VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Radnai István: Az őszi ködök előtt
Az őszi ködök előtt
Beteg lelkek merültek fel és mint halvány pára lebegtek a tó fölött. Tapogatózva ment az öreg író a repkénnyel befuttatott ház felé. Rájött, hogy olcsóbb, ha befuttatja, mintha bevakolná. A nyers vörös és fekete vulkanikus köveken éppúgy megkapaszkodik, mint a sima falon. Az alaktalan kövek lassan eltűntek és többé nem virított az egyetlen vakolatlan ház a takaros utcában. Tapogatózott, mintha megvakult volna, a kerítésekbe kapaszkodott, hiszen ismerte mindet. Az évek során először csak beleégett a memóriájába, melyik mögött leselkedik vad komondor, rottweiler és egyéb veszély. Ha szürkületkor ment el az ilyen kerítés előtt, éktelen dühvel rontott elő a láncról elengedett fenevad. Pedig ismerték a szagát, sőt a hangját és a csoszogását is.
Várta a regény, talán kap szerződést, ha elkészül néhány fejezettel. Életének epizódjai álomszerűen törtek rá az öregre, aki ezért nem tudott aludni és írt, csak írt. Félt, hogy reggelre eltűnik a papírról vagy a képernyőről. Amikor rátört az álmosság és lefeküdt, félóra múlva felriadt. Ilyenkor elővette az összetűzött papírlapokat és körmölt. Nem tudta, hogy álmodta-e vagy a valóságban történik vele a régesrégi emlék. Kölni töltötte be a szobát. Persze tudta, hogy valamikor a márványlapon eltört egy üveg négyezer-hétszáztizenegyes. De ez az illat azt a nőt jelképezi. Megmozdul, közeledik és áthatol rajta. Az öreg író úgy érzi mintha beszívta volna az illattal a nőt is. Már nem látja, hogy a háta mögött távozott és nem vitte magával az illatot. Randevú, társasági meghívás? Hajnalig törte a fejét. Nem bírta megírni, ezért elaludni sem tudott. Megvirradt. Amikor a géphez ült, azonnal rájött, hogy rég halott felesége látogatta meg. Elvitte a rák. Illetve nem maga a betegség. A fájdalom. Szétáradt benne az őrjítő fájdalom és bevette egyszerre az összes gyógyszert. Nem is ébredt fel többé. A kezével érzi a kihűlt, merev testet, amelyet megpróbált maga felé fordítani. Egyik szeme nyitva volt, üvegszem meredt rá.
Mindig a hazavezető úton fogta el az érzés. A beteg lelkek a felmelegedett tó vize fölött. Akkor, amikor éppen lebukott a nap. Lefelé fordított nyitott könyv hevert a padlón. Egészen más helyen találta a könyvjelzőt. Úgy érezte, hogy az könyv a házasságuk története, ami lehetetlen. Mit írhatott volna? A betegségen kívül semmi rendkívüli nem történt. Még izzó szerelem sem. Úgy maradt, elvette. Az asszony elvetélt, de nem vették a fáradságot, hogy elváljanak. Munka és a konyha. Neki az írás és az időt rabló bevásárlás. Akkor még nem futotta be a repkény a házat. Az asszony időnként megemlítette, hogy kőművest kellene hívni.
Ilyen unalmas könyvet ki sem adnának!
Az egész csak most kezdett izgalmas lenni, amikor a gyerek mégis megszületett. Rég volt, vajon él-e és ha él, hol, melyik országban. Képzelete ezer alakban látta- A tó fölött lebeg a párában. Beteg lelkek buknak fel és mint a madarak felrebbennek.
Az asszony visszatérő keserves emlék. A látogatásai után visszavágyott a fiatalságába. Sportos életet éltek. Akkor nyugodt éjszakáin, mélyen aludt és kipihenten ébredt.
