VideóA Magyar Zene Háza videója Keresés a honlapon: |
Próza
Reggel hétkor kelt. Megint nem volt kedve iskolába menni. Gyomorideg kínozta. Szülei csak sejtették. Az anyja, Mária csomagolt Ferinek két szalámis szendvicset. Feri hatodikos volt. A humán tantárgyak jobban mentek neki… Mikor tíz órakor ettek a többi gyerekek, ő nem tudott a szájzára miatt enni. A táskában hagyta a két szendvicset. Szokásosan teltek a biológia és a fizikai órák. Mikor hazafelé ment, egy szomorú dalt dúdolgatott magában. Aztán egy különös dologra lett figyelmes. Egy kukázó a kukában valamit keresett. Nyilván ételt. Feri megszánta. A kukázó is észrevette, hogy Feri figyeli őt, és fenyegetően közeledett felé.
Amióta feltalálták az ujjal való festést. Szíveskedjél az ujjaddal. Kiteríthető, fogyasztható persze. (Egyenes gerinc.) Rettenetes volt, hiába keresték, gyakorolni akarta a jövőt. (Nemsokára.) Meg az ágyúval való festést szabad emberi arcon, különféle kitűnő festékekkel. Szőrtelen arccal járják a halmot. Földszínű munkára gyülekeznek hirtelen több százan piros sapkában és lovakon. Teljhatalommal uralkodott a sűrű szőr. Magától értetődő szorgalommal kezelték a szöveget. Elkanyarodtak a várakozó autók, mintha elrántanák a gyeplőt. Mindkét esetben felmerülhet a gyanú, hogy a gyermekek hálátlanok. (Kizárja, kirabolja, szégyenteljesen kétértelmű.) A külvárosban előtte a kísérlet, az apróléptű túl bátran viselkedik. Forog a gyeplő, és a bakon ülők birkóznak. A puskájukat töltik. Azzal vádolják, hogy gyalog ment át a Lánchídon, saját hatáskörében, egymás kezét fogta a gonosz és a jó, együtt reggeliztek, számolták kincseiket. (Sírtak is.) Indián harcosok sötét tömege a ház körül, (hallod?) csak itt-ott világít, és te alaposan megmondod a magadét. A város vénei törvénykeznek, imát mondanak a képzelet élénk perceiben. Az őrjárat nehéz lépéseit szétdobálják a falon. Siklik lefelé a sziklán, átadják egymásnak a parancsolatokat. (Azokat az egyedeket a szakadékban.) Indulókat játszottak, páncélsapkában, a Dunaparton lovagoltak, röppentyűvel látták el a lócitromokat, a nők guggoltak, és a fehérneműiket rádobálták a vízre. (Mindegyiknek van szeretője.)
Beteg lelkek merültek fel és mint halvány pára lebegtek a tó fölött. Tapogatózva ment az öreg író a repkénnyel befuttatott ház felé. Rájött, hogy olcsóbb, ha befuttatja, mintha bevakolná. A nyers vörös és fekete vulkanikus köveken éppúgy megkapaszkodik, mint a sima falon. Az alaktalan kövek lassan eltűntek és többé nem virított az egyetlen vakolatlan ház a takaros utcában. Tapogatózott, mintha megvakult volna, a kerítésekbe kapaszkodott, hiszen ismerte mindet. Az évek során először csak beleégett a memóriájába, melyik mögött leselkedik vad komondor, rottweiler és egyéb veszély. Ha szürkületkor ment el az ilyen kerítés előtt, éktelen dühvel rontott elő a láncról elengedett fenevad. Pedig ismerték a szagát, sőt a hangját és a csoszogását is.
Várta a regény, talán kap szerződést, ha elkészül néhány fejezettel. Életének epizódjai álomszerűen törtek rá az öregre, aki ezért nem tudott aludni és írt, csak írt. Félt, hogy reggelre eltűnik a papírról vagy a képernyőről. Amikor rátört az álmosság és lefeküdt, félóra múlva felriadt. Ilyenkor elővette az összetűzött papírlapokat és körmölt. Nem tudta, hogy álmodta-e vagy a valóságban történik vele a régesrégi emlék. Kölni töltötte be a szobát. Persze tudta, hogy valamikor a márványlapon eltört egy üveg négyezer-hétszáztizenegyes. De ez az illat azt a nőt jelképezi. Megmozdul, közeledik és áthatol rajta. Az öreg író úgy érzi mintha beszívta volna az illattal a nőt is. Már nem látja, hogy a háta mögött távozott és nem vitte magával az illatot. Randevú, társasági meghívás? Hajnalig törte a fejét. Nem bírta megírni, ezért elaludni sem tudott. Megvirradt.
