Amint másztam kifelé a körvonalamból és épp nekiütköztem nagy koccanással saját határaimnak, elém pattant két kis méltatlankodó szóköz, akik egy vigyorgó szmájlit görgettek a süppedős tejúton.

– Állandóan elbitangol a kozmikus térben ez a kölyök – panaszkodtak a szóközök.

– Most visszük a négyszögesítőbe, akkor aztán nem fog elgurulni minduntalan a pimasz, ráadásul állandóan vigyorog, de ott majd leszoktatják róla – hadarták lihegve, mert időnként meglódult a gömbölyded fogoly, ők pedig botorkáltak utána, térdig süppedve a csillagporban.

Egyszer sikerült cérnaszállal megkötnie egy dongót. Szerencsétlen rovar mély zümmögéssel próbált szabadulni, de csak körbe-körbe keringett a földbeszúrt bot körül, ahová odacsomózta a madzagot. Félóra után megunta a figyelését, és kiszaladt az istállóból valami mást játszani. Csak másnap jutott eszébe újra. Amikor visszament, a dongó még mindig körözött, kicsit lassabban és alacsonyabban, de ugyanolyan csökönyösen. Kíváncsi volt, vajon hány napig bírja, de ez sosem derült ki. Nagyapja este bement valamiért, és agyoncsapta az idegesítő kis dögöt.

Budapesten vihar tombolt. A legtöbb gépet átirányították Pozsonyba vagy Bécsbe, de amik már túl közel jártak, azoknak itt kellett kivárniuk az ítéletidő végét. Köröztek Lisztferihegy fölött, amíg odalent orkánerejű szél tombolt, és szakadt az eső. A férfinak felkavarodott a gyomra, mindig utálta a körhintákat. Inkább lehunyta a szemét, hogy szundítson egyet, amíg megkapják a leszállási engedélyt. De odabent sem volt sokkal jobb.

Lángol a hegedű. Feszül a kitépett bél. Puhán hull a hamvas narancsparázs. Acélvonó fűrészeli a csöndet. Jaj, sikolt. Zajmadarak, pernyerovarok kavarognak. A plafonon kormos gyerek lábnyomok. Megannyi lila-körte durranás. A szőlőfürtökön emberszemek zokognak. Innen jobbra a pokol makettje, balra egy kiságy. A fájdalom tiszta beszarás. A folyosó végén a banyapók. Fekete-kék ösvény. Hova hord az ágy szöszke gyermek? Az ébresztőórák színes százlábúakat ellenek. Lesújt a tortalapát. Szemétvederbe hull a nefelejcs eső és masíroz a sok-sok huszár. A cowboyok mind ocsmányak, szaguk mint egy marha disznóé, száz ujjuk van és mind csupa mocsok. Csak keleten van csodavilág.

Állsz a kocsmapultnál, péntek van, vége a hétnek, egyedül vagy, egye-dül-tel-je-sen, a nőd elment Kölnbe, takarít egy szállodában, néha ír egy sms-t, jól vagyok… te maradtál a faluban, anyádat kellett ápolni, vért hányt, éjjel jajgatott, nappal csak nyögött, az összes volt osztálytársad Angliában. Pontosan egy hónapja temetted el anyádat. És nem sírtál. Álltál megkönnyebbülten. Hogy vége. Hogy megint aludni tudsz. Hogy nem kell mosnod újra és újra az ágyneműt. Hogy csönd lett. Nincs hányásszag. Meg Isten emlegetése. Te a varróüzemben pakolsz, az üzemben vénasszonyok dolgoznak, a fogatlan némberek vihognak, gúnyolnak, mutogatnak, na, megint dudorodik ott a lelked. Még nőt sem tudsz szerezni.

De a határ nincs messze. Ez jó. Mert a kocsmában mondja az egyik munkás a kastélyból, hogy a határon túl, a benzinkút mellett lakókocsi áll. Két napja. Néger lánnyal. Húsz eurót kér, tíz perc alatt végez. Néger, betérdel és… Átvigyorogsz, de miért odaát? Miért nem nálunk? A fenébe. Csak néznek rád, vigyorognak.

