VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ha mégis eljönne hozzám, marhahúslevessel várnám, a hátszín mellé tennék kevés marhaszegyet, de a velőscsontot csak a legvégén tálalnám. A fűszerezésre külön ügyelnék, tudom, kényes a gyomra. Szemes bors, sáfrány, gyömbér, kakukkfű csak módjával, ámbár a zöldségfélékkel nem fukarkodnék csöppet sem. Ha mégis eljönne hozzám, házilag gyúrt finommetéltet főznék a levesbe, van az a jó kis olasz tésztanyújtó gépem, megérte az árát, ismer, kínosan ügyelek az ár-érték arányra. Békebeli vadast is tálalnék, ha mégis eljönne hozzám. A húst majd szuvidálom, vagy hogy is mondják mostanában, nekem a puhára párolás is megteszi. Hát, magának, édesem? Mit szólna egy vörösborban párolt káposztához? Krokettet, esetleg krumplipürét kínálnék hozzá, képzelje, van, aki a káposztás cvekedlire esküszik, jól lepirítva, szinte feljajdul tőle az epém. A maga epéje még bírja az ilyesmit, vagy bilagittal működik már?
Amikor ’44 őszén a románok bevonultak kis szabolcsi falunkba, az akkor alig öt hónapos édesanyám életét a szomszédék csecsemője mentette meg. A családi legendárium szerint a nagyszüleimhez beszállásolt parancsnok előbb a sikertelenül rejtegetett malackát zabálta fel, majd lelövöldözte az udvaron bóklászó tyúkokat. Amikor a sovány tehenet kezdte mustrálgatni, az átélt rettegéstől nagyanyám teje is elapadt, így a ház attól kezdve Anya sírásától zengett. A katona komolyan fontolóra vette, hogy lelövi a vörösre gyúlt arccal ordító gyereket az őt testével védő anyjával együtt, aztán hallgatott a jó szóra: hurcolkodjanak át a szomszédba, ott is van pulya, de az szinte sosem bőg. A parancsnok, mielőtt szétrúgta volna a mezsgyén dülöngélő górékerítést, végzett a tehénnel, majd átvonult Kévésékhez, ahol a bölcsőben rendíthetetlen nyugalommal aludt a parányi mentőangyal. Ezt a történetet mindenképpen el szerettem volna mesélni a tanítványaimnak. Igaz, még csak az első világháború volt soron, de az emberi szenvedés egy és ugyanaz. Csak a gyerekek lesznek egyre kevésbé együttérzők. Nem hatja már meg őket semmi, ingerküszöbük az egekben, csak saját magukkal empatikusak. De egy olyan esemény, amelynek szereplője személyesen is érintett, talán közelebb viszi hozzájuk a történelmet. A fiúk valahogy azt hiszik, a háború a Call of Duty videojáték terepen, 3D-ben zajló verziója, ahol szerezhetsz magadnak új életeket, és ha a több órás küzdelemben szétülöd a hátsód, másnap legalább lesz miről panaszkodni a haveroknak. Ha már nagyon unják, hogy anyu rázza odakint a kilincset, s dühöng a bezárt ajtó miatt, nagy kegyesen hajlandóak bevenni egy tálcán az ebédet, ami idő épp elég egy orvlövéshez, s akkor lehet magából kikelve üvölteni, hogy miattad haltam meg, anya. Szóval, kemény dió ez, jól meg kell tervezni a mondókámat, nehogy a tankönyvi tömény szöveg láttán valamelyik kemény gyerek azt találja mondani, bár megtette volna a román parancsnok, mert akkor én sem jöhettem volna a világra, tehát nem adhatnám fel ezt a rengeteg házi feladatot.
„tanszék mérésekre, modellokra,
Az egyik lábát beakasztotta, ráfordította. Hátra hajolt, azzal előre majd hátra tolta magát. Megforgatta, akkor jöttek, mint a békák. Nehéz, vastag léptekkel fejen állva, állva maradtak egymás fején. Az út megközelítése az egyenlítőn keresztül volt lehetséges. Sovány, kakukkos lyukakat fúrtak a löszbe. Azt magyarázták, hogy át kell fúrni a Földet. (Az utódok megijedtek a gyűjtőktől, tojást dobáltak bele, elaludtak vagy szalonnáztak. Érdemes volt menni, állni, ülni, cigánykereket hányni, vagy csak abba az irányba fordulni alázatosan.)
Az intenzív osztály gépei csendben tették a dolgukat. Miközben az ágyon feküdtem, mesterséges altatásban, a lélek titkos útjait jártam.
Kékesi aznap tíz perccel korábban ment el a munkahelyéről. Be kellett mennie a gyógyszertárba, és utána el kellett gyalogolnia a lakásába, ami már egy ideje üresen állt. Majdnem egy éve történt a dolog. Miután mindent elintézett, amit ilyenkor szokás, még le kellett mondania az újságot, a tévét, és a telefont.
Gyepesre gyógyult az udvar, könnyű megújulni ilyen időben. Hát köszöntelek, május, már jó vagy hozzám. A szőlő, a gabona igen szépen mutatja magát, bőséget remélek. Hogy féltettem a fákat, a tulipánokat Pongráctól, Szerváctól és Bonifáctól! Nehogy a tavalyi fagy jöjjön elő, ez járt bennem, mikor az első orgonák kinyíltak. Mint a lábatörött kutya, sántikálok csak egyre. Ha nekem volna szárnyam, biztosan a mennybe jutnék. Ezt mondta nekem gyónó-áldozó öreganyám, amikor a városba készülődtem: ne felejts el, gyerekem, ne felejts el bennünk! A hóesésben csörömpölő lovakat és szánkókat. A mezei és erdei utak, szérűskertek, utcák, templomok, legelők, delelőhelyek, erdőőri lakok mellé tűzött kereszteket, a madarakat, amelyek elérik a Százholdat, ahol a ritkás köd gomolyog, ahol a herceg erdeje kezdődik. Olyan közel van, hogy akár meg lehetne érinteni, át a szőlősorokon.
" Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van." /Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata 1. cikk /
Nagyapám, az egyszerű falusi asztalosmester kétféle embert ismert: a rendeset és a gazembert. A rendes emberek közé sorolta a zsidó fűszerest, Béla cigányt, aki a kocsmában hegedült, Filipet, aki lengyel menekültként házasodott be a falu egyik családjába, Sztanojovicsot, a vándorló asztaloslegényt, a drótos tótot, aki időnként megjelent fazekakat foltozni, meg Kossuth Lajost, akinek a fényképe ott volt a könyvszekrényben egy vaskos könyv első oldalán. Közös jellemzőjük volt, hogy valamennyien csináltak valami hasznosat, és nem csaptak be senkit.
Diogenész elunta magát a hosszú ideje saját tulajdonú ingatlanát képező hordóban. Hanyatt feküdt, fázósan és meglehetősen mogorva kedvvel magára húzkodta vedlett birkaszőr takaróját. Két karját a feje alá helyezte, mintegy leplezve ezzel a párna hiányát. Hideg este volt, fázott és a pokolba kívánta a pillanatot, amikor öntelt büszkeséggel szegénységi fogadalmat tett. Unatkozott. Hol van már az idő, amikor beszólt a világhódító Alexandrosznak, mondván: Sanyi, ne takard már el előlem a napot! Régebben lehetett szórakozni, és ő tudott is szórakozni. Legfőképp szeretett városa, Szinopé népével.
Tél múlik, és az este nyolc. Egy olyan házban, ami konyha, a konyha szoba, a szoba kamra. Egy olyan házban, ahol asztal, meg három szék, vaságy, állványom lavór, és tüzelős sparhelt lakik. Meg egy ember, aki vagy legeltet, vagy ül, vagy fekszik, hallgatja a rádiót, és mást nem csinál. Hallgatja, hogy beszélnek, hogy zenélnek, vagy csak csendet adnak. A csendben dallam van, pont középen. A szünetjel. Erről lehet tudni, épp melyik csatorna szól a három közül, mert a szünet mindenhol más, a csend a sajátjuk, mind magának rögzítette.
Billy kis híján keretéből szakította ki az ajtót, amint berontott az irodába. Nagy hévvel érkezett, alig tudta lefékezni magát főnöke íróasztala előtt. Légszomja volt és karjaival összevissza kalimpált az orra előtt, mint aki meghatározatlan irányba mutogatva akarja a szemben ülő figyelmét valami félelmetesen titokzatos dologra felhívni, miközben képtelen kinyögni akár egyetlen értelmes szót is, mintha egyszuszra kellene elmondani mindazt, ami kikívánkozik belőle, s amit szinte lehetetlenség higgadtan szavakba foglalni. Mr. Harriot, a temetkezési vállalat tulajdonosa ijedten, ugyanakkor szemmel látható felháborodással fogadta rárontó alkalmazottját. Tenyerével sietve lefedte a telefonkagyló mikrofonját, nehogy a vonal másik végén meghallják a váratlan berobbanás okozta zajokat. Kegyetlen pillantást vetett Billyre, amiből a hevesen gesztikuláló szerencsétlen ember más körülmények között azonnali hatállyal történő elbocsátását szűrte volna ki. Az őt ért megrázkódtatás mindazonáltal nem engedte személyes sorsa miatti esetleges aggodalmát felülkerekedni. Szólni ugyan – egyelőre – még egy szót sem szólt, kétségbeesett hadonászásával azonban igyekezett főnöke értésére adni, tüstént fejezze be a telefonbeszélgetést, bárki lett légyen a vonal másik végén, mert közlendője egyetlen másodpercnyi halasztás sem tűr. Minden egyes fűszál az igazságba kapaszkodik. Bezáródik és átalakul és az emberek egymás arcába néznek.Kifordítják a kalapjukat, és átvágják a hasát. Évekkel azelőtt hang nélkül hívta, és érezte, hogy a helyén van. Rövid történelem a teremtés napján azokból a dolgokból. Később elkezdődött a hegy, és Zsófi. Egymás mellett az embertelen tájban. Még nincsenek emberek, mondta a kígyó, egyenlőre Ádámnak meg Évának bele kelleneegyeznie. Egymást kacajjal üldözik tovább. A történelem igazságait követve eljutott addig, pontosabban a zsebkendőjét zászlóként lobogtatva eljutott, jobban mondva belenyomódott a levegőbe, jobbra meg balra CSAVARGATTA A VONALAKAT, meg a köröket. Elvárható volt, többször vágott neki a hegynek. Kibontakozó szellemek jobbra meg balra. Körülöttünk, mondja, a levegő fénylik. A legjobb, ha egymásra gondolunk, mondja. Megtudta, hogy a lábnyomok közvetítenek. Nekiment, igaza volt, fellökte, sokáig állt ott.