Így például megszólíthat valakit, anélkül, hogy rábukkanna. Ha nem látod és átgázolsz rajta, eszedbe jut az úti cél. (Ezzel a tevékenységével, vagyis azzal, hogy nem fél tőle.) A versenypályán felágaskodtak a lovak. Leleplezően és kényszeredett szerénységgel nyerítettek. Felvette a tömött hátizsákját, hinni kellett neki. Kérdezel, de nem ezt tűzted ki magad elé. Megjönnek és sírnak majd szóváltás közben. Csoportosan, különböző anyagokból összeállítva. Valamikor kisbabákat szültek délkeleten és délnyugaton. Rugdalózó csöppségek voltak, rongyosak is. Asszonyok és gyermekek kapaszkodtak felfelé a hegyoldalon. Azt szeretné tudni, hogy. Ott voltam, persze nem kell szó szerint venni semmit. Egyébként is papírra kell vetni. Addig kell i(r)nni, míg el nem törik a pohár. A fehér köpenyesek, meglátták őket a visszapillantó tükörben. Ha ezen a szigorúan titkos folyosón elindul, elér oda. Írásos bizonyíték van, a szagok hatása időnként súlyos, mentik a kérdéseket, végkövetkeztetés szerint, testek forgolódnak az alagsor szűk folyosóin. És én? – kérdezte az, akit most kivégeznek. El kell érni, hogy a kiválasztottak szakítsanak. Vannak barátaim, mondja, idegenkedve haragosan. Georg felemeli magát a tükör előtt, lebeg. Az ereje, a jajveszékelése biztonságos távolságban. (A fogoly odalép a királyhoz, mert betelt a törvény, a törvényt skandálja a szájában.) Egy hajtásra kifordul, elesik, kiissza, keresi az utat, megy és néz, kutatja az igénytelenség okát.
Ugye, mama, azt lehet, hogy én, mondjuk, odaadom a Katikának az én hat hónapos magzatkámat, mert az övé még csak két hónapos, de ha az enyémet viszi haza, akkor a férjikéje már nem mondhatja neki, hogy honnan a csudából került oda egy gyerek, akkor már nem mondhatja, hogy nem ad nevet neki, én pedig megkapnám a Katika két hónaposát, persze lehet, hogy először nagy lenne rá a hasam, de tudnék rá vigyázni, és a Katika is tudna vigyázni az enyémre, azt mondt a nőgyógyász, olyan szép a méhszája, mintha sose szült volna gyereket, és aztán három hónap múlva visszacserélnénk, mert az enyémet akkor meg kell szülni nekem,
Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet. Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy... Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített. – Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják. Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá. – Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?
A hét vezér lovaik nyergében méltóságteljesen várakoztak a Vereckei-szoros bejárata előtt. Mögöttük a magyarok népe. Lágy szellő simította porlepte arcukat, és a nyereg alatt puhított hús pont megfelelő állagúvá vált. – Kopogjak? – kérdezte Ond. – Még ne! – válaszolta Árpád. – Druszám, a Feszty még nem fejezte be a rólunk készülő körképet.
„…fürdőkupola nagyságú ingasúlyok
Hosszú feje volt, és széles, kerek karja, forgott, ebből következik, hogy a kompresszorok leálltak, megkérdezte, hogy az ő jelenléte befolyásol-e, leszálltak-e már, és hogy ki tudja-e elégíteni. Néhány másodperc múlva túl voltak a repülőtereken, a kiképzés időbeli helyszínein, a fegyverzeten, meg a hasonló formájú védőrétegeken. Akkor ők, miután előtűntek a kövek között, és igyekeztek nem mondani semmit, mert azon a vidéken csak remegő kezű öregek laktak, bólogattak, hogy nem így, meg nem úgy, illetve, hogy szétnyomódott-e, ők meg félrehúzódtak, az anyák a szoknyájuk alá rejtették gyermekeiket, és én azt hittem, hogy az a valaki, aki az előbb kijött már elment, vagy mégis ott maradt, esténként megtanulhatott célozni, persze nem annyira, nem is a lövedékek miatt, (repülés sebessége, szorozva repülési idő), haladhatott tovább a labirintusban, azok hintáztak, és a fegyverek rászegeződtek a célpontokra.
