromvirágot növesztve rajtuk. A konyha köve kopottszürkén tükrözte vissza a lehajtott fejűek szomorúságát. Sarkain lepattogzott négyzetlap kövekből állt össze, amelyek közül néhány annyira elhasználódott már, hogy megrepedt. A bútorzat egy régi, valamikor halványzöldre festett, bevonatától több helyen megszabadult kredencből, egy palackos gáztűzhelyből, mosogatóból, és a fal mellett egy a közepén kifeküdt matracból állt, amelyben akkora mélyedés volt, hogy ha azt a lakásban lakók vízzel megtöltötték volna, akkor akár meg is fürödhettek volna benne. Ez volt Anya birodalma.

 

Az alakváltó ott állt a tükör előtt, és éppen alakot váltott. A feje formálódott át öregemberből fiatal nővé, aztán a többi testrésze is lassan átalakult. A fiú a tükörből nézte. Tetszett neki az új alak, régen találkozott már vele, utoljára a temetésen látta őt, amint leengedik a földbe. Akkor sírt, mert nem értette, miért kell anyának ilyen mélyre bújnia előle. – Nem előled bújik el – nyugtatta őt apa, de ez most nem segített. Apa próbálta megmagyarázni a halál értelmét, de fiatalon meghalni, itthagyni csapot-papot, na, annak semmi értelme. Ő is sírt. Nem tudta elengedni anyát.

 

– Szép vagy anya – szólt a kisfiú. Felült az ágyra, és tekintetét az anyjára szegezte. Anya megfordult, és a fiú szemébe nézett.

– Hiányoztam?

 

Ágyban fekve, kócosan. Megsárgult nyálfolt a lepedőn. Száraz bejgli az ágy mellett. Félbehagyott étel. Az ünnep vége. A semmi kezdete? Koponyámban, mint kongó fémdobozban zörgetem emlékeimet.

Ágyban fekve, kócosan. Hajnali szívdobogás. Számolni a lüktetést: egy, kettő, három, három és fél, szünet. Begubózni magzatpózba. Apámra gondolni, dohányszagú kezére, borostás állára. Karácsonyi pillantására. Aprópénzcsörgésre pénztárcájában. Elfordulásra, tenyerére, ahogy vállamra teszi. Nézni a hátát. Bekanyarodik a sarkon. Elmegy. Szerettem. Szenvedtem. Magányomban ölelném anyámat, ő elfordul. Fél év múlva: magányomban ölelném anyámat, ő elfordul. Tíz év múlva: magányomban ölelném anyámat, ő elfordul.

 

Maga tudja, mi a szerelem?

Döme kezében megáll a pohár, hagyja csorogni a vizet. Szélütött arckifejezéssel bámul Nowotnyra.

Megártott a fröccs?

– Nem hinném, elég gyenge a bor. De komolyan – maga szerint mi a szerelem?

Döme elzárja a csapot a mosogató fölött, kirázza a vizet a pohárból és gondolkodik. Mit akar tőle a vénember? Idejár - állítása szerint - harminc éve. Mióta ő a csapos itt, még egy napot sem hiányzott, az biztos. Bejön, köszön, megrendeli a nagyfröccsét cirfandliból, aztán beül a sarokba és hallgat. Iszik. Ha elfogyott a fröccs, rendel még egyet, néha kettőt. A harmadikkal elbíbelődik majd' egy órát, akkor feláll, köszön, elmegy. Beszélgetni egyszer látta, akkor este, amikor annak a postásnak, valami Gerőfinek a halálhírét megtudták. Igaz, nem sokáig. Akkor meg most mi van? Felhangosítja a zenét és hallgat. Megkönnyebbül, amikor nyílik az ajtó. Köszön, merít, szódát nyom a borhoz, elveszi a pénzt, visszaad, megköszöni a jattot. De hiába, mindez csak pótcselekvés. A kérdés elhangzott, ott a bogár a fülében, nem hagyja nyugodni. Mi a szerelem…?

 

Amint másztam kifelé a körvonalamból és épp nekiütköztem nagy koccanással saját határaimnak, elém pattant két kis méltatlankodó szóköz, akik egy vigyorgó szmájlit görgettek a süppedős tejúton.

Állandóan elbitangol a kozmikus térben ez a kölyök – panaszkodtak a szóközök.

Most visszük a négyszögesítőbe, akkor aztán nem fog elgurulni minduntalan a pimasz, ráadásul állandóan vigyorog, de ott majd leszoktatják róla – hadarták lihegve, mert időnként meglódult a gömbölyded fogoly, ők pedig botorkáltak utána, térdig süppedve a csillagporban.

