VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Próza
Már megint egy folyosón találta magát. Újabban folyton egy folyosón találta magát. Ha az elmúlt napokban történteket valami alapján részekre, mondhatni, fejezetekre kellett volna bontania, talán az lett volna a legkézenfekvőbb aspektus, hogy megint egy teljesen másfajta folyosón találta magát. Ez a folyosó rikítóan fényes volt, amit tovább erősített, hogy minden falon olyan fehér volt a burkolat, mintha csak most vették volna le róla a védőfóliát. – Itt nincsenek terminálok – szólt mintegy megtörve a csendet a tiszthez. – Hogy mondta? – Az űrállomáson valahány méterenként el volt helyezve egy terminál, azt gondoltam volna, hogy ezt a koncepciót az űrhajón is folytatták.
Nagyon sok mondást ismerünk, melyeket híres, vagy esetleg hírhedt elődeink hagytak ránk, gyarló utókorra. Azonban nem is gondolná az emberfia, meg a lánya, hogyan is születtek meg e nemes gondolatok. Sőt! Jó néhány esetben még a halhatatlanná vált idézet is másképp hangzott el, de a történetírók mindig is a lojalitásukról, és diszkréciójukról voltak híresek. Hja! Ők is pénzből éltek. 1. Ezért köszöntötte úgy, hogy „Vakmerőség”, meg hogy ez az ő szemében tudomány és kémia, meg hogy áll az utcasarkon és cigarettázik, és az arca csupa festék. Létezik egy könyv ami meg akarja menteni, az igazságosság tartja fenn. Érzik magukban, ez a kezdet, fegyvercsörgés, a gólemi képességeket megtagadták tőle. 2. Lökdösik, csak annyira létezik, amennyire megkedvelte, anélkül hogy egy szó hangot is adott volna. Kérem az igen tisztelt félkarú szakértőt, mondta, akinek lobog a haja, és női néven mutat
„Az embert ez tartja a pályán, nem a gravitáció” – írtam 2016-ban egy táblaképhez, amelyen a NYELVTAN szót sok-sok szívvel rajzolták körül a gyerekek. Bolond pedagógus, mondta annak idején az ilyen szituációk alkalmával édesanyám, aki szintén zenész, vagyis pedagógus volt. A tanárember úgy van összerakva, hogy húzza az igát, nyög, jajgat vagy éppen némán tűr, aztán kap egy kedves rajzot, s minden elsimul, a világ bűnei meg vannak bocsátva. Ezt nem fogod elhinni, Anya – mondta tegnap a nagyfiam munkából hazajövet, s szégyellős mosollyal előhúzott egy nagy köteg papírlapot. Egy teljes alsós osztály köszöntötte rajzokkal és kedves jókívánságokkal születésnapja alkalmából. Látszott rajta a nagy öröm, de egyelőre nem tudta hová tenni ezt a számára teljesen szokatlan dolgot – ahogy azt is furcsállotta annak idején, hogy én minden egyes gyerekrajzot gondosan elteszek, s ugyanolyan becsben tartom, mint amit tőlük kaptam.
Szabadkán bolyongtam álmomban. Nem lehetett véletlen e csillogó csillagok közötti bolyongásom, hiszen pár hete jelent meg a novelláskötetem, amely kilenc Szabadkához kapcsolódó történetet és három verset kínál annak, a kezébe veszi munkámat, és beleolvas. Az álmok világa más, mint ez ébrenlété. Egyszer jártam Prágában is.
