VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Petrozsényi Nagy Pál: Királyi Audiencia
Királyi audiencia
Azt mondják, a történelem megismétli önmagát. Lehet, az mindenesetre biztos, hogy az erdélyi dilemma sokak számára ma sem lezárt kérdés. Néha kimondták, gyakrabban nem, de a szívekben változatlanul ott bujkál: miért nem élhet a gyermek ősei országában? Kormányunk válasza elég lakonikus: eddig a határ, punktum, faggassuk inkább a történelmet! Hát én kifaggattam, s vele megboldogult apám elsárgult, 1940-ben írt naplóját is, amely immár ugyancsak történelem. Közlök belőle néhány passzust. Aug. 1. A világ vérpatakban fürdik. Csak nálunk nem hullnak még a bombák. A levegő azért itt is puskaporos. Ekék helyett tankot, repülőket gyártunk, s a királyról is bizarr hírek keringenek. Egyesek szerint lemondásra készül, mások szerint eladott minket. Nyilván Hitlernek, de akkor Isten irgalmazzon nekünk. Itt, a faluban minden változatlan. Híveim dolgosak, istenfélők. Egyikük sem politizál, ugyanúgy szántanak-vetnek, mint a béke napjaiban. Bár nekik lenne igazuk, s csupán én látok rémeket. Aug. 15. Érthetetlen parancsot kaptam. Nem, nem behívót. Papokat szerencsére ritkán hívnak be katonának. Csupán a király, II. Károly rendelt Bukarestbe. Jó, menjünk, a parancs az parancs. Pusztán azt nem értem, vajon mit akarhat egy ilyen incifinci paptól. Még ha püspök lennék! Bevallom, begyulladtam. Jót jelent vagy rosszat? – tépelődtem magamban még a templomban is. Aug. 18. Kolozsvár utcáin ijesztő tömeg hullámzott. A zöme magyar, néhányan Károly királyt éltették. Mindenki ordított, sírt, vagy ölelkezett, betörtek néhány ablakot, azzal tovább vonultak. – Kérem, megmagyaráznák, mi történt? – kiáltottam ki a bricskából. – Vége a háborúnak? – Magyarok vagyunk – lelkendezett egy mezítlábas suhanc. – Aha! Ezen kívül? – Hát nem érti? – képedt el egy atillás öreg. – Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták. – Kik? Mikor? – szöktem talpra, aztán legyintettem. Tavasz óta egyébről sem hallok. Az anschluss így, az anschluss úgy, s a határok mégis sértetlenek. – Hajtson tovább, Mózsi bácsi! Az állomás környékén verekedőkbe botlunk. Két gibernyúz románt vertek agyba-főbe, ki ököllel, ki bunkóval, a rendőrök szeme láttára. – Emberek, atyámfiai, álljanak meg, kérem! – ugrottam a verekedők közé. – Biztos úr, hát nem látja? Biztosítsa a rendet, uram! – Biztosítsa maga – vonogatta vállát a rendőr, s a többiekkel együtt faképnél hagyott. – Menjen a dolgára! – tolt félre egy díjbirkózó alak. – Vagy maga is oláh? – Talán... részben. Csakhogy maguk is azok. – Megbuggyantál? – hördült fel mögöttem valaki. – Hát... izé... mondjuk, a dédanyjuk, ükapjuk révén, hiszen évszázadok óta élünk együtt. Gondolkozzanak, kérem, egy picit! – No persze, persze – jött zavarba a férfi. – De a kölcsönkenyeret akkor is visszaadjuk. – Ámen – kontrázott a tömeg, s újból a fütykösökhöz kapott. – Menjünk, még mielőtt minket is agyonütnek! – súgta fülembe Mózsi. Így kerültem a vonatra, s pár órával később Bukarest utcáira. Micsoda egy monstrum város! Ezek a házak, autók, villamosok...! És itt is rohannak, itt is üvöltenek. – Jos regele! (Le a királlyal!) Moarte ungurilor! (Halál a magyarokra!) Megkeveredve szédültem egy padra. Ez aztán a fordulat! Legjobb volna innen gyorsan hazamenni – idéztem fel magamban csöndes falum képét. Ez a világ túl komplikált nekem. Igen ám, de a király...! – öntött el a veríték. – Bármi történt, még mindig ő a király, s a parancs szerint nekem találkoznom kell vele. Kelletlenül néztem szállás után. Szegény ember lévén egy kollégiumba csengettem. Valószínűleg olcsóbb, esetleg fizetnem se kell érte. – Mit akar? – mordult rám a kapus. – Szállást. Most jöttem faluról, de ezek a szállodák túl drágák, uram – mondtam románul, de olyan kiejtéssel, hogy a portás rögtön észrevette. – Maga magyar? – Nem mindegy, miért? – Nekem mindegy, de önnek… Ha kedves az élete, ajánlom, keressen másutt szállást magának – utasított el mogorván, aztán miért, miért nem, mégis megkönyörült rajtam. Bedugott egy alkóvba, és jó éjszakát kívánt. A diákok rám sem hederítettek. Gyászos arccal tettek-vettek, az első emeleten a fiúk, a másodikon a lányok. Fáradt lévén hamar elaludtam. Időnként ugyan hallottam egy-két furcsa hangot, sikolyt, aztán csend, semmit sem halottam többé. Reggel frissen, kipihenten ébredtem. Kiperdültem az ajtón, és majd hanyatt vágódtam. Az emeleten holtestek hevertek. A földszinten szintén. Teremtő Atyám, ezeket vagy megölték, vagy öngyilkosok lettek! Egy papírlapra a következőt írták: Halál a magyarra! Éljen Románia! Egyedül a portás élt még. – Az istenre kérem, magyarázza meg, mi történt az éjjel? – Menjen a pokolba, átkozott bozgor! Aug. 19. Gyászos arccal kaptattam fel a királyi palota széles lépcsőfokain. A folyosókon elegáns hivatalnokok suhantak irodából ki, irodába be. Egy fél óráig bolyongtam, amíg a királyi váróteremre bukkantam, tömve a legfestőibb alakokkal. Akadt köztük néger, török, sőt még kínai is. Idegesen süllyedtem egy öblös bársonyszékbe. Ha eddig nem vártam, most bepótolhatom – mértem föl a terepet, s ismét eltűnődtem, mit akarhat tőlem egy király. – Jöjjön, őfelsége kéreti! – érintett vállon csakhamar egy tisztviselő. Elszorult gyomorral léptem őfelsége elé. A terem ll. Károly dolgozószobája volt. Ott állt egy gyönyörű íróasztal mögött, előtte a fia, mindketten mundérban. – Vége, Mihály fiam, vége – köhögött rekedten, talán észre se vett, bár többször rám pillantott. – Hiába csúsztam-másztam, még néhány nap és Erdélyt örökre elvesztettük. Bécsben… A folytatás már nem is érdekelt. Úgy robbantam ki, mint a dumdumgolyó. Bántam is én a királyt, parancsot, ükapát, akinek a révén részben én is román lennék. Erdély magyar terület, tehát mégis igaz, húsz év után végre megint otthon vagyunk. A kijárat előtt egy koldusba botlottam. – Bocsánat! Nocsak, maga meg miért szipog? – És maga? Maga miért nevet? A kérdést feltették. Faggathatjuk a történelmet.
Megjelent: 2024-10-27 20:00:00
|