HOGY ÁT TUDJON KELNI AZ APOPHISZ-KÍGYÓ GYŰRŰI FÖLÖTT…
HOGY ÁT TUDJON KELNI AZ APOPHISZ-KÍGYÓ GYŰRŰI FÖLÖTT…Én, Tepi önmagam sóvár kicsinységét köpöm a Szent Tóba s szenvedélyemet hátulról közelítem. Gerincén fölfelé vágtázik harci szekerén Ré. Térdeim remegnek s szárnyakat képzelek sötétbarna hátamra, mivel elröpülünk Ővele. Íbiszek lennénk a Nílus deltájának hűsében. Nászdalunk megsiketítené Hapit. Teje a tükrös vízben révedő Másodtepinek dúdol, majd hátrafordul: Szolga, láb alatt vagy! Hajló derekamat legyőzi valódi természetem. Tavirózsák és békák a tanúi, hogy Teje meglepett sikolya a fejemre pottyan s ágyéka pediglen ágyékomba csókol. Papnő, istenek arany trónusára emellek! Az alázat szikráját sem mutatom. Az asszony az csak asszony, mégha néminemű hatalom is nyugodik a kezében. Teje combjai reámtapadnak. Kegyetlen és kacér mosolya az Apophisz-kígyó. Hiszem, hogy könnyűszerrel átkelek fölötte s uralgani fogom. Szolga, az én szerelmem drágán kóstál! Legféltettebb kincsedet add…De az arany is kedvemre való! A szolga és az arany szavak gyöngeséget gyökeredznek vállaimba s elengedem Tejét. Elégedetten szegi föl az állát, mint a jóllakott macska. Lelkemet kapod aranyba foglalva. Az a legféltettebb kincsem. Sírokból rablott. A gazember Kufunak busás áron kótyavetyére bocsátott. Kerek. Cseng. Boldoggá teszi szívem szépséges szajháit…
Azt mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. De én úgy látom, túl jó lesz, azaz már-már rossz, elviselhetetlenül jó, már-már kegyetlen. Tán az kellene, hogy előbb büntetése legyen neki, kiszabott, letöltött büntetése, s csak aztán lehessen bárki, ha akar, még pandúr is, de csak eztán. Mert nézd, nézd magad, itt vagy te is. Te, akiről azt pletykálják, pénzhez mentél feleségül, de aztán meguntad, meguntad az első férjedet, szeretőhöz jártál, majd meghalt a férjed, de túl hirtelen halt meg, azt mondják. S így, ha te akár segítettél, akár nem az ő korai halálában, ő hős lett, pletykahős, a nép hőse, mert lehet, hogy a végén már csak ivott, lehet, hogy elhanyagolt asszonyt, gyereket, céget, de ezt azért mégse érdemelte, a korai, gyors halált. Mert azért mégis ő, ő volt, aki idehozott téged, telket vett, házat építtetett, és ezt az intézményt, ami eltart téged, míg élsz , és el, majd a gyerekeidet is.
A nappaliban ültünk. Mindenki foglalkozott valamivel, hogy ne unatkozzon. Egyesek kártyáztak. Dominónk is volt. A nők kézimunkáztak. Kis keretekben hímeztek valamit. Csak Ljubojka kötött, már amikor kedve volt. Vagy kibontotta a kötését, amikor, Teréza nővér szerint, „rájött az ötperc”. Mind nyugodtak voltunk. Valamivel foglalkoznunk kellett, hogy múljon ez a ragadós és lassú idő, ami különben, úgy tűnt, meg sem mozdul. Bejött az igazgató. Felkaptuk a fejünket. Nagyon ritkán nézett be hozzánk. A munkások, akik itt dolgoztak, gyakrabban bejöttek. Néhány másik emberrel együtt lépett be, de azok nem olyanok voltak, mint akik rendszeresen meglátogattak bennünket. Nem volt nyakkendőjük. Ezek biztos nem kekszet és ígéreteket hoztak nekünk, gondoltam. Azt mondták, hollandok, legalábbis én így értettem. Lelkesedéssel, csodálattal néztek ránk. Minket így még nem nézett senki. Csak bámultak ránk, jól megnéztek bennünket, aztán elmentek. Nem ígértek semmit, nem hoztak kekszet, sem szörpöket, és azt sem említették, hogy majd autóbuszt biztosítanak nekünk.
Tél múlik, és az este nyolc. Egy olyan házban, ami konyha, a konyha szoba, a szoba kamra. Egy olyan házban, ahol asztal, meg három szék, vaságy, állványom lavór, és tüzelős sparhelt lakik. Meg egy ember, aki vagy legeltet, vagy ül, vagy fekszik, hallgatja a rádiót, és mást nem csinál. Hallgatja, hogy beszélnek, hogy zenélnek, vagy csak csendet adnak. A csendben dallam van, pont középen. A szünetjel. Erről lehet tudni, épp melyik csatorna szól a három közül, mert a szünet mindenhol más, a csend a sajátjuk, mind magának rögzítette.
