Videó

A Roma Produkcios Iroda Joka Dj csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


 Félhelyes Erzsébet: Őrszemek

 

Leírom, Rodin, hogy is volt akkor régen, ez nem levél, annyira szentimentális nem vagyok, pár sor, ami akkor eszembe jutott. Régen volt, talán 1905 körül.

Visszautasítottam a lehetőséget, mert attól féltem, hogy zsenialitásod mellett elveszek. Dél volt, az árnyak hosszúak voltak, mint a fák. Semmi nem fejlődhet jól egy nagy fa árnyékában, jutott eszembe a román mondás. Mennyivel más volt Hobitában, csak faragtam. Tizennyolc éves voltam, amikor megtanultam írni és olvasni. Ma találkoztam veled. Remegett a kezem, a nadrágom szárába töröltem lopva izzadt tenyerem, ne lásd rajtam, hogy izgulok. Nem volt fogalmad róla, hogy Romániától Párizsig gyalog tettem meg az utat. Tudtam, ha magam mögött hagyom Romániát, nem jövök vissza. Hátra sem néztem. Ha tudnád, hogy ganajt is szórtam szét vasvillával egy paraszt földjén, és cipőpucoló is voltam, talán másképp néznél rám. Tehenet fejtem és kecskét, kaszáltam, egy cipész műhelyében szívtam egész nap a csiriz szagát.  Nem lenne egyértelmű, hogy csak fogom magam, és megyek Rodin műtermébe. Meg akarok nőni, mint a jegenyék, mik hosszú ágaikkal az ég hajából fésülik félre felhő gubancaikat. 

 


Fotó: Hegedűs János

Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján.

Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.

Az édesapád.

Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni?

Az édesapád – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató.

Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek.

Tessék!

Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre.

Nem ismerem magát. Volt szerencsém!

Hahó, kész az ebéd! – libbent a szalonba Indig Igorné. – Ejnye, de sápadt vagy. Kivel be­széltél?

Az apámmal – adta a közömböst az őszülő halántékú, enyhén pocakos történelemtanár. – Legalábbis ezt állítja.

 

 


Félhelyes Erzsébet: A lélek rezdülései

Élénk emlékem kiskoromból, hogy Apa vett egy vödörnyi epret a piacon, és azt mondta, ne nyúljunk hozzá. Én meg odamentem a vödörhöz, és elkezdtem eszegetni. Apám később észrevette, hiányzik a vödörből jó pár, és megkérdezett, én voltam-e. Gondolkodás nélkül letagadtam. Azt mondta, a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. A kutyánk sánta volt. Azt hitte, Apám neki szól, és odarohant hozzánk. Apám elkezdett röhögni. Az a nevetés volt, amivel csak egyszer, legfeljebb kétszer találkozik az ember életében.

Anyám nemrégiben megkért, vigyek ki a nappaliból két poharat. A mosogatóba akartam tenni, de egymáshoz értek, és darabokra törtek. Rád gondoltam. Ömlött a vér az ujjaimból. Nevettem. Az jutott eszembe, hogy el kéne tenni. Esetleg jó lesz később.

 


Magén István: Tóvidék

1. És volt világos ég, vannak tehát magyarázatok, melyek nyomán átalakultak a percek. Az is volt valaki, aki beszélt, annak ellenére, hogy nem szóltak hozzá. Bajt alkottak, és még néhány percet. Úgy kell tanulni, hogy megtanítson tanítani. A király hintázott egy kicsit, aztán szél csapkodta, majd savas eső esett, és ha már itt tartunk, hintázunk, énekelünk, mert ezek a helyek azoknak vannak fenntartva, akik átugranak, vagy kikerülnek. Visszafelé utaztak, és elérkeztek az állomásra, és voltak kifogások, és visszafurakodtak, és köptek a lépcsőkre. A csillagfényesek megalkották a férfit, és számos figyelmeztetést és a holdfényesek a nőt. A férfiak és a nők elágaztak, és nyugtalanok lettek. Felzúdultak, és a fejük olyan nagy volt, akárcsak egy strucctojás. Miközben az óraláncával játszott, elütötte a delet, arra ügyelt, hogy felülről érje az ütés. Megfordulunk, hogy tudjuk tartani (magunkat) egymást. Kövek potyognak, lehajtott fejjel félrevonulunk és hegedülünk.