Kemencemelegen remegett a levegő a betonsáv felett. A hőgutától töredezett úttest ugratónyi gátakat gyűrt a kerekek útjába. Mari feszengette a fenekét a bicikli nyergén, hogy derekát ne szegjék a döncsök. Megállt a nagy nyárialmafa árnyékában, hogy megenyhüljön. A szentiványialma leve jótékonyan csorgott le a torkán, üdítve a kiszáradt szája taplóját. Ledőlt a partoldalra. Édesen kerülgette az álmosság. Megkínozta a délibáb káprázásában oly könnyeneltenyésző szomjúkóros látomások izzása. A szöcskék nehezen tűrték a sürgönydrótok zizegésében tülekedő versengést és mindenképpen túl akartak tenni rajta a pletykálódásban. Magányosan zsibbadt szerte a messzeség. Az élők nem igyekeztek hőgutát kapni a hosszúrasikeredett esőktől alaposan felháborodott kánikulában. Az aliglátszó romok maradványain galajok gázoltak, mintha csak úrigöncként hordanák a rekkenet paszományát. Az egykori uradalom kiskastélya elfogyott a szekerek hazaútján, mint ahogy a cselédszállások téglái is beköltöztek a falvakba. Itthagyták a népek a pusztánmaradt múltat.

Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009 január 1-én nekifogtam.

De hadd kezdjem ab origine, az elejéről! Értelmiségi családból származom. Apám röntgenológus, anyám altatóorvos volt egy jó nevű klinikán. Öt gyermekük közül én voltam a legfiatalabb. És, jaj, a legtehetségtelenebb is egyúttal! Mindegyik bátyám kitűnt valamiben. Albert a matematikában, Zoltán a zenében, mesterien zongorázott, Flórián a fociban, Gyurka a technika területén: órák, zárak, számítógép… Mindenhez konyított egy kicsit. Én semmihez, és bizony szellemileg sem igen jeleskedtem, mi több, kifejezetten gyagya voltam. Lobogó hajú fizikatanárom szerint legalábbis. Ezt addig mondta, mondogatta, amíg… Magam is elhittem? Ellenkezőleg! Bebizonyítom neki, hogy tévedett – fogadtam meg egy napon fogcsikorgatva. Lehetetlen, hogy bennem semmi se pislogjon.

Könyökével rátérdelt a vászonra, és hosszan nézett maga elé. Ezernyi vázlatot készített már, de félredobta az ötleteket. Nem adták vissza a szándékot, hogy megalkossa a legszebb nő portréját. A modellel nem volt semmi baj. A tökéletes arcvonások, a női szépség arányai jellemezték ezt az arcot, de hiányzott a fény, a szeme csillogása, a tekintet vonzása egyik kísérletét sem jellemezte.

Rá akart gyújtani. Nem volt cigarettája. Visszament a műhelybe, és kikutatta a fiókokat. Rengeteg használt festék, beszáradt tubus figyelmeztette, ideje takarítani, helyet adni az újnak, a friss palettának. Régebben, sokszor készített vázlatokat ceruzával, és elképzelte a színeket. Amikor a kidolgozásra került a sor, pontosan emlékezett rá, milyen színharmóniát őrzött meg az emlékezetében. Újabban, színes pasztellekkel dolgozott. Gyakran maradt vázlat szinten a rajz, de a szemek mindig kidolgozásra kerültek. Soha nem hagyott egyetlen vázlatot sem a szemek kidolgozása nélkül.

A pályaudvarról hömpölygő utasok húzzák, ráncigálják maguk után bőröndjeiket, nagyot zökken egyik-másik a silány aszfalton. Szemben deszkafal takarja a négyes metró építkezését. A mély munkagödörből úgy emelkedik ki egy hatalmas sárga daru, mint állatkerti ketrecéből a zsiráf. Hosszú nyaka égig érő létraként nyúlik a felhők fölé, hogy boldog vastraverzek, betonelemek liftezzenek rajta kedvükre ég és föld között.

A palánkon embermagasságban kerekre fűrészelt lyukak és gyerekekből, felnőttekből álló, ráfestett figurák. A leskelődő tömeg odavonzza a bámészkodókat. Lélektani hatás. Biztos van mit nézni, ha ennyien tolonganak a palánknál. A kukucskálásra ingerlő figurák megteszik hatásukat, feljogosítanak a csatlakozásra. Most is, mint mindig, megbízhatóan működik a tömegpszichózis.

