Keresés a honlapon:

Gerzsenyi Gabriella: Koncentrikus szívek

 

 

 

 

Koncentrikus szívek

 

Hagymaillatú az erdő, medvehagyma illatú. Április közepén virágba borul az egész terület. A zöld szárak a hegyükön kacagó csillagvirágokkal: tündérek varázspálcái. A sok varázspálca-csillag fehér takarót alkot, csipketakarót. Vágyom leheveredni erre a csipkés, pillekönnyű takaróra, mélyen beszívni a hagymás virágillatot, hallgatni, ahogy ropognak a zsenge, zöld levelek a súlyom alatt. De nem heverészni jöttünk. Épp csak megállunk egy pillanatra, kifújjuk magunkat. Élvezzük a látványt. Engedjük, hogy tüdőnket kitöltse a friss, hűvös, szagos levegő. Figyelünk a neszekre. Valami motoz a levelek között. A fán egy harkály kopácsol, távolabbról felel rá egy másik. Persze meglehet, csak emez visszhangzik, önmagával felesel. Gomba után kutatok a szememmel, ösztönös cselekedet. Tudom, hiába, áprilisban nincs gomba az erdőn. A tavalyról itt maradt avarkupacok csak a téli álmuk után kibújt sünök melegét őrzik.

Ág reccsen a hátam mögött, összerezzenek. A vaddisznóktól való félelmemet nem tudtam kinőni, sem kiöregedni. Hátra kapom a fejem, kicsit meg is ugrok a nehéz bakancsban. Csak Buksó az, túrabotot fabrikál magának az egyik bükk lehullott ágából. Buksó röhög, férfiasan, öblösen, remeg hozzá a szakálla. Mi van, Malter, megint vaddisznó formájú rémeket látsz? Nem felelek, csak legyintek, régi nóta ez köztünk. Harmadikosok voltunk, amikor egynapos túrára vitt a tornatanár Lali bá’. Ki volt táblázva az erdő szélén: nyúlra, rókára, vaddisznóra számíthat a látogató. A nyúltól eszembe sem jutott félni, a rókával is, úgy véltem, könnyedén elbánok, hanem a vaddisznó félelmetesnek tetszett. Leginkább a képeskönyvben látott hatalmas agyara rémített, főként azután, hogy nagyapám egyszer mesélő kedvében Zrínyi Miklós és a legenda szerint rátámadó vadkan történetét vette elő. Félelmemet nem is titkoltam, folyvást jobbra-balra tekintgettem, és harciasan tartottam magam előtt a támadó fenevad legyőzésére szánt méretes faágat. Nem csak a gyerekek derültek gyávaságomon, Lali bá’ is rajtam tréfálkozott. Ugyan, jobban fél az tőlünk, mint mi őtőle, inkább elbújik, mintsem idejöjjön és köszöntsön, hogy szervusz, Valter, én vagyok a vaddisznó. Magam is elmosolyodtam az elképzelt jeleneten, ám az erdő fürkészésével nem hagytam fel, s a faágtól sem akaródzott megszabadulnom.

A Malter név nem sokkal ezután a kirándulás után ragadt rám, amikor szomszédunk garázst épített a kertje végében. A kerítésnél állva figyeltem a betonkeverő forgását, számoltam, egy perc alatt hány téglát ragasztanak össze a munkáskezek. Érdeklődésemre hamar felfigyeltek, áthívtak, gyere Valterka, ne csak a szádat tátsad, ragasszad te is a téglákat. Boldogan mentem, ragasztottam. Nagy buzgalmamban aztán malteros-habarcsos lett mindenem. A szomszéd bácsi tüstént átkeresztelt Malterra. Osztálytársaim eleinte ugrattak újdonsült nevemmel, egyikük nem átallott két fél téglát behozni az iskolába, s jobbról-balról mellém tette, ragasszam csak össze őket, ha olyan fene nagy malterkodhatnékom van. Pár hét alatt aztán a tanári karban is elkezdtek így emlegetni, s én büszke örömmel – immár igazi művésznevem akadt – írtam át a füzeteimre és könyveimre ragasztott cédulán a V betűt M-re. Ha most a tükörbe nézek, csakugyan egy malter-arc pillant vissza rám, egy bozontos, szürke hajú és szürke szakállú malter-kupac.

Fiatalok, elég a lustálkodásból, kurjant Kisbuksó, és fürgén megindul fölfelé a hepehupás ösvényen. Valóban fiatalos lendülettel halad, noha tavaly töltötte be a hatvanhármat. Diadalmasan markolja a sportboltban vásárolt, teleszkópos túrabotokat, haladni kell a korral, fiatalok, ez a jelmondata, a faág már kiment a divatból. Kisbuksó éppen csak totyogni kezdett, amikor óvodás bátyját – akit egészen szokványosan Jancsinak hívtak – az apjuk elvitte egy körre újonnan vásárolt motorbiciklijén. Habár a fejére húzott hatalmas sisakból alig látott ki, Jancsi földöntúli boldogsággal feszített apjába kapaszkodva a motoron, ami óvatosan, lassan haladt a macskaköves úton. A menet végén, izgatottan lihegve újságolta Jancsi a nagyszülőknek: százzal robogtunk, de nem féltem, mert ha felborulunk, akkor is megvéd a buksósisak. Nagymamája könnyesre nevette magát az előadáson, drága cseppem, bukósisak az, nem buksó. Mindenesetre ezzel eldőlt Jancsi sorsa, mindörökre Buksó lett. Öccse pedig, aki a Jancsi barátainak addig csak Kisjancsi volt – igazi nevét, a Krisztiánt egyikünk sem tudta tisztán kimondani –, attól fogva magától értetődően Kisbuksó lett.

Kisbuksóval szerettünk kirándulni, mindannyiszor megteremtette maga körül a mesék birodalmát. Főként persze csupán a képzeletében, felemlegetve Hófehérke törpéit, a fák tövében keresgélve az erdőt lakó manókat, mézeskalács után szaglászva, hátha Jancsi és Juliska nyomára bukkan. Az egyik mesét, a Piroska és a farkast valóságosan is magával hozta, kézre húzható báb formájában. Negyedik születésnapjára lepte meg vele a keresztanyja, maga varrta a csodás darabokat. Piroska kezéből nem hiányzott a kosár sem, benne valódi, miniatűr kaláccsal – idővel megszikkadt, de élethű maradt – s valami ócskástól beszerzett parányi üvegcsével, amiben a bort málnaszörp helyettesítette. A farkasnak félelmetesen vicsorgó fogsort kanyarított az éppenséggel farkasfognak hívott cikk-cakkos szalagból, szőrét pedig a Murci kutya levedlett bundájából ragasztgatta össze. Kisbuksó a két báb közül a farkashoz ragaszkodott jobban, mégiscsak férfiasabb dolog jóban lenni egy ordassal, mint az ijedős Piroskával, aki ráadásul lány. Farkasbábbal a kezén rótta hát Kisbuksó az erdőt, rendre megtréfálva, ijesztgetve a család tagjait, fák mögé, bokrok tövébe rejtőzve, majd onnan félelmetes morgással-ordítással előrontva. A felnőttek kacagtak, de Renike, baráti csapatunk egyetlen lánytagja egy alkalommal ijedtében olyat szökkent hátra, hogy ha nagymama el nem kapja, tán szétverte volna a fejét egy taplók lepte fatuskón. Onnantól Kisbuksónak tilos volt a

farkassal ijesztgetnie. Márpedig ijesztgetés nélkül, kézben lóbálva mit sem ér egy valamirevaló farkas, így inkább odahaza maradt Piroskával. Békességben üldögéltek a gyerekszoba polcán, és talán együtt fogyasztottak a kalácsból meg a borból.

Kisbuksó azonban nem elégedett meg a sétával, a madárcsicsergéssel, a szederbokrokról való legelészéssel. Medvét játszott, csörtetett és brummogott, nem volt rest négykézláb rohanni, hogy azzal is mindinkább medvés legyen. Amikor pedig ráunt a medvészkedésre, rikoltozással, énekléssel – nem egészen hibátlan dallamokat eregetve torkából –, nagyhangú szavalással iparkodott levezetni a testmozgás ellenére is fölösen maradó energiáit. Az óvodában, iskolában is előszeretettel rikoltozott, hangoskodott, nemkülönben odahaza, ahol le is intették a felnőttek, Kisbuksókám, nem az erdőben vagy. A madárhangok iránt kiváltképp érdeklődő nagypapa egyszer aztán az erdőben is rádörrent rakoncátlan unokájára, elég legyen már, az isten se bírja ezt a lármát. Kisbuksó sértetten szipogva, de igazságának biztos tudatában felelt, hiszen odahaza meg úgy volt, hogy az erdőben szabad. Nagyapja bosszúsan csapott egyet a levegőbe, és homlokát törölgetve nekidőlt egy ívelt fatörzsnek. Kisbuksó hallgatagon baktatott tovább, magában duzzogva, az útjába kerülő pöfetegeken töltve ki haragját. Tette ezt egészen addig, amíg az egyik öreg gomba hatalmas, zöld-barna füstfelhő képében rá nem eresztette a belsejében összegyűlt, kiszáradt port. Kisbuksó fehér tornacipője hirtelen sárga lett, fáradt és szomorú látványt nyújtott.

