Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A randevú

 

Jól van, csak eljátszottam a gondolattal, nem vártam ilyen heves reakciót, csak megértést, részvétet, talán. Pár napra elhagytam a gyógyszerek szedését. Nem azért, mert anyagi nehézségeim támadtak, életben maradásom feltételéül szabott vegyszerek árát, a mai támogatási rendszer mellett még meg tudom fizetni, kíváncsiság hajtott, mert tudni akartam, ezek nélkül a szerek nélkül mire megy a szervezetem. Tényleg szükség van mind a tizenegy féle gyógyszerre, nap mint nap? Évek óta szedem, becsülettel, kompromisszumok nélkül ezeket a pirulákat. Színesek, kicsik, és alig lenyelhetők vegyesen. Először a vérnyomásom emelkedett, majd a szívem is gyorsabban vert. Az első nap után megállapítottam, hogy komoly élettani hatása van a napi szükségletek elmaradásának. De nem akartam beletörődni a kudarcba, ezért folytattam a kísérletet. Az éjjel nem aludtam valami jól, egyszerűen nem éreztem szükségét, hogy alvással üssem el az időt. Izgatott, hogyan élem túl az éjszakát. Máskor is előfordult, hogy csak bámultam a plafont, cikáztak a gondolataim, és éreztem a lüktetést, a szorítást a mellkasomon, hallottam a zihálást, az oxigénhiányos légzés hiábavalóságának jeleit. Eszembe jutottál.

 

 

A munkanélküli kőműves

 

Pintér László a kocsmában bámészkodott a barátaira. Kőműves segéd volt, de most munkanélküli. Már négy hónapja és a segélye lejárt. Magányosan iszogatott. Zoli volt a legjobb barátja, de most csak mosolygott, mint egy idióta, mert valószínűleg olyan részeg volt már. Három kisfia volt. Mindegyikük tíz év alatti. Enikő, a felesége depressziós szabadságon volt. Megvolt a baja szépen. Enikő jól keresett ugyan tanári szakmájával, de a három gyerek fenntartásához ő neki is keresni kellett volna. Most is csak ezért ivott, a bánatában. Zoli sörrel a kezében odament hozzá:

– Nagy bánatod van?

Laci nem felelt.

 

 

A négy évszak 3.

Ősz

 

Nagytakarítás.

Hetekbe telt, mire az összes kötött, horgolt és plüss ágytakarót kimosta. Ülőgarnitúra szettjén vastag rozsdabarna mintás huzatra cserélte a vékony, finom nyárit. Könyveket porolt, cseresznyefa bútorait törölte csillogóvá, a padló tisztítása pedig az utolsó teendő volt képzeletbeli, évek óta begyakorlott rutinlistáján.

A takarítás kezdete az utolsó augusztusi hétvégére esett. Reggeli kávéját kevergette, úgy szemlélődött az ablakban. A pillanatot kereste, amikor a nyár búcsút ölelkezik az ősszel. A hirtelen feltámadó szélben érezte a változást, száraz kórók meghajlásában és a nap erőtlenségében látta meg az elmúlást. Akkor gyorsan felhörpintette kávéja maradékát, és az ősz előfutárait ünnepelve nem volt rest elkezdeni a szorgoskodást. Egész évben erre a pillanatra várt.

 

Balaton a plafonon

 

 

Nagy volt rajta a nyomás. Nem emlékezett pontosan, mikor kezdődött, minden csak alakult körülötte, mintha köze sem volna az egészhez, ártatlan megfigyelő, átsiklott felette az élet. Néha megpróbálta visszatekerni a képet, mint aki szétvágott, szemétre dobott, öreg negatívokból próbál összetenni egy nem ismert életet, beazonosítani a honnan-t, a hová-t, az ismert és ismeretlen mosolyokat. Memory. Elhallotta ezt a szót, talán az a vastag bokájú, szőke asszony mondta, aki olyan hamisan énekel a zuhany alatt, vagy a gömbölyű, puha lányka, aki mindig gyorsan szappanozza be magát, valójában nem is számít, mindig csak egy sóhaj a vége, egy félrehúzott, szomorkás grimasz a száj szegletében, hogy már megint elmulasztott valamit. Öregedni kezdett, minden, ami valaha fekete volt rajta, most tompa lett, reszketeg, az apró ráncok árkokká mélyültek. Nézte saját, lassan elszürkülő kontúrjait, a csíkokban történő, lassú kifehéredést, egy női hang jutott eszébe, cseresznyevirágok és hósapkás vulkán képe, lágy mesék az esti mosdásnál, egy idegen ország idegen szokásai, ahol evőpálcikával eszik a rizst, ezt az apró, gyorsan pergő valamit, amit soha nem ízlelhetett meg, az a különös világ, ahol a fehér a gyász színe.

 

 

A ridegvári harangok

 

X . Y. községben, nevezzük Melegfalvának, Ábris és Leó számítottak a barátság mintaképének. Pedig élt itt más igaz barát is, továbbá jó szomszédok, jó boltosok, jó gazdák, akikről mind-mind példát lehetett volna venni, ha ismerik. De nem ismerték. Sem a falut, sem a lakóit olyan eldugott, istenháta mögötti vidéken éltek, éldegéltek egymás mellett sok-sok éven át, amíg… Nos igen, amíg egy reformhullám át nem csapott a községen. Ekkor fokozatosan leépítették az iskolát, postát, pékséget, varrodát és más, munkát és szolgáltatást nyújtó intézményt, mely minden település fennmaradásának egyik biztosítékát képezi. Erre, aki tehette, lelépett, elsősorban a fiatalok, hogy másutt, kevésbé ellehetetlenült vidéken kezdjenek új életet. Ezek közé a lelépők közé tartoztak Ábris szülei is. A fiú apja pék volt, az anya vasúti pénztáros, akik munkaerejük teljében maradtak kenyér és pénz nélkül.

 

Sziddhárta

Czukor Samu kijárta azokat az iskolákat, amelyeket még boldog öntudatlanságban választott, de választása elvéről nem tudott számot adni, legfeljebb az érdeklődés szót mutathatta volna fel magyarázatként, de az senki nem kérte tőle. A múlt kusza, reflektálatlan életfa tenyészetéből azonban valami új sarjadt, valami ismeretlen erő bontakozott, mely átrajzolta a világ értelmességébe vetett hitét. Az érzés csontvázig csupaszított értelmét új érdeklődési körnek mondaná valaki, aki nem ismeri a szív rejtett útjait és kedveli a száraz szavakat. Czukor Samu fejébe vette, hogy intézményes úton fogja a Nagy Mestert tanulmányozni, hogy végre a bent és a kint összhangba kerüljön. Barátnőjével többször átbeszélték ezt a különös vágyat. Czukor Samu ilyenkor úgy beszélt, mint aki tartalommal tölti meg a nagyon értékes időt, Tacskó Gabriella pedig hallgatta, és ahol tudott, mélyített rajta.

 

 

A vágy

Az asszony belépett a liftbe, és a bent álló férfire nézett. A férfi rámosolygott, ahogy szokott, amikor találkoznak. Legtöbbször a liftben, ritkán a ház előtt, amikor jön vissza a kutyával, a nő és a lánya akkor lépnek ki a kapun. A lány nyitva tartja a nehéz vasajtót, amíg felér a lépcsőn. Néha dicséri az időjárást, ahogy elmennek egymás mellet. Érzi a nő illatát, kívánja a testét. A találkozások nem túl gyakoriak, de mindig felizgatják, hosszabb időre. Nem tudja megfogalmazni magában, miért találja vonzónak az asszonyt. Talán, az elmaradhatatlan mosoly, ahogy a lányával beszél, mintha barátnők lennének, vagy az enyhén molett test, amely arányiban is izgató, felkelti az ember figyelmét. Hirtelen felriad a révedezésből, a lift egy rántással megáll. Csodálkozva látja, hogy az asszony nyomta meg a gombot, két emelet között. A nő közelebb lépett hozzá, az arcuk összeért. Érezte a parfőmöt, amit annyira szeretett, és még máshol nem találkozott vele. A szíve hevesen vert, a torkában dobogott. Nyakában az asszony lehelete, mint valami finom szellő borzolta.

 

Találkozás

 

           1.       

Két évet éltünk együtt. Dzseni és én. Két év reggel, vacsora, alvás, kelés, két év „Mit fogunk vacsorázni”, „Hová tetted a cipőmet, édesem?… Két év öt nap csend, könyvek, esti nyugalom. Aztán Dzseni elment az orvoshoz, egy ideje sokat köhögött, én ültem a folyosón, Dzseni kijött, és azt mondta: Szétrohadt bennem minden, rákom van. Most mi lesz veled? Ki fog törődni veled? Ezért nem akarok meghalni. Én pedig nevettem hülyén, mert nem tudtam nem nevetni, csak a nevetés álcája maradt. És közben néztem bele a hatalmas barna, meleg szemébe. Dzseninek nem volt senkije rajtam kívül. Két évvel ezelőtt riportot írtam egy hajléktalanszállóról, két évvel és húsz nappal ezelőtt elmentem az éjjeli szállásra, hja, ez kell olvasónak, mondta a főszerkesztő, Dzseni ott ült a szálló sötét folyosóján. Cigarettázott, melléültem, elé tartottam a mikrofonomat, megnyomtam a REC gombot, megkérdeztem, mi a foglalkozása. Igen, ez a felvétel tartott két évig. Tanár voltam, mondta halkan Dzseni. Tanár, ismételtem meg, és hogyan került ide, kérdeztem, a hajléktalanszállóra?

 

Aznap éjjel

 

sokat ittunk. Kirúgták a főnökünket, Janit, taxit küldött érte a vezérigazgató. Sohasem szemtől-szembe közölte a tényt, mindig taxit küldött, most sem tett kivételt, pedig Janival iskolatársak voltak. Nagyképű hülyegyerek volt a vezér már a gimnáziumban is. Nyíregyháza  környékéről származott, szülei felvásárolták a fél falut, volt házuk a Mókus közben, a Mackó utcában és a mackóról nyíló Farkas téren. A sofőr a kirúgott Jánossal nem egyenesen a kijárathoz hajtott, hanem tett egy lassú kört a gyáregységek között húzódó, tujákkal szegélyezett aszfaltúton. Az ablakokból dolgozók lógtak, mert a kocsival egy időben körlevél is érkezett, hogy bár próbálták fenntartani a jó kapcsolatot, János szellemisége nem illett a vállalati kultúrába és többszöri nekifutást követően meg kellett hozni a fájdalmas döntést.

 

Tatabányai körjárat

 

Valójában már akkor, tizenhat évesen sem tudta, minek rója ezeket az utcákat. Nem tudta, csak érezte. Aznap hallotta a tévében, a Clark Ádám téren felavatták a Nulladik kilométerkövet. Ott lenne jó, Pesten, vagy Budán, ahol nyüzsög az élet, gondolta, nem ebben a poros kisvárosban, itt Tatabányán, 1975-ben. El is indult szokásos körútjára a koraesti nyirkos félhomályban. A 15-ös körbevitte volna a városon, de ő leszállt Bánhidán, s magába mélyedve trappolt a családi házak csendjében. Erre szeretett leginkább kószálni, itt közelebb érezte magát hozzá, akárhogyan is. Erre lakott Klarissza, itt szállt fel az 1Á-s buszra, amikor még megszólítani sem merte, csak illedelmesen pislogott felé a túloldali ülésről, és itt piroslik a Táncsics mozi neonfelirata, ahol aztán mégis megszólította, ahol ismeretségük igazán elkezdődött, ahol az első csók méze elbágyasztotta és felajzotta, s itt az utca végén a park a padocskával, hol esték során át ölelték egymást csacskaságokról ábrándozva, s hol a bányafolyó óceánként csobogta körül szerelmünket.

 

 

NEGYEDIK TALÁLKOZÁS

 

A sósvizű gyógyfürdő parkjában sétált, mankókkal a hóna alatt. Verset már hónapok óta nem írt. Felháborodni sem tudott már igazán, mint egy évvel korábban. Igyekezett távol tartani magát, mindentől, ami számára idegesítő, esetleg veszélyes lehet. Tulajdonképpen a balesete óta. 

Azon a márciusi napon kissé szórakozottan lépett az úttestre. A személygépkocsi ütésétől bal lába két helyen törést szenvedett. Közvetlenül a boka felett és a lábszárcsont, valamivel feljebb. A fájdalmak, és később, a gipsz által befojtott bőr viszketése türelmetlenné tette, oly mértékben, hogy hónapokon keresztül csak jegyzetek írására volt képes, afféle naplótöredékeket írogatott. A gipsz eltávolítása óta havonta három-négy napig a fürdő vendége volt.

Le a kalappal Ön előtt! – mondta gyógyfürdői kezelőorvosa. Gyors és sikeres a rehabilitáció. Meg kell jegyezni, Gyökér Titusz, a költő, hatvanöt éves korában is igen vitális ember volt, azonban vitalitása, erős hite és akarata ellenére is állandó félelmet érzett mellkasában, valamint gyomorszája tájékán. Önelemző matematikai taktikája (saját megfogalmazása szerint) sem bizonyult megfelelő orvosságnak a félelemérzet megszüntetésére. „Képzelődöm, vagy teljesen becsavarodtam?” – kérdezte többször is önmagától. A harmincöt éves nagybecskereki fiatalasszony, akivel az érkezése utáni második napon megismerkedett, a negyedik napon köszönés nélkül távozott. „Hazament – mondta az egyik masszőr –, nem tudta elviselni a terápiát!”
 

 

Az öngyilkos lány

 

Olívia éppen bevásárolni indult, amikor levelet talál a leveles szekrényben. Gyorsan fel is bontja. Fűtés számlák voltak. Már alig bírta őket fizetni. A bevásárlásból is úgy tért haza, hogy somlói galuskát már nem vett.

Mikor lihegve feltámolygott a harmadikra, épp csengett a telefon.

Hagyj engem, Miklós, hagyj!

S azzal le is csapta a telefont. Olíviának még mobilja sem volt, nagyon különleges lány ő. Miklós üzletember volt, jól kereső férfiú aki – mivel több szerelme volt – azt hitte bármit csinálhat a lányokkal. Na de ott is hagyták nem véletlenül. Ennek a Miklósnak Olívia tetszett a legjobban. Azonban le kellett mondania róla.

 

A teknővájó

Öreg arcában a ráncok olyanok voltak, mint a kérgek árkai a fákon. Mert Árokparton született. Forró légen és szikes földön, mely akár a berepedt köröm mellett a bőr, sanyarú. Sarjadék fa, cigány akác. Isten ege alatt élt meztélláb. Rettentő szabadságról mesélhetnék e sorban.
– Tudod-e, mi a cigány? Ismered-e az akácot? Betűzzed analfabéta!
Átlátott az embereken. Ki mifajta fán termett, s lehetne-e belőle biztos teknőt faragni. Ez volt az ő tudománya. Tanulni kell a fákat, melyik mire jó. Engem is ösmert. Magyal? Cser? Jegenye? Magyar? nem szedtem ki belőle.

 

 

Izé néni leálmodott

 

„Történelmi mélyponton a mélypont” – zörögte az autórádió, majd azzal folytatta, melyik politikai stróman lett megint gazdagabb. Lekanyarodtunk a sztrádáról. Nyaralnivalót kerestünk Mátraderecskén, csak úgy ad hoc, bele a vadonba. Egy turistaház jellegű tereptárgy előtt álltam meg. Szép kis utca, szép kis ház. Festői környék. Csend.

„Ingyen vérnyomás. Mérés” – állt a helyi patika kirakatán.
Nézzünk egy kis frissítő után – mondom az asszonynak, de nem felel, elnyelte a sudoku, beszippantották az ábrás lapok, és ha nem mozogna a ceruzája, akár azt is hihetném, alszik. A nap fehér, az égbolt fehér, a hőség fehér.

Kiszállok, elindulok. Nem nézem, hogy az asszony követ-e vagy tovább firkál. Gyalogolok a Kék lugas presszó felé. A levegőben áll a por. Nem zavar. Odabent hőség, félhomály, vörös, repedezett kockakő és lusta legyek. Kockakőszag, légyszag. Egy álmos kisasztalhoz ülök, az ablakkeretezett panoráma miatt.

 

AMIKOR TÁRVA-NYITVA MARADTAK AZ AJTÓK

 (Az Arany János emlékév jegyében)

 

 

W. úr gondosan beretválkozott.

A befejező, utolsó lehúzást követően nem öblítette le a mákos-szappanhabbal borított elefántcsontnyelű kést, nyitva csúsztatta a fajansz mosdókagylóba.

Fertőtlenítő arcszeszt dörzsölt állára, nyakára, kellemes, hűs Figaró-illat terült szét a visszhangos fürdőszobában, az ügyes kis parafabetétes fémkupakot már nem csavarta a helyére, letette a zöld-arany mintázatú üvegcse mellé, a tükör előtti polcra.

Két trikót vett föl, alulra egy vékonyabb ujjatlant, arra egy teniszpólót, legfelülre a fekete monogramos, vajfehér puplininget gombolta magára. Alsónadrágot is kettőt húzott, alulra egy gumis műselymet, aztán egy gombosat, fehér vászonból.

 

Kora esti deviancia kutyákkal, zivatarral és kerekesszékkel

 

 

Hat óra után itt mindig megmozdul a levegő, még akkor is, ha napközben nagy a meleg, talán a folyó és a budai hegyvidék közelsége miatt. Télen ennek senki nem örül, de most nyár van, és a rekkenő, harminc fokos hőség után a naplemente és kísérője, a hűvös, kicsit folyó- és iszapillatú szél, kicsalja a házakból az embereket. A házak többnyire egyformák. Keskeny ablakok, keskeny kapuk. A kapuk felett timpanon, amit groteszk, vaskos, de rövid oszlopok tartanak. Valamikor, állítólag, népének nagy tanítómestere és vezére, Joszif Visszárionovics azt mondta, a munkásosztályt is megilletik az oszlopok. Így aztán ennek a fura építészeti stílusnak a neve Sztálin-barokk, ám ez jelen esetben csak féligazság, mert a mai lakótelep első házait még a múlt század harmincas éveiben építették. Ezek is lehangoló, barakkszerű épületek, a különbség annyi, hogy a timpanont és az oszlopokat az ötvenes évek elején ragasztotta hozzájuk a mindent uniformizálni akaró, szocialista realizmustól áthatott, építészeti igénytelenség. A közeli vasúti hídról levezető töltés és a legszélső házsor közötti park, ilyenkor estefelé, benépesül. A játszótértől távolabb a kutyatartók gyülekeznek. Sokan vannak, nagy a lakótelep. Először csak pár gazda áll a fák tövében, körülöttük – és a legszebb eb-hagyományoknak megfelelően láb alatt –, néhány kis termetű házikedvenc tipródik, később bővül a kör, jönnek a nagy testű, robusztus alkatú, ránézésre mogorva vagy épp előkelően közönyös jószágok.

 

 Yamaha poétkája

A zongorája, Yamaha, elektromos, legalább nem kell hangolni, elég magunk ráhangolódni a játékra; rengeteg hangszíve van: Bach-hoz csemballó vagy orgona illik, a kétujjas technika visszaalakul tízujjassá, és még a pedálokkal is lehet manipulálni.

Van otthon a családi házában egy igazi kistestű páncéltőkés elefántcsont-billentyűzetű zongora, egy magánmúzeumból vették az anyjáék, április volt: a cseresznyefa virágai útban voltak, hatan vitték be a nagykapun, majd az ablakon fért csak be és ez csak a zongora teste volt, lábak nélkül vánszorgott be az ablakon, a párkányon megpihent kicsit, majd a lábai is előkerültek. Mikor a helyére került, elkezdett egy kis Mozartot játszani. Mégiscsak illett valamivel felszentelni a faragott gyertyatartók szentélyét.

 

 

ISTEN ÁLDJA, MÉRNÖK ÚR!

Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél.

A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.

– Vau-vau!

– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.

Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nem­csak a kutyája, bizony ő is éhes.

 

 

Egy fura lány

 

A presszóban egy lány ült magányosan. Megtetszett nekem. Az asztalon ott hevert a kávéja, a kezében pedig a Népszavát tartotta. Na, gondoltam, ez egy baloldali beállítódottságú lány. Félszemmel rám is tekintett. Talán a szeme fényéből éreztem, szimpatikus vagyok én is neki. Odaültem melléje. A lány máris fordult egyet az újsággal a kezében. Azt mondtam:

Baloldali lapok közölték ám a novelláimat!

A lány sóhajtott, majd letette a Népszavát a kezéből.

Gondoltam, hogy maga valami művészlélek!

Nem csak lélek! Író is!

Nocsak! Micsoda önbizalom!

Nem hiszi? Ha akarja elhozok holnap ugyanebben az időpontban egy lapot!

Én holnap már nem leszek itt!

Hát hol lesz?

 

Hiéna


Egy nap az ember a szavannákon átgázolva egy szikla tövében meglátott egy sebesült hiénát. Óvatosan közelített felé, de még így is megtorpant, amikor látta, hogy az állat reszket a félelmtől. Meghajolt, szubmisszív testtartást vett fel, hogy jelezze, nem támadni akar, nem készül harcra, és úgy haladt felé lépésről lépésre. Mikor karnyújtásnyira volt csak tőle, a hiéna lába felé nyúlt, hogy közelebbről vegye szemügyre a sebet, a vérző végtagot; de az nem engedte; a lábát elhúzta, vicsorított, rámordult az emberre, majd mikor látta, hogy nem próbál meg újra érte nyúlni, visszazökkent a félelmet sugárzó reszketésbe. Az ember ráeszmélt, hogy ha segíteni szeretne, akkor türelmesebbnek kell lennie, több idő kell ahhoz, hogy bizonyítsa az állat felé, hogy nincs benne ártó szándék. Leheveredett mellé, nem mozdult, csak szuszogott és feküdt, várta, hogy az állat lassan megszokja a jelenlétét. Leszállt rájuk az est, ott aludtak egymás mellett a szikla tövében, békésen, szinte hangtalanul. Végül a hiéna is rájött, hogy nincs mitől félnie; az ember szelíd, kedves, és a húsa is ízletes.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal