Videó

A MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója




Keresés a honlapon:


Dobos Marianne: Fiatalkorú gyermekmentő – Pálos Miklós

 

 

 

 

Fiatalkorú gyermekmentő1

Pálos Miklós

 

D. M.: A hetvenöt éves újságíró maga is elcsodálkozik visszatekintve, hogy tizenhét éves énje mi mindent mert végigcsinálni: játéknak fogta fel, és szerencséről beszél. Pedig olyan feladatokat oldott meg, amire tapasztalt emberek se igen mertek volna vállalkozni. Gyermekek nevelését, mentését, gondozását, fegyelmezését vállalta magára a szinte még gyermek ő maga is.

Amikor most nálunk, Zuglóban kezdi emlékezését, a helyszín is egy kicsit segíti a régi idők felelevenítését. Bárha rezignáltan hozzá is teszi: kit érdekelnek ezek a régi történetek ma már. Persze csattanós választ kap egy hét múlva, amikor éppen ezen idők tanulságait végiggondoló magyar író kapja meg a Nobel-díjat. Élnek a történetek, megvan az érdeklődés irányukban, és ha lanyhulna a figyelem, egy-egy kulturális vagy politikai esemény újra meg újra odairányítja a figyelmet. Különben is, kit ne érdekelne, hogy egy tizenhét éves ifjú hogyan teremt rendet kortársai között, amikor mindnyájuk életéről van szó. Az akkori történet is érdekes, a történet önmagában is pszichológiai rejtély. Kezdjük a történetet, amely egyben történelem.

P. M.: A történet itt kezdődik a közelben, a Bethlen téren, ahol 1944-ben az OMZSA nevezetű szervezet működött, az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció. Fiatal diákként azt a fölkérést kaptam, hogy mint izmos fiatal, segítsek ott a zsákokat emelgetni. Két nem is akármilyen személy mellett, Várnai Zseni, az akkor Ne lőjj, fiam! című verséről ismert költő és a lánya, Peterdi Mária volt az élelmiszerraktár vezetője. Odakerültem, elkezdtem dolgozni. Pár nap múlva hallom, hogy délután érkezik egy teherautó a kistarcsai internáló táborból. Néhány jóakaratú rendőr jóvoltából sikerült ugyanis kimenteni onnan az úgymond 14 éven aluliakat. Érdekelt a dolog, hiszen az én nővéremet Pécsett elvitte a rendőrség és őt is internálták, mert az üzletben, ahol dolgozott, nem viselte a sárga csillagot, ezért került Kistarcsára. Ezek után érthető, hogy nagy izgalommal vártam a teherautót, reméltem, hogy a nővéremet is ott találom. Csalódás annyiban volt, hogy a nővérem nem érkezett meg. Kellemes és váratlan pedig az, hogy amikor elkezdtek leszállni a zsúfolt teherautóról a rajtalévők, láttuk, hogy nemcsak gyerekek érkeznek. A rendőrök jóakarata azt is jelentette, hogy nem kértek születési bizonyítványt. Aki tudott, menekült. Legalább negyvenen szálltak le a teherautóról.

A mai ember nemigen tudja, hogy mi is volt akkor a KEOK, a Külföldieket Ellenőrző Hivatal szerepe. Internáltak nemcsak zsidókat, hanem mindenkit, aki nem tudta igazolni állampolgárságát. Háború volt, a határok többször megváltoztak, úgyhogy néha még azoknak sem sikerült igazoláshoz jutniuk, akik a történelmi Magyarország területén születtek. Ezek a gyerekek is, akik kijöttek vagy akik magukat tizennégy éven alulinak tudták feltüntetni és így szintén kijöhettek, mind a KEOK révén kerültek Kistarcsára a szüleikkel. Volt közöttük olyan ikertestvér – nyolcévesek –, akik úgy szöktek át a határon, hogy egy szénásszekérbe bújtak, és amikor a magyar csendőrök vasvillával beleszúrtak, akkor az egyiket megszúrták, de meg sem nyikkant, hogy a testvérét mentse. És volt olyan – mondanom sem kell, hogy az egyikük nem tizennégy éven aluli! –, ahol a mama és a gyermeke együtt jöttek ki. A nyolcéves gyerek pofonokat kapott, mert a mama csak így tudta elérni, hogy ne mondja neki gyermeke azt, hogy mama, hanem szólítsa úgy, hogy Szigi, mert ez volt a felnőttek közt a beceneve.

