VideóAz Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója Keresés a honlapon: |
Magén István: Születésnap
Születésnap
„…fürdőkupola nagyságú ingasúlyok
Hosszú feje volt, és széles, kerek karja, forgott, ebből következik, hogy a kompresszorok leálltak, megkérdezte, hogy az ő jelenléte befolyásol-e, leszálltak-e már, és hogy ki tudja-e elégíteni. Néhány másodperc múlva túl voltak a repülőtereken, a kiképzés időbeli helyszínein, a fegyverzeten, meg a hasonló formájú védőrétegeken. Akkor ők, miután előtűntek a kövek között, és igyekeztek nem mondani semmit, mert azon a vidéken csak remegő kezű öregek laktak, bólogattak, hogy nem így, meg nem úgy, illetve, hogy szétnyomódott-e, ők meg félrehúzódtak, az anyák a szoknyájuk alá rejtették gyermekeiket, és én azt hittem, hogy az a valaki, aki az előbb kijött már elment, vagy mégis ott maradt, esténként megtanulhatott célozni, persze nem annyira, nem is a lövedékek miatt, (repülés sebessége, szorozva repülési idő), haladhatott tovább a labirintusban, azok hintáztak, és a fegyverek rászegeződtek a célpontokra. Brüll Ákos ült a kövek között, a lovak között, különböző számokat írt össze, és elvégezte a műveleteket, egy hosszú, hegyes bottal bizonyította, hogy az országba érkezett, hogy fordítva hat a nehézségi erő, és hogy csak úgy célozgat az eseményekre. Vett az őszi termésből, vállalta, hogy gyapjútakaróval (…), és ez különösen fontos, a hangsebesség kétszeresével, az elektronikát felhasználva, körülbelül eddig. (A szemében csodálkozás ült.) Mit tudom én, mondta, és sóhajtott. Brüllné a combjain táncolt, aztán fejre állt, a kockás papírok látszottak a testén, és látszott, amikor felforrósodott, elfordult, és elrepült a hegyek felé. Igaz, hogy leállította a hajtóművet. (Simára csiszolták.) A dereka ott fejeződött be, ahol a lábai kezdődtek. A fesztávolság puha és kérkedő. A templomtorony felett repült. Szárnyainak felületei tömör anyagból voltak. Olyan oxigént használt, mely a légáramláshoz kell. (Átlagsebességgel érték el a Holdat.) Miközben kínozták, a tekintete elváltozott. A hajtóműveket lehorgonyozták, egymáshoz szorítottak. A sötétségre nézett. Emlékezzünk a lüktetésre, meg a rázkódásra. Brüll Ákos hadai megjelentek, részt vettek, különböző sülycsoportokba rendeződtek. A roppant csavarok megmozdultak, (széles talpuk alatt), abban a pillanatban elterjedt a hír. Illetve csak az terjedt el, hogy azon a nyáron kiemelkedően sok volt. Sokkal több. A világűr tele volt eldobált szerszámokkal, szemizmokkal, szakadékokkal, különböző útmutatókkal, sorvezetőkkel, indián asszonyokkal, akik séta közben megszülték gyermekeiket. Belekönyököltek a felhőkbe, oda, ahol fényesség látszott. Tüzes repülők száguldottak a távolabbi jövő felé. Léna a küzdelmek közepette is képes volt körülnézni. Meglátta az égen az Akotist, a holtak bolygóját. Rakéták torlaszolták el a hozzá vezető utat. Léna hű volt és forró, és a cselekedetei egységessé kovácsolódtak, pattogtak a szikrák. Este felé kávéztak, és mindenkinek gyanúsak voltak. Léna derekának vonalát belevéstem a ködbe. Odakint sötét volt, Léna ráismert a hóemberekre. Csillagimádó volt, és megpróbálta magát kiszakítani. Folyamatosan zizegtek a nyármirigyei, különösen amikor meglátta a dossziét Levin táskájában. Levin mászott és kimenekült, fájt, hogy elsodorja az utca. Lehetetlen volt megfordulni a labirintusban, a kőr közepén álltak a szentek, kőrben a harcosok, szilárd, kikezdhetetlen vonalat alkottak, és amikor összekötözték őket, és mikor elindultak remegett a föld. Novotni bácsi előadást tartott a homályos nappaliban. Dülöngélő eső esett. Az emberek tengervíztől csillogó homlokkal vonultak. Az történt, hogy Léna úszott a ködben a csillagok között. (Mögött, fölött.) Éppen most lépett ki a Király utcából, lihegett, és úgy látta, hogy a levegő fénylik. Gyógyfüveket szedtem, melyekről csak annyit lehetett tudni, hogy végtelenül zöldek, és a víz átáramlik rajtuk, és hogy az illatukat a határon túl is érzik. Azon a vidéken nyers, durva dolgok játszódtak le, már semmi sem különbözött semmitől, valaki fuldoklott a rémülettől, a többiek mosolyogtak, megkövetelték, hogy megigyam azt a pohár mérget, illetve, hogy meghallgassam a szívét annak aki. Az autók tülköltek, és neki át kellett venni a parancsnokságot azért, hogy visszatérhessen indulatok nélkül, teli tüdővel, ahhoz, aki felállt, kihúzta magát és eldugta a gyermekét a szoknyájába, hiába nyújtogattam felé a kezem, és kifejezéseket találtam ki, legalábbis. (Szenvedtünk a bizonytalanságtól.) Akkoriban történt, kegyetlen, torz történet, a nap töprengéssel indult, a szántóföldeken jártak-keltek, vérfertőzésre utaló mozdulattal zárták össze a ruhát, és a nők már nem nők, és a férfiak már nem férfiak voltak. (Kérdéseket tettek fel, hogy legyen, legyen-e így, vagy legyen-e úgy, meg képeket rajzoltak a falra, mert még a nevüket sem tudták pontosan. Mosolyogni kellett egész nap, képeket rajzoltak, bűvészkedtek, cibálták egymás haját. Aztán meg lebélyegezték és összefirkálták, aztán meg leveleket küldözgettek a frontra, hozzátették, hogy pénz nuku, semmi sincs, csak a föld van, meg a sok pletyka, meg a rémülettől sikoltozók vannak, meg a szekér, amit a kezembe adtak, és ha a jobb kezemet a fülemhez emelem, kanyarodok felfelé, „és például meg” alumíniumot ötvözök, melynek szilárdsága. Mondják. Meg együtt élek olyan asszonyokkal, akik mászkálnak a fejem felett, meg szeretnek a hátamon lovagolni, vacogva a lépcsőházban, a környék legtrágárabb asszonyai együtt egy szobácskában, egy szekrényben. Összehajtogatom a szekeret, kereket cserélek, verseket írok, mert nem akarok lövöldözést. (Lábujjhegyen lépkedek és kiáltozom.) Levin és Léna ugyanolyan szárnycsapásokkal repkednek az égen, mint a griffmadarak. Egy fa odva a rejtekhelyük, ahol petróleumlámpa ég. Páncélosok másznak felfelé az utolsó pillanatban. Léna tavaszias, a szoknyája rövid, megalázkodik. Egyszer valamennyien rátalálunk az égi Jeruzsálem főutcájára, és akkor azt mondjuk majd, hogy számoljuk ki tartozásainkat. Azon töprengtem, hogy a szoba közepén álló szekér miért olyan szürke. A kezemben fogtam a kulcsot, láttam, hogy akik felmásztak, azok mind visszazuhantak. Léna zuhanás közben könyörgött, mozgatta a szemét, azt kiáltozta, hogy soha sem gondolta át, hogy a Megváltó kék csíkos köpenyben ül és imádkozik. Beszélget is, legegyszerűbben úgy mondhatnám, hogy utca házszámmal, telefonszámmal. Régen lejárt az idő. Ha úgy akarja kiáll és felnéz, és mentesül, mert úgy szereti a nevét, mint a füveket és a csigákat, a vagány Csöpikét, a szelíd Cilát, meg a cuppogó aranyhalat. Meg az ártalmasokat, meg a szellemeseket, akik olyanok, mint Józsikám kutyája, esztétikusan köpködnek, meg szellentenek. (És megragadják a csillagokból feléjük nyújtott kezet.) Hosszú utat jár be az, aki hallgat. Mandulaszeme van Lénának. Párhuzamosan futnak a nappalok, és szotyoláznak. A fejüket fogják, ha sírnak. Azt teszi, amit csípőre tett kézzel tenni lehet. Az elektromos készülék felé nyúl, éppen a nyakához, ahol a kapcsoló van. A véráram szédítő iramban halad. Nem ismeri ki magát önmagán. Az űrhajó megtelt, a csillagok kelet felé mennek, ahol az Örökkévaló angyalai imádkoznak. A kocsiban utazók durván mosolyognak, elesnek, átvitt értelemben erotikusak. Vizsgálják egymást és a csöveket, a lábuk formás, baráti pletykáktól hangos. A nemes vad nehezen kuporog. Mintha szántszándékkal tenné tönkre a jólöltözött tömeg. Csukott szemmel futok, a tenyerembe rejtem a tájat. Az út szélén emberi kísértetek cigarettáznak, és rángatják a fejüket. Fehérgyarmaton vényköteles gyógyszereket vásárolok apró, színes üvegcsékben, indulnék Ninivébe, ők kést rántanak, egyiküknek sincs közömbös arca. Szépség helyett Léna hegedül egy kicsit, olyan, mint egy tál megkavart viz. Körbe vesznek, hangosak, mint a legyek, a hajuk súlyos. Folyamatosan repülök a csillagok felé. Színes meteorok. Belesimulnak a tenyerembe. Lassan visszaköltözöm a lakásomba. Valaki csengetett. (Csengettek a kapun.) Ketten azok közül, akik áprilisi behívással fenyegetőztek. Átvágták a kaput, nyavalyogtak, és a könyveket halomba rakták. Itt vagyunk érted, kiabálták, és kiléptek a sötét, hideg utcára. Megigazította a kalapját, és mindez csak azért történt. Később már azt se tudta senki, hogy buta-e vagy zseniális. Filozófiai magántanár, ősfilozófus, kipróbál, háborút ír, uszítva, ordítva. Szent nap van. Egyre csöndesebbnek hallom az ordítást. Európa állapota életveszélyes. Derengő szürkeség, megérdemelt hangszerek játéka a folyó túlsó partján. Budára annyi ágyúgolyót lőnek ki. Eltávozom, máskülönben a földdel válok egyenlővé. Szobrot faragok tölgyfából és poliszanderfából. Katonák masíroznak, akik évtizedeken át hordozták arcukon a születés előtti csendet. Aztán keletkezett. Elszakadt a csend és a komoly. Kedvenc lett a gyanús. Léna a fa tetején tartózkodik, a zsebkendőjét lobogtatja. Úgy áll a dolog, hogy az időt kell kiszámítani.
Megjelent: 2024-08-26 20:00:00
|
