Keresés a honlapon:

Balogh István: Hogyan született a mesém?

 

 

 

 

Hogyan született a mesém?

 

 

A kettőezernyolcas esztendő Márton napján otthon jártam éppen, s kivel találkoztam a posta sarkán? Istók Jóska komámmal, egyalombéli cimborámmal, akivel közösen koptattuk az iskolapadot az Adai utca ma már csak emlékekben élő oktatási intézményében, az „Árvay iskolában”. Diákok vára áll most is azon a helyen, a mai nebulók már a tudományok eme új palotájához szoktak, ám az én lelkembe bele van vésve az a földszintes épület, amely sokunknak második otthona volt. Az olajos padlók nehéz szagát most is érzem, ahogy írok, ahogy emlékezem. A Diósgyőr vaskályhából, amely osztálytermünk legöregebb ferencjóskás darabja volt, a téli szél ki-kicsapta a széngázt, nyitogattuk is órák alatt az ablakokat, meg ne betegedjen valamelyikünk. Hát itt éltünk, éldegéltünk, koptattuk drága gyerekkorunkat, mindenféle matematikai, fizikai, kémiai, nyelvtani, meg a jó ég tudja fölsorolni, milyen csapdák között. Ha sokszor nehéz is volt, azért mégis jó volt, szép volt.

 

De rég volt!

 

Ahányan még megvagyunk, ma is számon tartjuk az osztálytársainkat, és szívből örülünk egymásnak, ha bárhol találkozunk. Ahogy Márton napján is, említettem az elején, a Posta sarkán elkapta a karomat Istók Jóska, most velem jössz, mondta, bemutatom a borbirodalmamat. Én kíváncsi vagyok mindenre, a birodalmakra főképp. Jóska világa mindig magával ragadott, mert egykori padtársam Bátka szerelmese lett, igazi bortermelő, aki belehalna, ha vendégét nem lephetné meg valami olyan kortyocskával, amilyent az még soha nem kóstolt. Egymásba karoltunk, és nagy léptekkel indultunk a Tópart utcai birodalom felé. Ismertem Jóska házát már előbbről is, hiszen sűrűn megfordultam gyerekkoromban a portájukon, nagyapjánál. Jóska, amikor nagyapja házába került, megörökölte az öreg borpincéjét. Szeretgette, babusgatta, alakítgatta, mint legfontosabbat a világon, mert minden rendes vendégem ide tér be, mondogatta.

 

Most is a borpincében kötöttünk ki. A borbirodalom, deklarálta Jóska sajátos országa nevét, egy régi pince, emlékezet szerint megépült 1819-ben, a dátum azzal igazolható, hogy egyszer az öregapja kivett egy téglát a falból, abba volt belevésve az előbb említett évszám. Kell ennél komolyabb bizonyíték? Jóska a pince elé épített egy kisházat, a birodalom uralkodójának rezidenciáját. Hű! De irigyeltem tőle ezt a kifejezést! A rezidencia ünnepélyes szó, de a jelentése sem akármi! Császárok, királyok, országelnökök, nagykövetek székhelyét, díszes palotáját jelöli, amelyben fogadásokat, bálokat is tarthatnak, ott vonulhatnak fel a híres emberek, s a még híresebb feleségek gyémánt ékszerekkel… Minden rendes krimi ilyen helyszínen kezdődik. De esetünkben minden a helyén van ám! Istók Jóska valóságos nagykövete a bortermő, kedves Bátkának, akit Zentára akkreditált e középkori falu emléke, illő, hogy neki is rezidenciája legyen. No, azért Jóskánk rezidenciájában nem tartottak bálokat soha, izgalmas filmezések színhelye sem volt, mert az én padtársam kicsiny szobáját régi bútorokkal rakta tele. Leghíresebb volt a dédanyjától rátestált almárium, három fiókjával. Ikertestvére volt az én öreganyám almáriumának, amely a Regdon-portai ház tiszta szobájában állt, és mindhárom fiókjában titkok lapultak.

 

– Egy katonaládát szereztem – invitál birodalmába a padtársam. – Rá van festve a készítés évszáma, 1897. Állítólag öregapám bátyjáé volt, amikor Szabadkára a 86. gyalogezredbe bevonult. Ebbe rakta minden kincsét. Most én gyűjtögetem bele az én titkos dolgimat.

 

A katonaláda furcsa jószág. Ebben tartotta a baka minden valamirevaló értékét, s mindazt, ami vitézi életéhez szükséges volt. Jóska fölnyitotta a fedelét. Elmagyarázta, mely sarkában mit tartottak, hol rejtőzött a borotva, a dohányzacskó. Végül a láda belső oldalán fölpattintott egy kis ajtócskát, amely mögött csöppnyi cella rejtezett. Ebben tartotta a katonácska pénzét, értékeit, titkait.

 

– Ez a ládafia – mondta Istók Jóska ünnepélyesen. – Az én értékeim őrizője.

 

Kíváncsi lettem az értékekre. Jóska egyenként szedte elő őket.

 

– Ez az a porcelángolyó, talán emlékszel még, amellyel minden golyózást megnyertem.

 

Hogyne emlékeztem volna! A porcelángolyó segítségével a legszebb acélgolyómat nyerte el tőlem!

 

Jóska egy horgot dugott az orrom alá.

 

– Ez a horog egyszer a hüvelykujjamba akadt. Itt látszik a forradás.

– Bátkán történt, akkor fogtuk a nagyharcsát.

– Pont ez az a horog – bólogatott Jóska. – Te fogtad a harcsát, az én botommal.

– Mert sérült voltál! – biggyesztettem a számat. – Mindig megkérdőjelezted életem nagy harcsáját.

