Videó

A Petőfi Irodalmi Múzeum videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Fotó: Hehedűs Gyöngyi

 

Talán már a Bakonyban vagy, csülökpörkölt fő, száll az illata, darazsak keringenek a húsvágó deszka fölött, az egész világ látszik a teraszodról és mindennek pontosan olyan a szaga ahogy megálmodtad, hatalmas tölgy borít árnyékot föléd a hőségben, az asztalon üveg bor, tányér, villa, kés, fehér kenyér. Aztán még egy utolsó pillantás vissza a városra, hőségben olvadó aszfalt, házfalakból pálló zsúfolt magány, csak nedvesen, nyári hajnalban szép, remény nélkül esőre váró poros fák, olcsó feles a sarki kocsmában, szánalomból kolbászzsírba mártott kenyér, vonatsínek gyerekkorszaga, fáradt arcú emberek kifizetetlen számlák, lehetetlen szerelmek hegyei alatt. 

 

Vannak soha meg nem érkező vonatok. Helyjegy, pótjegy nem szükséges. Ha menettérti jegyet kérsz, a pénztáros nem szól, csak rád néz, megcsóválja a fejét és legyint. 

A soha meg nem érkező vonatok mindig a pályaudvar legtávolabbi, legrejtettebb peronjáról indulnak. A peron mindig huzatos, poros, itt nem állnak soha egymásba kapaszkodó, búcsúzó párok, csak fáradt, magányos utazók.

A kocsik kopottak, a fülkék por- és füstszagúak. Az ablakok homályosak. Miért tisztítaná őket bárki is? Hiszen, ha a soha meg nem érkező vonat elindul, az utazók nem kifelé, hanem befelé bámulnak. Magukba néznek.

 


Szeifert Natália: A Szabadság híd lábánál

 

Olyan nehezen indult, egy idő után mégis könnyedén vette az akadályokat. Számot kellett vetnie a múlttal, és ki kellett alakítania személyiségének új vonásait. Tudatosan készült az átalakulásra, de ösztöneinek is engedett, amikor felmérte a lehetőségeit, és meghatározta új egójának fontos pilléreit. Nem akart elszakadni teljesen a beprogramozott valóságtól, de igyekezet minden rossz tapasztalatát beépíteni a modellbe. A megválaszolt kérdések új és új problémákat vetettek fel, és úgy érezte, ha túlságosan belemegy a részletekbe, nem éri el a célját. Lelkiismeretes volt, ezért nem akart kifelejteni semmit. A modell készen állt ugyan, de nem volt bátorsága befejezettnek tekinteni a művet mindaddig, amíg csöppnyi kétsége volt a végkifejletet illetően.

 

A személyiség átalakítás megkívánta a körültekintő, gondos tervezést, de kellő rugalmasságot is igényelt. Tudta, nem mehet biztosra, de a kockázatot a minimálisra kívánta csökkenteni. Érzelmileg még nem készült fel kellőképpen. Várt. Nem tudta meddig kell várnia, de minden idegszálával igyekezett a feladatra koncentrálni, és nem engedett magának lazítást, egy pillanatra sem.

 

 

Bella Italiana, bella signorita

 

 

A két gyönyörű nővér a közép-itáliai tengerparton tengeti szép kis dolce vitá-ját, Sophia Daniella Marsen, a fiatalabbik, huszonhat éves, dolgos, tüsténkedik a konyhában, kiváló szakácsnő és már egész kora hajnalban halas-kofáskodik, körülzsongják a naiv kamaszok, az aendezőszerűségek. Mint minden olasz lány, de még annál is jobban, bell-kántál; kántáre, vóláre, azaz szárnyalva énekel. Mondják is neki határozottan a direktorszerűek, mint egy operaház fantomja: Énekelj! És akkor ő rágyújt egy áriára. Jó néven veszi az udvarlatokat, de alranyifjak és az ezüstkorú, ezüst szőrű, persze bajszos, Vittorio de Sica pónemű rapvetőn monogáma dáma.

Gina Lucia Marsen huszonnyolc éves, ő is szorgos, de nem a fakanál mellett, hanem a férfiúi ostromok és balkézről jött utódok vételezésében és a munkában; éjszakai lokálban mindenes: pincérnő, táncosnő, kuplé-énekesnő, olykor szerző is, (meg is van hozzá mindene, újabban egy szem, egy kar, egy láb kivételével). Meg kell hagyni a balkézről érkezett magzatot meg is szülte, persze húgának, mert ő délig alukál, aztán édes-semmit tesz, azután lokálozik az orfeumban. Van egy Clark Gable jellegű komoly udvarlója.

