Keresés a honlapon:

Pimpedly Szabó Georgina: Az én lila fogkefém

 

 

 

 

Az én lila fogkefém

 

Mióta élek, szürke minden álmom. De egyszer régen azt mondták nekem, hogy a szerelem aranyszínű lesz. Sokáig nem hittem, míg egy borzongós január gyermekálmában meg nem érkezett. A társasága: szellemi pezsgés. Arca egy zordon angyalé. És mindemellett jól főz, beáztatja az edényeket és energiatakarékos mosógépe is van. Használ méhviasz csomagolóanyagot a szendvicsekhez – nem egyszer tízórait csinált nekem –, és mint rég az elegáns urak – textilzsebkendőt. Olyan különleges pesti bérházban él, komposztgyűjtővel – mindig azzal tréfál, hogy némely lakos bizonyára mellékhelyiségnek is használja. A postaládáján „SZÓRÓLAPOT NEM KÉREK” felirat van. Nincs autója – a szüleim nem örülnek, hogy egy ilyen embert szeretek –, de néha elektromos rollerrel jár. Sokan talán azt mondanák, kínos, hogy negyvenkét évesen így közlekedik – de én mégis szeretem, és nem tagadom, hogy a világszemléletemen mennyit formál ez az ember. Mert például mióta vele élek, külön gyűjtöm a sültkrumpli sütőolaját – és elmosom a joghurtos dobozokat. Utóbbi a műanyagba megy tisztán. Míg a halkonzerv – azt ő mossa el! – mindig a fémben landol. Emellett persze van papír is: a mégis bedobott szórólap, a karton, amiben sok doboz tejet vett – a kakaóhoz, nekem! –, s a csíkokra felhasogatott dobozok.

– A kékbe a papír megy – magyarázta először nekem, hát persze, neki vízkék a szeme, és abban tenger él, ami eláztatja a papírt, mint régi levelet a könny.

– Sárga a műanyag – okít tovább, és a nagytáskából előkerülnek a joghurtos dobozok. Sárga: mint az ő műbőr kabátja. Mű, de mégis benne él az illata.

– Zöld a színes üveg – tanít még mindig, s én arra gondolok, hogy nekem zöld a szemem – ragyogó –, s mikor ez jut eszembe, nagyot csörren odalent az üveg. Valami tompa törést éreztem, talán akkor először.

– A szürkébe fém megy – jelenti ki egy közömbös pillanatban, mikor először látom a szemében, hogy már nem úgy néz rám, mint egy szerelmes ember. A szürke: az az én életem, ő nélküle.

Pár héttel ezelőtt még arany volt a világ, akkor, a szelektív szigeten. Mert úgy történt, hogy miképp ő tudatosan élt, a tudata ébresztette rá, hogy nem szeret már. Bennem persze egy egész világ lángolni kezdett: az előrecsomagolt tízórai, a kakaó, a végtelen beszélgetések a világ jobbá tételéről reggel! A méhviaszos csomagolóanyag – a méhmenedék, amit vidékre csináltunk –, s az én méhem, amiről azt hittem, a születendő gyermekünk otthona lesz.

De hiszen még én is gyerek voltam: egy huszonhárom éves nagylány, aki megtanulta, hogy vannak nem rózsaszín mesék – mert némelyek sárgán, kéken és zöldben játszanak –, és egyszer télen véget érnek.

Még szeretem. És nála maradt a lila fogkefém, az agglegény-étkészletét kipótló, gravírozott villám és némely közös kép, amiről azt hittem, majd kitesszük az otthonunkba! Ám ma már csak azt kívánom – hogy ha már minden szemét lesz egyszer –, akkor szelektív szemét legyen. És én tudom, hogy életem nagy szerelme akkor helyesen csinálta: a kisvillám a fémbe, a közös fotónkat, az azóta kézzel írott és soha meg nem válaszolt leveleimet a papírba dobta, mint nem kívánt szórólapot. De mi lett vajon az én lila fogkefémmel, ami szelektíven nem gyűjthető?

Mindig otthagyunk valamit az egykor szeretett lénynek: mert mindentől nem lehet könnyen megválni. Hiszen oly sok mindent: a kazettákat, a pelenkát és a fogkeféket nem lehet szelektíven gyűjteni. Ő tudta ezt – akkor is, mikor az üveg fájdalmasat reccsent a zöld mélyben. Én emlékezem még e színeket, ha rá gondolok és sírok: a kék papír – tengerszemének áztató világa – a sárga az illatát hordozó műbőrkabát – és zöld a törékeny üveg, mely darabokra hull a mélyben, és nem forrasztja többé össze senki sem, míg új üveget nem öntenek belőle.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-09-27 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.