(I)

A peronon történt – A fiatalember odalépett a barátnőjéhez, és gondolkodás nélkül szájon törölte, „A kurva anyád!”, kiáltotta – A nő megtántorodott az ütéstől, de semmit se szólt, a karjában tartott kislány viszont azonnal felsírt – A következő pofon után mindketten elvesztették egyensúlyukat, és a földre estek – Az állomásra begördülő szerelvény elnyomta a fiatalember ordibálását – A le- és felszálló utasok közül senki sem mert közbeavatkozni – Miután a HÉV kigördült az állomásról, a fiatalember átsétált az út túloldalára, és megállt a szemközti trafik bejárata előtt – A barátnője és kislánya alig bírt föltápászkodni a földről – A nő végül sietős mozdulatokkal letörölte a nadrágját, megigazította a lánya fölsőjét, és a kabátjából előhalászott zsebkendővel törölgetni kezdte vérző orrát –

Az öreg Bárány Dánielhez, aki Bakos nagyközség fodrászdinasztiájának legismertebb alakja volt, többszörösen kötődtem. Már apja, nagybátyja, fia, unokaöccse hajszobrászként tengette életét, így alig akadt bakosi polgár, köztük családom tagjai, kiknek ne Bárány gondozta volna bozontosát, a nők hajfonataiban ne rejtette volna el a Duna hullámzását, a kanyargó szelet.

Nem is volt konkurenciája a Bárány Hairdresser Companynak, a két üzletükön kívül egy-két idegen fodrászat csak a jó illem miatt létezett.

Második kötődésem: anyámnak udvarolt fiatalkorában, amit soha nem mulasztott el megemlíteni, mikor az olló-fésű satujában volt a fejem, csattogtak a szerszámok, pergett az öreg nyelve, ruganyosan táncolt körülöttem, akár egy dervis. Adomázott, milyen köröket róttak anyámmal a Béke Szálló Táncterében, ahol egy alkalommal látta a háborúból féllábbal hazajövő nagybátyámat is táncolni az asztalon.

A túloldalon állt. Ő volt az ellenségem. Az ellenségem volt, mert a túloldalon állt. Nem ismertem őt, nem tudtam, mi a politikai nézete, vagy a vallása; sőt, azt sem tudtam, mi a kedvenc filmje, hogyan szerette a rántottát, vagy hogy volt-e testvére; csak néztem rá izzó szemekkel. Pásztázta szemével leendő áldozatait, de amikor hozzám ért, észrevette, hogy őt szugerálom. Megállt rajtam a tekintete. Hiába volt megannyi ember körülöttünk, onnantól kezdve csak ketten voltunk: Ő meg én. A szívem lassabban kezdett verni. Éreztem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Arra készülök, amit tennem kell. Ahogy a párbaj egyre biztosabbá vált, nem izgatottabb lettem, hanem egyre nagyobb nyugalommal vártam azt, aminek meg kell történnie. Türelmesen kivártuk.

Ült a fotelben. Csendben nézte, ahogy a füst szállingózik a szobában. Talán szégyellte magát. Hiszen évtizedekig jóban volt Árpival. Most meg, mert véletlenül hullarészegre itta magát a temetés napján, haragszik rá a felesége.

Már félt az ajtónyitástól. Gabriella Máriával beszélgetett ez idő tájt az arborétumban, leégetve férjét. Mert nagyon dühös volt rá.

Aztán Sanyi kiment a konyhába, s megivott egy kis feles rumot. Épp enni kezdene, amikor Gabriella ajtót nyit.