 


B. Tóth Klári: Keresztút

 

Milyen jóleső a csönd” – állapította meg Esti Kornélia, miközben a reggeli kávéját kutyulgatta. Annyira hozzászokott a kavargatáshoz, hogy amióta cukorbeteg lett, azóta az üres feketét is szertartásos, laza mozdulatokkal keveri.  Sebzett szíveknek csak a homály és a csend való. A nyolcadik emeleti panellakás ablakából csak alig észrevehető és hallható az utca nyüzsgő képe és zaja. Megszokta már a távolságokat ő és az emberek között. Szerette ezt az október végi szélbe csavarodott rozsdabarna időt, amit csak az őszi táj képes adni. Krizantémcsokor lelkét szirmaival teleszórta a magány és a belső csönd.

Beethovenre gondolt, aki élete utolsó felét már teljes siketségben töltötte. Mégis micsoda szeráfi zene volt a fejében! A IX. szimfónia összes hangzata szinte széttombolta az agyát, mire a záróakkord megszületett, új hajtást hozva a zeneirodalomba. Szeretett Beethovent játszani. Volt benne valami démoni, valami egzaltáltságában is mégis személyes.

 


Fotó: Csengődi Péter

 

Sokféle bátorságot ismerek. Lenyűgöznek például az ejtőernyősök, akik boldog örömmel vetik ki magukat a semmibe, vakon rábízva életüket némi vászonra és kötelekre. A tűzoltókat szent borzadállyal csodálom – ezt bizonyára nem kell magyaráznom. Sosem tudnék bányában dolgozni, árammal foglalkozni, a háztetőt meglovagolni. Aki ezekre képes, ámulatom tárgya. De a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam, édesanyám volt.

Anya kicsi, vékony és törékeny volt, aki kitért a konfliktusok elől. Csipetnyi megalkuvással indult a dolgoknak, szüntelen készen állva a visszavonulásra –cselédsorsú szülei vére csordogált benne is. Még tisztelettel övezetten, bár már akkor is alulfizetetten élte a falusi pedagógusok életét. Autónk nem volt, kerékpár jelentette a falu végéről a mobilitást.

 

 

                      Sorsot vetettek és a sors Jónásra esett. 
Jónás könyve 1.7.

 

Tiszteletben tartom a száztíz sort, (meg a száznegyvenet) az anyagok textúráját, meg azokét, akik úgy aposztrofálják a véleményüket, hogy ismeretlen, tehát jelentéktelen. A Duna szigetén láttam a hervadt és fonnyadt virágokat, és az almát, mely az anyag révén eláraszt hanggal, gitározik, fényt szór, matematikailag halálra van ítélve ugyan, de ettől függ, hogy a filmet a nagy nyilvánosság látja-e, vagy sem. Sovány szamarak legeltek a két oszlop között, a lejtő tetején, mintha az élet és a halál között legelnének, beszélőfilmeket teremtettek, hosszú kerítéseket, falakat, ahol a repedéseken keresztül egy fénysugár benyúlik a térbe. A sovány szamár színtónusa szürke, és az egész jelenet tele van pálcikákkal. Az utcákon hevernek a legválogatottabbak, saját lényük nyújt kielégülést, fáradt elvontság van bennük, feldönti őket a nyirkos szél. (A szamár) jött, leült, beletette a lábát a kosárba, széles mosolyra húzta a száját, a figyelmemet igyekezett magára vonni. A jelenet, melyre csak a feneketlen idő fog emlékezni egyszer, megfelel egyfajta képesztétikai mértékegységnek. Telefirkálom rovásírással, létrejön egy organizmus, mely nem csak szép. Deszkákra írok azonosítható köröket és vonalakat, jeleket, (mindegyiknek megvan a saját, egyedi, embertől független igazsága,) tapasztalataikkal, amiket eszméknek tekintenek, titkos vetélkedőkön vesznek részt.