– Ismerd el, hogy közös fogás volt!

– Soha!

 

Komolyra színesedett a levegő a rezidenciában, mert a kapitális harcsa, tizennégy kilós volt, még mindig vita tárgya közöttünk. Az is marad tán örökké. Ám ekkor Jóska átlépett a régi perpatvaron.

– Meg itt van a meséd kézirata.

– A mesém?

 

1992. év Márton napját is ebben a rezidenciában töltöttük mi ketten. Csúnya és furcsa idők jártak akkor mifelénk, háborút zúdítottak a fejünkre, olyat, amelyet azóta is megtagadnak kiagyalói és kirobbantói. Szétesett az országunk apró darabokra, mint a törött váza, hullottak cserepei dűlőutak szélére. A televízió híradóműsoraiban szemlélgethettük, hogyan üldözik véreinket falvaikból a világba. Épp erről beszéltem Istók Jóskának, mert földerengett egy kép, amikor a szlavóniai Kórógy falvának kiürítéséről láthattunk jeleneteket. Az aktuális hatalom autóbuszba zsúfolta az embereket és megindították őket a magyar határ felé. És az egyik fölvételen azt láttuk, becsukódott a zsúfolt busz ajtaja, egy kicsi kutya meg, elkísérte gazdáját a buszig, vinnyogott, mérgesen és kétségbeesetten ugrált, ugatott a busz bezáródó ajtajára. Ez 1992 nyár végén esett, mi Mártonkor, novemberben emlékeztünk.

 

– Én jártam Kórógyon – meséltem akkor Istók Jóskának. – Penavin Olga tanárnőnk vitt el bennünket, sárgacsőrű egyetemistákat oda, ott tanultuk a néprajzi és a tájnyelvi gyűjtés minden csínját-bínját. Szinte valamennyi házba bekopogtunk, és szeretettel fogadtak bennünket. A kiskutya szívbe markoló reakciója és Kórógy falva tragikus kitelepítése óta motoszkál bennem egy mese, de nem tudom a megoldást. Egy sárkányt kéne legyőzni a nagyon gyengének, de hogyan?

 

A rezidencia asztalának közepén szakajtócska fészkelt, benne a golyók, azok a híresek és hírhedtek. Azokat nézegettem éppen, s kivettem az én régi acélgolyómat, amelyet Jóska nyert el tőlem akkor, amikor VII. a osztályba jártunk. Morzsolgattam régi kedvencemet, de kiugrott ujjaim közül a beste, elgurult az almárium alá. Leguggoltam, keresgettem, s meg is találtam. Nagy örömömben arra nem figyeltem, hogy fejem fölött Jóska kinyitotta a fölső fiókot, s úgy belecsördítettem a fiók aljába a kobakomat, hogy az eget is nagybőgőnek láttam, s azóta is sajog a koponyám minden varrata, ha rágondolok arra az almáriumra. Jóska elnézést kért volna figyelmetlenségéért, de én a szavába vágtam:

 

– Megoldottad, Jóska! Megvan a mesém! Biztosan győz a gyöngécske a sárkány ellen!

 

A padtársam hitetlenkedve nézett rám, motyogott valamit.

 

– Papírt, ceruzát adj!

 

S a rezidencia terítetlen asztalánál egy valamikor zöld, de alkotásom idején inkább színehagyott fél grafitceruzával, nekiültem megírni a kórógyi magyarok meséjét, amely talán nem is mese, mert szomorú igazság lapul mögötte.

 

Hol volt, hol nem volt, nagy folyótól délre, kék folyamtól nyugatra, pihegett egy madárfészek falu. Dolgos, jóravaló emberek lakták, akik látástól vakulásig dolgoztak, szántottak, vetettek, arattak és csépeltek; juhaikat, barmaikat legeltették a dús mezőkön.

 

Élt a faluban egy idős házaspár, nem volt gyerekük, akkora sem, mint az ujjam. Hiába fohászkodott anyó sok-sok éven keresztül égiekhez, földiekhez, nem segített semmi sem.

 

Történt egyszer, apó épp a búzát csépelte az udvar közepén, egyenletesen verte a cséphadaróval a kalászokat, két hatalmas holló repült el az udvar fölött. Az első csőrében tartott valamit, diónak vélte apó, a másik meg mintha üldözte volna az előtte repülőt. Épp apó feje fölött érte utol az üldöző az üldözöttet, a hátához lendült, belecsípett talán, s hatalmas károgással, rikoltozással, szárnycsapkodással esett egymásnak a két madár. A dió vagy micsoda kihullott a hollócsőrből, s a búzakalászok közé esett. Mindkét holló onnan a magasból egyszerre csapott volna le az udvar közepére, a kalászok közül fölkapták volna a diófélét. Az meg, a búza közé esett, elrejtőzött minden szemek elől, föntről meg éppen nem volt látható. Le kellett volna ereszkedniük a madaraknak, de ott állt apó a cséphadaróval. Az egyik holló, a támadó, mégis megpróbált a földre ereszkedni, de apóka cséphadarójával feléje csapott. Ijeszteni akarta inkább, nem támadni, hanem a cséplő szerszám csak elérte a hatalmas fekete madár szárnya végét. A holló hatalmasat kiáltott, dühösen és ijedten bucskázott egyet a levegőben, ám szárnya végéből egy hosszú, fényes, fekete toll hullott a földre.

 

A hollók idegesen keringtek az udvar fölött, előbb hangosan, haragosan károgtak, aztán panaszosan, s el is halkultak végül, egymást nem támadták, mintha megbékélek volna sorsukkal, csak szárnyuk suhogása kerítette a lebukó napot. Aztán elrepültek északra, akkor tűntek el apó szeme elől, amikor fölragyogott az ég első csillaga.

 

Apóka csodálkozva nézte a Hunyadiak szent madarait. Mátyás, az igazságos király jutott eszébe, ezek az ő madarai, dünnyögte maga elé, csak nem hozzánk készül a lelke? Az alkonyi félhomályban odacsapta cséphadaróját a kalászokra, de abban a szent minutumban meg is állt kezében az ütleg.

 

– Jaj! – hallatszott egy cérnavékony hang. – Ne üssön engem, édesapám! Még agyonüt kend.

Apóka eldobta menten a cséphadarót, ujjaival a kalászok közé túrt. Kezébe akadt egy hatalmas dió, éppen az, amelyik az üldözött holló csőréből az udvarra hullott. Nem volt érett, hiszen nyár volt még, haragoszöld volt a gyümölcs héja, meg is pattant itt-ott, hogy a földre hullott.

 

– Nézd csak! – csodálkozott apóka. – Milyen hatalmas gyümölcs, ennek a fája kéne a mi kertünkbe!

 

A dió belsejéből nyögő hang szűrődött ki.

 

– Segítsen már, édesapám, kimásszak innen!

 

Apóka ijedtében majdnem elejtette a diót.

 

– Segítsen hát! – hallotta újra a cérnavékony hangot.

 

Apóka körmével kikezdte a dió zöld héját, majd szájába vette a megtisztított gyümölcsöt.

 

– Ezt még tán az én fogam is föltöri, mert a szívem úgy diktálja, hogy ráharapjak.

 

A dió héja megpattant, apóka szétfejtette ujjaival, és föltörte a csonthéjat. Lássatok csodát! Nem dióbél volt abban, hanem mogyorószemnyi gyerekecske hemperedett ki belőle. Ruhátlan volt, szegénykém, didergett is, pedig meleg nyár volt.

 

– Anyóka! Anyóka! – kiabált az öreg az udvar közepéről.

 

Anyóka kilépett a pitvar ajtaján.

 

– Idenézz, lelkem! – nyújtotta tenyerét párja felé apóka.

 

Anyóka csodálkozásában szóhoz sem jutott, kezébe vette a meztelen gyerekecskét.

 

– Gyere, gyere, kicsi Kórógyom – nevezte meg gyermekét anyóka. Szájához emelte, s megcsókolta fiát. Az megbújt az anyja meleg tenyerében.

 

Holdvilágnál a ház előtt kisszéken ült a két öreg, kicsi Kórógy meg aludt a dióhéj bölcsőben, amelyet apóka készített a csodás csonthéjból.

 

– Csak valami baj ne jöjjön! – sóhajtott anyóka.

– Miféle baj? – mérgelődött apóka.

 

Anyóka kötőjébe fektette tenyerét.

 

– Délután lepihentem csöppet. S nagyon furcsa álmot láttam, amelyből hollók károgása riasztott fel.

– Szerencsénk pillanata volt az – nyugtatgatta párját apóka. – Hollók hozták azt a diót, amelyben kicsiny Kórógyunkra leltünk.

– Azt álmodtam, hatalmas vihar kerekedett, de hogy széltől-e, vagy valami ördögi lélek támasztotta-e, nem tudom. Olyannyira tombolt a vihar, hogy nem akart vége szakadni, zúgott csak, morajlott, villámlott meg dörgött. A falunk házait már nem láttam, a templomtorony derékban megtört, hallottam, hatalmasat jajdult, s fájdalmasan kondult a harang… Mi meg futottunk… Menekültünk… Át a folyón… Valami fényes madár mintha segíteni akart volna… Felénk röpdösött… Mintha biztatott volna minket…Ne féljetek! Nem vagytok egyedül nagy bajotokban… Aztán a vihar rettenetes süvöltésébe hollókárogás vegyült… Nagyon erős károgás… Hatalmas csőr nyílott szemem előtt, féltem kivájja, de nem… Épen hagyott a félelmetes madár. Aztán minden elcsöndesült. Megmenekültünk. Együtt meneteltünk valami szép zöld mezőn, virágok nyíltak körülöttünk. Pontosan emlékszem, az egész falu együtt volt. De valahogy mi hárman voltunk…

– Hát hárman vagyunk! – vigasztalta anyókát apóka. – Hagyd a sötét álmokat, édes párom! A fényes madár meg jót is jelenthet…

 

Anyóka becsoszogott a szobácskába, kicsiny Kórógy dióhéj bölcsőjét tekintette.

 

– Aludjál, kisfiam!

 

A reggel pedig sötétséggel érkezett. Hatalmas, körmökben végződő szárnyak takarták el a falu felett az ébredő napot. Nagy suhogással, zúgással, forgószél köpönyegben leereszkedett a háromfejű sárkány a falu közepébe.

 

Az emberek megrettentek, behúzódtak viskóikba.

 

– Azonnal adjatok ide minden gabonát, ökröt, juhot, mert éhezem! – kiáltotta a sárkány.

 

Hogy nem tréfál, láthatta mindenki, mert fölmarkolt az alvégen legelésző nyájból néhány birkát, és szőrüstül-bőröstül befalta őket. Gyorsan végzett az egész nyájjal, tehette, hiszen három fején három hatalmas száj zabált, őrölt iszonyú fogakkal.

 

– Ha nem hallgatnátok szavamra, földúlom a falut, benneteket pedig elpusztítlak!

 

A sárkány a kiadós reggeli után odalépett a kék folyam partjához, ráhajolt a vízre, nagyot ivott belőle, s lefeküdt aludni a partra. Horkolása olyan szelet gerjesztett, hogy a parti füzek alig álltak meg a lábukon.

 

A falubeli legények legbátrabbjai cséphadaróikkal a sárkány közelébe lopóztak, agyonverni a rettenetes párát. Nem féltették életüket, hiszen a sárkány előrelátta a falu földúlását. Pusztulásra ítélt mindent: vagy ledönti a házakat s megöli lakóit, vagy fölfal minden eleséget, s akkor a télen éhen pusztulnak az emberek. Odalopóztak hát a legények az ütlegekkel, egyszerre csaptak le mindhárom sárkányfejre, de mindez meg sem kottyant a borzasztó hüllőnek. Megvakarta a középső fején a fültövét, s fölébredt. Észrevette a közelében ólálkodó legényeket s elkezdte okádni rájuk a kénköves tüzet. Futottak a legények a házak felé, a sárkány meg mordult egyet, akárha az ég zengett volna, s megragadta a templom tornyát és derékba törte. Aztán csapott egyet tenyerével az alvég fölött, másikat meg a felvég fölött, s támadt erre akkora nagy vihar, hogy pehelyként röpítette a házak fedelét az égig. A sárkány mindhárom torkából öklendeni kezdte a lángot, villámok cikáznak így az égen. Tüzet fogott minden ház, porig égett az ősök minden hagyatéka.

 

– Megmondtam nektek, hogy elpusztítalak benneteket, ha nem szívlelitek szavam.

 

A falu lakói észak felé menekültek a sárkány haragja elől, át a folyón, s addig mentek, mendegéltek, míg olyan emberekre leltek, akik hajlékukba befogadták őket. Kicsi Kórógy anyóka kötényzsebében szunyókált, míg menekültek, nem is vett volna észre semmit a szenvedésekből, de volt füle, hallott, s volt két szeme is, bizony tágra is nyitotta mindkettőt, s meg is jegyzett magának mindent. Anyóka néha kivette őt a kötőzsebből, tenyerében ringatta, úgy altatgatta:

 

– Aludj csak, szívecském, aludj, s nagyra nőj!

 

Ám kicsiny Kórógy megmaradt akkorának, mint a mogyorószem, nem lett semmivel sem nagyobb, mint volt az őt rejtő dió feltörése pillanatában.

 

Egy este, hogy tűz fénye mellett beszélgettek az öregek, meghallotta Kórógy, hogyan járt faluja, hogyan pusztította el mindenüket a háromfejű sárkány.

 

Nem is volt maradása többé!

 

Anyóka könnyes szemmel készítette a hamuban sült pogácsát, apóka meg, hogy fia elindult szerencsét próbálni, elővett tarisznyája rejtekéből egy ragyogó hollótollat.

 

– Neked adom, fiam, egyetlen örökséged. Az a holló hullajtotta ki a szárnyából, amelyik csőrében tartotta születésedkor a téged rejtő diót. Talán még hasznát veheted.

 

Megindult hát kicsi Kórógy hetedhét ország ellen szerencsét próbálni. Dehogy mondta volna el anyókának és apókának, hogy falujába igyekszik, szeretné elpusztítani a félelmetes sárkányt. Ám akárhová is tért meg, sehol sem ismerhette meg, tanulhatta ki a sárkányölés tudományát. Pedig bolyongásai során hallott a sárkányról éppen eleget. Falvakat dúlt föl, embereket és állatokat emésztett el, s nem akadt élő lélek, akinek sikerült volna elpusztítani a borzasztó fenevadat.

 

A király is kihirdette már, fele királyságát, meg a lányát adja annak, aki megszabadítja országát a szörnyűséges háromfejűtől. Hallott Kórógy azokról a vitézekről is, akik ki mertek állni a sárkány ellen, ütötték, vágták, szúrták kardokkal és lándzsákkal, de vére sem buggyant olyan erős pikkely fedte rusnya testét. A fenevad csak kacagta erőlködésüket, s mikor ráunt a bajvívásra, egyetlen ujjpöccintéssel véget vetett a viadalnak. Megértette hősünk, fegyverrel nem pusztítható el a sárkány.

 

Tovább vándorolt hát kicsi Kórógy. Ha víz keresztezte útját, a holló tollára szállt, s átevezett a túlsó partra.

 

Egyszer egy sötét erdőbe érkezett. Rá is esteledett. Épp egy elhagyatott egérlyukban akart megvackolni éjszakára, amikor világosság csapott a szemébe. Megindult nagy bátran a fény felé és egy csöpp házikóra lelt. Bekopogott illendőn. Odabent egy vénséges vén banya ült a rokka mögött, s fonalat font kenderszöszből.

– Jóestét, öreganyám!

– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna! Mi járatban vagy erre, édes fiam?

– Szolgálatot keresnék, öreganyám.

– No, a legjobb helyre jöttél. Nekem éppen pásztorra van szükségem. Három bika legel a réten, rájuk kellene vigyáznod.

– Vigyázok én, öreganyám!

– Jól van, édes fiam. Nálam három nap az esztendő. Utána jár a fizetség.

– Elfogadom.

– Ám ha nem őrzöd meg a bikákat, elemésztelek.

 

Éhes volt már kicsi Kórógy, nem bánta a szüle föltételeit.

 

– Mindent elfogadok.

 

Vacsorát adott neki a csúf banya. Ahogy Kórógy eszegetni kezdett, ott termett előtte egy sovány egérke, zörgött minden csontja.

 

– Adj egy falást nekem is, Kórógy, hét álló napja nem ettem semmit.

 

Kórógy az egér elé tolta a tálat.

 

– Tarts velem!

 

Megfelezték a vacsorát, elég volt az kettőjüknek is. Úgy jóllaktak, mint a duda! Mielőtt aludni tértek volna, azt mondta az egérke Kórógynak:

 

– Vigyázz, Kórógy, mert a vén banya el akar emészteni! Az ő három fia a három bika. Rettenetesen vadak, szarvaikkal tördelik a fákat, dühösen fújnak, néha még tán láng is csap ki orrlikaikból. Nem termett még emberfia, aki megőrizte volna őket.

– Akkor vége az életemnek.

– Hacsak nincsen hollótollad.

– Nekem van.

– Holló szárnyából való toll.

– Éppen olyan.

– Ha a tollal megérinted a vezérbika lábát, megjuhászodik. De csak egy pillanatra.

 

Kórógy megköszönte az egérkének a tanácsot, s aludni tértek.

 

Alig virradt még, a vén szipirtyó fölverte a legédesebb álmából Kórógyot.

 

– Ideje indulni, édes fiam. A harmatos fű a legjobb legelő.

 

Kórógy a karám felé ment, s látta, három hatalmas bika heverészett a kerítésen belül. Ahogy a kaput kinyitotta az apró pásztor, fölugrottak a bikák, fölcsapták a farkukat, s usgyi, vesd el magad, elrohantak a rétre, eltűntek Kórógy szeme elől. Búsan botorkált hősünk a bikák nyomában. Dél is elmúlt már, mikor megpillantotta az állatokat. Fújtak, kapálták a földet, törtek-zúztak maguk körül. Figyelni kezdte Kórógy őket, s megállapította, a legnagyobb szarvú bika a hangadó, a másik kettő mindig leutánozza a vezér cselekedeteit. S fölötlöttek az egérke szavai is. Karikás ostort font a mi hősünk, majd odalopózott a nagyszarvú bikához. Könnyen tehette, hisz a fű alatt lépdelt. Odaért a vezérbikához, előkapta a holló tollát, s megérintette vele az állat mellső lábát. Az kezes báránnyá szelídült.

 

– Feküdj a fűbe! – parancsolta neki Kórógy.

 

A bika lefeküdt.

 

Kórógy abban a pillanatban beugrott a vezérállat fülébe, s nagyot csördített karikás ostorával. Hej! Fölugrott a bika, elbődült hatalmasat, kegyetlenül rázni kezdte a fejét, lábával a földet kapálta. Ugyanígy cselekedett a másik két bika is. De hiába rázta oly hevesen a bika a fejét, Kórógy nem hullott ki a füléből, mert megkapaszkodott a szőrszálakba. Amikor kifáradt a veszedelmes jószág, pihenni vágyott, de Kórógy nem engedte, újra nagyokat csördített karikásával, zengett a bika feje. Megvadult a vezérállat. Futásnak eredt a mezőben. A másik kettő utána! Remegett már minden porcikájuk, de Kórógy nem engedte pihenni őket. Megállás nélkül durrogott az ostor, a bika már fájdalmasan el is bődült, de a pásztor nem könyörült. Estefelé a sok rohanástól lógott már a bikák nyelve, kiszáradt a szájuk, szemük vérben forgott. De nem a düh, nem az erő munkált már bennük, hanem a félelem és a kimerültség. Kórógy azonban nem kegyelmezett.

 

– Hajrá! Hajrá! – kiabált a bika fülében, az meg csak rohangált, s vele a másik kettő. Mind letaposták már a rét füvét. Végül elnyúltak a bikák a dús fűben, remegett az ina mind a háromnak. Ekkor kiszólt Kórógy a vezérbika füléből:

– Kezesekké lesztek-e?

– Parancsoljál velünk, édes gazdám! – nyögte a vezérbika.

– Nem kívánok én mást, legeljetek csak, pihenjetek három napot.

– Megígérjük – nyögte a vezérbika.

 

Ám Kórógy nem szállt ki a bikafülből, ott maradt ő három nap és három éjjel, míg a szolgálat és az esztendő tartott. Közben megbarátkozott a leigázott állatokkal, s a legjobb fűre vezette őket, a pataknál is, az itatón, a legtisztább vizet kereste nékik. Hálából a bikák elárulták, hogy anyjuk, a vén banya, az ördögök legvénebb öreganyja, és nagyon vigyázzon Kórógy, ha az elszámolásra, a fizetségre kerül sor.

 

– Kínál majd kincset néked – bólogatott a vezérbika, – de el ne fogadd! Arannyal tölt majd meg egy hatalmas zsákot, meg sem mozdíthatnád. Ha azt választanád, akkor elemészt, mert nem lennél képes elvinni a fizetséget.

 

A harmadik nap végén, amikor kicsi Kórógy behajtotta az állatokat a karámba, az öreg szüle köhécselt, mintha kritizálni akarna, de a bikák jól tápláltak voltak, nem érhette szó a ház elejét.

 

– Becsülettel megszolgáltál, kicsi Kórógy – kezdte a vénasszony. – Fizetségül választhatsz aranyat vagy furfangot.

– Furfangot kérek – válaszolt hősünk, hiszen emlékezett a vezérbika szavára.

 

A vén csoroszlya nagyon elcsodálkozott.

 

– Annyi kincset adok, a király is hozzád járhat ezután alamizsnáért.

– Nem érdekel a király, nem kell a kincs.

 

A szüle ekkor a csendben heverő, alázatosan kérődző bikákhoz lépett. Kezébe kapott egy göcsörtös somfabotot és csépelni kezdte a boldogtalan állatokat.

 

– Szedtevette léhűtői! – rikácsolta. A kegyetlen ütleggel verni kezdte a boldogtalan állatokat, zörgött is a csontjuk. – Elárultatok engemet?

 

A bikák, szegények, csak nyögtek kínjukban. Valami bűbáj lehetett a dologban, mert Kórógy elől sem, de anyjuk elől sem nem menekülhettek. Amikor belefáradt a banya a nagy csapkodásba, eldobta a göcsörtös botot, tenyerébe kapta Kórógyot, s rákiáltott:

 

– Te akartad a furfangot, neked adom, ha okos vagy, sokat érhet! – s azzal a fiúra lehelt,

aki mély álomba szenderült. A banya apró darabokra vágta a fiú testét, majd minden porcikáját illatos zsírral kenegette, s egymáshoz illesztette őket.

 

Amikor felébredt kicsi Kórógy, furcsának tűnt neki a vénasszony szobája. Hatalmas volt ennek előtte minden, most meg megváltozott körülötte a világ, némely dolgok egészen kicsivé vedlettek. Az ágy is éppen olyan hosszú, lábujja majdnem eléri a végét. Az ajtó meg, amelyen benyitott a ronda szüle, az is akkora, ő is felérne a kilincsig, tán még fejet is kellene hajtania a szarufa előtt. A vénasszony is éppen olyan kicsiny lett, mint ő. Vagy? Talán ő növekedett, s lett olyan, mint más emberek ezen a földön?

 

A vén csoroszlya erélyesen rászólt.

 

– Fölkelni! Hasadra süt a nap!

 

Kórógy halkan megkérdezte:

 

– Csak nem vagyok akkora én is, mint a többi ember?

 

A vénasszony dühösen válaszolt:

 

– Hát mekkora lennél? Nagyobb talán?

 

Ám a szüle mérges hangja selymesebb lett. Kórógy érezte, nem haragos már a banya, s fölugrott ágyából:

 

– Köszönöm a hozzám való jóságát, öreganyám!

– Jó, jó – szelídült meg a szüle, – Indulnod kell, ha sárkányon akarsz győzni. Halljad a furfangot! Három ízben madár, állat vagy féreg bőrébe bújhatsz, úgy cselekedhetsz. Vigyázz, mit hogyan teszel!

 

Elbúcsúzott Kórógy a vénasszonytól, s megindult az erdőben Igen ám, de merre menjen? Szülőfaluja felé tartott volna. De merre fekszik a falu? Az elmenekült lakosok annak idején dél felé mutogattak, s meg is határozták a helyet:

 

– Túl a nagy folyón, nyugatra a kék folyamtól.

 

Hősünk tarisznyájába nyúlt, elővette a hollótollat.

 

– Oly sokszor segítettél rajtam, kedves toll, mutasd most is az irányt!

 

Kórógy átbucskázott a fején és gyönyörű hollóvá változott. A toll beugrott jobb szárnyvégébe, s vezette hősünket a tiszta égbolton hazafelé. És Kórógy repült, szállt az égen hét álló napon és éjjelen át. A nyolcadik nap reggelén a magasból megpillantott egy ezüstösen kanyargó folyót, amelyik beletorkollott egy hatalmas kék folyamba. A kék folyamtól nyugatra, az ezüstös folyótól délre ott kuporgott egy falucska. Nem is település volt az, csak a romjai. Ledőlt falak, üszkös gerendák. A templomtorony derékba törten, mint a sebzett nyakú gém, meredezett. Messziről figyelmeztetett minden jótét lelket, meneküljön erről a tájról!

 

Ide szállt le Kórógy, épp a megbicsaklott torony tövébe. S nyomban vissza is változott emberré. Megindult volna, hogy megismerje a környezetet, de hirtelen elsötétült fölötte az ég.

 

– Emberszagot érzek! – fenyegetett a sárkány három szája.

 

Hősünk bebújt az elvadult növényzet közé. Néhány pillantás után észlelte, nem látta meg őt a fenevad, így fölbátorodott, s kezdte szemrevételezni leendő ellenfelét, aki leereszkedett a földre. Fölegyenesedett a háromfejű rém, s fejei kis híján az égig értek. Két tenyere óriási, ujjai éles karmokban végződtek. Hatalmas, hártyás szárnyait a hátára pakolta, s a talpa akkora volt, hogy leteríthette volna a falut. Szájából kénköves bűzt lehelt, s olykor tüzet is okádott.

 

Kórógy pedig így szólott magában:

 

– Fegyverrel elpusztítani biztosan nem tudom, csak furfanggal próbálkozhatom.

 

Azzal bolhává változott és ráugrott a sárkány pikkelyes, varangyos bőrére. Eltartott jó ideig, míg a sárkány hónaljáig ért, be is esteledett már, ott tért nyugovóra. Közben, ahogy mászott az ocsmány hüllőtesten fölfelé, észrevette, hogy lépte nyomán viszketési ingere kerekedett a rondaságnak, vakarózni próbált a rusnya férge, szabadult volna a bolhától. Aludni szeretett volna Kórógy a sárkány hóna alatt, de nem bírt, mert a félelmetes teremtmény is leheveredett, s a három feje olyan horkolást csapott, hogy a világ is beleremegett. Reggel, épp hogy fölkelt a nap, a sárkány fölébredt, s megérezte újra az ember szagát. Legörnyedt hát, hat szemmel pásztázta a mezőt. Végül a középső fej megunta, hogy orrával a földet túrta:

 

– Elegem van a keresésből!

 

A jobb fej is fölágaskodott.

 

– Még szerencse, hogy semmi fénylő nincs odalent. Legalább nem hisszük azt, hogy drágakő.

– Minek nekünk az a sok drágakő? – mérgelődött a középső fej. – Minden barlangunk tele van már drágasággal, mégis mindig vizsgálgatnunk kell mindent, ami fénylik a földön.

 

A harmadik fej, a baloldali, ijedten fölugrott:

 

Jaj! Mintha egeret láttam volna!

– Meneküljünk innen! Ránk talált az egér! – nyögte a középső fej.

 

A sárkány fölegyenesedett, égig emelte három fejét.

 

Kórógy épp eleget hallott. A sárkány gyűjti a drágaköveket, ezért megvizsgál mindent, ami a földön fénylik. Ha kell, hétrét is görnyed, olyan alaposan szemlél meg minden világolót. Viszont, ha egeret lát, megretten a félelmetes, legyőzhetetlen szörnyeteg, akár menekülőre is fogja. A bolha-Kórógy leugrott hát a ronda féreg varangyos, csuszamlós testéről, leült egy mocsári tölgy árnyékába és kidolgozta a haditervét. Kapóra jött neki, hogy keletről hatalmas borulás kerekedett. Vágtatni kezdett a szél hátán egy fekete felleg. Ez adta az ötletet hősünknek a viadalhoz. A sárkánynak le kell hajolnia, mielőtt a felleg ideérne. Nem is szabad észlelnie, hogy a föld és ég közé becsúszik egy kemény akadály.

 

– A fénylőre lehajol a sárkány! – mormogta hősünk. – Honnan vegyek valami fényeset?

 

A felleg vészesen közelgett, Kórógy nem tétlenkedhetett tovább. Ujjaival a szeméhez nyúlt, kivájta mindkettőt, s a fűbe dobta.

 

– Fényes a szemem, mint a hajnali csillag!

S azzal bukfencet vetett, s egérré változott.

 

– Drágakő! – cincogta az egér, és belebújt a fűbe.

 

– Ki szólt? – visszhangzott háromszor a sárkány három szájából. De a hat szem akkor már a földet pásztázta, és észrevette Kórógy faluja mellett a két csillogó valamit. A fenevad hétrét görnyedt.

 

A legjobbkor éppen, mert ekkor ért oda a sötét viharfelleg is. A föld és az ég közé, Kórógy faluja fölé. Ahogy a sárkány három feje megközelítette a talajt, Kórógy megérezte a kénköves bűzt, s kiugrott a fű közül.

 

– Vakegér! – kiáltotta a sárkány bal feje.

– Vakegér! – üvöltött fel a másik két száj is.

 

Megrettent a sárkány, hirtelen fölegyenesedett. Kondult is akkorát a felleg, hogy mindenütt hallották a világban, s szét is repedt széltében-hosszában. De szétloccsant a három sárkányfő is, hiszen a rusnyája oly erővel vágta kobakjait a villámok házába, hogy menten megdöglött.

 

A vak Kórógy letérdelt a fűbe, tapogatni kezdett maga körül, hátha rálel szemére. Holló károgását hallotta, s azt észlelte, arca mellett suhog a madár szárnya. A holló csőrével megragadta a szemet, s egyiket a másik után hősünk szemüregébe helyezte. Visszatért a sárkányölő látása. Szeretettel nyújtotta kezét a holló felé, aki nem röppent el, hagyta, hogy Kórógy megsimogassa. Azonnal meglátta a madár csonka szárnyát. Tarisznyájába nyúlt, kivette a hollótollat.

 

– Visszaadom szárnyad ékességét – nyújtotta a madár felé.

 

A fényes holló örömmel röppent a levegőbe, először körbeszállta a falut, majd északnak vette az irányt, éppen arra, amerre annak idején elmenekült a lakosság.

 

Kórógy a csonka torony tövében vackolt meg éjszakára. Álmában szép falut látott a romok helyén, büszke tornyot és vidám embereket.

 

Reggel aztán szekérzörgésre ébredt. Dörzsölte is a szemét, látta, ismerősök közelítenek. Fölöttébb csodálkozott, honnan tudhaták meg az emberek ilyen gyorsan, hogy elpusztult a sárkány?

 

S vidáman tűntek föl a jól ismert arcok, elől a tiszteletes úr, mögötte bíró uram, s a sokasággal együtt anyóka és apóka. S velük egy szépséges lány, aki nevetett a fiúra.

 

– Én a holló voltam, Kórógy – mondta. – Hősiességeddel leparancsoltad rólam a gonosz átkát.

 

Jól sejtitek! Hamarosan lakodalmat ültek a faluban. Még a sánták is táncra perdültek, még a kutyák is kalácsot ettek!

 

Kórógy leszármazottai azóta is békésen szántogatnak a falu határában, veszély nem leselkedik rájuk. A föld meg, ott, a falu körül, amióta a sárkány teste belevegyült, a legjobban termő ezen a világon.

 

Amíg írtam, Istók Jóska szótlanul ült mellettem, néha töltött a poharakba, s várta, mi lesz körmölésem vége. Miután a szöveg végére odaraktam a pontot, fölemeltem a fejem.

 

– Fölolvassam?

– Olvasd föl!

 

Jóska felesége, Ilonka abban a pillanatban lépett a rezidenciába, amikor belekezdtem az olvasásba. Letelepedett egy szék sarkára, ölébe vette a szalvétával letakart tálat, amelyet behozott, s ő is hallgatni kezdte mesélésemet. A végén azt kérdezte tőlem:

 

– Pista, mi a meséd címe?

– No, címe még nincs – mosolyogtam.

– Írd oda, Sárkányölő Kórógy.

 

Nem volt hely másutt, csak a lap alján. Így a szöveg végére került az, ami pedig a legelején szokott állni, Ilonka ajánlata, a mese címe, Sárkányölő Kórógy.

 

– Szeretted azt a szlavóniai falut, érzem a mesédből – mondta Istók Jóska.

– Jó emberek lakták, vendégszeretők voltak.

– Csak jobbra fordul a sorsuk egyszer – jegyezte meg Ilonka, remegett a hangja.

– Kórógy nyelvjárássziget volt. Régies változatában beszélték ott a magyar nyelvet. Ezért gyűjtöttünk éppen abban a helységben. Penavin Olga tanárnő ki is adta három vaskos kötetben magyartanár-generációk gyűjtésének eredményét, a Szlavóniai ( kórógyi) szótárt. Remélem, nem csak e nyelvi munkáról emlékezünk majd a kedves falura meg a lakóira.

– Legyőzik a sárkányt, ne félj! – biztatott Jóska.

 

Ilonka kezéből az asztalra tette a letakart tálat. Fölemelte a szalvétát, friss pogácsa volt benne.

 

– Harapjatok a bor mellé! Én majd letisztázom a szöveget.

 

Ilonka átgépelte a mesét.

 

Szűkös volt akkoriban írógéppapírhoz jutni, így egyetlen gépelt példány készült el. Ezt adtam oda a budapesti kiadónak, aki meg is jelentette a Tisza tündérlánya című mesekönyvemben. 1992 karácsonyára került a gyönyörűen illusztrált könyv a boltokba, napok alatt el is fogyott. Dudás Antal palicsi festőművész és pedagógus szerzőtársam lett, annyira megihlették a meséim őt.

 

A délvidékre is jutott a Pesten kiadott mesekönyvemből. Kupuszinán és Zentán szép könyvbemutatóim voltak. Könyvek mind gazdára találtak.

 

A két mesém miatt, amelyeket ebbe a kötetbe soroltam, sok gratulációt, de sok támadást is kaptam. Parabolaként szemlélték, és élőbeszédben szemembe mondták, hogy háborúellenes és magyarkodó vagyok.

 

Szövegeimnek rétegei vannak, Attól függ, ki mit talál a mélyben, rálel-e valami rejtett ellenséges tartalomra, politikumra, amely megmérgezheti a gyermeki lelket, változtatja a serdülők identitását.

 

Minden író szövegével hatni igyekszik olvasóira, így én is. Ám nem mérgek lapulnak a mélyben, hanem érzések, tanítások, tapasztalatok átadása stb. A mesében ott a jó és a rossz, az ő összeütközéseik, egymás elleni harcuk a vezérfonál. A kérdés csak az, hogy a mesélő kiket állít be jónak és rossznak?

 

Kérdezték, miért háromfejű a sárkány?

 

A kérdezőt válaszra méltatni sem lehetne, de ő megfejti a titkot a maga módján, és a harcoló felekre talál rá a sárkányban. 1992-ben szinte mindenütt dörögtek a fegyverek a széthulló Jugoszláviában.

 

A rám támadók közül senki nem közölt sehol sem recenziót vagy kritikát könyvemről, amely Budapesten jelent meg, de miért éppen ott? – hangzott mellemnek szegezve a kérdés.

 

Más baj is történt.

 

A pesti nyomdászok kusza világában szőrén-szálán eltűnt az Ilonka által legépelt szöveg.

 

Szálkás betűimmel rótt kézirat pedig Jóskánál maradt. Ő eldugta olyan jól, hogy maga sem tudta hová rejtette. Így el is feledkeztünk róla. Tizenhat évig pihent, egy ládafia titkos kincseként, íme, most 2008 őszén rátaláltunk és előszedtük.

 

Viszont az öreg katonaláda, amelynek fia is volt, címet adott egy könyvnek!

 

Az elmúlt tizenhat év alatt sok víz lefolyt a Dráván és a Dunán. Kórógy lakói is visszatelepülhettek, házaikat újjáépíthették. A templomtorony dereka meggyógyult, megroggyant tetejét dolgos kezek hozták rendbe. A tetőgerincen Mátyás királyunk madarai, pihennek, fényes tolluk áldottá lesz a napfényben. Azelőtt soha nem láttak errefelé hollót, varjak károgtak csak a földeken meg a falu fölött. Először csodálkoztak a visszatérők, honnan kerültek ide ezek a ragyogó madarak? Mára megszokták őket, a mi büszke madaraink, mondogatják róluk, megőrizték a mi templomunkat.

 

Ám egy másik kiadó, az újvidéki Forum, meséket kért tőlem 2008 végén. Felértékelődött számomra a Kórógyról szóló mesém kézirata. Nem a kiadott könyvből dolgoztam, hanem az alapműből. Tettem változtatásokat is. Szócseréket alkalmaztam, így tisztább lett a szövegem. Ez jelent meg a Zentai ládafia című kötetemben, amely újfent két szerző közös alkotása. Az illusztrátor, Mezei Erzsébet, 2009 legszebb vajdasági könyvét adta az olvasók kezébe!

 

Ebből a kötetből szabad eladásba szinte semmi sem került, mert ugyan ötszáz példányban készült, de a zentai bemutatómon és a községi általános iskolákban elfogyott több, mint száz könyv. A budapesti bemutatón együltömben százhuszonhét dedikációt írtam. Mesekönyvemből két hét múlva egy budapesti középiskola rendelt 300 példányt. Ám hozzá kellett idomulniuk a közel háromszáz példány kifejezéshez, amely végül több, mint kétszáz példány lett. A Forum nem fogadta el javaslatomat, kíséreljük meg a második kiadást is, hiszen Zenta és környéke kivételével Vajdaságba nem is juthatott ebből a kapós könyvből.

 

 

A mese megjelenései:

 

A Tisza tündérlánya. New Angel Kiadó. Budapest. 1992.

A zentai ládafia. Forum Könyvkiadó. Újvidék. 2009.

 

 

2008. december 13., 2025. január 22.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-02-08 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.