Már harminc éve éltek együtt, és hat éve nem szeretkeztek. A férfinak nem is hiányzott, abban a korban volt, amikor már nem hiányzik az ilyesmi. Próbálkozott eleinte, többször is. Mindig elhúzódtak tőle, még csak egy ölelésre sem telt a kapcsolatból. Aztán, elmaradt az is. Nem ragaszkodott a nő öleléséhez többé, de nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy mi az oka felesége távoltartásának, de nem az a típus, aki nyomozásba kezd. Értelmetlennek tartotta, úgysem változtat semmin. Ő biztosan nem fog változni. Már nem is érzett vágyat, nem volt igénye kapcsolatokra sem. Élt, vegetált. Megadta magát a sorsnak, és várt a végső visszaszámlálásra. Nem jó ez így. Időnként kitört a keretei közül. Senki nem korlátozta semmiben, az életfilozófia, amit vallott, az jelentette a falakat, az egyre szűkebb teret, amelyet a falak körül határoltak. És egy napon, egy teljesen közönséges hétköznapon, megmozdult a lelkében valami. Talán az illatok, a friss hó, a karácsonyi készülődés tette, de ébredezni kezdett benne az öntudat.

Minden embernek van valamilyen fogyatékossága. Az enyém abban áll, hogy néha összetévesztek bizonyos dolgokat. Gyermekkoromban például mindig összecseréltem a filagóriát az allegóriával. Szerencsémre még idejekorán figyelmeztettek a tévedésemre. Azóta tudom, hogy a Föltámadott a tenger című Petőfi-vers olyan allegória, melyben a gálya a kormányt, az uralkodó elitet, a víz pedig a népet jelképezi, más szóval valami egészen mást, mint amiről éppen szó van. Ezek szerint, amennyiben fölül a gálya, és mégis a víz az úr jelentése sem lehet más, minthogy bármekkora a „víznek árja”, azért a gálya végig a hátán lovagol.

A régi rendszerben már a megszólításból lehetett tudni, kinek mi a rangja, pozíciója. A nagyságost nem lehetett felcserélni a kegyelmessel, továbbá voltak bárók, vitézek... Ma a munkanélkülitől a köztársasági elnökig mindenki úr, akarom mondani túr valahol. Némelyek a múltban, mások az üres államkasszában vagy a kukák mélyén, mint Kácska szomszéd, amikor egy reggel ráköszöntem

– Jó reggelt, Kácska úr! Dolgozunk, dolgozgatunk?

Jürgen Ziegenkopf, a német filozófus egy fél évszázadot lebegett a világok közti űrben. A pokoltól sikerült megmenekülnie, mikor elmagyarázta az ördögnek, hogy mikor azt mondta, a lelkét is eladná egy igazi osztrák-magyar gulasch-ért, az nem számít hivatalos szerződéskötésnek, még transzcendentális körökben sem. A mennyországba viszont nem juthatott be, mert nem volt még fertig, viszont nem akart újjászületni sem, mert nagyon szégyellte Németország szerepvállalását a világháborúkban.

Herr Ziegenkopf kiemelkedően intelligens volt, ami már kiskorában is feltűnt, éppen ezért viszont barátságokat nehezen kötött, hiszen a korabeli gyerekek nem szívesen játszottak vele „gondolkodósat”. A kis Jürgen kedvenc időtöltése volt hallgatag a világ értelmén agyalni, de a többiek azt mondták, épp eleget kell nekik csendben a sarokban ülniük, amikor a tanító néni büntetésbe küldi őket.

Megosztani, ami még megosztható

Kórház, belülről

Elfekvő. Kicsit jobb az előző államinál, de ezért borsos árat kell fizetni, hogy a minimum ellátást megkapják a betegek, és ne állatként kezeljék a haldoklókat. Közeli rokont látogatunk a családdal kétnaponta, sógornőmékkel felváltva, K. nénit. Stroke.  A karácsonyi ebéd közben kapta. Itt legalább nem nekünk kell tisztába tenni, fürdetni. Hónapokig vártunk, hogy legyen hely. És itt legalább nem lopják el a pelenkákat.

Jól kijön a szobatársakkal, sokat segítenek neki. Zs. néni 94 éves. A napi tennivalók lekötik, táplálkozás, anyagcsere-problémák, elpepecsel az ennivalóval, újságot nézeget, kissé beszűkült tudattal, de a tárgyakra fókuszál, a nap rutintevékenységre. Némi zsörtölődés, de azért nyitott, figyel mindenre, elfogadó, beletörődő. Kérdezi az ügyeletes orvost:

– Doktor úr, én miért vagyok bent? Mi a bajom?

– Az öregség – mondja az orvos. – Az öregség az oka.

– Cica! Cica! Cic-cic-cicc!
Kopognak az apró cipők, végig az udvaron. Goldmanné kinéz a félig nyitott ajtón. Két hosszú, fekete hajfonatot lát, a kislány ott áll háttal Goldmanné ajtajának és a hatalmas, félig már elhalt platánfa tövébe nőtt, elvadult bokor alját kémleli. Most leguggol és kezdi elölről: – Cica! Cic-cicc! Goldmanné kezében megáll a mosogató szivacs. Vizes kézfejével szétkeni homlokán az izzadságot, újra kiles, végül bezárja az ajtót. A szivacsot a mosogatóba dobja, kezet töröl, a konyhából a szobába megy, behajtja a nagy, háromszárnyas ablakot az utca felől védő, kopott spalettákat. Könnyező szemét bántja az erős fény.

megint arról a fényképről álmodtam amit a februári nyaramban fotóztam apró kis hullámok lepték el a földet picik jeges havak megfagyott habcsókok és emögé bújt el a nap ami csodálatos látvány volt óararany meg fahéj és végül cinóber le kellett ülnöm a hárs gyökerére és néztem ezt a csodát a dzsekim persze kiszakadt de nem érdekelt hosszú útjaimon nem volt társam nem keresett senki nem hiányoztam senkinek szomjaztam a magányt amitől sosem féltem de kellett a ki a kifelé az el eszembe jutott az a nyár amikor vettem toniotól egy öntöttvas kádat és azon a nyáron abban feküdtem és nem szóltam senkihez én voltam a nyár a nap a víz és a föld nincsenek történetek cukorrépát kapáltam tonio viccei úgy futottak a kapa nyeléről a tarack felé afelé a ringyó föld felé mint egy kis fénypászma a töltés oldalán

 (Pollágh Péternek és Vécsei Rita Andreának)

szóval, nem is olvastam. Nekem olvasták. Vagy csak nézegettem. Most már biztos, hogy rosszul meséltem, nem igaz, hogy hetekig nálam volt. Nyolc éves vagyok. A kaposvári könyvtárat valami olasz szabadságharcosról nevezték el – nem igaz, hogy valami, hát hogyne tudnám, Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár. A szomjas föld hamar beissza a pocsolyákat.
A gyerekkönyvtár külön helyiségben, és elég ijesztő, hogy itt mindenki olyan halk szavú.  A furcsa arcú, színesceruza-magasságú, köpenyes, vagy kardigános nénik. Bízni kell bennük, nem azért, mert sosem emelik fel a hangjukat, hanem, mert van szemüvegtokjuk.

A sípszó után

Drága Márta! Tegnap elhatároztam, hogy nem írok többet. Azt hiszem, kiégtem. Próbálkozom valami rendszert vinni az életembe, hogy legyen valami értelme is a mindennapoknak, de amikor leülök a gép elé, még azt is elfelejtem, hogy pár perccel ezelőtt mi jutott az eszembe, miről akartam írni. Ostoba helyzet. Legutóbb pogácsát akartam készíteni. Ott álltam a keverőtál felett, és fogalmam sem volt, beletettem-e a tojást, és mennyit? Aztán sajtot akartam reszelni, mert szoktam a tésztába azt is tenni. Olyan selymessé teszi a pogácsát, és amikor sütés közben elolvad. Mit is akartam mondani? Igen. Tudtam, de azt hiszem már mindegy.

Voltam orvosnál. Azt mondta, ne ijedjek meg, de sok kivizsgálás vár rám. Meg kell tudniuk, hogy a daganat milyen állapotban van, és hogy mennyire rosszindulatú. Nem ijedtem meg. Engem nem lehet megijeszteni. Nyitottam egy dossziét. Beletettem a papírokat, az összes beutalót, és a leleteket. A doki nagyon rendes. Egy cetlire felírta, mikor, hova kell mennem. Lelkemre kötötte, hogy ne hagyjak ki egyetlen vizsgálatot sem, mert akkor megint hónapokat kell várni, és nem tudjuk időben meg, mi is okozza az emlékezet kiesést. Mondtam neki, hogy nekem nincs emlékezetkiesésem, mert pontosan emlékszem mindenre. Mosolygott. Úgy látszik, sikerült jókedvre derítenem.