Kamaszkorunkban aztán már magunk jártuk az erdőt, szüleink legfeljebb a gondosan becsomagolt szendvicsek és a termoszba töltött, cukorral-citrommal ízesített tea képében kísértek el. Nyeglén fogadtuk az útravalót, a világért sem vallottuk volna be, milyen jóízűen falatozunk belőle egy-egy kilátóponton, a tea után kortyolgatva a sarki boltban – a legnagyobb titokban, a félnótás, részeges Elemér háta mögé felsorakozva – vásárolt olcsó bort, és elszívva az ugyancsak fű alatt, nagyobb fiúktól cserekereskedelem útján beszerzett cigarettát. Addigra Renike elmaradt mellőlünk, másik városba költöztek. Egyikünk-másikunk kapott tőle levelet, de a serdüléssel elfoglalt lelkünk zűrzavarában, a világ nagy dolgai közepette nemigen értünk rá válaszolni. Ő meg nem érte be egyszerű mondatainkkal, reméljük, jól vagy, mi jól vagyunk, hárommal győzött hétvégén a csapatunk, Tomka néni fagyizójában már rumosdió is kapható, csak sajnos egyáltalán nincs benne igazi rum. Egyik levelében az udvarlójáról küldött fekete-fehér fényképet, biztosítva mindnyájunkat irántunk érzett, sírig tartó baráti szeretetéről, de most Attilába igazán szerelmes lett, és még az sem kizárt, hogy hamarosan hozzámegy feleségül. Renike ekkor már tizenhét volt – egy évvel idősebb nálunk – és a következő tavaszon csakugyan asszony lett belőle. Pufók ikrei sikongatva építettek tornyot a nagy doboz színes kockából, amit a fiúcsapat közös ajándékaként adtam át nekik pár évvel később, egy bánatosan esős szombat délután. Renike szép volt, de nem találtam az arcán a hajdani kalandok, kirándulások adta sugárzást. Férje a szomszéd szobában egy papírhalomba mélyedve dolgozott – fontos állásban van, mérlegképes könyvelő, tudtam meg. Konyhájukban szólt a rádió, de csak a pultba épített mosógép hallotta a híreket, vagy talán a mosógép sem, mert saját moraja, a ki- és beáramló víz csobogása, a ruhákkal telt dob forgása elnyomta a külső hangokat. Kicsiny erkélyükön, amely még egy cigaretta elszívásához is kevésnek tűnt, három cserépben narancsszínű paradicsomok csüngtek a fonnyadozó ágakon.

Megyünk tovább, kimelegedve. Kisbuksó fáradhatatlanul töri az utat, sétabotjait nemcsak támasztékul, hanem bozótirtásra is használja. Lófarokba kötött ritkás hajával, a homlokába húzott fekete kendővel valóban emlékeztet némiképp egy bozótlakóra. Nincs messze már az ősöreg bükkfa. Az a bizonyos, amelyikbe életemben először karcoltam egy szívet, a szív közepébe kezdőbetűket, plusz jelet. Egy csücsörítő szájjal is megpróbálkoztam, de vagy az apámtól kapott bicska nem volt elég éles, vagy a kézügyességem hiányzott ehhez a cizellált formához, csak egy felismerhetetlen mélyedést vájtam a fa húsába. Nem azért karcoltam, mert kegyetlen voltam, hanem mert ez volt a szokás. Iskolapadokon, kerítések deszkáin, kilátótornyok lépcsőin rendre nyomát hagytuk zenei ízlésünknek, szerelmünknek, fájdalmunknak. Hallottuk elégszer, hogy garázdaság mindent összekarmolni, firkálni, de lepergett rólunk a tiltás, mint ahogyan lepergett a bükkfa láthatatlan könnye, amit az elevenébe vágó fájdalom miatt hullatott.

Megérkezünk. Az ősöreg bükkfa áll még, de kiszáradt, lehámlott a kérge, lehámlott a kéreggel együtt a belekarcolt szív is. Lehámlott a két, egymást keresztező vonal is, amivel az a másik áthúzta a fába karcolt monogramomat, és fölé véste a sajátját. Egy ideig nem jöttem többet az ősöreg bükkfához, nem akartam látni azt a másikat, nem akartam hallani annak a másiknak a suttogását a formás, pihés fülkagylóba, amelyikbe nem sokkal azelőtt még én suttogtam. Kéti vissza fog jönni hozzád, ismételgette Buksó olyan magabiztosan, hogy eszünkbe sem jutott megkérdezni, miből gondolja. Katiból egy film csinált Kétit, így hívták a vásznon a szőke lányt, aki cowboykalappal a fején, szőrén ülte meg a lovat, kockás ingének mandzsettájába törölte a száját evés után, és olykor nagy ívben köpött az utca porába. Buksónak ezúttal is igaza volt. Én vagyok az idősebb, Malterkám, ezért nekem mindig igazam van, szereti hangoztatni mind a mai napig, és megsértődik, ha szóba hozom: tizenkét napi előnye voltaképp koraszülöttségének tudható be.

Kéti visszatértét a vadmalacnak köszönhettem. Tájékozódási versenyt hirdettek a sportklub vezetői. Buksóék és én, mint az erdő régi barátai és avatott szakértői, az elsők közt neveztünk. Az indulásra összeverődött társaságban észrevettem a citromsárga, napellenzős sapkát. A

háromhónapos ’évfordulónkra’ kapta tőlem Kéti, tiltakozott ugyan ellene, úgy fogok kinézni, mint egy citrom, ráadásul rám száll majd az összes muslica, de mindezt nevetve mondta, miközben nyelve hegyével apró köröket írt le a tenyeremben. Furcsállottam, hogy a versenyre azt a sapkát vette fel, mintha elfelejtette volna, hogy tőlem kapta, vagy éppen nem zavarta, hogy már nem én vagyok a párja. Hasztalan kerestem szememmel Kéti közelében azt a másikat, a bükkfába a két, egymást keresztező vonalat karcolót. A túra elején Buksóékkal együtt haladtam, de feltűnt, hogy Kéti is mintha hozzánk akarna csatlakozni. Beletelt vagy két órába, míg sikerült látszólag véletlenül eltévednünk.

Kéti a váratlanul elénk került vadmalactól megrettent egy pillanatra. Satnya kis csíkos jószág hevert az erdei út kellős közepén. Jaj, de édes, szegényke, biztosan beteg, mit kezdhetnénk vele, sóhajtozott citromsapkás exem. Legjobban tesszük, ha nem kezdünk vele semmit, figyelmeztettem, mivel nagy eséllyel az anyja – vagy akár az apja is – a közelben van, talán figyeli a kicsinyét. Valahogyan mégis el kellett haladnunk a malacka mellett, a két mély, sártól dagadó traktorkeréknyomból a közelebbit választottuk. Kérdés nélkül fogtuk meg egymás kezét, Kéti imbolyogva lépkedett, hol jobban, hol kevésbé szorítva az ujjaimat. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne essek pánikba, ha tényleg felbukkan egy igazi, felnőtt vaddisznó. Kéti ismerte a félelmemet, és büszke volt rám, egyben hálás, amiért ilyen bátran cselekedtem. A veszélyhelyzetből való megmentését a tisztás túlsó szélén álló vadászles fedezékében hálálta meg. Apám bicskájával szívet véstünk a faalkotmány egyik tartóoszlopába. Ezúttal monogramot nem karcoltunk bele, csak három másik, egyre kisebb szívet. Koncentrikus szívek lettek. Ez a minta került az esküvői meghívónkra is.

Nézem a bükkfát, elmerengek egy kicsit az elmúláson, eszembe jut a Kéti hosszú és fájdalmas elmúlása, és örülök, hogy rajtam van a napszemüvegem. Mi van, Malterka, mért nem mozdulsz, odakötöttél, bohóckodik Kisbuksó, de tudja jól, mire gondolok. Végül tovább lódulunk, le kell ereszkedni a meredély túloldalán, iszunk egy hideg sört a Szép Büfében. Viola a tulajdonos, noszogattuk, keresztelje már át magát Helénára, mennyivel misztikusabban hangzana a Szép Heléna, nekünk is csupa felvett nevünk van. Hiába. Viola megmaradt annak, aminek az anyakönyvbe bejegyezték. Elnézzük neki a konokságát, nemcsak mosolyország arca, hanem a mindig hideg, frissen csapolt söre miatt is. Alighogy belépünk, már veszi le a polcról a három korsót, öblíti őket a mosogatóban, és nyitja a pultra szerelt sörcsapot.

A büfé hosszú asztalai körül kisiskolások serege zsibong, kézről kézre jár a kekszes doboz, ropis zacskó, almaleves üveg. Korsóinkkal a kezünkben a hátsó sarkot vesszük célba. Elhaladva a gyerekek mellett hallom: kakukkról, őzről, vaddisznóról esik szó. Egyikük észreveszi Kisbuksó túrabotjait. Gondolkodás nélkül megszólítja, bácsi, ez milyen vagány, mehetek velük, hangzik a kérdés, de nem hagy időt a válaszra, már nyúl is a fogantyúk után. Masírozik néhány kört a nyöszörgő deszkapadlón, aztán elnéző mosollyal nyújtja vissza felénk. Nekem nem kell ilyen, de ha öreg leszek, talán veszek majd, és visszatrappol a színes sapkák, dzsekik kavalkádjába. Nagyot húzok a korsóból, mialatt a másik kezem fején girbegurbán futó ereket figyelem. Épp olyanok, mint a fák földből kiálló, göcsörtös gyökerei az imént magunk mögött hagyott erdei úton.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-01-25 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.