Egyik oldalról úgy gondolta, hogy végre kapott valamit, amitől úgy érezte, hogy valóban egy űrutazó csapat tagja. Kapott végre egy egyenruhát. A másik oldalról szemlélve viszont számára ez az egyenruha inkább szabadidőruhára hasonlított. Sőt, ha jobban belegondolt, leginkább utcán nevelkedő suhancok és maffiatagok által hordott szabadidőruhára emlékeztette. De nem volt ideje kigyönyörködni magát az öltözékével kapcsolatban. Már nem mintha képes lett volna rá, mert a hálókabinjában nem volt tükör; de ha lett volna, akkor sem lett volna ideje magát nézegetnie. Ellökte magát a plafontól a szoba ajtaja felé, majd mikor azt kinyitotta, a szélébe kapaszkodva kilökte magát a folyosóra. Hangos puffanással ért földet, de különösebben nem ütötte meg magát; tudta, hogyan kell fájdalommentesen érkezni a padlóra, amikor beér a működő gravitációs mezőbe. Az elmúlt pár órában arra jött rá, hogy időt és energiát spórol azzal, ha nem próbálja magát függőleges helyzetbe állítani, és talpra érkezni; hanem az is elég, ha egyszerűen berepül oda, ahogy éppen sikerül, és miután lezuhan, már sokkal gyorsabban feltápászkodik. Leporolta magát, bár ennek inkább csak gesztus-jellege volt, mivel az űrállomás folyosói meglepően tisztán voltak tartva. Talán az is segített ebben, hogy az űr kellős közepén nem szokott homokot és port hordani a szél.
Az elvált asszony alakja láthatatlan mendemondákból szőtt, titokzatos fátyollal van borítva. Időből font nehéz rétegei puha öleléssel leplezik az asszonyi lélek feneketlen kútjában rejtőző titkait. Akárcsak az aranybarna szemű, elvált asszonyként élő Fehér Emíliáét. Hajadonként nap mint nap hallgatta a magában csak varjaknak nevezett, hatalmas gyékénykosaraikat biciklire pakoló, mesék boszorkányaira emlékeztető, faluról falura járó, kontyaikat fekete kendő alá rejtő kerítőasszonyok babonás tanácsait, amint a kék hegyek csendjében álmodó leányoknak apró csecsebecséket árulván megsúgták, hány imát mondjanak, hányszor térdeljenek, hányszor fésüljék át hosszú, selymes hajukat éjjelente, hányszor sétálják körbe pontban éjfélkor a templomkertet azért, hogy a Teremtő végre elhozza a nekik szánt embert.
Selejteztem ma az egyik tárhelyemen. Dokumentumokat egyesítettem, a fölösleges dolgokat töröltem. Átszerveztem a mappákat. Ami hiányzott, feltöltöttem a gépemről. Rendszeresen végzem ezt az unalmas, ám feltétlenül szükséges tevékenységet, mégis újra meg újra ott tornyosul előttem a kásahegy, amin át kell rágnom magam. Ha nem csak így virtuálisan létezne mindez, már rég úgy nézne ki a lakás, mintha afféle gyűjtögető lennék, aki plafonig érő oszlopokba rendezi a papírjait, s az így kialakult labirintusban oldalazva közlekedik. Hiába a folytonos felülvizsgálat, fél év alatt újra képes vagyok elhasználni a rendelkezésre álló keretet. Pedig több email-címem is van, s tematikusan töltöm fel az anyagaimat: egyik Drive-ban csak az óravázlatok, könyvek, dolgozatok, érettségi feladatok vannak, a másikon a portfóliók, régi főiskolai és egyetemi szakdolgozatok, beadandók, a harmadikon a tárcáim, a negyediken mások írásai és így tovább. A családi fotók miatt már kénytelen voltam nagyobb tárhelyet vásárolni.
Sosem voltam valami jó tornász, éppen ezért lepett meg a mai álmom: gyertyaállásba mentem fel! Először csak a derekamat támasztottam meg két oldalt a kezemmel, aztán szépen egyre magasabbra emelkedtem, s a kezeim már valahol a mellek vonalában voltak. Egyenletesen vettem a levegőt, a lábaim szépen, párhuzamosan álltak, térd egyenes, comb feszít, lábfej nem pipál. Még a középiskolai tesitanárom hangját is hallottam közben. Ó, nekem ezt ébren is meg kell próbálnom!