 

Egyszer sikerült cérnaszállal megkötnie egy dongót. Szerencsétlen rovar mély zümmögéssel próbált szabadulni, de csak körbe-körbe keringett a földbeszúrt bot körül, ahová odacsomózta a madzagot. Félóra után megunta a figyelését, és kiszaladt az istállóból valami mást játszani. Csak másnap jutott eszébe újra. Amikor visszament, a dongó még mindig körözött, kicsit lassabban és alacsonyabban, de ugyanolyan csökönyösen. Kíváncsi volt, vajon hány napig bírja, de ez sosem derült ki. Nagyapja este bement valamiért, és agyoncsapta az idegesítő kis dögöt.

Budapesten vihar tombolt. A legtöbb gépet átirányították Pozsonyba vagy Bécsbe, de amik már túl közel jártak, azoknak itt kellett kivárniuk az ítéletidő végét. Köröztek Lisztferihegy fölött, amíg odalent orkánerejű szél tombolt, és szakadt az eső. A férfinak felkavarodott a gyomra, mindig utálta a körhintákat. Inkább lehunyta a szemét, hogy szundítson egyet, amíg megkapják a leszállási engedélyt. De odabent sem volt sokkal jobb.

 

Lángol a hegedű. Feszül a kitépett bél. Puhán hull a hamvas narancsparázs. Acélvonó fűrészeli a csöndet. Jaj, sikolt. Zajmadarak, pernyerovarok kavarognak. A plafonon kormos gyerek lábnyomok. Megannyi lila-körte durranás. A szőlőfürtökön emberszemek zokognak. Innen jobbra a pokol makettje, balra egy kiságy. A fájdalom tiszta beszarás. A folyosó végén a banyapók. Fekete-kék ösvény. Hova hord az ágy szöszke gyermek? Az ébresztőórák színes százlábúakat ellenek. Lesújt a tortalapát. Szemétvederbe hull a nefelejcs eső és masíroz a sok-sok huszár. A cowboyok mind ocsmányak, szaguk mint egy marha disznóé, száz ujjuk van és mind csupa mocsok. Csak keleten van csodavilág.

 

Állsz a kocsmapultnál, péntek van, vége a hétnek, egyedül vagy, egye-dül-tel-je-sen, a nőd elment Kölnbe, takarít egy szállodában, néha ír egy sms-t, jól vagyok… te maradtál a faluban, anyádat kellett ápolni, vért hányt, éjjel jajgatott, nappal csak nyögött, az összes volt osztálytársad Angliában. Pontosan egy hónapja temetted el anyádat. És nem sírtál. Álltál megkönnyebbülten. Hogy vége. Hogy megint aludni tudsz. Hogy nem kell mosnod újra és újra az ágyneműt. Hogy csönd lett. Nincs hányásszag. Meg Isten emlegetése. Te a varróüzemben pakolsz, az üzemben vénasszonyok dolgoznak, a fogatlan némberek vihognak, gúnyolnak, mutogatnak, na, megint dudorodik ott a lelked. Még nőt sem tudsz szerezni.

De a határ nincs messze. Ez jó. Mert a kocsmában mondja az egyik munkás a kastélyból, hogy a határon túl, a benzinkút mellett lakókocsi áll. Két napja. Néger lánnyal. Húsz eurót kér, tíz perc alatt végez. Néger, betérdel és… Átvigyorogsz, de miért odaát? Miért nem nálunk? A fenébe. Csak néznek rád, vigyorognak.

 

Kemencemelegen remegett a levegő a betonsáv felett. A hőgutától töredezett úttest ugratónyi gátakat gyűrt a kerekek útjába. Mari feszengette a fenekét a bicikli nyergén, hogy derekát ne szegjék a döncsök. Megállt a nagy nyárialmafa árnyékában, hogy megenyhüljön. A szentiványialma leve jótékonyan csorgott le a torkán, üdítve a kiszáradt szája taplóját. Ledőlt a partoldalra. Édesen kerülgette az álmosság. Megkínozta a délibáb káprázásában oly könnyeneltenyésző szomjúkóros látomások izzása. A szöcskék nehezen tűrték a sürgönydrótok zizegésében tülekedő versengést és mindenképpen túl akartak tenni rajta a pletykálódásban. Magányosan zsibbadt szerte a messzeség. Az élők nem igyekeztek hőgutát kapni a hosszúrasikeredett esőktől alaposan felháborodott kánikulában. Az aliglátszó romok maradványain galajok gázoltak, mintha csak úrigöncként hordanák a rekkenet paszományát. Az egykori uradalom kiskastélya elfogyott a szekerek hazaútján, mint ahogy a cselédszállások téglái is beköltöztek a falvakba. Itthagyták a népek a pusztánmaradt múltat.