Egy Vaskos, jegyet vesz, teljesárút, első osztályra, talán ablak mellé, bár azon a vonaton nincs helyfoglalás, csak érkezési sorrend, szóval megveszi, elrakja, megszámolja a visszajárót, zsebre vágja a pénzt, és elindul a peronok felé. Egy Karcsú száll ki a taxiból, megvárja, míg a sofőr a vállára segíti a táskát, aztán csak áll és bámulja a pályaudvar mellé leparkolt autókat. Egy kalauz lépked a szerelvény mellett, minden kocsi számát felírja füzetébe, és mikor végigér, elrakja a tollat a felső zsebébe, sapkáját a hóna alá csapja és bemegy a forgalmi irodába. Egy Foghíjas tápászkodik fel elvékonyodott dobozpapír fekhelyéről, megissza a maradék bort a pillepalackból, kabátja zsebéből félig szívott csikket kotor ki, rágyújt, és megindul a várócsarnok felé vezető lépcsőkön.
Csengődi Péter Fotó: Molnár Attila (Kép forrása: Veranda Művészeti Csoport) „Az oroszok már a spájzban vannak!” – jut eszembe olykor-olykor a film, egész pontosan Horváth Tivadar, majd Sinkovits Imre ledöbbent arca. Bár a költők nincsenek annyian, mint az oroszok, az élet egyre több területén futok össze velük, legyen szó egy kocsmázásról (felolvasó estek), nyaralásról (Tokaji Írótábor), vagy csak egy internetes csevegésről. Így egyre többször esik meg, hogy ingyen vagy fél áron jutok egy-egy kötethez, és ami még értékesebb, nem egyszer egy érdekes történet is kapcsolódik hozzá.
Ha a kávéba aprított kenyér eszembe jut, érzem a ház illatát. A földpadló, a petróleumlámpa füstje. És bár ezeknek inkább szaguk van, bennem mégis illattá állnak össze, a ház illatává, holott házról nem beszélhetek, csak cselédlakásról a Liget tanyán. Hosszú, sok nyirkos odúból álló vályogépület volt, a Majláthok építtették annak idején, valamikor a húszas évek eleje tájékán. Lépcső, ajtó, amely a konyhára nyílt, a konyhából bejárás a kamrába és az egyetlen, bár nem túl kicsi szobába. Földpadló, gerendák tartotta mennyezet, a szobán kis ablak, inkább a levegő, mint a fény beengedésére. Arra pedig már nem emlékszem, hogy hány ilyen szobából és konyhából álló cselédlakás fért meg egymás mellett ebben az épületben, de arra igen, milyen jól megfértek egymás mellett az emberek, a kényszerű összezártság ellenére. Mert az összezártság kényelmetlenségét szinte semmivé tette az egymásrautaltság.
Azt olvastam, semmi gond, az emberiség nem marad bolygó nélkül, ha a Nap és vele a Föld elpusztul, mert addigra biztosan kihal. Az egész, az egész emberi faj, mivel bonyolult, és a bonyolult fajok hamar kihalnak. Maguktól. Pedig talán nem is olyan bonyolult ez. Legalábbis nekem, te, Rómeó, tiszta voltál mindig, mint a víz. Talán a kék szemed tette, a vízszín, az égszín, a szabadság örök színe, hogy mertelek nézni, és mertem elgondolkodni terajtad, és persze Júliádon is. Ha fiatalok lennétek, egyszerűbb lenne minden. Mernétek a szerelmetekért a természethez nyúlni. Bevonzani mindazt, ami kapcsolatotokat megtámogatná, mindazt, ami nem emberi, mégis rajongásra érdemes, s ezáltal hitelessé tenné a ti rajongástokat is egymás iránt. Ha fiatalok lennétek, előkeresnétek az agyatokból minden szépet és jót, amit eddig láttatok és megéltetek, tengert, sziklát, búzamezőt, anyjához simuló csecsemőt, ma született borjút, csikót, ami éppen első lépését teszi a világban. És napot és holdat, és virágot és hasznos, de haszontalan szépet is. Szerethetnétek egymást, ahogy a fiatalok, ahogy valaha fiatalon szerettetek.
Áhítatosan, középen, stílusirányzatok szerint. Seregek között. A könnyelműség bélyegét viselő idegen mesterek. Amikor odaér a naptár keresem a királyt, valamit várok tőle. Csak a holmiját látom, a hatalmas sereget, mely kimerül, ha megsimogatják. (Egyébként voltak. Lesznek.) Hol voltatok akkor, amikor a villámlás felszakította az ország testén az ütőeret: Lovak patája zeng hétköznapi ablakok nyílnak, bátor emberek, mindenféle vegyszerek keverednek a beszélgetésbe. (Között.) Cserebogár, sárga cserebogár, mondják, és félretesznek bizonyos kérdéscsoportokat. Szaggatott vonalban álltak, azt hittük, hogy nem hagynak magunkra minket a világmindenségben. (Magyarország a középkorban európai nagyhatalom volt.) Beteljesedett a jóslat, az őshimnuszok, egymásra néztek, meteor becsapódás. Nem volt senki aki hellyel kínálna, aki biztatna. A föld kérge pózba merevedett. Megvadultak a befőttes üvegek. Nők is voltak ott, lebegnek a harcmező felett. Akik tépkedték a ruhájukat, lehajoltak szükségletüket elvégezni. Már tartott a roham, és a katonák menekülést színleltek. A lőporszag átkelt a folyón.
Mattatiás felhívása a zsidókhoz (The Doré Bible Illustrations; 1866.)
A szívszorongató történet idején, 1992-ben, még éltek a szüleim. Ám sűrűn visszaálmodom őket, különösen anyámat. Álomfejtők szerint éjjeli lebegő létünknek köze van megélt valóságunkhoz. A Krisztus születése utáni második évezred utolsó évszázada kilencvenes évei elejének nyarán egy a Dráva partján megbúvó délvidéki kicsi magyar falu népét menekítették borzadalmak világából buszokkal át Magyarországra. Indulás előtt bezárták a buszok ajtaját. Ekkor ért oda az egyik ajtóhoz egy borzas kutyuska, ugrált szegény, nyissátok meg az ajtót! A busz megindult, az elhagyott kedves házőrző teljes erejéből futott a jármű után, amíg el nem tűnt a kamera elől. Gazdái szemében is könny csilloghatott. Őt bizony elhagyták. Talán magára maradt. Kicsi kutya parasztportán.
Tamásnak szívrohama volt. Asztalos volt. Sokat megélt az ötven évével. Gyógyszereket kellett szednie. Leszázalékolták. Rendszeresen járt kezelésre. Tamást szerették a jó haverjai. A kocsmában azért összejöttek egy-egy pohár sörre. Sokan sajnálták Tamást. Jancsi és Károly voltak legjobb haverjai, akik szintén asztalosok voltak. Most éppen a kocsmában beszélgettek. Már ők sem voltak éppenséggel makkegészségesek. Azt mondta Jancsi Tamásnak: – Volt egy infarktusod! A te helyedben vigyáznék magamra! – Vigyázok én is! De a cigiről nem mondok le!
Mellbevágó az éjszakai akácillat. Olyan sűrű, hogy kedvem lenne megfürödni benne. Ha az utcai lámpák nem világítanák be a kertet, megkockáztatnám, hogy ledobom a ruháimat és szeretkeznék a holdfénnyel. Attól talán újra az a karcsú, 18 éves lány lehetnék, aki egykor voltam. Persze, akkor még annyira elvakítottak saját gátlásaim, hogy nem vettem észre: nő lettem, gyönyörű nő…
Ha bátrabb lennék, mezítláb kiszaladnék, s ha elbotlanék egy vakondtúrásban, hanyatt vetném magam, s fűangyalt csinálnék. Van ilyen egyáltalán? Félek, reggelre kelve, ahogy a nap felszívja a harmatot, a fű újra fölegyenesedne, már nem őrizné tovább testem nyomát, s ezt az egész bolondos éjszakát józan reggeli napfény tenné nevetségesen semmivé.
Két ujjal született, egy-egy mutatóujjal a két kézfején. Valamennyire örülhettek a születésének mégis. A szülés utáni fáradtság jólesik a nőnek, mindegy, milyen is az a pár kiló valami, amit átpréselt a combjai között. Születése után öt is felemelték egy pillanatra – amennyire a köldökzsinór engedte – hogy az anyja is láthassa. A hónaljánál fogva emelek öt is, lóghatott kedvére, ejthette a fejét a csecsemői nyakráncokra, és ordíthatott és mutogathatott a két ujjával felfelé a plafonra, égre, istenre. És mutogathatott eztán otthon is a föléje hajló rokonfejekre, hadonászhatott ő is sírás közben, segíthetett megkeresni a bűnbakot, hogy lehessen végre meggyűlölni és megtagadni valakit miatta. Ha szerencsés csillagzat alatt született, csak találtak valami kéz- vagy lábhibást, aki messze is lakott a családtól, és nem kapa, balta vagy gránát tette nyomorékká. 
|