Az orvos rosszallóan nézegette a leleteket, majd egy kiadós fejcsóválás után végre megszólalt: – Lali bá! Mondtam már magának, hogy a tüdeje nem bírja már a füstöt. Muszáj lesz leszoknia. – Szokik a fene le! – válaszolt az öreg. – Erre a kis időre már minek?! – Tudja mit? Kipróbálunk egy újfajta terápiát – folytatta az orvos, miközben közelebb ült a számítógéphez. Hosszasan gépelt, de az öreg nem zavartatta magát, csak türelemesen ült és várt. Egy jó staubra rágyújtott volna már, de amúgy megszokta, hogy lassan mennek a dolgok a faluban. – Két hét múlva jöjjön vissza kontrollra! – Oszt’ akkó’ nem ad végül? – Micsodát? – Terápiát, vagy mit. – Azzal ne tessék foglalkozni, csak kerülje a cigarettát, ha jót akar magának! Elköszöntek, közben az doktor monitorán az orvosi nyilvántartás helyett a falusi Facebook-csoport díszelgett.
Elindult a hegyekbe (és mert minthogy a kutya sem tudja) ez egy belső elválasztású mirigy meg orrüreg meg detonátor kopoltyú koponya alvezér trágár lábak mellékvese hormon (eltörik) erotikus masszázs belégzés (szerszám) a paplan alatt girnyó betűk bebábozódva. A tégla leesett nehezebb a fej ügyetlenkedve ördögi tréfa földig érő arcon csapás megsérültél foglalj helyet mutasd az öklödet ha hisz vérrel magas sarkú kisportolt asszonyokkal aztán megtöri a csendet jót mulattam mondja. Nátriumklorid alvezér pszichopárbaj várd meg okos mondhatni miért? Az úton felfelé azok akiknek kiszaladt a száján. Megfelelő minőségű pillanatban épp oly idétlen mint a drót végén. (Kamaszházi nevetése a fején keresztül.) Eljöttél szűk arcod kép te is kép voltál születésed előtt hívó szavad hívő szó barlangokban almányi emlőd emelkedik az ezüstszínű égig kezedet lábadat emelgeted. El vagy tiltva a haláltól. Az állam egész területén. Világnézeted foltjai a gyepün kívülre taszítanak.
Mosogatás után sört reggelizni, és a mosógép megpakolása után még egyet, az olyan hetyke, félrecsapott kalapú optimizmus. Épp olyan, mint a szobában az égig érő kupleráj. Könyvek az éjjeliszekrényen, az ablakpárkányon meg a sarokban. Vetetlen ágy, félig nyitott ablakok, porcicák – portigrisek? – imitt-amott. Három táska, két kicsi és egy nagy, bár közülük csak egyet használok. Mondhatsz bármit, optimizmus ez is. Mert bőven lesz még időm, hogy rendet csináljak.
Egy éjszaka mindig sejtelmes, titkokkal teli.
Éjszaka árnyai újabban múzeumokban élednek. Különös táncokat lejtenek a megelevenedő sejtetések, melegséggel borzolnak a régiekkel való találkozások. Mert egy múzeumban minden élő. Pontosabban fogalmazva, egy múzeum tárgyai valaha mind éltek. És mindig újra megélednek, ha látogatójuk akad. A látogató lelke csodára képes, és a generálódó szivárványban mindenféle fakó szív élénkké változik, ó, Istenem, fakad ajkakról a sóhajtás, kik is lehettetek ti, elődeink ezen a tájon, akik itt hagytátok a nyomotokat, a csontjaitokat, a sorsotokat? S mit is örököltünk mi, akik e pillanatban e táj belakói vagyunk? Ránk hagytátok-e a gazdag örökséget? Vagy nem is gazdag az örökségünk? Szegények voltak-e őseink ezer éve, mint a templom egere? Volt-e templom ezen a tájon? S ha létezett, éldegélt-e ottan, az oltár tövében, valami egérke?