 

 


Baky Péter tollrajza

Az utcán találtál egy macskát. Valószínűleg nem volt otthona, mert a kukából evett. Mikor meglátott, odabújt hozzád. Bizalmat érzett irántad. Felemelted, a nyakánál fogva. Nevettél. Izomból falhoz vágtad. A macska nyögött egyet, nem tudott megmozdulni. Csak feküdt a fal előtt. Valószínűleg eltörte a lábát. Odasétáltál hozzá. Azt mondtad neki, nem lesz semmi baj. Felemelted megint. Ütni kezdted a falhoz. A fal már véres volt, a macska pedig egyre hangosabban nyögött. Ha az állatok saját nyelvet beszélnek, valószínűleg könyörgött, hogy hagyd abba. De nem hagytad. Csak tovább ütötted. Majd meguntad. Azt hitted, a macska már halott, de még lélegzett. És nyöszörgött. Kitaláltad, hogy kiveszed a cipődből a fűzőt. Az állat nyaka köré tekerted, akiben már csak egy kevés élet maradt. Nem lógattad fel sehova, csak elengedted. De a fűző végét fogtad.

 


Bálványos Huba: Elesetten

A humor a sértődések okozta lelki bajok megelőzésére kitalált igazságdrazsé, ami kívül csoki, belül kinin. Tudvalevő, hogy a kinin fájdalomcsillapító, érzéstelenítő és lázcsillapító. A csokoládé pedig csali.

Így a humor az emészthetetlen valóságot teszi fogyaszthatóvá.

Élménybeszámolóm groteszk feldolgozása személyes – hasonló cím alatt megírt – élményemnek...Túlzásaival az eredeti írás komor hangulatát próbáltam itt jobb kedvűre átkonvertálni. Az írásommal nem kívántam általánosítani, és bárkit megbántani, de jelezni igen, hogy nekem szerencsére gyakran volt/van szerencsém.

***

Nem. Nem vagyok hajlandó maradni. Elegem van már a mindennapos álmaidból. Elegem van a túlórákból. Mi lenne, ha végre zöld rétről, s nem egy újabb kísérletről álmodnál, kedves Főnök?

Nem. Semmi bajom sincs veled, csak torkig vagyok. Én itt güzülök, Te pedig még egy normális marhalábszár pörköltet sem tudtál összeütni a névnapomon.

Hogy a többiek óhaja volt a kolbászos paprikás krumpli? Kit érdekel? Neked lett volna kutya kötelességed a névnapi bulimon a beosztottad kedvében járni!

Na, de mit is várhat az ember egy főnöktől? – azzal kiviharzott az asszony a laborajtón, mely utóbbit úgy bevágta, hogy az kulcs nélkül is rázáródott.

 


Bálványos Huba: Kisgyermek

 

Sssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt.

Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt.

Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz.

Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez.

De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát.

Ereszd el!

De én csak segíteni szeretnék.

Az egyik húzta jobbra, a másik balra, amíg rájuk nem szólt egy arra sétáló rendőr.

 


Császár Norbert: Magyar anzix I. (50x50 cm, olaj, vászon)

Lassan, elhalványul az emlékezet. Néhány év, évtized, nem számít. Már nem emlékszem az arcára, nem is tudom felidézni, csak valami sziluett, vagy elmosódott, elmaszatolódott festék, egy kerettelen vásznon. Mindig fáradt volt, és elégedetlen. Nem tudom, mi vonzott hozzá, és nem is értettem, miért kellettem neki. Hét évvel volt idősebb nálam. Egy érett nő, a második válásom után. Én nem voltam még harminc, és majd’ megőrültem érte. Már az első este, amikor felmentem hozzá, felfalt. Megállt előttem, ledobta magáról a köntösét. Ott állt előttem, nekifeszült a testemnek, és megcsókolt. Szenvedéllyel, teljes odaadással hatolt át rajtam, mintha örökké erre a pillanatra várt volna.

 

– Mániás depresszió – mondta egyik alkalommal. – Gyógyszereket szedek, nem mindig vagyok jól. Így is szeretsz?

 

Meglepődtem, de nem voltak rossz érzéseim. Nem volt fontos, amíg ölelt, amíg elhalmozott a szerelmével. Talán, jó hatással voltam rá, nem tudom. Reménykedtem benne, hogy így van, hogy szüksége van rám. Aztán, jött az ősz. Szeretkezés közben lökött el magától, és megkért, azonnal menjek el.  

 

 


Magén István A birodalom

Arról van szó ugyanis, hogy lehunyja a szemét, és percekig csak annyit lát, amennyinél többet nem akar látni. A formák találkozása ravaszarcúsága, enélkül nem dialektikus. A sötétben fehéren süt a nap, és az ember könnyűnek érzi magát. Részt vesz a felmérésekben, és érzelmi hálót alakít ki. De hát ez sem igaz, hiszen bútordarabként áll a hegy a keskeny bolygón. Megtalálta a Föld szélét, és széktámláját, az asztallapját, és fölé hajolva írogat tanulságokat.

Megmászása fokozott önismeretet, és kíváncsiságot igényel. Megállok alatta őszinteségemnek bizonyítékaként. Kötelességemnek érzem kifejteni, hogy megértsék azok is, akik (a hegynek) még a nevét sem tudják. Távol kerültek a földrétegek és a szántóföldek, az egész korosztály, egyformán távol. Mitikus elképzelések uralják a hegyet, a csúcsait, melyek közül a veszélyesebbeket próbálgatom.

 


Kelebi Kiss István: Ősz - digitális rajz 

 

Sáros Ernő mindig ugyanabba a zakóba ment el az irodalmi estekre. Szegény, az utóbbi időben sokat nélkülözött. Annak is örült, ha el tudott menni az estre.

Valériával, az anyjával élt együtt. Nem futotta lakásra. Az írásaiból sem tudott véletlenül sem megélni. Könyvkereskedő volt. Még írógépe is ott hevert az íróasztala mellett. Persze nem használta. Egy öreg bácsitól kapta. Novellákat és regényeket írt. De a kisprózában erősebb volt. Lényegre törő stílusa volt. Ezt szerették benne.

Az esteken mindig megszokták Ernőt a szokásos barna zakóban. Azt hitték, azért hordja ezt, mert azt hiszi magáról, hogy ebben nagyon „megnyerő”. Azt nem is gondolták, hogy azért mert nincs másik. De ha egyik novelláját olvasta fel, mindig megtapsolták.

 


Kovács Zoltán (rézkarc, 2005)

 

Két fűzfa áll a folyó két oldalán. Kitekeredett, szokatlan törzsük egymás felé nyújtózik, és a lombok összeérnek a folyó felett. Mintha a természet űzne valami ismeretlen játékot fával és fénnyel, idővel és szerelemmel. Kapaszkodnak egymás hajába, két fűzfa a folyó két partján…

A fiú a város szélén lakott. A lány a közeli faluban. Mindketten szerették a folyót, mely kettészelte az ismert vidéket. A fiú magányosan szokott üldögélni a partján. Pecabotot lógatott a vízbe, és várta a kapást. Néha elképzelte, hogy kifogja az aranyhalat, aki teljesíti egy kívánságát. Különösen akkor szerette ezt gondolni, amikor az a visszatérő álma volt a tűzről. Mind gyakrabban álmodta, hogy ég a nádas, és ő a lángok között reked. A tűz a folyó felé hajtotta, de hiába, mert nem tudott úszni…

A lány a barátaival járt le a folyóhoz. Leginkább nyaranta, és fürdeni. Kacagva vetette magát a hullámokba, és mindig az elsők közt ért át a túlpartra. Őt nem üldözték rémálmok. Neki csak egy vágya volt: hogy megtalálja élete szerelmét.

 


Császár Norbert: Nem vezet sehová (50x50 cm, olaj, vászon)

Farkasszemezünk. Már könnyezik a szemem, kapargatom a fotel karfáját, mert mindent megteszek, hogy véletlenül se pislogjak. Hogy ne veszítsem el a kettőnk kis játékát. Neked a szemed sem rebben. Végül miközben nézek a szemedbe, hirtelen tudatosul bennem, hogy kék a szemed. Ez olyan hirtelen ér, hogy muszáj pislognom. Nevetve annyit mondok neked, hogy nyertél. Értetlenkedve nézel rám. Azt sem tudtad, hogy játszottunk.

 

Nálam hagytad a kaktuszod. Azért vettem neked, mert azt mondtad, neked nem való növény, mert nem tudnál róla gondoskodni. Ezért tavaly nyáron egy átlagos, őszi nap vettem neked egy kaktuszt. Örültél neki, mert értetted, hogy csak egy közös viccet akartam kialakítani kettőnk között. Egy hónapra rá már nem válaszoltál egy üzenetemre sem, nem akartál rólam hallani. Nem értettem, miért. Csak később jutott eszembe a kaktusz ajándékozására vonatkozó babona. 

 

 


Meszlényi Attila: Öt nyárfalevél

 

 

Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.

  

A nő odalépett hozzá, és belekarolt. 

– Az ön gyermeke? – kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal.

– Nem. Szerencsére nem. 

– Akkor miért van itt? 

– Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket. 

– Fura ízlése van. Temetőbe jár.

 

 


Majoros Áron Zsolt: Androméda II. (175x40x20, acél, 2011)

 

A hatvanas évek végén, amikor ez a történet kezdődött még nem volt munkanélküliség. Sőt! Aki nem dolgozott azt közveszélyes munkakerülőnek nyilvánították, s ha jól emlékszem még az igazolványába is rögzítették ezt a tényt.

 

Így Szilvinek sem volt kérdéses, hogy munkába áll a sikertelen egyetemi felvételi után. Hiába végzett a város legerősebb gimnáziuma fizika-kémia tagozatán, majdnem színjelessel, az orvosin a biológia szóbelije csak négyesre sikerült.

Na majd jövőre – gondolta, miközben már az új munkahelyén járt az esze.

 


Majoros Áron Zsolt: Büszt (195x40x30, acél, 2014)

Szerencse, hogy most nem lát senki! Én biztos nem mondom el senkinek. Különben még joggal kérdezhetné bárki, hogy mit keresek éjnek idején négykézlábra ereszkedve a földön. Nos, a válasz egyszerű: a szemüvegemet. A probléma egészen ördögi – nem találom a szemüvegem, mert nincs rajtam a szemüvegem. Ilyenkor az ember hajlamos furcsa nosztalgikus hangulatokba kerülni. Bezzeg mennyivel egyszerűbb volt az élet, amikor még nem függtünk ennyire a civilizáció efféle vívmányaitól! A prehisztorikus korban például szemüvegre biztos nem lett volna gondom, másfelől viszont ott lenne helyette egy másik nem kevésbé akut probléma, amit úgy hívnak: kardfogú tigris. A helyzet jelentős mértékben leegyszerűsödne, viszont rövidlátóként esetleg igen hamar kiszelektálna az evolúció, amitől nem biztos, hogy jobban érezném magam. Bár lehet, hogy rosszabbul se, mert a lényeg éppen az lenne, hogy nem érezném magam sehogyan sem. Mindenesetre a frusztrációt a szemüveg keresése okán megspórolnám magamnak, viszont ott lenne helyette valami eszelős rettegés a fizikai elmúlástól.

 

Itten most három úgynevezett irodatündér következik, az első képen Athina Fyorda Zodakhayus tündököl a büró-hivatalt védő őrhölgyként, a másodikon Ghida Bergora Zolkhamyavarsh kápráztat minket úgy nevezett őrhölgyi minőségben, a harmadik rajzon egy kiváló irodai alkalmazott, - az előző két delnő egyik védence - lánglelkű, hangyaszorgalmú, kávéfőzésben, körömreszelésben is jeles titkárnő, Tzitza Matzakisz Zolkhamyadogda kisasszony. Ha már a fenti, hatodik ikon révén így behatoltunk Vogüssen báró második űrbéli krónikájába, el kell, mondjam, hogy e három hölgy azon irodatoronyházba termett egyszercsak valahogy dolgozó lányként, mellyé Yesabel barokkos hajó-úrhajója alakult át földre szálltakor (micsoda totális metamorfóz és transzfigura).

 

 

 

 
Magén István Esti beszélgetés (fametszet)

Semmiféle írásos bizonyítékom nincs, nem is volt. Nincsenek írott, polemikus műveim, és eredeti dogmáim sem. A szentség képlet a szívükről azoknak, akiket hamis felfogás ejtett rabul. Előfordulnak utálatos épületekbe betelepült intoleráns nyilatkozatok és rendelkezések. Tudjátok meg, mondta, hogy aggályos pontossággal megállapították, hogy a kezeket hogyan kell tartani. És, hogy a lábakat bizonyos esetekben mégiscsak szükséges megesketni úgy, hogy az eskű érvényes, és kötelező legyen. Az eskü letevőjének meg kellett csókolni a fejet, és meg kellett tekintenie a fejet, hogy szabályszerűek-e a fülek, és törvényszerűek-e a szemek és az orr. És hogy önkéntesnek és kényszernélkülinek tartja-e a saját gondolatait egy másik társának gondolataival szemben.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal