VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Csengődi Péter: Nászajándék – 1. fejezet: Bevezető
Nászajándék
Van Afrika szívében egy folyó, a Makkala, ami a magas Menebé hegyekből indul, és a fél kontinenst átszelve a Dél-Atlanti óceánba folyik. Azok a kődarabok, amik a hegyen beleesnek, hosszú útjuk során gömbölyded kavicsokká formálódnak. A Makkala közepénél élő Bologonda törzs tagjai szerint a folyó szereti a gömbölyded kavicsokat, azért csiszolgatja olyan hosszú időn át a köveket. Csak szemlélni szabad őket a fodrozódó, tiszta vízen keresztül, kivenni őket tilos; aki mégis megteszi, az büntetésben részesül, mert megbántotta a folyót. Bár az emberek többsége úgy gondolja, hogy ez pusztán egy ostoba hiedelem, még soha nem cáfolta meg senki. Igaz, ennek részben az az oka, hogy még soha senki nem találkozott a Bologonda törzzsel, és soha nem hallott a hiedelmeikről; és ha mégis akadna ilyen személy, valószínűleg nem azzal akarná tölteni az idejét, hogy egy más civilizációktól elzárt törzs hite ellen keressen bizonyítékokat. Azt is érdemes megjegyezni, hogy sok civilizáltnak mondott, nyugat-európai tenger mentén tilos elvinni a partról a kavicsokat, még ha teljesen más okból kifolyólag is. Ott azzal indokolják, hogy rengeteg turista jár arra minden évben, és ha közülük mindenki csak egyet hazavisz, a part idővel teljesen kiürül. Felmerül a kérdés, hogy ha egyszer kialakul az a szabály, hogy tilos a kavicsokhoz hozzányúlni, vajon a mindennapi életünkben meghatároz-e bármit is az, pontosan miért is alakult ki ez a szabály? Habár még senki nem került kapcsolatba a Bologonda törzzsel, azt is érdemes megjegyezni, hogy magukat a törzs tagjait sem érdekelte egyáltalán, hogy élnek-e más civilizációk a nagy világ többi részén; vagy ahogyan ők hivatkoznak rá, a nagy hegy túloldalán. Mindeközben Hawaii szigetén egy óriás teleszkóp kémlelte folyamatosan az égboltot a csodára várva, hogy más naprendszerekben élő, civilizált lények létezéséről tudomást szerezzen. A sors fintora, hogy öt éve már megtörtént a csoda: Egy fejlett, földönkívüli társadalom kutatói sikeresen eljuttattak egy jelet a Földre; csak az annyira különleges volt, és annyira rövid ideig volt észlelhető, hogy érzékelőhibának kategorizálták. Továbbá mindezektől teljesen függetlenül élt valahol a mi kis világunkban egy személy – nevezzük pusztán úgy, hogy “ő” –, aki nem kereste idegen civilizációk nyomait, mégis egy váratlan pillanatban ezek között találta magát. – Mennyire érdekes – mondta ő, miközben egyszerre figyelt arra, hogy a bal kezéből ne essen ki a táskája, a jobb kezével pont oda emelje a beszállókártyát, ahonnan a személyzet könnyedén el tudja tőle venni, mindeközben a fejét úgy fordítsa, hogy útitársa érezze, hozzá beszél, ráadásul udvariasan, továbbá a lábával ne tapossa el a rágógumit, ami két perce esett ki egy gyerek szájából, és az anyukája úgy tett, mintha észre sem vett volna semmit, mert az ő keze is tele volt a csomagokkal és a gyerekkel, és a kiesett rágógumival kapcsolatos vétkesség elismerése igen kellemetlen helyzetbe hozta volna –, hogy míg egyesek azt gondolják, csak úgy kaphatunk választ az élet értelmére, hogy a hatalmas űrben ráakadunk valami intelligens fajra, méghozzá intelligensebbekre, mint amilyenek mi vagyunk, és közvetlenül megosztják velünk a tapasztalataikat; más népek úgy látják, hogy minden válasz itt van helyben a Földön, csak észre kellene végre vennünk azokat. – Én ez utóbbiakkal értek egyet – hangzott a reakció. – Még a Mariana-árok mélyét sem tudta felfedezni az emberiség, pedig annak a mélysége bizonyosan véges. Ennek fényében valóban érdekes kérdés, hogy miért kutatjuk a végtelen mély űr végtelen