D. M.: És milyen volt a kiszabadultak fogadtatása?

P. M.: Leszálltak körülbelül negyvenen. A nőegyleti hölgyek összekészítettek kakaót és kalácsot, hogy a kiéhezett gyerekeket azzal fogadják. Csak azt nem tudták, hogyan kell csöndet csinálni és rendet teremteni közöttük, hogy ezt ki is oszthassák. Azért kezdtem itt a történetemet, mert ővelük lesz kapcsolatos mindaz, amit elbeszélek a továbbiakban. Annyit magamról el kell mondani, hogy ami később a profi szakmám lett, ahhoz már ekkor is értettem: a játékvezetéshez. Amikor tapasztaltam, hogy a nőegyletes hölgyek nem tudják kiosztani az ennivalót, bármilyen éhesek a gyerekek és az érkezettek, akkor azt mondtam: egy pillanat csendet kérek, gyerekek, játsszuk azt, hogy Azt mondta a Kapitány, hogy… Ez egy régi gyerekjáték volt. Elcsöndesedtek, mire én elkezdtem, Kapitány úr azt mondta, hogy kezeket fel! Tapsolunk egyet. És öt perces játék után folytattam: Kapitány úr azt mondta, hogy most maradjatok csendben, mert kakaót és kalácsot kaptok.

Ez volt a belépőm. Ezeknek a nagyon kedves zsidó hölgyeknek lehet, hogy volt gyerekük, de egyszerre negyven kiszabadult emberrel még nem foglalkoztak, úgyhogy jobbnak látták, ha ezután rám bízzák a gyerekeket. A Mexikói úton, az akkori Vakok Intézetében szereztek helyet a negyven menekült számára, és rám, a tizenhét éves fiúra bízták őket. Kivittem mindegyiküket azzal az autóval, amivel jöttek, a Mexikói útra, ott egy tábort rendeztünk be, ideiglenes ágyakkal és egyéb felszereléssel. Először itt töltöttem velük két hetet, azután kezdődött a Kelemen utcaiak története egészen karácsonyig bezáróan.

A Kelemen utca Kőbányán a Vaspálya utcából nyílik, akkor még félig beépítetlen vidék volt. Ma már tudom, hogy a kétemeletes ház megvétele és berendezése mögött már akkor is „feketén” a Joint, a nemzetközi zsidó segítő szervezet állott. Ennek a gyerekotthonnak én lettem a vezetője. Néhány napon belül kiírhattuk volna, „telt ház”, még a pincébe is érkeztek lakók, fiúk, lányok vegyesen. Két idős zsidó asszony dolgozott velem, az egyik a gazdasági vezető, a másik a szakácsnő volt. Elkezdődött a Kelemen utcaiak élete. Én voltam a beszerző és a kapcsolattartó is egy személyben. Egészen 1944 decemberéig. Addig, amíg a szükséges heti élelmiszerért mászkálva a Keleti pályaudvarnál el nem kaptak a nyilasok.

Beszerző utamon igazoltattak, nem vártam meg, hogy kinyittassák velem a nadrágomat. A nyilasok ugyanis rájöttek, hogy hol lehet egy férfinél egyértelműen látni, hogy zsidó-e, vagy nem zsidó, mert akkor még minden zsidó, akár vallásos volt, akár nem, körülmetélt volt. Tudomásul vettem, hogy engem is földobtak a kocsira, és elvittek a zuglói „nyilas ház”-ba, ami itt volt a mostani Thököly étterem fölött, a Stefánia út és a Thököly út sarkán.

