VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Balogh István: Emlékemben egy Mikulás-nap
Emlékemben egy Mikulás-nap
Az elmúlt héten, pénteken, volt Mikulás napja. Boldog ünnepünk volt minekünk, három kölyöknek, kicsi házunkban a Mikulás eljövetele. Takarítottuk, fényeztük, egyszóval pucoltuk cipőinket! Mikulás csak a jó gyerek takaros cipőjébe hoz ajándékot. Vagy virgácsot. A virgács szó nem járta a mi portánkon, csak a szakállas éjjeli látogató előtti napokban. Dió, alma, gurábli került a cipőnkbe, és soha virgács! Anyánk azonnali taslija pallérozott bennünket, hogy rendes emberekké legyünk, ha majd fölnövünk. Könnyes emlékről írok én most, szép és fájó története ez kisgyerekkoromnak. Nem sokkal karácsonyunk előtt esik a pravoszláv Szent Miklós napja. A pravoszláv világban, ez a legnagyobb ünnepek egyike. A Szvecsár! A házi szent ünnepe.
Szomszédunkban, a Nikolić-házban Szent Miklós volt a család védszentje, nagy ünnepségre készültek. Napokkal előbb megkezdődtek az előkészületek, disznót vágtak, kalácsokat sütöttek, tehették, mert ők, a dobrovolyácok, a Balkáni-háborúk és az első világégés szerb pravoszláv önkéntesei voltak, akik nagy szántóföldet hasíthattak ki a zentai határból, ez járt a győzteseknek. Nem tartoztak azok körébe, akiknek kötelező terménybeszolgáltatásuk volt, így liszt akadt náluk elegendő, mert nem jegyre vették, fél kilónként, ahogy mi. Egész vendégsereget vártak. Még Montenegróból is érkeztek néhányan, napokat utaztak, hogy Zentán kössenek ki. Minden megvolt hát Nikolićéknál, ami egy nagy ünnepséghez szükséges, gondoltuk, de szék az mégsem lett elég. Székeket kértek kölcsön a szomszédságból, így tőlünk is, adták is szüleink, önzetlenül. Az ünnep napjának kora délutánján jöttek a székekért, s Marija néni akkor mondta anyánknak, hogy suta lesz a házi ünnepük, mert ugyan akkora vendégsereg ígérkezik, mint egy lakodalomban, még a pópa is áldást osztogat majd, de nincs kávém, sóhajtotta, sehol szerezni nem tudtam. – Van nekem, Marija néni! – nyugtatta anyánk a szomszédasszonyt. – Odaadom. Úgysem tudunk vele mit kezdeni. Marija néni, nem hitt a fülének, sem a szemének, pedig anyánk a polcról leemelt egy nagy vászonzacskót, nyers szemes kávé volt benne, és a kezébe nyomta. – Tudja, az én férjem a drávai átkelésnél megsebesült… – Tudom, hogy partizán volt a férjed! – vágott anyánk szavába a szomszédasszony. – Sokan elestek ottan a zentai magyarok közül az ádáz rohamokban. A férjem megsebesült, háborús rokkant maradt, így a három gyerekre ellátmányként havonta fél kiló nyers babkávét kapunk. De az én gyerekeim friss kecsketejet isznak, nem tejeskávét. Így megmaradt a kávé. Váljék egészségükre! Marija néni csak ült a hokedlin, szóhoz sem jutott, a csodálat, a meglepetés, az ellágyulás szinte megbénította. – A te kezed által, Margitom, megáldja házunkat Szent Miklós! – ölelte meg szomszéd néni anyánkat.
A pravoszláv Szent Miklós után egy-két nappal végigbőgtük az utat hazafelé. A Luca-szék harmadik lábát faragtuk meg éppen öregapánkkal, elkészülvén a nagy munkával szánkón húztuk öcsénket hazafelé, szokás szerint, ám utcánk elején utolértük anyánkat, aki hangosan zokogva lépkedett a járdán. Hozzábújtunk, és mi is rázendítettünk mindnyájan, mert anyánkat sírni láttuk. Észrevette az utca, mi történik körülöttünk, s jött át hozzánk, konyhánkba nyomban Marija néni. – Mi a baj, Margit? – kérdezte anyánkat. Anyánk ráborult a konyhaasztalra, úgy zokogott, a válla is belerázkódott. A szomszédasszony végre megnyugtatta, s anyánk hüppögve számolt be Marija néninek, hogy a Szent Ferenc templomban járt délután, ahol összejöttek a tóparti asszonyok, mert a plébános úr az eklézsia gyermekeinek emlékezetes pásztorok miséjét kíván szervezni karácsony napján, hajnalban. – A gyerekek kalácsot kapnak majd mise után, ezt szervezgettük. Aztán nagy nehezen kinyögte anyánk, hogy a parókjáról őt hazaküldték a parasztasszonyok, úgysincs liszted, mondták, ti jegyre kaptok mindent, nekünk mégis marad kicsike a beszolgáltatás után, de hát a férjed odavolt vagy három évet a Horthynál is, meg háromnegyedet a Titónál is, a Péteretek meg elmaradt a Don-partjánál. Liszt nélkül is elvárunk benneteket, megérdemlik gyerekeid a karácsonyi kalácsunkat. – Azt sem fogadták el, hogy segítsek a dagasztásnál, hiába mondtam, fiatal és erős vagyok – kezdett könnyezni újra anyánk. – Hogy vihetem kegyelemkenyérre a három kisfiamat? Marija néni némán megsimogatta anyánk haját, aztán kilépett a konyhánkból. Néhány szemhunyorítás után nagy szakajtó liszttel tisztelt meg bennünket. Odaállította a konyhaasztal közepébe. – Kössél ünnepi kendőt a fejedre, szomszédasszonyom! Vidd el azoknak a rátarti nőszemélyeknek ezt a szakajtót! Szent Miklós küldi ezt a lisztet általad a tóparti gyerekeknek. Dagasszál csak te is kalácsot és énekelj közben, mert ünnep van! És te olyan szépen szoktál énekelni a kertben. Anyánk szólni sem tudott, nézett némán mireánk. Marija néni adta rá a kabátot, kötötte szülénk fejére az ünnepi kendőt. De anyánk csak állt a konyhában, nem indult a lába. Nikolićné adta kezébe a szakajtót, amelyet egy tarka abrosszal terített le és szinte lökdöste kifelé anyánkat. – Ne törődj te most a gyerekeiddel! Majd én vigyázok rájuk. Indulj szépen! Ott a helyed, Margit, a tóparti asszonyok között. És emeld föl a fejed, kedves, hiszen tiszta a te tekinteted!
Megjelent: 2024-12-10 20:00:00
|
