Keresés a honlapon:

M. Szlávik Tünde: Eltakarták az angyalokat

 

 

 

 

Eltakarták az angyalokat

 

A ház elől kigördülő mentő mintha magával vitte volna a hangokat is. De cseppet sem bánta. Csak most, a pilinkélő hóesésben rá szakadó csendben érezte meg, mennyire elfáradt a többhetes kórházi bentlét kierőszakolt beszélgetéseitől, a kényszerű együttléttől, a szüntelen jövés-menéstől, mások látogatóitól. Messze volt még az óra szerinti este, de a decemberi korasötétben már égtek az utcai lámpák, a ház előtt álló ottfeledett távíróoszlop bumfordi, gémeskútszerű árnyékot vetett a hóval borított udvarra. A szélrohamok által rakott hódüne széle saját súlyától beomlani készült, betemetéssel fenyegetve a szomszédból áttévedt vörhenyes, sovány kandúrt. A tuják alsó ágai a földig nyomorodtak a rájuk fagyott fehér teher alatt. Holnap, holnap segítek rajtatok, intett feléjük, majd letopogta cipőjéről a havat, és belépett a parányi előtérbe.

Nyitva hagyta a bejárati ajtót, hadd csökkenjen a bezártság nyomasztó dohszaga. Az előtérben csak egy asztalka állt bal kéz felől, jobbra egy zöld karos láda – még az édesanyjáé volt –, fölötte tükör, amely mellett néhány rézkampó szolgált fogas gyanánt. Kórházi szobatársai talán szegényesnek tartanák, de a fogason Pista kabátja lóg, s ez neki minden kincsnél többet ér. Közelebb lépett, magához ölelte a fekete szövetet, mélyen beletemette az arcát, s nagyot sóhajtott. Hazaért.

Csak ekkor vette le karjáról retiküljét, oda sem pillantva az asztalra helyezte, kioldotta kendőjét, s megnézte magát a tükörben. A mennyezeti lámpa halvány fényében arca elgyötörtnek és romlott aludttej állagúnak látszott; jobb szemöldökéből mereven kifelé állt egy hosszú, megvastagodott szőrszál, haja pedig ápolatlanul hol filcesen a fejéhez lapult, hol tarajként elállt. Mindkét kezével beletúrt, megrázta a tincseket. Holnap, suttogta tükörképének. Majd mint aki hirtelen feltöltődött, gyors mozdulatokkal levette kabátját, felakasztotta a Pistáé mellé, mindkét kabátról lesimította a láthatatlan pihéket, úgy igazította el őket, hogy az egymás mellett lógó kabátujjak összeérjenek. A mentős az imént a karos láda közepére tette a barna utazótáskát, most ezt arrébb tolta, hogy legyen helye leülni. Halkan nyögve lehajolt, szuszogva-fújtatva lefeszegette dagadt lábairól a cipőket. Az előtér túloldalán álló asztalka alá csúsztatta őket, a kifakult rongyszőnyegre, hogy arra olvadjon majd a talpak recéiből az oda tapadt hó leve. Belebújt a több számmal nagyobb sárga-barna kockás férfimamuszba, megragadta a táskát, és benyitott a konyhába. Onnan egyenesen a fürdőszobába sietett. A várakozás órái alatt WC-re sem mert elmenni, és a mentő is összerázta. Mindig áldásnak érezte a benti kényelmet, eleget fagyoskodott fiatalasszony koráig a kerti árnyékszéken, de a fűtetlen házban most a műanyag ülőke is jéghideg volt.

A legfelül lévő törülköző alól kiemelte a hálóingeket, s ahogy a szennyestartó felé indult velük, valami fehér csomag csúszott ki a táska oldalzsebéből. A szalvétába göngyölt evőeszközök bántóan élesen csörrentek össze a járólapon. Kintről tompa puffanás hallatszott, valahol felugatott egy kutya, majd újra csönd lett.

Benyúlt a táskába, a törülköző ráncai közül kivette a konyharuhába bugyolált poharat, a fény felé emelve körbeforgatta. Nem tört el, nyugodott meg. Ahogy visszaindult a konyhába, karjára vetette a kockás kendőt, s erről eszébe jutott az utolsó közös este, Pista mackós, dörmögő nevetése, a szattyánbőr finomságú, selymesen szőrös férfikarok, melyek reggelre kihűltek. Az emlékektől kívül-belül vacogni kezdett.

A poharat és az evőeszközöket a mosogatóba rakta. A tűzhely melletti szekrényből elővette a pipacsmintás teafőző edényt, vizet engedett bele. Mindkét kezére és a konyharuhára is szüksége volt, hogy a palackos gáz szelepét meg tudja nyitni. Jólesett a kis kék láng melege is. Bár reggel óta nem evett, nem érzett éhséget. A tea majd jól átjárja. Felveszi a legvastagabb köntösét, egy bolyhos cicanadrágot – Pistája hogy gyűlölte, nem tűrte rajta, ahogy a nájlon otthonkát sem –, belebújik a dunyhába. Majd holnap vág tüzelőt, ha a jóisten engedte túlélni a műtétet, már csak nem fog befagyni a saját házába. A fűszeres polc felé tartó keze hirtelen megállt a levegőben. Jobbra fordult, a hűtő mellett lógó házi áldás felé, melynek két angyalkájára mindig úgy gondolt, mint megszületni nem tudó gyermekeire. Ám a mennyezetről lelógó virágtartóban az öntözés híján elfonnyadt aszparágusz levelei teljesen rálógtak a képre, eltakarták az angyalokat és a felső sorokat, csak a negyedik sortól tudta elolvasni: „Hol béke, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen.”

Szükség? Mire lenne szüksége az ő korában? Pistát és az egészségét már nem kaphatja vissza. Nem vágyik semmire. Ha mégis, hát csöndes halálra. Ne fájjon. Ne legyen kiszolgáltatva, mint hetekig a kórházban. Csak elaludhasson ő is. A szomszédasszony tudja, hol tartja a temetésre eltett pénzét, s azt is, hogy ebben a kosztümben akar nyugodni, Pista utolsó ajándékában. Megbékélt ő már mindennel.

Halkan zsongani kezdett a főzőben a teavíz. Egy keveset kiöntött belőle egy tálba, elmosta az üvegpoharat és az evőeszközöket. A konyhakendővel eltörölte őket. A poharat készült a helyére tenni, amikor elaludt a villany. Fény futott végig a kiszolgált szőnyegen, majd fel a lábán, a testén, a döbbenettől elnyíló szájáig, szeméig. Aztán újra sötét lett. Megpördült, a gázláng kékes fénye felé próbált menekülni, de egy fekete árny két szökelléssel mögötte termett, és ő csak az üvegpohárba tudott kapaszkodni, majd már abba sem, mert elejtette, ahogy a fejére mért óriási ütéstől arccal bukott a szőnyegre. Utolsó gondolata is a pohár volt, hogy nem hallotta a csörrenést, tehát nem tört el, nem tört el… Aztán már csak a teafőző sivítása hallatszott, míg minden hangot el nem tompított a fülébe csorgó, majd megalvadó vér.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-11-10 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.