VideóAz Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója Keresés a honlapon: |
Olivera Olja Jelkić: A film (Fordította: Kovács Jolánka)
A FILM
A nappaliban ültünk. Mindenki foglalkozott valamivel, hogy ne unatkozzon. Egyesek kártyáztak. Dominónk is volt. A nők kézimunkáztak. Kis keretekben hímeztek valamit. Csak Ljubojka kötött, már amikor kedve volt. Vagy kibontotta a kötését, amikor, Teréza nővér szerint, „rájött az ötperc”. Mind nyugodtak voltunk. Valamivel foglalkoznunk kellett, hogy múljon ez a ragadós és lassú idő, ami különben, úgy tűnt, meg sem mozdul. Bejött az igazgató. Felkaptuk a fejünket. Nagyon ritkán nézett be hozzánk. A munkások, akik itt dolgoztak, gyakrabban bejöttek. Néhány másik emberrel együtt lépett be, de azok nem olyanok voltak, mint akik rendszeresen meglátogattak bennünket. Nem volt nyakkendőjük. Ezek biztos nem kekszet és ígéreteket hoztak nekünk, gondoltam. Azt mondták, hollandok, legalábbis én így értettem. Lelkesedéssel, csodálattal néztek ránk. Minket így még nem nézett senki. Csak bámultak ránk, jól megnéztek bennünket, aztán elmentek. Nem ígértek semmit, nem hoztak kekszet, sem szörpöket, és azt sem említették, hogy majd autóbuszt biztosítanak nekünk. Elmentek, az igazgató visszajött és kiabálni kezdett Teréza nővérre. Azért, mert észrevette, hogy eggyel kevesebben vagyunk. Daka hiányzott, őt vitték el a cigányok. Teréza nővér hallgatott. Úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó, vagyis hazudott. Miattunk hazudott. – Tudod te, mennyibe fog ez nekem kerülni? – Miért kerülne ez magának bármennyibe? – kérdezte a nővér. – Miért? Hát te azt hiszed, hogy a pénzt, amit értetek kapok, csak úgy bedobálják az ablakon? Pénz, ti vagytok nekem a pénz! Érted? Te aztán semmit nem értesz, hülye nőcske! – Hát mi nem vagyunk maguknak a terhükre? Mindig is ezt mondták – kérdezte a nővér. – Nélkületek ugyan hogy maradhatna fenn ez a központ? Te a mi fizetéseinkkel játszol. Mi ebből élünk! Az állam pénzt ad a menekültek számára. Nem gondolod tán, hogy a zsebemből vásárolok nektek? Európától is pénzt kapunk rátok. – Mi nem vagyunk menekültek. – Számomra azok vagytok. Így vagytok bejelentve, és ez így is marad, amíg én itt vagyok, minél tovább, annál jobb – mondta dühösen az igazgató, és kiment. Mindent megértettünk. Kinek mi jut. Hiába szerettünk volna mi hazamenni. Hiába imádkoztunk, hogy hazajussunk, amikor ő azért imádkozott, hogy maradjunk. Ő jobban tudott imádkozni, mert tud magyarul, és az Isten csak magyarul ért. Úgy látszik, bosnyákul nem ért már Boszniában sem. Pár nap múlva visszajöttek a hollandok. Valami kamerás emberek is jöttek. Filmesek, mondta Teréza nővér. Két napig filmeztek bennünket. Még énekelnünk is kellett: Musztafát az anyja ébresztgeti… a barátod, hej, a mátkádat viszi… a lovadon a kelengyéje, Mujo, a te szégyenedre… Nehézkesen és lassan énekeltünk. Én csettintgettem a nyelvemmel, hisz a zenekar tagja voltam. De csak úgy, „szárazon“ énekeltünk, zenekar nélkül. Nem is mondtuk nekik, hogy van zenekarunk, mert csak vidám alkalmakkor zenéltünk. Filmet csináltak rólunk. Pedig nem kértük. Nem kellett nekünk film, csak egy autóbusz. De nekik dokumentumfilm kellett. És itt mindenki megkapja, amit szeretne, csak mi nem. – El tudnának minket vinni a kombijukkal, bár valameddig? Aztán talán valaki átvisz bennünket a határon – fordult hozzájuk Ratomir. Ők meg csak néztek rá, megveregették a vállát és azt ismételgették: ja, ja, ja… Néhányan közülünk ezt úgy értették, hogy elvisznek bennünket, ezért kihúzgálták az ágy alól az összepakolt holmijukat, örültek, hogy elmegyünk innen. Akkor Teréza nővér megmagyarázta nekik, hogy ezek egyáltalán nem értik a mi nyelvünket. És ő sem értett semmit abból, amit mondtak. Nagyon fáradtak voltunk, mire végre elmentek. Kellett néhány nap, mire ahogy-úgy megértettük, mi is történt velünk. Az, hogy itthagytak bennünket, már megszokott dolognak számított. Az lett volna a furcsa, ha nem így történik.
Megjelent: 2024-08-16 20:00:00
|