 

 
Papp Ákos: Őszülés

Ott álltunk Mártával a Házsongrádi temetőben. Később odajött a Miska, csurom egy víz volt az inge, mert közben – hogy járták végig a márványtáblás szép oldalt, régi metszésű betűkkel a sokszor előnevű magyarjaink síroszlopait meg kőlapjait (no, mondom, mi csak úgy a háromnegyedig mentünk a dimbes-dombos nyughelyek közt) – rákezdett, s mondta Márta, keressünk fedett helyet.

– Semmi az. – mondta Miska a vizesen fénylő ingére intve.

– Hát, ha belülről melegít, ugye…. – mondta Márta.

 

Ablakszem, mely a végtelenre néz,

S a végtelen, mely halvány ködbe vész.

A múltból előgomolygó tompa fényű fák,

A híd alatt a ház, a sűrű szőrű állatok,

A nyárutó, az ősz, a tél, ezüstruhák,

S árnyként bolyongó néma vándorok.

 

 

 


Caspar David Friedrich, A műterem jobb oldali ablaka, 1805-0806 körül, szépia, papír, 31,4 x 23,5 cm, Bécs, Belvedere

 

A festő megállt az ablak előtt, ecsetjét a párkányra helyezte. Általában szerette tisztán tartani műtermét, és viszolygott tőle, ha a festék lecsöppent a földre, most azonban mégsem foglalkozott vele, hogy az ablak elé helyezett borítékon, amelyen a neve és címe volt olvasható, haragoszöld festékcsík kígyózott végig és foglalta szeszélyes keretbe az An der Elbe 33 feliratot. A cím pillanatokon belül tökéletesen olvashatatlanná vált, és a zöldre színezett boríték a széleinél gyámoltalanul felpöndörödött.

 


Tóth Irén Morci: Tulipános (selyemfestmény)

Kémiát meg fizikát tanított abban a külvárosi iskolában, ahol a tanári pályafutásomat kezdtem. Saját szertárában, a titkos, mérget és vegyszereket tároló szekrénykéjében a veszélyes fiolák mellett a sör-cserkó kombináció is helyet kapott. Napközben a fekete címkés cserkóval tette elviselhetővé a kémiaórákat, a munka végeztével engedte rá a sört. Senki sem hányta a szemére, ivott ott mindenki, a takarítótól az igazgatóig; akkor még a diákok is ittak. Ma már csak a tanárok, és kizárólag munka után, a diákok napközben snüszt rágnak, este meg jöhet egy kis fű vagy valami szintetikus. Nagy a nyomás. Valahogy túl kell élni az iskolai hétköznapokat.

Tütü tanárnő nagy túlélő volt.

 


Papp Ákos: Csöndbe zárva

13 óra 45 perc. Időjárás és vízórajelentést olvasunk fel. Kontinensünk időjárását két nagy kiterjedésű légköri képződmény határozza meg – harsogta a Petőfi rádió a nyári szünet utolsó napjaiban a panellakás konyhájában kuksoló gyerekeknek. A Duna gázlóviszonyainak ismertetésénél már mind a két kislány gyomra hangosan korgott. A hajóvonták találkozása tilos! A Sajó felsőzsolcai értékeit már nem hallgatták meg, éles mozdulattal fojtották a bemondóba a szót. A déli haragszónak már a visszhangját sem lehetett hallani, de a gyerekek még nem ebédeltek.

Ismét kinyitották a hűtőt, de az nem telt meg az elmúlt tíz percben. Egy üveg mustár, lekvár, tej és pár tucat tojáson kívül nem volt benne semmi.

 

 
Papp Ákos: Hálóban

A novemberi vasárnap nyirkos csendje észrevétlenül telepszik a házak falára. Alattomosan szivárog a hajszálrepedéseken. A gyűrődéseimet bámulom a konyhaablak üvegén. Mozdulatlanul ülök jó ideje, mint az alattam lakó kölyök leopárdgekkója. Kettőt pislogok percenként, igaz, nem az alsó szemhéjammal. Órák óta semmi mozgás. A folyosó végén lakom, látok minden ajtót. Kulturált szomszédok társaságát élvezhetem majd, cseng a fülemben az ingatlanos kortesbeszéde. És tényleg.