 



Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009 január 1-én nekifogtam.

De hadd kezdjem ab origine, az elejéről! Értelmiségi családból származom. Apám röntgenológus, anyám altatóorvos volt egy jó nevű klinikán. Öt gyermekük közül én voltam a legfiatalabb. És, jaj, a legtehetségtelenebb is egyúttal! Mindegyik bátyám kitűnt valamiben. Albert a matematikában, Zoltán a zenében, mesterien zongorázott, Flórián a fociban, Gyurka a technika területén: órák, zárak, számítógép… Mindenhez konyított egy kicsit. Én semmihez, és bizony szellemileg sem igen jeleskedtem, mi több, kifejezetten gyagya voltam. Lobogó hajú fizikatanárom szerint legalábbis. Ezt addig mondta, mondogatta, amíg… Magam is elhittem? Ellenkezőleg! Bebizonyítom neki, hogy tévedett – fogadtam meg egy napon fogcsikorgatva. Lehetetlen, hogy bennem semmi se pislogjon.

 

Könyökével rátérdelt a vászonra, és hosszan nézett maga elé. Ezernyi vázlatot készített már, de félredobta az ötleteket. Nem adták vissza a szándékot, hogy megalkossa a legszebb nő portréját. A modellel nem volt semmi baj. A tökéletes arcvonások, a női szépség arányai jellemezték ezt az arcot, de hiányzott a fény, a szeme csillogása, a tekintet vonzása egyik kísérletét sem jellemezte.

Rá akart gyújtani. Nem volt cigarettája. Visszament a műhelybe, és kikutatta a fiókokat. Rengeteg használt festék, beszáradt tubus figyelmeztette, ideje takarítani, helyet adni az újnak, a friss palettának. Régebben, sokszor készített vázlatokat ceruzával, és elképzelte a színeket. Amikor a kidolgozásra került a sor, pontosan emlékezett rá, milyen színharmóniát őrzött meg az emlékezetében. Újabban, színes pasztellekkel dolgozott. Gyakran maradt vázlat szinten a rajz, de a szemek mindig kidolgozásra kerültek. Soha nem hagyott egyetlen vázlatot sem a szemek kidolgozása nélkül.

 

A pályaudvarról hömpölygő utasok húzzák, ráncigálják maguk után bőröndjeiket, nagyot zökken egyik-másik a silány aszfalton. Szemben deszkafal takarja a négyes metró építkezését. A mély munkagödörből úgy emelkedik ki egy hatalmas sárga daru, mint állatkerti ketrecéből a zsiráf. Hosszú nyaka égig érő létraként nyúlik a felhők fölé, hogy boldog vastraverzek, betonelemek liftezzenek rajta kedvükre ég és föld között.

A palánkon embermagasságban kerekre fűrészelt lyukak és gyerekekből, felnőttekből álló, ráfestett figurák. A leskelődő tömeg odavonzza a bámészkodókat. Lélektani hatás. Biztos van mit nézni, ha ennyien tolonganak a palánknál. A kukucskálásra ingerlő figurák megteszik hatásukat, feljogosítanak a csatlakozásra. Most is, mint mindig, megbízhatóan működik a tömegpszichózis.

 

(I)



A peronon történt – A fiatalember odalépett a barátnőjéhez, és gondolkodás nélkül szájon törölte, „A kurva anyád!”, kiáltotta – A nő megtántorodott az ütéstől, de semmit se szólt, a karjában tartott kislány viszont azonnal felsírt – A következő pofon után mindketten elvesztették egyensúlyukat, és a földre estek – Az állomásra begördülő szerelvény elnyomta a fiatalember ordibálását – A le- és felszálló utasok közül senki sem mert közbeavatkozni – Miután a HÉV kigördült az állomásról, a fiatalember átsétált az út túloldalára, és megállt a szemközti trafik bejárata előtt – A barátnője és kislánya alig bírt föltápászkodni a földről – A nő végül sietős mozdulatokkal letörölte a nadrágját, megigazította a lánya fölsőjét, és a kabátjából előhalászott zsebkendővel törölgetni kezdte vérző orrát –

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal