VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Csengődi Péter: Nászajándék – 3. fejezet: Újra a Földön
Nászajándék
Rögös volt a leszállás. A végén kicsit megpofozgatta a saját arcát, hogy biztosan ébren volt-e. Nem ijesztette meg különösebben a helyzet, de nem szívesen élte volna újra át, ráeszmélve, hogy csak álmodta az előző alkalmat. A szedelőzködés és leszállás már nyugodt hangulatban telt. Minden utazás előtt félt, hogy időben elindult-e, hogy minden irat, és minden útközben fontos dolgot elpakolt-e; most már megérkezett a célállomásra, bármi probléma is merül fel, az már nem lehet az ő hibája. Ahogy éppen sétáltak ki a repülőtér kapuján, érezhetően egy újabb velős beszélgetés közepén voltak. – Folyton kritizálod mások hitét, világnézetét; de soha nem mondod el, hogy te miben hiszel. Talán félsz attól, hogy téged is méletatni fognak? – A helyzet a következő: Holnap reggel be kell mennem dolgozni, a munkámért cserébe fizetés kapok, a pénzből pedig ételt veszek, amit megeszek az életben maradáshoz. Ha valami csoda történne, és hirtelen megvilágosodnék, átlátnám és megérteném, hogy miként épül fel az univerzum, ki alkotta, és milyen céllal; attól függetlenül holnap reggel be kellene mennem dolgozni, hogy a munkámért cserébe fizetést kapjak, a pénzből pedig ételt vegyek, hogy megegyem az életben maradáshoz. Miért kampányoljak bármilyen világnézet mellett, hogy ha úgysem befolyásol semmit? – Mi van, ha az univerzum megértésével, átlátásával olyan tudás birtokába kerülnél, amivel mégis könnyebb lenne az életed? Mondjuk találnál egy egyszerű és könnyű módszert arra, hogy sok pénzt keress, és ne kelljen többet dolgoznod? – Ez szépen hangzik, de csak elméletben! Abban hiszek, hogy az élet alapvetően egy komplex dolog, a komplex problémáknak pedig csak komplex megoldása lehet. Úgy igazából azt sem értjük, hogy az emberi agy hogyan működik. Vannak, akik a szegénység határán élnek minden nap, mégis boldogok; és vannak gazdagok is, akik a jólétük ellenére is folyton keseregnek. Sőt, az én elméletem szerint az emberi agy nem szereti, ha megértik. A legnagyobb öröm általában valami váratlan, kellemes meglepetés útján tör ránk. Ha megpróbáljuk kitalálni, hogy a saját elménk mire vágyik, és azzal elárasztani, csak azért sem leszünk boldogok. Mindez azt sugallja, hogy a legjobb, amit tehetünk, hogy nem akarjuk megérteni az életet, az univerzumot és mindent; csak éljük az életünket, és nyitva hagyjuk a lehetőséget arra, hogy valami váratlan jó történjen velünk. Egy olyan ponthoz értek, ahol jól be lehetett pásztázni szemmel a teljes parkolót; egy hatalmas terület tárult eléjük, olyan sok autóval, hogy ha azok személyek lettek volna, akkor is egy egész falu előtt álltak volna. – … és ezért vagyok most itt. A rengeteg civil jármű között sem volt nehéz észrevenni az egyetlen katonai terepjárót, amelyik mellett egy egyenruhás szintén a parkolót pásztázta, viszont komor arccal; majd mikor feléjük nézett, és felismerte őket, rezzenéstelen tekintettel elindult feléjük. Nem tudták, mi ilyenkor a protokoll. Illene eléje mennük? Vagy egy helyben kell maradniuk, nehogy bárki is azt higgye, hogy támadni készülnek? Végül úgy alakult, hogy hosszú, kínos perceken át ácsorogtak, míg a katona odért hozzájuk, majd unott hangon mondta: – Kérem, jöjjön az autóhoz! Talán minden gyorsabban telt volna, ha egyből odamentek volna. Egy kézjelzéssel mutatta útitársának, hogy menjen nyugodtan előre; de közben a katona egy másik kézjelzéssel azt közölte, hogy neki itt kell maradnia. Várták, hogy hátha mond valamit, mondjuk egy indokot, vagy egy udvariaskodó bocsánatkérést; de úgy tűnt, ahhoz képest, mennyit sétált türelemmel hozzájuk, a megszólalással igyekezett spórolni. – Ne haragudj, úgy tűnik, te már nem jöhetsz velem – mondta útitársának olyan hangsúllyal, hogy éreztesse, ez most nem az ő döntése; de aligha gondolt volna bárki erről bármi mást. Elköszöntek, és az egyenruhással a katonai járműhöz sétáltak kimért tempóban.
Az menetközbeni, unalmas zötykölődés is altató hatással volt rá, de úgy sejtette az most nem venné ki jól magát. Úgy érezte, hogy kérdeznie kell valamit, hogy ha másért nem is, de addig is csinál valamit. – Mennyi idő múlva érünk oda? – Azt a parancsot kaptam, hogy nem közölhetek önnel semmit. – Ugye tisztában van azzal, hogy előbb-utóbb birtokában leszek ennek az információnak, legkésőbb akkor, mikor megérkezünk?! Erre már nem kapott választ, csak egy olyan arckifejezés jelent meg a visszapillantó tükörben, ami valami olyasmit fejezett ki, hogy “a parancs az parancs”. – Gondolom, akkor olyan kérdésekre sem fog válaszolni, hogy honnan jött, van-e testvére, szereti-e a sportot, vagy mi a kedvenc színe?! Várt egy percet a válaszra, elfogadta, hogy a felé irányuló kommunikációs csatorna le van zárva, és az utazásuk némán fog telni a továbbiakban. Körbenézett, hátha lát valami izgalmasat a körülöttük levő tájban; de az is meglehetősen egysíkú volt. Nemcsak átvitt értelemben, hanem a kietlen sivatagban semmilyen tereptárgy akadt a látóterükben. A horizont egy éles vonallal kettévágta a környezetet egy égboltkék, egyszínű részre és egy homoksárga, egyszínű részre. Mellette az ajtón a kilincs már majdnem leszakadt, és ahogy lógott, a zötyögés ritmusára táncolt. Jobb híján megpróbált erre koncentrálni.
Megjelent: 2024-12-14 20:00:00
|