D. M.: Kivégzettek emlékét megörökítő tábla is jelzi ezt a helyet.

P. M.: Levittek a pincébe. Ott volt már négy, szintén igazoltatásnál elfogott zsidó, közöttük egy anya és a lánya. A pincében, ami egyben légópince is volt, állott egy dézsa víz, ez a tűzoltást szolgálta. Elkövettem azt a lélektani hibát, hogy amikor először jöttek le szórakozni és megverni a nyilasok, a verés nyomait ebben a vízben gyorsan lemostam. Legalább háromszor kellett megbuknom ezen a lélektani vizsgán, mire rájöttem, hogy nem érdemes megmosakodni, mert annál inkább kipécézik az embert, hogy újra véresre verjék.

Az elkövetkező két nap legsötétebb és legszomorúbb eseménye az volt, amikor az egyik szórakozó nyilasnak az az elképzelése támadt – pedig akkor még a kukkoló show nem volt olyan divatos, mint mostanában a televízió jóvoltából –, hogy arra kötelez engem, erőszakoljam meg a szintén foglyul tartott tizennégy éves kislányt. Úgy látszik, hogy az illető nem volt szexológiailag eléggé tájékozott, nem tudta, hogy szorongásos állapotban ezt sokkal kellemesebb környezetben sem lehetne megcsinálni. Arra jól emlékszem, hogy a pisztolyát odatette, ahogy ő mondta, a pajeszomhoz, és elsütötte. A kicsapó láng valóban megégette a hajamat. Amit kívánt, persze hogy nem tudtam megtenni.

A második nap azután szerencsésebben alakult. Lejött az éppen ügyeletes nyilas, és mondta, hogy a főtestvér lakására tűzifát hoztak, és kiválasztott engem, mint viszonylag legfiatalabbat és mégiscsak belevaló fiatalembert, hogy menjek fát hordani. Az ügy érdekessége, ha úgy tetszik, mint annyiszor ekkoriban a szerencsém, hogy a Mexikói úton lakott a főtestvér. Ez számomra a korábbiakból ismerős terep. Megállt egy teherautó, tele tűzifával, amelyet nekem kellett ki-be hordanom, nyilas testvér állandó kíséretével. Körülbelül az ötödik fordulónál jöttem rá, hogy a Nagy Lajos király út felé ott a sarkon jár a villamos, kiszámítottam, hogy az egyetlen menekülési lehetőségem, hogy egy újabb kosár fával olyan gyorsan fordulok, hogy a sínekig eljussak. Sikerült, valóban a mellettem elrohanó villamos tartott életben.

D. M.: Felugrott a villamosra?

P.M.: Nem. Én túljutottam a villamoson, a továbbrobogó villamos aztán megakadályozta a nyilast, hogy átjusson utánam. Pont úgy, ahogy manapság a krimikben látja az ember.

D. M.: Hova menekült innen?

P. M.: Átmentem Kőbányára, és abban reménykedtem, hogy a Kelemen utcánál minden rendben vár. Nem volt rendben. A Kelemen utcai ház már üres volt. A fiatalokat bevitték a gettóba. És akkor jött megint a szerencse, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni. A Vaspálya utca egyik eldugott részén volt egy nagy fatelep. Bementem, az őrbódéban egy nő lakott, egyedül az egyszemélyes házacskában. A férjét valószínűleg már elvitték katonának. Ott bújtatott aztán engem a továbbiakban. Elhúzta a szekrényt a faltól, és ha valaki jött, a kukucskálón már látta, akkor nekem a szekrény mögé kellett bújnom.