Jónak lenni jó, de egyáltalán nem könnyű. Publikus jót találni egy olyan napon, amikor az égvilágon semmi nem történik, szintén nem az. Akkor meg pláne nem, ha egymást követik az ilyen eseménytelen napok. Nem vagyok az a típus, aki bárgyú mosollyal az arcán elfogad a sorsától hideget-meleget. De ha elkezdtem az örömnapló írást, szeretném kihúzni a századik napig, még akkor is, ha néhány emberben azt a téves képzetet keltem, hogy nekem milyen kutya jó dolgom van. Elvégre naponta zengedezek katicabogárkáról, finom ételekről, bagolyhuhogásról, cinke röptéről. Na igen, de azon a napon ennyivel van ennyi! Be vagyok zárva. Mintha nem a saját életemet élném.
(Füstszínű, sima folt.) Általában hangulati eszközként ismert hatásos tejtermék. Ironikus tételek, mágikus hangulatú dicsőség. Szarvasok keringenek az égen folyamatosan. Kézzel csiklandozzák egymást. Találmányok egymás mögött, telt hassal, elnyújtózva. Így születnek a széles, forgó női csípők. Megjegyezte és halhatatlannak minősítette (a telefonálót). Vár az országúton vir(l)ágnyelven a százszorszép bölcs. Reklám a halott utcán reggel hatkor. Fordított, reumás csókok, önvédelem. Láng csattan vissza. Erre van szükség egy időre. A szöveg törvénysértéseket tartalmaz Uram! Megpatkoltak egy halat csigába csavarva. Sétált a gyümölcs. A (le gbú sab b) gyümölcsöt. Gárdos, a PNAUMEA cég tulajdonosa karambolozik. Borzasan, lábbal előre, magasabban a februári középértéknél. A halak fickósak, felugranak a levegőbe, megtették az utat, tudják jól csinálni. Mernek huzamosan főmérnökök lenni, a háztetőn, a hálószobában, a mosdóban, a lábujjak irányításával. Családnevükben a gyorsulás túlságosan nagy érték. A régi rómaiak, amikor az időjárás megváltozott, elérték a felhők szélét. Egy kő, szarvasbika, izzó széndarab. Rinocérosz. Rövid, lassú, kiköpött, öreg faszi. Római. Sűrű időközönként megöl néhány rabszolgát, alig észlelhető zivataros napokon. A nők meg akarták fogni a fejét, erősen tartani, összeomlás nélkül, egy gomolyfelhőbe belefojtani. Benyomni oda, ahol az izmok összezsúfolódnak, a comb nyikorogva indul. A hajtómű lelóg, megfordul, visszamorog. Jussanak ki. Gyűrűben, vagy, szabad levegőn ráadásul.
Az ezerkilencszázötvenes évek vége felé – Keresztúron, szülõfalumtól olyan harminc kilométerre, ahol feleségemmel egy utcára nézõ szobát béreltünk, a ház elõtt megáll egy szekér. Az ablak alatt zötyögõ jármûvek állandó, monoton zörejébõl kiüt a lassuló kerekek nyikorgása; egy-két zökkenés, rövid csend, az ismerõs, erõlködõ, fulladó köhögés behallatszik az utcáról, és ez az olyan jól ismert hang-szöszmötölés – gubanc a szabályosan hullámzó levegõben – rögtön az ablakhoz ugraszt, ahol aztán csak állok, bámulok: nagyanyám kikászálódik a szekér derekából, leveri a szénatörmeléket a szoknyájáról, bizonytalanul szétnéz, átmegy az utca másik oldalára, megvizsgálja a házszámokat, visszajön... Ösztönösen hátrakapom a fejem, hátrafordulok, ellenõrzöm a szobát, arcvonásaim után azt is át kell rendeznem, és várok; izgulok is, hiszen ott kinn engem keres valaki... Keresnek... Nagyon közeliek. Feleségem még nem jött meg a munkából, késik, õt várom. A várakozás nem kellemetlen; hiszen tudom, mintha látnám: Anna most lép ki az iskola kapuján, kenyeret vásárol, és szapora léptekkel siklik a kerítések mellett. Mechanikai rejtély a járása. Aprózott, ruganyos; elképesztõ gyorsasággal ollóznak a combjai. Mintha nyújtott lábbal helyben-futást gyakorolnának tornászó lányok. De Anna halad, mégpedig gyorsan halad, és egészen érdekes, hogy mégsem hullámzó a járása. Rejtély, vonzza a szemet. A ritmusa felém árad, és elönt. Bámulom Annát. Itt dobol bennem a járásának a ritmusa.
Nem tudott aludni. Nem mondhatta, hogy kényelmetlen az ágy, mert húsz centiméterrel felette lebegett. Az övé volt az egyetlen szoba, ahol elromlott a gravitáció-generátor; annak ellenére, hogy korábban úgy gondolta, még ha lehetséges is lenne ilyen szerkezet előállítása, kizárt dolog, hogy olyan meghibásodása lehetnek a szerkezetnek, ahol a hibajelenség egyedül az ő szobájára korlátozódjon. Az ezredes azonban azt mondta, jobb is így, mert addig is szokja a súlytalanságot, ami elmélyítette benne a szándékosság gyanúját. Kicsit azon is elgondolkodott, hogy vajon ha rendes ágyban, rendes gravitációval képes lenne-e aludni. Teljesen váratlan, az addigi életéhez képest szürreális helyzetbe került; és nem segített a nyugtalanságán, hogy fogalma sem volt, az elkövetkezendő napok mit fognak hozni. Felkelt, vagyis pontosabban elforgatta a testét 90 fokkal, rendes ruhát húzott, és elindult egy kis éjszakai sétára.
...megint az éjszaka. Nyúlok a dobozért, bevésődött mozdulattal, aztán megáll a kezem, nem gyújtok rá mégsem. Férfi vagyok, a fenébe is! Csak kibírom valahogy! Én ne bírnám? Olvasok tovább. Japán története, már nincs romantika, nincsenek magányos hősök. Nincs íze, zamata az életnek, kihal az ősök tisztelete, felbomlik az évszázados rend, szamurájok helyett ipari munkásokra van szükség. A szamurájok pedig holtan fekszenek egy mezőn, Tom Cruise visszamegy özv. Szamurájnéhoz, és ülteti a rizst...
Fátyolba burkolt, tompa fényű tükör, mikor eső öntözi. Nyíregyháza. Még pontosabban Szent István utcája. Régóta nem jártam arrafelé. Több mint másfél éve. Akkor is inkább kerülőutakat tettem. Végig a Bocskai úton. Egész a Kossuth térre. Vannak pillanatok, mikor az örök érvényű, járt utat járatlanért el ne hagyj mondás gyémántszilárd bölcsessége megkopik. Egyszerűen csak fényét veszti. Legutóbb ezt éreztem. És tudtam, csak folyik ki az ujjaim közül az idő. Megállíthatatlan. De nem bántam. Hideg volt. Tél volt. Csak kóboroltam. Apám és anyám a csillagokból néztek le rám. Tán mosolyogtak. Tán könnyeztek. Tekintetükkel kísértek, úgy hiszem. Minden utcasaroknál, minden fordulónál, padoknál, parkoknál, épületeknél rekonstruáltam a visszahozhatatlant. A múltat. Akárhová mentem, mindenhol üdvözöltek. Élők és szellemek. Emlékek. Különös gyermekkor. Ifjúság. Önmagam.
Altatóorvosi vizsgálatra kellett ma mennem, izgultam rendesen, hiába nyugtatgattam magam, hogy ez még nem a műtét. 9.52-re voltam előjegyezve, Misi agyára mentem, mert hamar el szerettem volna indulni, hogy inkább ott várjunk, mintsem elkéssünk. Végül bejött egy munkahelyi telefon, addig én enyhe nyomásgyakorlásként beültem az autóba. 9-kor indultunk, 9.25-kor már a parkolóházban köröztünk. Ha 25 perc alatt ideértünk, csak megtaláljuk majdnem ugyanennyi idő alatt, hová kell menni, még az én befékezett teknősbéka tempómmal is – gondoltam. S lőn. 
|