Az asszony látogatásait alig ellensúlyozták a kellemesebb látogatók. Egy alig serdülő lány meséli el az álmait. Megszökött az intézetből. Idősebb barátnői vették rá. Két hét alatt tíz fiúval volt – mesélte. Alig hihető, hacsak nem álmodta! Fejletlen, semmicske lány, a fiúk addig figyelembe se vették. Mielőtt bekerült a gyivibe, a fejlettebb lányokat kerülgették. Ahogy kiszabadultak – micsoda szabadság az ilyen – se otthonuk se pénzük. Furcsa alakok gyűltek köréjük. Sikerélménye volt, hogy ő vitte vissza az intézetbe. Legalábbis ezeken az álmatlan éjszakákon így történt. A külterületi buszon – mit keres ilyen helyen, álmatlan éjszakáin – ráköszönt egy negyven körüli nő. De lehet, hogy elbóbiskolt és álmodta az egészet. Ráköszönt az egykori intézeti lány. Az apja időközben meghalt, így visszakerülhetett az anyjához. Persze nem Budára, hanem egy olyan helyre, hogy akár a Hold túlsó oldalán is élhetne. Nem emlékezett arra, hogy volt-e közük egymáshoz. Csak annyit érzett ezeken az éjszakákon, hogy a gyereklány rámenős, kezdeményező. Ez az éjszaka talán kellemesebb volt, a negyvenéves nővel, mint a többi beteg lélekkel, akik beszivárogtak az életébe.
Ki jön el ma éjjel? Egyszer írt egy novellát. Elégedetlen szépségkirálynő volt a hőse. De már nem emlékszik a szövegre, csak annyit tud, hogy akkor még élt az öreg komondor. Ha arra járt, a farkát csóválta. Azaz csak csóválta volna. Egyet-kettőt legyezgetett a vastag, filces szőrcsomóval. Vajon vettek-e másik kutyát? – törte a fejét, de nem ment semmire. Akkor még mindent papírra írt és a papír elkallódott. Odalett a novella. Vajon publikálta-e valahol? Nem tudta eldönteni. Annyi tisztelet példánya volt, hiszen már öreg, öreg író, hogy meg sem találná. Majd az utókor, vigasztalta magát. Lassan lecsillapodott. Bántotta a dolog, hogy ilyen rövid az esze.
Egyszer bejött az öreg komondor a kertkapun és panaszkodott. Határozottan hallotta, hogy panaszkodik. Aznap sem tudott elaludni. Hajnalban lement a partra. Az idő ősziesre fordult, a víz már lehűlt, a parti szél felkapta és elhessegette a beteg lelkeket. A nap hirtelen emelkedett ki a vízből és felhágott jó magasra. Nálunk télen is magasan jár a pályája, hát még kora ősszel.
Azon kapta magát, hogy elszundított, ráborult a klaviatúrára. Amikor megmozdult a gép csúnya hangon figyelmeztette, hogy ki akarja-e kapcsolni a betűket a billentyűzeten. Billentyű. Megrázta magát. meggyőződött arról, hogy nem tudja folytatni. Így lefeküdt. Zavaros álmai riasztották fel két óra múlva. A szája kiszáradt. Valaki egyszer nevetve említette meg, hogy az öreg író horkol. A pizsama ráfagyott az izzadságtól. Lehetetlen volt levetni. Fennakadt rajta, mint a kényszerzubbony. Mérgelődött és titokban azt remélte, soha nem fog ezzel az eszközzel megismerkedni.
Látogatóba járt a bolondokházába. A sárgaházba, a Lipótra, az ideg-elmére. Az az áporodott fertőtlenítő szag. Ideje volna itthon takarítani, de nem hagyják a beteg lelkek. Skizofrén barátja mesélte, hogy aznap ő volt az Isten személyesen és pofonvágta az ápolót. Ezért van rajta a kényszerzubbony. Bezárták egy hálóval borított ágyba. Injekciót kapott, de nem aludt el tőle. Az Isten – ugyebár – éjjel nappal figyel. Ez a barátja volt az egyetlen férfi vendég, a többi, aki meglátogatta, mind régi nő.
Ebédelni kellene menni a vendéglőbe háromig. Vagy főzni egy zacskós levest. Az egyik asszony időnként tyúkot vágott. Hol van attól ez a sós lé! – gondolta, amikor belekóstolt. Lusta volt elcammogni a vendéglőig. Aznap éjjel ebédelni hívta a termetes asszonyság. Mindig fölemlegette, hogy ő százhúsz kilós nő volt. Most végre a legjobb úton van, hogy bepótolja a fogyást. Özvegy volt, egy katonatiszt özvegye. Soha orvosnál nem járt, amíg élt a férje, aki a tüzérek parancsnoka volt. Éles gyakorlaton veszett oda. Van ilyen baleset. Van, amikor szándékos, úgy adja meg az adatokat. Por sem marad utána, A százhúsz kilós nő egyik hétvégén vett egy ötkilós kakast és hangosan cuppogva szopta le a húst a csontokról.
Az öreg író akkor még egy irodában gunnyasztott és időnként, amikor a főnöke a magas minisztériumba látogatott, legépelt egy-egy novellát vagy verset. A főnöknek keresztbe állt a szeme, amikor visszaérkezett. Olyan magas lehetett a minisztérium? Szerencsére elég hosszú ideig szokott házon kívül tartózkodni. És ez gyakran előfordult. A főnökének volt egy elmaradhatatlan aktatáskája, látszott rajta, hogy nem iratokat hurcol benne.
A százhúsz kilós nő több éjszakára megfeküdte az öreg író gyomrát. Felzaklatta. Néhány nappal később újabb megrázkódtatás érte. Ettől úgy érezte, hogy a halál kerülgeti. Azt szokták mondani, a halál előtt lepereg az egész élete. Egy fiatal férfi látogatta meg, a feleségének a férje. Gondterhelten, de gyengéden ápolta az asszonyt. Bizakodónak mutatta magát, aztán a konyhában, az öreg író konyhájában leroskadt a hokedlire. Ez a konyha nem hasonlított a mostanira. Az ablaka parkra nézett. A napszakok váltották egymást, de helyzet egyre reménytelenebb. Az asszony is érezte, hogy nincs tovább. Ebben az állapotában jelent meg éjjelente a férjével együtt. Egy ormótlan ágyon feküdt, a körzeti nővér bekötötte az infúziót, mivel enni már nem tudott. Az infúzió után néhány nyugodt óra következett, aztán túl nyugodt órák rémisztgették. Vacogott a vendég, pedig életerős fiatalember. Vacogott a kánikulában. Nem akartak elmenni a nyakáról. Izzadtan ébredt. Meghatotta a férj aggódó gyengédsége. Nem ismert magára a fiatal férfi alakjában! Addigra az öreg írót annyira megkeményítette az élet, hogy nem ismert rá akkori önmagára.
Egyszer aztán ő is úgy érezte, többet nem ébred fel. A pizsama teljesen ráolvadt a testére. Aggódott. Mi lesz a regénnyel? Mi fekhetne, kinyitva, az ágy mellett a földön, ha nem a kinyomtatott regény? Mellette a könyvjelző, mely azt jelöli, hol tart a megírásában. Amit éjszakánként álmodott, vagy fél éberen átélt, visszaköszöntek a könyv lapjairól. Amit megélt vagy csak elképzelt, ha meglátogatják a beteg lelkek. Mi van a borítóján, milyen kép? Próbálta felidézni. A tó felett lebeg a pára. Csak ő, az öreg író tudja, hogy azok beteg lelkek. Sok van belőlük, párafüggönnyé, köddé alakulnak. Olykor visszapottyannak, mint a gyógyvizes medencébe ugráló rossz gyerekek.
Megjelent: 2024-09-13 20:00:00
|