messze levő részeit, amikor még a saját bolygónk bugyrait sem tudtuk feltárni?! – Nem beszélve arról, hogy más dimenziók mentén is képesek lennénk úgymond “mélyebbre ásni” – mondta a reptéri alkalmazott, miközben visszaadta mindkettőjüknek a beszállókártyáikat. – Itt van például ez a papírdarab. Sokáig az volt a modellünk, hogy a papír anyaga molekulákból épül fel, a molekulák pedig atomokból, és az atomok oszthatatlanok. Aztán jött az újabb felfedezés, hogy az atomok protonokból, neutronokból és elektronokból állnak. Ezek után hosszú időn keresztül tanakodtak sikertelenül a világ legelmésebb tudósai: Ennyi volt? Most már megtaláltuk a legelemibb részecskéket? Vagy még tovább lehet darabolni őket? És hát a tudomány jelenlegi álláspontja szerint igen, képesek vagyunk még apróbb elemekre bontani azokat is. Ki tudja, hol van ennek a vége? Vajon rá fog akadni valaha is a tudom arra a mélységre, amikor biztonsággal kimondhatja, hogy már nincs tovább? – Remek meglátás, és nagyon szívesen beszélgetnék erről többet önökkel, ha éppen nem sugárhajtással készülnénk eltávolodni innen – hadarta, miközben indultak tovább a gép ajtaja felé. – Vannak olyanok is, akik pontosan tudják a választ – sietett utánuk egy utas éppen olyan sebességgel, hogy be tudjon kapcsolódni a beszélgetésbe –, az emberek zöme mégsem hallgat rájuk. Őszerintük viszont a válasz nem itt van a földön, hanem a Mennyben! – Igen, ez is egy rettenetesen izgalmas meglátás – mondta hangosan, tettetett lelkesedéssel, miközben maga még jobban sietni kezdett, hátha ennek a válasznak a gazdája nem tartja tovább velük a lépést. A repülőgép bejáratánál az utaskísérők kedves mosollyal, jól artikuláltan köszöntek mindenkinek: – Jó utat kívánok! – Jó utat kívánok! – Jó utat kívánok! – mondták nekik is. – Talán a földtől való eltávolodás segít önöknek más szemszögből látni ezeket a kérdéseket. Furcsálló tekintettel nézett rájuk, úgy, hogy jól lássák a megrökönyödését. Honnan tudták, hogy miről beszélgettek? Talán be volt véletlenül kapcsolva a rádió a beléptető kapu és a repülőgép között? Nem volt lehetősége megkérdezni őket, mert a lendülettel érkező tömeg máris sodorta őket tovább. Feltették a kézipoggyászaikat a felső tárolóba, majd miközben helyet foglaltak, így szólt: – Van egy másik fele is a kérdéskörnek. Ha tudjuk, hogy szinte lehetetlen megtudni a végső igazságot, megéri kergetni azt? Az idő nem áll meg, hagyjuk, hogy az élet nélkülünk szálljon el? Érdemes feláldozni mindent egy olyan tudásért, ami lehet, hogy soha nem lesz a birtokunkban? Közben megszólalt a hangosbemondó: – Jó napot kívánok, itt a kapitány beszél. Hamarosan megkezdjük a felszállást. Kérem, minél hamarabb foglalják el a helyeiket, csatolják be az öveiket, helyezkedjenek el kényelmesen, és üzenem a 42E ülésen utazónak, hogy az ember eredendően vágyik arra, hogy valami értelme legyen az életének. Lehet, hogy az univerzum teljes képét tekintve ennek semmi értelme, és nem sokat befolyásol a történelem alakulásán; ugyanakkor az evolúció során azok a népek maradtak folyamatosan életben, akik képesek voltak hinni valami felsőbbrendű erőben. Megijesztette, hogy még a pilóta is az ő beszélgetésükkel van elfoglalva. Felriadt. Rájött, hogy a hosszú, esszészerű eszmefejtegetés, amibe minden kotnyeles ember becsatlakozott, pusztán álom volt. Az öve már be volt csatolva, az utasok fele aludt, és az ablakon kitekintve az látszott, hogy most vannak a felhőkkel egy szinten. Csak haloványan derengett neki az, amikor valójában beszálltak a repülőgépbe, és elfoglalták a helyüket; nehezére esett megkülönböztetnie, hogy mi volt belőle valóságos, és mi volt képzelgés.
Megjelent: 2024-11-16 20:00:00
|
