VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Laczkó Mária: Semmi különös (1. rész)
Semmi különös 1. rész
Nézem a kétéves fiamat a kiságyban, ahogy alszik. Szeretném valamiféle védőrétegbe csomagolni, hogy jó előre megoltalmazzam az élettől. Elképzelem, ahogy nő, növekszik, és szép lassan eltűnik az arcáról a bízó gömbölyűség, egyre szikárabban rajzolódnak ki a vonásai, ahogy jön szembe - és mindig jön szembe – az ár.
Rudi
Abban a tanévben történt – a tizenegyedikben –, hogy megnéztem a Megáll az idő című filmet. Szerepel benne egy kicsi, ronda, erőszakos, szemüveges srác, aki felakasztja magát egy házibulin. Szerencsére idejében észreveszik, és leszedik a kötélről. Amikor magához tér, azt hüppögi, hogy mindent ő hozott a buliba, a magnót, a Coca Colát, mindent… És mégis… Rémülten jöttem rá, hogy magamat látom a filmen, a saját mohó, elkeseredett erőlködésemet, hogy feljebb kerüljek a táplálkozási lánc legaljáról. Ugyan, mit izgatod magad – mondta erre Misi –, Szörényi Levente kisebb és rondább nálad, mégis vitte valamire. Szörényiről Palkó jutott eszembe. Hogy ő is milyen jól énekel. A bitang. Palkó – egypetéjű ikertestvérével, Péterrel – tagja volt a gimnázium kórusának. Péter még szólót is énekelt néha. Ezt Palkónak is többször felajánlották, de hiába…
Abban a tanévben – a tizenegyedikben – történt az is, hogy Misi nyíltan megmondta: kibékült Lőrincékkel, és elül mellőlem, ugye nem haragszom. Dögölj meg, feleltem. De nem döglött meg, folytatta a haverjaival a dorbézolást hátul, az előző évi helyén. Én pedig megint csak egyedül voltam az első padban. Csak a fortyogó düh maradt velem.
Misi, a túlérzékeny, hosszú hajú művészlélek a menők közé tartozott az osztályban. Népszerűségét nem érdemelte meg, művészete csak abból állt, hogy értett a lányok nyelvén. Órákig dumált velük, csinos arcán kisfiús vigyorral. A csajok imádták, flörtöltek vele, simogatták, anyáskodtak fölötte. Ez kellett a kis hülye bigéknek. Sajnos, úgy tűnt, hogy nekem is ez kellett, mert annyira, de annyira megörültem Misi érdeklődésének. Erre nem akadt példa az első két évben. Mert Palkó nem számított. Ő csak elviselt engem. Természetesen Palkóra is dühös voltam. Nem kifogásolta ugyan sűrű együttléteinket, amelyeket mindig én kezdeményeztem, de udvariasságával sem tudta leplezni, hogy egyáltalán nem érdeklem. Ennek ellenére nem tágítottam mellőle. Szükségem volt valakire. Bárkire. Ami a saját személyemet illeti, nem voltak illúzióim, de Palkót nemcsak én hagytam hidegen. Néha úgy éreztem, hogy senki és semmi nem érdekli. Sohasem tudtam, hogy mire gondol. De azt hiszem, neki is szüksége volt valakire. Nem biztos, hogy éppen rám vágyott, de én voltam az egyetlen, aki őérte tolongott. Bosszantott az állandó meghunyászkodása is. A konfliktusok elől elhátrált, és igyekezett mindenkihez alkalmazkodni. Két olyan esetre is emlékszem, amikor együtt röhögött a többiekkel, és csak egyedül én tudtam, hogy fogalma sincs róla, min nevet. Sohasem láttam senkit, aki annyira fölfelé beszélt volna másokhoz, mint Palkó. Ennél még az is jobb lett volna, ha lefelé beszél. Néha legszívesebben belé rúgtam volna. Én bezzeg gátlástalanul és mohón küzdöttem az elismerésért. Belém olyan sok öntudat szorult, hogy kettőnknek is elég lett volna. Semmibe se törődtem bele szó nélkül.