Már csak kéthavi törlesztő részletet kell kiköhögnöm. Anyám lakberendező, kihasználtuk a kis zugokat is. A műteremnek szánt szoba egyik falán nyitottunk egy hatalmas ablakot. Azt terveztem, bulit csapunk majd Julival, ha enyém lesz a lakás. Reméltem, hogy ideköltözik. Február elején ez a bizonytalan jövőkép is ködbe veszett.

 


Ábrahám Péter titánium bútorai

Nem hosszabbították meg a munkaszerződésem. Az értekezleteken lefagytam. Mintha én lennék a bolygón az egyedüli, akinek sikerült ezt elérni. Elbocsátás. Szép üzenet nincs, de legalább szép szó. Munka kellett, főnököm lett, beleálltam. Hős voltam. Egy világszám. Csak ezt akkor Sigmundon kívül senki nem vette észre.

Gyanús lehetett volna. A túlóra elmaradt, aznap délután kocsival vitt haza. Szoros határidők, párhuzamosan futó projektek, kinyúltam. Szűk iroda, feszült viszony a számítógéppel, ráadásul egy nyomda zakatolt alattam. De ha kibírtam már tornádókat is az agyamban, Hitchcock madarainak is fészket raktam, és Tarantino kutyaszorítójából is kimásztam, ez meg sem kottyan, gondoltam. Pedig nem krónikus introvertáltnak való vidék ez. Az új munkával járó nyüzsgés, tömeg, zaj, fesztivál szavak a fejemben, mint súlyos diagnózisok keringtek.

 


Hargitai Beáta: Tabán. Ördögárok

 

A baromfiudvarban előbb csak a soványka, rántani való csirkék, majd a nagytestű, terebélyes tyúkok is szédelegni kezdtek, amikor reggel kiengedték őket az óljukból. Amelyik felbukott, az nem kelt fel többet a földről.

Vargáné, a gazdasszony, a mereven kinyújtott lábuknál fogva szedte össze az elhullott állatokat. Nem sápítozott, nem átkozódott, egyik sem volt szokása. Csak a szája lett egyre keskenyebb, meg a szemét húzta össze résnyire, mintha nem akarna többet látni ebből az irgalmatlan, gonosz világból. A dögöket a nevelt lánya segítségével elásta a kert végében.

Zsuzska az árvaházból került Vargáékhoz. Az anyja, szegről-végről rokona is volt a családnak, a tizennyolcadik évét sem töltötte be, mikor megesett. Soha senkinek sem árulta el, hogy kivel adta össze magát. Ahogy megszült, a kislányt elvitte lelencházba, ő maga meg elköltözött a faluból. Pestre ment, a nagyvárosba, ahol nem firtatták az emberek senki múltját.

 


Kelebi Kis István: Csontváry

 

I.

 

Ül a padon és olvas. Remeg a keze, a vihar előtti szél is remegteti a kezében az újságot. Nem izeg-mozog, ahhoz már túl öreg. Tudja, hogy mit kell tennie, s amit tesz, azt úgy teszi, mintha látnák. Tudja már évek óta, hogy a remegés egyetlen gyógyszere a simulás. A talpát a füves földre rakja, lábszára a kerti szék lábához fogva, combja és ülepe sehol sem emelkedik el a fehér lécekről. Nem dől se hátra, se előre. Olyan így, mintha annak a szép fehér kerti széknek az élősködője volna. Kúszónövény, aktatáskás, szürke öltönyös kúszónövény. Még inkább óriás tapló, abban van egy kis szürke, mikor él, s akkor is, ha elpusztult már, s beszárad az élő fába, mert nem tud alászállni, hogy a földbe temetkezzen. Olyan így, mint a tapló fent, magasan, nem lehet látni, él-e, hal-e. De a keze, ahogy az összehajtott újságot tartja, s ujjai alatt a betűk… Mintha hegedűt fogna, hegedű fejét. Így nem remeg a kéz.

 

 

Közeledett unokám, Péter negyedik karácsonya. Néhány nappal az ünnep előtt a piacon, a bazársoron, megpillantottam a különösséget! Fa ruhacsipeszeket.

Ez kell Petinek!

És megvettem félszázat belőlük. Koszorúba fonta a kofa, s így volt az csodaszép az én szememben. Mire hazaértem, elment bátorságom, nem is hozakodtam elő, milyen kincsre leltem!

Teleraktuk a karácsonyfa alját, volt ott minden, a holdjárótól kezdve a szélmalomig, de Peti gyorsan rakásba rakta őket, aztán a cicákkal játszott, megmozgatta a lelógó szaloncukrot, a macska levadászta, még a szőnyegen is meglökdöste. Aztán várta az újabb prédát. Arra is sor került.

Apa nem ért rá semmire, valami összerakós járművet próbált életre kelteni, de a fia rá sem nézett. Ült a karácsonyfa mellett a szőnyegen, csöndben rakosgatta félre ajándékait. Valami csudajárművet fölvett, megforgatta, szemlélgette és letette. Aztán fölállt, ivott egy-két kortyocskát és odajött hozzám.

Tata! Olvassunk mesét!

Átvonultunk a szobámba, kézbe vettük Illyés Gyula örökbecsű munkáját, a Hetvenhét magyar népmesét.

 


Orbók Ildikó: Bölcsek köve 

 


1.

Tor lázasan kutatott ennivaló után, de nem talált semmit. Kiforgatta összes zsebét, és beletörődéssel nyugtázta, ma sem eszik. Rossz helyen szálltak le, ezt már tudta. A többiek a saját kárukon tanulták meg, hogy a pontos navigáció milyen fontos. Nem lehet ezeket a kérdéseket megkerülni, különösen, ha teljesen ismeretlen bolygó a cél. Minden törekvésük, hogy megtudjanak valamit, kudarcot vallott. A légkör összetétele jelentette a legkisebb gondot. Az itteniek ezt a gázt lélegezhetik be, mert a benne lévő alkotóelemek alkalmasnak látszottak a szén alapú organizmusok életben tartására.

Az első meglepetés akkor érte őket, amikor behatoltak a gázrétegbe. A sebességet erősen le kellett csökkenteni a landolásnál, mert a külső burkolat hirtelen átforrósodott, és egy darabon le is vált. Az erős mágneses tér azonban eltérítette a műszereket, és a gondosan kiválasztott sík terep helyett, egy meglehetősen meredek lejtőkkel tarkított, kopár hegységben sikerült földet érniük. Az ő feladata az volt, hogy betáplálja a koordinátákat a leszálló egység számítógépébe, és elvégezze a szükséges korrekciót, ha valami nem úgy alakulna, ahogy eltervezték. Mivel a sűrű gáz megakadályozta a pontos helymeghatározást, kénytelenek voltak megvárni, amíg az alacsonyabb rétegekben jobban szemügyre vehetik a terepviszonyokat, és ki tudják választani a megfelelő helyet a landoláshoz. Zek későn vette észre, hogy nem jól határozták meg az irányt, és a korrekcióra már nem volt ideje. Tornak sikerült katapultálnia, de a többiek egy sziklának csapódtak, és az irányíthatatlan járműben rekedtek. A mért gravitáció elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy a tehetetlenül vergődő hajó hatalmas sebességre tegyen szert a becsapódáskor.

 


Orbók Ildikó: Példakép(p)

 

Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott.

Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok mezítláb jártak, egyik-másik rongyokban. Rádió, mozi nem létezett. Ezt pótolták a fonók, a tengerihántás és egyéb népi rendezvény, ahol szájról szájra szállt a dal, a fiatalok mókáztak, az idősebbek meséltek. Folytassam? Boldog voltam, így mezítláb és szegényen.

 


 Fotó: Pataki Márta

Ma sírunk vagy nevetünk?, nézett a nő a kutyára, mire az félrebillentette fejét, okos tekintetű szemével ránézett, szinte kérdőn, mintha ő maga is választ várna, de legalább valami utasításfélét, amit rögtön kész végrehajtani, vagy ha nem is azt, de legalább egy mozdulatot, mozdulattöredéket, amiből már tudni fogja, mi lesz a következő lépés, és akkor azonnal cselekvéshez láthat.

Kistermetű, foxi keverék, izgágafajta, egy pillanat alatt felpattan, ha csak ránéz a gazdasszonya, mert ő olvas a tekintetéből, megelőzi szinte a gondolatát, és ha nagyritkán téved is, mert ellenkező irányba indul el, mint amerre menni kellene, akkor is azonnal, észrevétlenül korrigál. Nem lehet megelőzni, vagy túljárni az eszén. Szó mi szó, a gazdasszonya nem is akarja kicselezni, módja se lenne rá, ugyanis elég nehezen mozog.

 


Magén István: Történelmi lecke

 

Miattatok örülök,

hogy nem voltam ott”

(János 11. 15.)

 

 

Észak, de az is lehet, hogy inkább Dél támadott fel. A folyók mentén vastagon emelkedik a fűrészpor. Mindegy mikor, nincs esemény, nincs teste. Meleg van, a tenger derékig benedvesíti, visszafordulna, éppen hátrál, hogy téged fogva tartson. Vakon, kopogtatva érkezik, mert csak így szabad emlékezni. Tágabb tüdővel magasabbra jutott volna. Emberi számítás szerint megüzente, hogy eltévedt Szilviában, a jeleket közvetítő, egyensúlyt biztosító sejtjeiben.

(attól kezdve belé szeret gyengédséggel és szolgálja a sziklákon megölte kevés köze van hozzá a technika más a megszületés tudatos a haja a vállára omlott térbeli akadály választotta el a jövő jár a fejében nincs jelentősége fényképezkedik a legtöbb dal szomorú mint a vadgalamb búgása)

 


Orbók Ildikó: Igazi színek 

 

Megvetően nézte az osztályterem nejlonköpenybe bújtatott diákjait. Fehérre meszelt arcát mintha pengével metszették volna meg a szája vonalában. Vékony, elkeskenyedett ajkát élénk rúzzsal fedte be, maszkká kövült arca alatt egy tehetséges festő lelke élt, akit a nyugati művészvilág hajdan vállára emelt, de a vasfüggöny ebbe a szűk, levegőtlen tanterembe kényszerített.

Sosem tudják meg, mi a szabadság és a felhőtlen élet – gondolta, majd az osztálynapló után nyúlt.

 


Orbók Ildikó: Miénk itt a tér

 

Mellőzöttnek érezte magát a családjában Feri, a fiatal író, akinek műveit még a saját családja sem olvasta el. Micsoda balszerencse! Mikor Feri újabb novellája megjelent, s kivette a lépcsőházban a leveles szekrényből a lapot, megint csak maga olvasta azt. Most már nagyon felháborodott. Ágnes, az anyja éppen vasalt, apja, Márton pedig sepregetett a konyhában. Majd Feri azt mondta:

El sem olvassátok a novellámat?

Mindkét szülő hirtelen abbahagyta a munkáját, s nagyot nézett. Főleg az anya szégyellte magát. S Feri ott állt a konyha közepén a folyóirattal…

Majd elolvassuk! – mondta Márton.

Feri sértődötten a szobájába vonult. Apja letette a seprűt, s utána ment. Azt mondta neki:

Ne sértődj meg, kérlek!

De soha el sem olvassátok! Nemcsak a világnak írok.

 


Nagy Attila: Heg

Gyárfás irigyelte mindazon kollégáit, akik lányokkal jártak. Ő sohasem járt senkivel, leszámítva azt a két randevút, amit még főiskolás korában a szomszéd Bettivel abszolvált. Egyszer egy UNITED koncertre vitte el a SYMA csarnokba, másik alkalommal retró-számítógépek kiállítására, talán a legelsőre, amit Magyarországon rendeztek. Ezt követően sikeresen meg is csókolta a lányt, és aznap este reményteljes tervekkel hajtotta álomra a fejét. A rákövetkező napokban elügyetlenkedte. Mindig is egy szerencsétlen alak voltam, kesergett.

Harminc elmúlt, a munkahelye hat éve változatlan, irodája ablakából rálát a János-hegyi kilátóra, ez amúgy elégedettséggel töltötte el. Gyárfás programozó-rendszergazda, puhány, ikszlábú, korán kopaszodó férfi, el tudott terülni helyén, mint a vízzel telt luftballon, ezt mégsem tehette mindig, gyakorta át kellett járnia más irodákba, hogy programozza, vírustalanítsa a munkatársak komputereit.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal