VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Próza
Mr. Gibson halála Ragacsos lyuk tátong homlokán. Hájas tokája megnyúlt, szája tátva maradt, szemeiben üres rémület. Tojásdad arcán kimerevedett a percnyi elképedés, melyet egy váratlan, épphogy észlelt lövedék váltott ki. Kopasz fejéről izzadtságcseppek csorognak alá, a nyakon át, egészen a mellkasig, ahol a mellkas sűrű szőrzetében fennakadnak. A verejtékezés a nyári forróság miatt van, s vélhetően hozzájárult az asztal szélén heverő egytálétel is: gulyásleves. Annyit még a hírlapok is megírtak a titokzatos Mr. Gibsonról, hogy prózai életét egy multinacionális cég kihelyezett magyarországi igazgatójaként tengette, s hogy a csőd széléről munkaerő-leépítéssel kívánta visszahúzni a hazai leányvállalatot. Hogy ezt a meglepetést ennek köszönhette-e, talán titok marad, és különben is, mire volna jó, ha megtudnánk az okát? Bízzuk ezt a sekélyes feladatot az újságírókra. Mi megelégszünk azzal is, hogy nézzük Mr. Gibson tojásdad arcát, izzadt, hájas tokáját, s nézzük azt a méretes lyukat, amelyen keresztül éppen az ajtókilincsre látni.
Éntőlem mehetsz, én ugyan nem foglak leszopni, az biztos, mert ehhez azért már én is túl konzervatív vagyok. És nem félek, hogy félremész, félre is mész odakint. Bár lehet, hogy ez a trendi, a férfierő elvétele a nők által, az elbocsátás, a világba való kibocsátás előtt. Egyrészt, mert szerintem ez csak babona, hogy csak mind egy cseppig ki kell szívni, és mehet, mehet a férfi, mert a férfi huncut dolog, ha úgy hozza a sors, hát higít, felhigítja az ondót, ha nagyon muszáj. Legfeljebb több lesz benne a porsztatanedv és kevesebb a hímivarsejt, no de az kit érdekel, azt nem látja senki. Másrészt meg szerintem az igazi trendi az önmagát velejéig eltartó, független nő. A képzett, az okos, a még önnön női-anyai vágyaira is gyanakvó nő, a totálfüggetlen. A se múltjától, se jövőjétől nem függő, tehát szorongás- és bűntudatmentes ember típusa.
Tisztelt Lakásügyi Osztály!
Nem szeretem a névtelen leveleket. Az ember minden körülmények közt maradjon becsületes, és vállaljon felelősséget azért, amit mond, így máris bemutatkozom. Bikfic Jácintnak hívnak, Hapci utca 5. első emelet, 2-es ajtó. Azzal a kéréssel fordulok a Tisztelt Osztályhoz, utasítsák rendre és bírságolják meg Részegh Rezső mérnököt (utca ugyanott, első emelet 3-as ajtó), aki pökhendi, a civilizált együttélés normáit sértő életmódjával folyton zaklat bennünket. A fent nevezett úriember szimpla mérnök csupán, és nincs se butikja, se találmánya, mégis ő vette meg a legutolsó kétütemű Trabantot. Tessék elgondolni: ötvenéves, és már ilyen drága, muzeális értékű kocsija van. Én harminc, de csak BMW-re telik. Pedig én sírkőfaragó vagyok, kérem tisztelettel, neves iparművész, és ez nagy különbség. Kb. olyan, mint egy rímfaragó vagy Morvai és a spanyolviasz között. Hogy mi a különbség közöttük? Egyszerű: az utóbbit már rég feltalálták, míg a kazánkirály legfeljebb önmagát készül feltalálni. Apropó, találmány! Figyelmükbe ajánlom a muzsikáló sírkövet. Príma áru, a legzseniálisabb ötletem. Odahajolnak a sírhoz, erre elkezdi fújni a Rákóczi-indulót: tra-ta-ta-tam. Hogy mi ebben a pláne? Tulajdonképpen semmi, de hát éppen ettől eredeti.
Ha egy pici gyerek nyűgös, a hátán pörögve rosszalkodik, semmi nem jó neki, akkor hamar jön a diagnózis: elfáradt. Én ha fáradt és nyűgös vagyok, néha szívesen pörögnék a hátamon kínomban, de nem tehetem. Egyrészt koszos lenne a ruhám, másrészt nem biztos, hogy fel tudnék állni a produkcióm után, s a nézőközönségem sem lenne a segítségemre, mert mindkét keze el lenne foglalva: éppen a hasát fogná velük.
– Az előkészületekkel együtt is csak nehezen tudom felidézni magamban a vele való találkozás képét, mely tulajdonképpen az első és az utolsó találkozásunk volt, drámai kísérlet, értékét tekintve legalábbis, igaz, hogy sokszor találkoztunk még, de alig váltottunk szót. – Így kezdte a beszélgetést Szikszay.
A festőállvány előtt ültünk, egy hosszú szárú ecsettel babrált és szívta a cigarettáját.
– Ne írj róla, hogy cigarettázok, – mondta – mert csak lelkileg szívom, testileg gyűlölöm és magamat is vele.
Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethe-t lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggeli hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jól esett neki. Miután jóllakott fogta magát s öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz. Lajos bácsi valamit venni akart. Kevés volt a nyugdíja. Pedig egész életében dolgozott. Tíz órakor már az utcán volt. Nem messze volt Sanyi bácsi és a portékája… Mikor megérkezett a másik nyugdíjas öregemberhez, üdvözölte: – Jó napot, Sanyi bácsi! Hogy van? – Egész jól. S maga? – Én is. A mi korunkban már az a lényeg… – Milyen igaz! – mondta Sanyi bácsi majdnem nevetve.
A régi klasszikus cigány telepi háztetőket, nem cserép fedte, hanem nád, vagy szalma, legrosszabb helyzetben kukoricaszár. Kétszáz-háromszáz lélek is elfért egy hagyományos cigány telepen. Jó dolguk volt az akkori rendőröknek, néhányan, mindig a telepen töltötték el a szolgálati idejüket, de nem akár hogy, minden rendőrnek volt ott kérdeznivalója, meg nagy bátorsága, vagy hatalma, ahol a legszebb cigánylányok voltak. Olyankor nem számított a putri, nem számított a rendetlenség, de még a kosz sem, csak az számított, hogy a szép, karcsú, egzotikus lányok környezetében jól érezzék magukat, simuljanak hozzájuk meleg mosolyú lányok, gyöngy fogsorú szépségek. A rendőröknek meg az egyenruhájukon kívül, semmijük nem volt, a ruha volt a mindenható atyaúristen, de aki a ruhában volt, egy pipabagót sem ért a cigánylányok szemében. Azt műveltek a rendőrökkel, amit akartak, mert hát mondanom se kell, hogy, amikor a rendőröket csiszolták, azok a lányok már régen fényesek voltak, rafináltak, mint a cirkuszos lovak. Tudták, hogy a rendőröknek folyik a nyáluk, mint a veszettkutyáknak ha csak egy résnyit mutattak meg a hatalmas kebleikből, amikor kivillantak oldalt a blúzukból. Az újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt. – Ballay Zénó vagyok – mutatkozott be a publicista –, a helybeli lap egyik riportere. Szeretnék Béla bácsiról, így hívják, ugye, szóval szeretnék írni egy cikket – tért egyenesen a tárgyra. – Mondja el, hogy él, miben szenved hiányt...! Egy pillanatra torkára forrt a szó, pedig az öreg meg se mukkant, éppen csak hogy felült, s a hírlapíró szemébe nézett. – Az istenit! – rúgott a tollnok egy törött zsámolyba, térült-fordult, s egy szatyor élelemmel csörtetett vissza.
Fotó: M. Szlávik Tünde Annak idején úgy tanultuk, hogy az angolok kedvelt témája az időjárás. Na most vagy angol lettem, vagy látens meteorológus, mert ahogy visszagörgetem az elmúlt napok bejegyzéseit, szinte mindegyikben van egy kis hó, egy kis köd, némi szivárvány.
Az elmúlt esztendőben, sok helyen megünnepelték az 1848. március 15-én kitört magyar forradalmat. 175 esztendő telt el azóta, valójában jubileumi időszak ez, valamivel erősebb is a hangsúly, de különösen nagy hatással volt és van világunkra, hogy tavaly nemzeti költészetünk egyik ragyogó csillagát, Petőfi Sándort méltattuk, aki 200 éve született. Akár a forradalom szikrájának is nevezhetnénk a nevezetes napon 25 éves fiatal alkotót, hiszen egyetlen verse lobbantotta lángra előbb Pestet és Budát, amely tűz szinte napok alatt, mint tengercunami, átterjedt az egész országra. Olyan időben vitte szét a különös szél a változtatás hírét, amikor az országban még vasútvonal is alig volt!
De nem csak költőt és forradalmat dicsőítettünk, megestek néhányunkkal bizony prózai, sőt fájdalmas dolgok is. 2024 januárjában egy kórházi váróteremben üldögéltem, idegeskedtem, bosszankodtam, bámészkodtam, unatkoztam, végül ismerős talált rám, régi diákom, üdvözölt kedvesen. – Tanár úr is röntgenre vár? – Arra. Odavan a derekam, alighanem sántikálni fogok a sírig, egyenes léptem már nem is lesz tán. – Gondoljon a díszlépésre! – Azám, a díszlépés. Csattogott, mennydörgött talpunk alatt az aszfalt, szorítottuk a szánkat, mert nyüszítettünk volna a fájdalomtól és a pillanatok alatt ránk törő fáradtságtól. – Nekem szerencsém lett, nem voltam katona nevetett a vén nebulóm. – Mire bevonultam volna, megszűnt a bakaság.
Most érettségiztem a gímiben, tehát tizennyolc elmúltam. Már korábban elhatároztam, hogy erre az időre lesz nekem autóm. De ehhez jogosítvány is kell. Még nem volt munkahelyem, jövedelmem sem. Anyám, apám tudta nélkül adott pénzt a vezetésre. Jártam rendesen, meg is lett a jogsi. Azt már sehogy sem tudtam elképzelni, hogyan lesz nekem autóm. A véletlen hozta, hogy azzal a sráccal, akivel akkor jártam, betévedtünk egy autókat forgalmazó telepre. Egy CBA forgalmi rendszámú Opel Kadett nagyon megtetszett. Napokig őrlődtem rajta, de egyik este apámnak jó kedve volt és előrukkoltam az autó tervvel. Érdekes módon nem sokat töprengett. Annyit mondott, ha 700 ezerbe kerül, akkor ad 500 ezret, meg 200 ezret. Ez kifutja, de az utóbbi összeget, ha dolgozom, havi 10 ezer forintonként törlesztenem kell. Ez arra lesz jó, megtanulok spórolni. Megvettük az autót, én voltam a menő csajszi. Irigykedtek az osztálytársaim. Lett munkahelyem, törlesztettem.
A. ) Világosban, délután, mostanában. Kinyílt az ajtó, és a folyosó végén, zavartan, éppen csak elszunnyadhatott. Talán mégis, de nem nagyon. Az orrával hirdette, hogy tetszőleges. Lenyúlt, már hajlandó lett volna. Ugyanazon folyamat: téveszmék. A fejét különböző rendeltetésű irányokba (gu r ít o tta).. A vállában feszülést érzett. Állt, tántorgott, mint a pokol. Ismerte, látta, de nem tudta. Hosszú kezét a háta mögé hajlította nyitva. Elfelejtette az ajtót. Különben úgy tett, mint amikor az ember indul. Teljes egyetértésben, összezavarva. B. ) A fal mellett fekszik feldúltan, (bű nn ek) hitte, belenyugodott. Bujkálás közben szégyentelenül mutogat, nem megy el, nem kell semmi, sehol. Üldözői közönséges, hétköznapi kapcsolatban vannak. Feltételezései szerint az elhunytak emlékére. Tépett, alakulóban lévő, hogy ne lehessen visszatérni. Tépett ruhában átmenekítették. Beleesik., nem látszik, lesüllyedt a tenger fenekére. A hét napjain átosonva, valahogy lassan. Hőmérsékletváltozás egymagában. Sugárzó fényforrás szorongatja, tarka meg tág.
Petrozsényi Nagy Pál Kép forrása: a szerzőnk Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?
Nem emlékezett a házra. Ez először zavarta, napokon − inkább éjszakákon − át erőltette az agyát, képeket keresett, bármit, amibe megkapaszkodhat, ami segít felidézni bármilyen apró emléktöredéket. Végül egyetlen kép villant be, alig érzékelte, már továbblépett, valahol egy poros utcán járt, amikor hirtelen elzsibbadt. Ez a zsibbadás jelezte, hogy valamin átsiklott. Gondolatban visszaugrott, keresett, kétségbeesetten akart emlékezni, de mire? Istenem, mire is? Feküdt behunyt szemmel, és maga elé képzelt egy házat egy utcán, a ház kapuját, nagy, barna kaput, az egyik szárnya bezárva, a másik tárva, látta a kapu kis ablakát, az üveg szürke a portól, rajta repedés, amely a jobb felső sarokból kiindulva halad lefelé, középtájt kettéágazik. Rozsdás díszrács védi az ablakot.
Igazából már reggel megírhattam volna a nap örömét, mert olyan szerencsében volt részünk, amire már régóta vártunk: 3/4 9-kor végre láthattunk egy Herculest. Egészen pontosan egy Lockheed C-130H-2 Herculest, a román légierő katonai gépét. Tudom, sokan nem erre számítottatok, hanem valami kézzelfoghatóbbra vagy anyagiasabb természetű örömre, de nekünk ez is feldobta a napunkat. A kapcsolatom a katonai gépekkel nem kezdődött zökkenőmentesen: a háború kitörésekor konkrétan zokogtam, amikor az első mély hangú valami este negyed 10-kor eldübörgött a ház fölött. Soha nem hallottam még ilyet. Az éjsötét felhők felerősítették a dübörgést, hirtelen azt sem tudtuk megállapítani melyik irányból jön, s merre megy. Kint álltunk az udvaron, és annyira rettegtem, hogy a következő pillanatban talán zuhanni kezdenek a bombák, hogy megdermedtem. Úgy éreztem, mindennek vége, ez elől nincs is hová menekülni. Szörnyű volt.
Már spicces volt, amikor meglátott a pultnál ücsörögni egy gyönyörű nőt. Mellé ült, és igyekezett minél józanabbnak tűnni, amikor megszólította. – Szia! Nagyon csinos a frizurád. A nő meg sem rezzent, viszont mellette egy ápolatlan, borzos hajú, idős férfi egyenesen ránézett, szúrós tekintettel. Hirtelen azt hihette, hogy hozzá beszélnek. – Tetszik a karkötőd. Hol vetted? – próbálkozott tovább. A nő saját csuklójára nézett, aztán az idős férfiére, majd meglepődve fordult felé. Egy harmincnégy év körüli költő a buszmegálló egyik padján feküdt részegen. Kezében ott volt a borosüveg, de senki figyelembe se vette. Sok volt errefelé a hajléktalan, s az emberek már nem törődtek ezzel – a dologgal és az üggyel –, ezért nem érdekelte őket ennek az emberi lénynek a sorsa. Csak éppen ő nem hajléktalan volt, hanem egy sikeres költő. És most itt feküdt. Álmában lidércek gyötörték. Majd hamarosan magához tért. A busz motorja ébresztette fel. Egy öregasszony sétált arra. A költő, János nem hitt a szemének: hiszen ez az az öregasszony, akivel kilencéves korában itt, ugyanezen a helyen találkozott. Ő is felismerte a művészt. Csalódott benne. Borosüveget fog? – Jó napot Irma néni! Emlékszik rám? – Hát persze! Kilencéves korod óta nem láttalak! – Ó, azóta én már költő lettem! Az öregasszony csendben hallgatott majd megszólalt: – S talán alkoholista is? A költő a borosüvegre nézett. Elszégyellte magát. De hiszen azért alkoholista nem volt.
11. Összeütközhetnek aszerint, hogy semmi. Véletlenszerű, objektív, értelmetlen. Kanyargó levegőben utazó felhő-járó. Ételmaradék. Az értelem, oszthatatlan, vékony atom. Hogy értsem? Fénylő cetlik, puskák, sztaniolok. Kizökkenti a Földet. Édes, jókedvű, sárgabarack táncosnők táncolnak sapkában. Idő van, a menyecskék lóvá teszik őket. Fölkentelek volna, és kiszabadítottalak volna, mondja, de az még kevés. Megzavarható. Tanács a királynak és a fejedelmeknek. 12. Tengervízzel kevert esőcseppek. (Ud varo ncok) tűz alá vették. Ott vagy a hideg légpárnában. (Go nd ola tok) keringenek a tenger nyílásaiban. Ezen az éjszakán a doktor azt mondta neki. Mendemonda és gyerekek ijesztgetése. Az újkori „hagyomány” jeltelen, de. A gép gondolkodik, de. A jég a felületére tapad. Az örvény által felkavartak (elh ely ez ke d és éről) és méretéről. Semmi nem gondtalan. A táncosnők nem tagadják meg az elveiket. Meghódították ezt a baromira nagy várost. Titkos repülők a város felett. Júlia felolvas az újságból.
Mint minden gyermek, suttyókoromban én is éltem-haltam a cirkuszért. Hol az erőművészek bűvöltek el, hol a hipnotizőrök, addig-addig, amíg egy szép napon magam is gyakorolni kezdtem. Betanultam néhány számot, aztán rohantam kipróbálni. – Nézz reám, és aludj! – Így? – állt kötélnek egyik jó barátom, fél szemét behunyta, és ráütött a hasára. – Hütyü! – De hát én nézlek – mutatott a nyitott szemére –, a másikkal meg alszom – bökött a csukottra. Fülledt, júliusi nyár volt. A kerti fák álmosan bókoltak. Egy egresbokor mögött hirtelen felhorkolt valaki. Gyula, szomszédunk lányának a vőlegénye fújta a kását. – Ezt nevezem! Remélem, a suliban is fellépsz. Bejön az oszi, kinyitja a naplót, aztán, hopp, csurglizni kezd: ég a kunyhó, ropog a nád...
Ma csak öröm van. Végre mindkét gyerek itthon, ők díszítik a fát, mi Misivel bőszen főzünk. Nem akarok szirupos amerikai filmet háttérzajnak, a találomra elindítottban rútul káromkodnak. A következőben is. Évek óta nem láttam Kevint. Nosza! Aha... „Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!” Akkor jöjjön szólóban a klopfoló hangja. Rántott és sült húsok készülnek, a májas hurka épp most csattan szét a sütőben. Semmi vész, minél nagyobb felületen pirul meg, annál finomabb. Puhul a pürének való, a hideg majonézes-hagymás krumplisaláta meg tegnap este óta kint érlelődik a tornácon, már nem fért bele a hűtőbe. Nem akarok többfélét főzni, így is van hat különböző sütemény hozzá. Meg persze Misi specialitása, a gesztenyeleves. 
|