Hat éves korom óta együtt jártam iskolába az ikrekkel. Tökéletesen idióta szüleik Pityi-Palkónak becézték őket. A nővérüket pedig Szilvi helyett Szilvának hívták. Szerencsére több gyerekük nem született. Távolabbi ismerőseik szerint az ikrek megszólalásig hasonlítottak egymásra, de mi az osztályban észrevettük az eltéréseket. A külsejük csak minimálisan különbözött egymástól, a természetük viszont egyáltalán nem volt egyforma. Pityit például szórakoztatta a beceneve. Ebből logikusan következett, hogy a gyerekek hamar felhagytak a pityizéssel. De Palkó megmaradt Palkónak, mert nem tudta leplezni, hogy mennyire zavarja ez az elnevezés. A két testvér másban is különbözött egymástól.
Daniella
Tíz éves koromban már akkora mellem volt, mint a hetedikes-nyolcadikos lányoknak. Megpróbáltam U alakban járni, de Éva néni, aki a művészi tornát tanította, megharagudott. Egyetlen tanítványától sem tűrte el a görnyedezést. Egyenes-gerinc-büszke-tartás, pattogta. Ha csak egyvalaki is hajlottan állt a sorban, akkor egész órán át azt hallgathattuk, hogy mindenki legyen a maga ura, ő ugyan nem nevel hajbókoló lakájokat. Éva néni többet változtatott rajtam, mint a tulajdon anyám, akit se a tartásom, se a járásom nem érdekelt. Törtem is rajta a fejem, hogy miért íratott be művészi tornára.
Amikor Oliveira Laci elkezdett utánam koslatni, anyám jobban örült neki, mint én. Engem hatodikos koromtól hívtak bulikba, nem volt újdonság számomra, hogy tetszem valakinek. De bulik ide vagy oda, sokáig nem viszonoztam a fiúk érdeklődését. Elsőként Lacira figyeltem fel. Vonzó volt, mint Banderas és mint… Banderas. Emellett magabiztos, határozott, és nagyon okos, valahogy felfokozottan okos. Szinte hallottam, ahogy katt-katt, állandóan kattognak a kerekek az agyában. Minden társaságban ő volt a hangadó, és láttam, mennyire tetszik a csajoknak. Büszkeséggel töltött el, hogy engem választott. Anyám jobban izgult a randik előtt, mint én. Mindig matatott rajtam valamit, a hajamon vagy a ruhámon, mielőtt elindultam. Nem értettem, miért izgatja magát annyira. Egyszer hallottam, ahogy apámnak ecseteli, milyen formás, csinos, okos lány vagyok – ebben a sorrendben. Milyen furcsaságok döntik el az ember életét. Ha anyám másképp viselkedik Lacival kapcsolatban…
Rudi
Érdekes, hogy sokáig, nagyon sokáig én is elégedetlen voltam a nevemmel. Felnőtt koromban jöttem csak rá, hogy valójában magamat szerettem volna kicserélni egy magas, jóképű, népszerű fiúra, egy nem-Rudira… Néha arra gondoltam, hogy bárcsak sánta lennék, vagy púpos. Az ilyeneket sajnálják, szinte szeretik. De én egészséges voltam, vészesen egészséges. Felső tagozatban egy napot sem hiányoztam. Csak éppen kicsi voltam, ronda és ügyetlen. Még a tesi órákon is szívtam. Ami azt illeti, Palkó sem tartozott a világbajnokok közé. Utálta a futást, szédült a kötélmászásnál, és félt a labdától. Jó annak, aki bátor és magabiztos. Az ilyenek nem ijednek meg a labdától, mert nincs kétségük afelől, hogy el tudják kapni. És ha mégsem, hát üsse kő. Palkó viszont nem volt sem bátor, sem magabiztos…
Érettségi után megpróbáltam elfelejteni az iskolai éveket. Keményen próbálkoztam. Az osztálytalálkozókon kiderült, hogy sok mindent valóban sikerült kitörölnöm. A többiek jó néhány olyan eseményt emlegettek, amit én teljesen elfelejtettem. De a lényeget, azt nem sikerült kitörölnöm. Még ahhoz is évekre volt szükségem, hogy elővegyem az általános iskolai és a gimnáziumi képeket. Péter – őt már gondolatban sem neveztem Pityinek –, valamennyi fotón középen állt vagy ült. Olyan felvétel is akadt, ahol feküdt, de azon is szigorúan középen. Palkó viszont mindenütt a sor szélére szorult. Én? Általában rajta sem voltam a képeken. Ha mégis, akkor nyilvánvalóan véletlenül kerültem oda. Kivétel nélkül csak a háttérben látszottam, sokszor elmosódva, alig kivehetően. De én tudtam, hogy az a messzi, homályos figura én vagyok. Ki más is lehetett volna?
Daniella
Eleinte majd elszálltam a boldogságtól, hogy a lányok bálványával, a jóképű Oliveira Lacival járhatok. Az osztálytársnőim hüledeztek is, amikor megtudták, hogy összejöttem vele. Felhőtlen boldogságom nem tartott sokáig. Laci erőszakosan nyomulni kezdett, és olyan érzésem támadt, mintha egy százkarú polippal lenne dolgom. Állandóan rám tapadt, fogdosott, csókolgatott – különösen mások előtt. Alig győztem hárítani. Nemcsak zavarba jöttem, hanem meg is ijedtem. 14 éves voltam, és a szex nem érdekelt. A csók ugyan jól esett, de csak eleinte, amikor még örültem az én Fiúmnak. Már erős, mély hangja sem tetszett, amelyet kezdetben annyira vonzónak találtam. Először magamnak sem akartam bevallani, hogy csalódott vagyok. Egyre jobban idegesített az is, hogy Laci mindig mindenütt magához ragadja a szót. Ő nem beszélget, hanem kinyilatkoztat – mondtam egyszer anyámnak, amikor már nagyon untam, hogy állandóan dicshimnuszokat zeng Laciról. Az nem baj, ha valaki magabiztos – felelte anyám. De ő nem magabiztos, hanem nagyképű és beképzelt. Anyám nem válaszolt. Megfejthetetlen arcot vágott.
Rudi
Talán nyolcadikban hallottam valahol, hogy az egypetéjű ikrek közül az egyik általában uralkodik a másik felett. Ez ráillik Péterre, gondoltam, kettőjük közül ő a domináns fél. De amit szintén akkor tudtam meg – hogy az alárendelt testvér kreatívabb –, az sehogy sem illett Palkóra. Nyomát se láttam benne semmiféle kreativitásnak.
Ami pedig Péter dominanciáját illeti, ő nemcsak Palkó fölött uralkodott. Igazi vezéregyéniség volt, határozott, talpraesett, vagány, ugyanakkor zabolátlan, féktelen, fegyelmezetlen. Bárkinek nekiugrott, nagyobb gyerekeknek is. De a kisebbeket sem kímélte. Örömmel szadizott mindenkit, aki gyengébb volt nála. Nagy görénynek tartottam. Engem is sokszor elkalapált. Általában olyankor, amikor „pofáztam”. De nem ezért haragudtam rá a legjobban, hanem az állandóan bugyborékoló jókedvéért. Miért? És én miért nem? A fizikatanárunk azt mondta, hogy ha Péter máskor, vagy máshová születik, akkor bandavezér lett volna. Mint Rózsa Sándor? – cincogott közbe az egyik lány. Röhögtünk. Egyedül Palkó állt Péter lovagias védelme alatt, bár őt nemigen akarta bántani senki. Furcsa, hogy kettőjük természete mennyire eltért egymástól. Palkó addig-addig idomult másokhoz, amíg már észre sem vették. Tökéletes jelentéktelenségre tett szert. Mintha nem is létezett volna. Később szerzett csak magának megbecsülést, huszonéves korában. Jó embernek tartották, mert mindig alkalmazkodott másokhoz. Még később viszont… Az igazság az, hogy Palkó valóban jó ember volt, segítőkész, nagylelkű. A hülyeségig az. Egy alkalommal néhány srác – köztük Péter –, ellógott a földrajzóráról. A tanárnő kevésnek találta a létszámot, és névsort olvasott. Erre mit csinál Palkó? Kiadja magát Péternek. Megteheti, mert a tanárok mindig összekeverik a testvérével. Így aztán őt írják be hiányzónak, és ő kap igazolatlan órát. Hülye vagy, támadtam rá a szünetben. Mire nagyban magyarázkodik, hogy Péternek túl sok az igazolatlan órája. Legyintettem. Hülye vagy, és kész.
Ugyanakkor tudtam, hogy kizárólag Palkó jószívűségének köszönhetem a barátságunkat. Nagylelkűen elviselt engem – szüntelen elégedetlenségemmel, mohóságommal, folyamatos, méltatlankodó igazságkeresésemmel együtt.
De bármennyire is szerény volt Palkó, az észrevétlenségnél azért többre vágyott. Próbálkozott… Jól emlékszem a negyedik osztályos táborozásunkra. Hatalmas hálótermünk volt. Péter lefoglalt egy felső ágyat a testvérének is. Nekem alattuk jutott hely. Lámpaoltás után rendszerint csak feküdtem, és nem tudtam elaludni. Egyik éjszaka, a meghitt félhomályban két fiú arról beszélgetett mellettem, hogy mit művel az apjuk, ha iszik. Az én apukám is szokott részeg lenni – szólt közbe Palkó felülről. Szegény Péter bácsi, ha hallotta volna! Soha nem ivott egy kortyot sem. És mit csinál a papád olyankor? – érdeklődtek lentről. Palkó nem válaszolt. Szemlátomást fogalma sem volt róla, hogyan viselkedik egy ittas ember. Némi gondolkodás után azonban megszállta az ihlet. Kártyavárat épít – felelte –, ami a plafonig ér. Rajta kívül mindenki tudta, hogy erre egyetlen részeg sem képes. Mégis, az égig érő kártyavár annyira bizarr s egyben káprázatos elképzelés volt, hogy a hálóteremben néhány pillanatra áhítatos csend támadt. De hamar elmúlt a bűvölet, és utána kétszer akkora erővel harsant fel a röhögés. Mintha elszégyelltük volna magunkat, amiért hagytuk, hogy Palkó egy másodpercre elvarázsoljon minket. Azt hiszem, ez lehetett Palkó utolsó próbálkozása, hogy bekerüljön a fősodorba. Attól kezdve ki sem nyitotta a száját. Péter, a nagypofájú viszont tudta, hogy mikor kell hallgatni. Ő csendben lapított azon az éjszakán.
Palkó
Az az ősrégi história, amit anyáék fűnek-fának elmeséltek… Sohasem szerettem a rólam szóló történeteket. Másfél évesek lehettünk. Nem sokkal azelőtt kezdtünk bölcsődébe járni. Egyik alkalommal, amikor anyánk értünk jött, a gondozónők zavartan fogadták. Nagyon restellik, mondták, de nem tudják, hogy melyikünk Pityi, és melyikünk Palkó. Hát a ruhák? – kérdezte anya. Ugyanis hasonlóan, de nem egyformán öltöztettek minket. Variálták a fiús színeket, a kéket és a zöldet. Ha csak egy mód volt rá, akkor Pityinek zöldet, nekem pedig kéket vásároltak mindenből – pólóból, nadrágból, pulóverből, kabátból. Azonos fazonú, de különböző színű darabokat. Ezért nem értette anyánk, hogyan keverhettek össze minket. Pityié a zöld pulóver, Palkóé a kék, magyarázta csodálkozva. Kiderült, hogy a galibát én okoztam. Nem hallgattam többé a Palkó névre, viszont a Pityi felszólításra én is jelentkeztem. Lehet, hogy összecseréltük a holmijukat, vallották be szégyenkezve a gondozónők. De ez sem magyarázta meg, hogyan lett Pityiből kettő, és miért nem maradt Palkóból egy sem. Anyánk természetesen meg tudott minket különböztetni, így egyetlen pillantással felmérte, hogy semmiféle hiba nem történt, a megfelelő gyerek van a megfelelő ruhában. És hogy én miért adtam ki magam Pityinek? Ez sok vigyorgó találgatásra adott okot a családban, még a későbbiekben is.
Rudi
Mi az osztályban simán meg tudtuk különböztetni egymástól az ikreket. Péter feje mintha kicsit kerekebb, közönségesebb lett volna. Csak később jöttem rá, hogy Palkó szinte sohasem mosolygott, Péter arcát viszont kigömbölyítette az állandó, elégedett vigyorgás.
Palkó nemigen sportolt. Péter, vele ellentétben, napi több órát edzett a BMTE pályán. Nem csoda, hogy gyorsan megizmosodott. Megváltozott a mozgása is, nehéz, széles léptekkel járt, mint egy vén tengeri medve. Palkó sokkal finomabb, sőt kifinomultabb jelenség volt. Általánosban még nem vettem észre, hogy mennyire szép gyerek. Túlságosan régóta, hat-hét éves korom óta ismertem, hozzá tartozott az életemhez. Sohasem foglalkoztam a külsejével. Az ember azon sem agyal, hogy az anyja szép nő-e, legalábbis kisiskolás korában nem. Már gimisek voltunk, mire tudatosult bennem, hogy Palkó mennyire jóképű. Magas, finom, kissé hátradőlő homloka, kiugró szemöldöke, keskeny, hosszúkás arca és mélyen ülő szürke szeme Viggo Mortensenre emlékeztetett. Csak a gödröcske hiányzott az álláról. De az már mégiscsak túlzás lett volna.
16 éves volt, amikor kezdték észrevenni a lányok. Láttam, ahogy felfigyelnek különleges vonásaira, és vonzza őket felhős, borús hallgatása. Tudtam, hogy nem kell sok időnek eltelnie, és kirángatják a láthatatlanságból. Ez már jó előre bosszantott. Miért, hogy vannak emberek, akiknek egy szalmaszálat sem kell keresztbetenniük a sikerért? Érdekes, hogy Pétert sohasem találtam szépnek, holott nyolcadikos kora óta ragadtak rá a csajok. Úgy gondoltam, hogy nem a külsejével, hanem valami mással arat sikert. Hogy mivel, azt nem sikerült megfejtenem.
Daniella
Anyám furcsán viselkedett. Elmeséltem neki, hogy Lacinak vág az esze, de mindenki unja a kiselőadásait, én magam is unom. Nem reagált. Elmeséltem neki, hogy szerintem Laci időnként nagyot mond, tódít, feltupírozza az igazságot, hogy jobb színben tüntesse fel magát. Nem reagált. Végül elmeséltem azt is, hogy Laci fogdos engem. Azt vártam, hogy ezek után anyám – ha nem is pofozza fel Lacit –, véget vet a kapcsolatunknak. Azonban semmi ilyesmi nem történt. Egy szót sem szólt, csak mosolygott, elnézően és kissé zavartan. És folytatta, ugyanúgy. A randik előtt továbbra is addig igazgatta a hajamat meg a ruhámat, amíg nem néztem ki tökéletesen. Ekkor végre elégedettnek tűnt. Ilyenkor én is vetettem egy gyors pillantást a tükörképemre, és megállapítottam, hogy tényleg jól nézek ki. Majd megjött Laci, istenien festett, üdvözölte anyámat, aki roppant kedvesen viselkedett vele. Később leléptünk, és az utcán az emberek megbámultak minket. Aztán Laci megszólalt.
Megjelent: 2025-01-01 20:00:00
|