Ez sem tartott sokáig. Az alacsonyan szálló kis orosz vadászbombázó gépeket Ratáknak hívták. A kis házikó fa ajtaján egy lövedék repesze bevágott, én csak azt láttam, hogy az engem bújtató nő, aki éppen valamit mosott egy kis kádban, fölugrik, akkor még azt hittem, hogy ugrott, de miután a hasát érte a repesz, földobta magát az alacsony plafonig és visszazuhant. Ott álltam egy légitámadás kellős közepén, a nyilasok megszállta körzetben, egy vérző nővel. Eddig ő mentett engem, most nekem kellene őt mentenem. Ez természetes. De hogyan? Annyit tudtam tenni, hogy a kis házikó mellé egy földbe vájt mély lyukba, amit pincének használtak, lecipeltem a nőt, és egyfolytában ordítoztam, remélve, hogy valahol a hangomat meghallják. A nőt letettem, majd bebújtam az egyik ott lévő hordó mögé. Ezúttal nem annyira nekem, mint inkább az eddig engem bújtató nőnek is szerencséje volt. Úgy látszik, ő is megérdemelte a sorstól. Jöttek hordágyakkal járó mentő emberek, és elvitték a nőt. Én ott maradtam, és megpróbáltam valahol helyet találni. Arra gondoltam, hogyha innen a gyerekeket bevitték, akkor az otthont vezető nőknek szintén itt kell bujkálniuk valahol. Az egyiket megtaláltam, aki aztán nekem is segített elbújni, majd nemsokára megjöttek jöttek az oroszok. Egy szlovák menekült megtanított négy szóra, „ja szom ukriti jevre”, ami azt jelentette, hogy én bujdosó zsidó vagyok. Azt mondták, hogyha jönnek az orosz katonák, akkor ez legyen az első, amit mondok nekik. Ott voltam ezzel a zsidó nővel, a magam tizenhét évével. Szerencsére elég maszatosan és lerobbanva voltam ott, semmire nem gyanakodtak, így hagytak békével. Merthogy azóta tudjuk, hogy voltak olyan szituációk, amikor a felszabadítók hovatartozásra való tekintet nélkül elvitték a nőt, és mint később, egy év múlva kiderült, nem csak elvitték, hanem használták is, a férfiakat pedig fogságba gyűjtötték.

D. M.: És mit tett ezután, immár szabad emberként?

P. M.: Hogy nagyot ugorjak, átjutottam a fronton, és mivel a családom pécsi volt, hazamentem.

D. M.: Családjával mi lett közben?

P. M.: Senki sem tért haza. Én azért maradtam életben, mert Budapesten jártam középiskolába. Nem is akárhová, a Rökk Szilárd utcában lévő rabbiképző intézet gimnáziumába. Egy évvel voltam az érettségi előtt. Arról talán keveset lehetett olvasni, hogy ez a Rökk Szilárd utcai épület lett a március 19-i német megszállás után az egyik internáló gyűjtőhely, ahová rögtön aznap a budai Goldbergerektől a Wertheimer báróig a leggazdagabb zsidókat összefogták. Néhányunkat, középiskolásokat, mert nem tudtunk hazautazni, ott tartottak, hogy szolgáljuk ki az internáltakat. A magamfajta három fiatal diákot ezek az urak azután nemcsak arra használták, hogy kiszolgáltassák magukat, hanem, mivel nekünk szabad volt a kijárás, mivelünk üzentek haza. Némelyikük előbb értesítette a szeretőjét és csak azután a feleségét. Ott láttam, hogy még ezek, a valóban világlátott és nemzetközileg elismert milliomosok sem tudtak tájékozódni, nem értették, hogy mi is történik valójában ebben az országban. Csak egyetlen apróság. Első nap az internáló táborba hozott zsidóknak még nem főztek külön a gimnázium internátusának konyháján. A leves után mákos tésztát készítettek. Én is egyike voltam a felszolgálóknak, és nem fogom elfelejteni, amint a Wertheimer báró azt mondja: „Fiam, vigye vissza, nincs rajta elég mák!” Ezt mondta az a Wertheimer báró, akit két hét múlva a kistarcsai internáló táborba szállítottak. A másik emlékem? Azok, akik látták a Miss Arizona című filmet, számukra valószínűleg ismerős a történet. Ide került internáltként a nem gazdag, de nagyon közismert Rozsnyai Sándor, Miss Arizona férje, aki a mulató zongoristája volt. Az internáló gyűjtőhely – a korábbi tanterem – ablakai a Rökk Szilárd utcára néztek. Egyszercsak kiderült, hogy az ott álló, kifestetlen nő, aki csak azért, hogy megpillantsa a férjét, Rozsnyai Sándort, a magát fölismerhetetlenre álcázó Miss Arizona volt. Megpróbálkozott, egyedül az összes hozzátartozók közül, hogy kimentse a férjét, és estélyt adott az Arizonában a Gestapo vezérkarának, ahol megígértette, hogy a Kistarcsára kerülő férjét kiengedik. Valóban kiengedték, közvetlenül a fogadás után. De csak egyetlen napra. Aztán visszavitték, és ahogy ott szokás volt, jéghideg vízben addig fürdették, míg belehalt.

D. M.: És Pécsett milyen élet fogadta?

P. M.: Megint a történelemmel találkoztam. Az életben maradtak megalakították a Mentőcsoportot, amelyik a megmaradt zsidóvagyont, amit a nyilasok fölzsúfoltak a templomban, és közben még nem hordták széjjel, megpróbálták fölhasználni.

De vidám dolgok is megtörténtek. A Deák utca és a Rákóczi út sarkán volt egy óriási bútorbolt, egyik nap, késő este ezek a Borból szabadult fiatalok lefektettek és csak reggel vettem észre, hogy a kirakatban ébredtem fel, ők meg kinn állnak, és nézik, hogy ki lehet ez a koszos fickó, aki ott bújik ki egy viszonylag elegáns ágyból.

D. M.: Mikor jutott fel ismét Budapestre?

P. M.: Februárban. Itt találkoztam azokkal a cionistákkal, akik megpróbálták, éppen a Joint jóvoltából összegyűjteni azokat az embereket, akik segíteni akarnak a megmaradtakon, főként a fiatalokon. És hogy milyen kicsiny a világ, rátaláltam a Bácskai utcában arra az otthonra, ahová a gettóból kimentett Kelemen utcai gyerekeket gyűjtötték össze és helyezték el. Rám bízták, hogy vigyem ki őket az országból, mert indul egy csoport Izraelbe. A csoportot, ilyen a történelem, orosz katonai teherautókon lopták át Magyarországról Bécsbe. Rögtön módom adódott, hogy megtudjam, mi a különbség az orosz és az amerikai katonák között. Amerikai katonák fogadták a csoportot. Óriási kakaós kondérokkal és kaláccsal. És ott várakozott máris egy filmstáb készenlétben, kamerákkal. Itt a politikai PR! Igyekeztek bemutatni, milyenek a Keletről menekült zsidó gyerekek éhesen, amikor egymást lökdösik, hogy kakaóhoz és kalácshoz juthassanak. Aki valaha olvasta Leon Uris könyvét, az Exodust, az emlékezhet arra, hogy többek között egy magyar csoportot is vittek az exodus során Izraelbe, illetve, hogy azok hosszú ideig egy zárt táborban, Cipruson töltötték az időt, többek között egy teljes karácsonyt. Amikor megérkeztek Izraelbe, számukra az volt a csoda, hogy ott semmit sem tudnak, mi is van Magyarországon. Én azóta kint jártam Izraelben, megtaláltam többek között a történet elején említett ikertestvéreket, akik abban a bizonyos szalmakazalban jöttek át Magyarországra. Egy magyar kibucban a Kelemen utcaiak, a gettóból megmenekültek újra közösségre találtak. Az izraeli Magyar Zsidó Múzeum vezetői arra kértek, hogy a Kelemen utcaiak történetét írjam meg, hogy kiállítást készíthessenek az ő megmenekülésükről.

D. M.: A történet mára történelmi távlatot nyert, múzeumi témává válhatott. A végveszély legyőzése sikertörténetté kerekedett.

P. M.: Még egy emlék a későbbi időkből, amelyre már nem tudok ilyen büszkeséggel visszatekinteni. Ha van cselekedetem, amit szégyellek, akkor a nevem magyarosítása az. Az ötvenes években a leendő feleségem szovjet ösztöndíjas lett. Oleg Kosevojról nevezték el, szintén itt a szomszédságban azt a kollégiumot, ahol fölkészítették a fiatalokat arra, hogy Moszkvába induljanak. Felstein Magda is odakerült. Amikor jövendő élettársam környezetében megtudták, hogy kizártak, mint cionistát a pártból, akkor megbeszélték vele, hogy egy Moszkvába készülődő fiatalnak elfogadhatatlan, hogy cionista párja legyen. És ez megint -- remélem, hogy a feleségem nem fordul meg a sírjában, amikor azt mondom, hogy nem ő rá, hanem a világra volt jellemző, hogy az akkor már négyéves összetartozásunkat is úgy érezte, hogy fel kell adnia. Ezek után Felstein Magda kiment a Szovjetunióba, és ott nagyszerűen megtanult oroszul. Lusztig Miklósnak, ez én voltam, pedig azt mondták, ahhoz, hogy ő itthon érvényesülni tudjon, nevet kell magyarosítania. Pálosra változtattam meg a nevemet. Amikor kiderült, hogy mégiscsak összetartozunk jövendő feleségemmel, aki túllépett azon, amit egy moszkovitától elvártak, újabb akadály került az utunkba. Rákosiék megtiltották, hogy egy szovjet ösztöndíjasnak akár csak menyasszony-vőlegény kapcsolata legyen. Ezek után, mivel neki is magyarosítania kellett a nevét, Pálos Magda lett, és én mint a testvére együtt lakhattam vele a moszkvai Ukrajna szállóban. Ebből lett valakinek később sok baja, Anna lányomnak. Kérdezgették tőle az óvodában, hogy hívnak? Pálos Anna. Apád neve? Pálos Miklós. Anyádé? Pálos Magda. A lánykori nevét mondd! Senki sem akarta elhinni, hogy az anyját is úgy hívják. Feleségem öt éve meghalt, a gyászjelentését emiatt úgy kellett megírni, hogy Pálos Miklósné, Magdi néni tanárnő.

D. M.: Miért éppen Pálosra változtatta a nevét?

P. M.: Igazán nem tudom, de aki tudja, Pécsett van egy csodálatos pálos templom, a Mecsek aljában. Nekem, régi pécsinek, aki kerestem a kötődést a városomhoz, eszembe jutottak a fehér reverendás szerzetesek, és nagyon puritán templomuk. Ezért választottam ezt a nevet. Jó példa lehet ez arra, amit Mezei András kettős kötődésnek nevez.

D. M.: Ez a kifejezés a nyolcvanas évektől él az Izraelből hazalátogatók tudatában, és nem egy konferenciát tartottak ebben a témában, itthon is, külföldön is. Legmarkánsabban Itamár Yáoz-Keszt, a kifejezés megalkotója, az egyik legjelentősebb izraeli költő fogalmazza meg a fogalom személyes, érzelmi és gondolati hátterét.

 

1 Részlet Dobos Marianne: Akkor is karácsony volt 1944 kötetéből 54-64 old. (Bíbor kiadó, szerkesztő Kabdebó Lóránt, ISBN 963 9466 22 0. A részletet a szerző engedélyével közöljük.

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2025-02-04 20:00:00

 

Dobos Marianne (Miskolc, 1942) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.