Hazugsággal kezdte új életét. Furcsa… már, mint ez az új élet fogalom. Hogy miért? Hát, mert közvetlen a halála után kezdődött! Pontosan, az után a másodperc után, mikor is leszedték mell-kasáról a két forró tappancsot. Megkísérelték elektromos úton föléleszteni… dobálta testét, akár azok a hatalmas cetek a tengerpartokon. - És ő nem adta ingyen, küzdött, ahogy csak bírt, míg vé-gül fölébredt… Csak valahogy máshogy! Hálából letakarták egy könnyű, tisztítószer szagú fehér lepedővel. Hallotta kattanni a villany-kapcsolót a bejárati ajtónál, és megszűnt az az enyhe remegése a fénynek, ami annyira idegesí-tette. Vászonnal a fején nyugodtan feküdt, nem is vett levegőt…
Már megint egy folyosón találta magát. Újabban folyton egy folyosón találta magát. Ha az elmúlt napokban történteket valami alapján részekre, mondhatni, fejezetekre kellett volna bontania, talán az lett volna a legkézenfekvőbb aspektus, hogy megint egy teljesen másfajta folyosón találta magát. Ez a folyosó rikítóan fényes volt, amit tovább erősített, hogy minden falon olyan fehér volt a burkolat, mintha csak most vették volna le róla a védőfóliát. – Itt nincsenek terminálok – szólt mintegy megtörve a csendet a tiszthez. – Hogy mondta? – Az űrállomáson valahány méterenként el volt helyezve egy terminál, azt gondoltam volna, hogy ezt a koncepciót az űrhajón is folytatták.
Nagyon sok mondást ismerünk, melyeket híres, vagy esetleg hírhedt elődeink hagytak ránk, gyarló utókorra. Azonban nem is gondolná az emberfia, meg a lánya, hogyan is születtek meg e nemes gondolatok. Sőt! Jó néhány esetben még a halhatatlanná vált idézet is másképp hangzott el, de a történetírók mindig is a lojalitásukról, és diszkréciójukról voltak híresek. Hja! Ők is pénzből éltek. 1. Ezért köszöntötte úgy, hogy „Vakmerőség”, meg hogy ez az ő szemében tudomány és kémia, meg hogy áll az utcasarkon és cigarettázik, és az arca csupa festék. Létezik egy könyv ami meg akarja menteni, az igazságosság tartja fenn. Érzik magukban, ez a kezdet, fegyvercsörgés, a gólemi képességeket megtagadták tőle. 2. Lökdösik, csak annyira létezik, amennyire megkedvelte, anélkül hogy egy szó hangot is adott volna. Kérem az igen tisztelt félkarú szakértőt, mondta, akinek lobog a haja, és női néven mutat
„Az embert ez tartja a pályán, nem a gravitáció” – írtam 2016-ban egy táblaképhez, amelyen a NYELVTAN szót sok-sok szívvel rajzolták körül a gyerekek. Bolond pedagógus, mondta annak idején az ilyen szituációk alkalmával édesanyám, aki szintén zenész, vagyis pedagógus volt. A tanárember úgy van összerakva, hogy húzza az igát, nyög, jajgat vagy éppen némán tűr, aztán kap egy kedves rajzot, s minden elsimul, a világ bűnei meg vannak bocsátva. Ezt nem fogod elhinni, Anya – mondta tegnap a nagyfiam munkából hazajövet, s szégyellős mosollyal előhúzott egy nagy köteg papírlapot. Egy teljes alsós osztály köszöntötte rajzokkal és kedves jókívánságokkal születésnapja alkalmából. Látszott rajta a nagy öröm, de egyelőre nem tudta hová tenni ezt a számára teljesen szokatlan dolgot – ahogy azt is furcsállotta annak idején, hogy én minden egyes gyerekrajzot gondosan elteszek, s ugyanolyan becsben tartom, mint amit tőlük kaptam.
Szabadkán bolyongtam álmomban. Nem lehetett véletlen e csillogó csillagok közötti bolyongásom, hiszen pár hete jelent meg a novelláskötetem, amely kilenc Szabadkához kapcsolódó történetet és három verset kínál annak, a kezébe veszi munkámat, és beleolvas. Az álmok világa más, mint ez ébrenlété. Egyszer jártam Prágában is. 
|
Szelényi Anna: Hajlék a Földön Kép forrása: holdkatlan.hu 
Illusztráció és forrás: Magén István
