Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Nászajándék – 5. fejezet: Cirkuszi majom

 

 

 

 

Nászajándék

 

 

5. Fejezet: Cirkuszi majom

 

Felnyitották neki a padlót, és egy szűk lyukon keresztül, egy roskadozó falétrán kellett lefelé másznia. Amikor a földre ért, látta, hogy olyan lámpákkal van felszerelve a járat, mint amiket bányákban használnak. A vezetékeik is ugyanúgy lógtak szabadon a levegőben. Kíváncsian várta, hogy miféle barlang vagy katakomba lehet a járat végén, amit érdemes megnéznie. Pár kanyar után egy jobban kifaragott helységbe, és ott egy vaskos fémajtóhoz értek, amit két fegyveres őr vigyázott. Most először érezte úgy, hogy jó helyen jár, és nem csak valami elkésett áprilisi tréfa célpontja.

– Jelszó? – kérdezte az egyik őr szinte gépies hangon; ami miatt nem is annyira kérdésnek hangzott, inkább úgy, mintha minden ok nélkül le akarják üvölteni a fejüket.

Erre a kísérő hosszú káromkodásba és sértegetésbe kezdett, és mindenféle obszcén “ötleteket” vázolt fel azzal kapcsolatban, hogy az őröknek és édesanyjaiknak milyen közös programokat kellene művelniük. Válaszul az őrök továbbengedték őket.

– Ez volt a jelszó, ez is része annak a koncepciónak, hogy a kémkedőket minden apró részlettel elbizonytalanítsunk – magyarázta a kísérő, aki oldalra fordulás nélkül is pontosan tudta, hogy milyen kérdő tekintetet repítettek az irányába. – Bizonyára azt gondolja, hogy nagy hülyeség, de jó, ha tudja, hogy szerintem is az. Viszont ez egy minden eddiginél fontosabb kutatás, mindent bevetünk a biztonság érdekében.

Az ajtó kinyílt, és egy hatalmas, díszes terem tárult ki előttük. Bár stílusát tekintve merőben más volt, mint a korábbi helyiségek; a “kutatóbázis” szó ennek láttán sem fordulhatott meg senkinek a fejében. Újabb építésűnek hatott, azonban körbe-körbe ókoriakat utánzó oszlopok díszítették; megspékelve továbbá ugyanúgy letelepedett porral, és hosszasan függő pókhálókkal, amiket csak az aktuális takarítási protokoll megengedett. A terem közepén semmi nem volt, a plafonon látható kupolából arra lehetett gondolni, ha oda kiállt valaki előadni, akkor az akusztikus kialakításnak köszönhetően az egész teremben tisztán lehetett hallani kihangosítás nélkül is. Ez azonban akkor már nem bírt jelentősséggel, hiszen a körülötte, körben elrendezett asztalokra mikrofonok és fülhallgatók lettek elhelyezve.

Az idegenvezető megmutatta, hogy hol foglalhat helyet, és rögtönzött, halandzsa-jelbeszéddel igyekezett rávenni, hogy vegye fel a fejhallgatót. Amikor ez sikertelennek bizonyult, egyszerűen csak ráadta a fejére, hogy végre elmehessen onnan.

– Üdvözlöm a bázisunkon, és egyben a tanácsteremben! – köszöntötte őt valaki; ami azért volt számára vicces, mert ezt a mikrofonon keresztül tette, annak ellenére, hogy pusztán két méterrel arrébb ült mellette. Ahogy körbenézett, látott még elszórva itt-ott egy-egy katonatisztet, szintén fejhallgatóval magukon, ami talán indokoltá tette ezt a módszert; azonban másra sem tudott gondolni, mint hogy ha összeültek volna egy kis asztal köré, sokkal kényelmesebben meg tudtak volna mindent beszélni.

Aztán viszont azon kapta magát, hogy fogalma sincs, ki beszél hozzá. Persze látta, hogy mindenki előtt van egy kis tábla a nevével és a rangjával; de mivel ez az illető gyakorlatilag vele egy vonalban ült, a táblácskát pont nem látta. Kihajolt, keresztül az asztalon nyújtózkodott, így végre sikerült elolvasnia, és viszonoznia a köszöntést a nevet és rangot beleszőve. Ahogy visszaült a helyére, akkor viszont meg azt vette észre, hogy előtte is van egy táblácska, amit nem ő írt meg, így nem tudta, hogy mi lehet rá írva; ezért újból kihajolt, hogy fejjel lefelé elolvassa azt; kis csalódottság lett rajta úrrá, mikor látta, hogy nem az ő neve áll ott.

Mindezt a sok tiszt tettetett türelmetlenséggel nézte végig, ha már a rend is úgy kívánta meg, hogy elégedetlenséget fejezzenek ki. Ami pedig a pazarolhatatlan idejüket illeti, tudták nagyon jól, hogy amíg nem indul kinek-kinek a repülőgépe vagy helikoptere, addig különösebben nekik sincs hova sietniük.

– Bizonyára tudja, hogy mivel foglalkozunk itt.

– Igen-igen. Körülbelül. Úgy igazából nem is. Rengeteg semmitmondó tájékoztatót kaptam maguktól. Önöktől. A kollégájuktól. Nem is tudom, mit mondjak.

Ezután a pár mondat után az egyik sarokban egy tiszt a mellette lévőhöz fordult, és a fülébe súgta, hogy milyen szerencsétlen ez a civil, még azt sem tudja, hogyan kell egy adminrálissal beszélni.

– Rákönyökölt a mikrofon gombjára, és mindenki hallotta – förmedt rá az admirális a tisztre, aki elszégyellte magát. Visszafordult hozzá, és tovább kérdezgette. – Tudja, miért választottuk magát?

– Megnyerő a mosolyom?

Elmosolyodott, várta, hogy a pimasz vicce valami hasonló reakciót váltson ki a bizottság tagjaiból, de nagyot tévedett. Hosszú percek teltek el azzal, hogy olyan szigorúan néztek rá, amennyire csak tudtak. Egy-egy arc már-már komikus volt, ahogy emberfeletti szigorúságot próbált sugározni. Lassan elült az ő mosolya is, az arckifejezése teljesen megváltozott, mintha egy szemvillanás alatt egy teljesen más személyiségre váltott volna. Újrakezdte a választ.

– Azért választottak engem, mert kivételesen nagy az intelligenciám, kivételesen jó a memóriám, és kivételesen gyorsan tanulok.

– Bizonyítsa be!

– Tessék?

– Gyerünk, mutasson nekünk valamit abból a kivételesen nagy intelligenciából, memóriából és tanulásból!

– Elnézést, de nem valami cirkuszi mutatvány vagyok.

– Megértem, és bocsásson meg, hogy csak így ugráltatom, de meg kell értenie, mi nem egy diákkonferencia zsűrije vagyunk; egy nagyon drága és nagyon régóta tartó kutatásnak vagyunk a felügyelői, és mindenben biztosra akarunk menni.

Egy kicsit duzzogott magában, de aztán realizálta, hogy valóban mindenki érdeke az, hogy a kérésnek eleget tegyen.

– Rendben. Akkor legyen így! A kísérő, akit elém küldtek, mérnök lehet, aspergeres, nem kommunikál jól, viszont ez nem zavarja, szóval valószínűleg diagnosztizálták, tudja magáról. A papírokon, amit a kezében tartott, félvezetők leírásai voltak, valószínűleg elektromérnök. Vagy csak feélrevezetésként tartotta őket a kezében, az is lehetséges, itt semmiben sem lehet biztos az ember, mivel ez volt a céljuk. Az ajtó előtt álló két őr jelvényszáma 317-4345-23 és 945-3212-67. A nekem jobboldali meleg, de rejtegeti. Ezúton is szeretnék bocsánatot kérni, amiért elmondtam a titkát. Ön nagyon ügyel a rendre és a tisztaságra, amit az élére vasalt ruhái is mutatnak; de pár szőrszál mégis megmaradt a zakóján. A fekete és az ősz szálak körülbelül egyforma számosságban vannak, így arra gondolok, hogy korosodó kutyája vagy macskája van. Ön nem lepődött meg, mikor azt mondtam, hogy az egyik őre meleg; szóval bizonyára tisztában volt vele. Újfent bocsánatot kérek tőle. Az első emailben, amit küldtek, volt a harmadik sorban egy elgépelés. Mivel önök pedáns embereknek tűnnek, akik szeretik tesztelgetni az embereket, el tudom képzelni, hogy szándékosan hagyták benne azért, mert kíváncsiak voltak arra, hogy most felhozom-e. A tanácsteremben körben filctáblákat helyeztek el, úgy, mintha szerves része lennének az itt folyó munkáknak; de igazából csak azt akarták tesztelni, hogy felfedezem-e rajtuk az integrálegyenleteket, és megoldom-e fejben őket. Azt várják, hogy elmondjam, hogy az eredmény mínusz alfaszor koszinusz theta; de a második tábla kettes sorában elírták a konstanst, így semmi értelme az egésznek. Valószínűleg az egyik tudósuk sietve körmölte le az egyenleteket egy papírra maguknak, és a 389 úgy tűnt, mintha 388 lenne. A folyosón látott emberek mind civil ruhában vannak, de némelyik arca már megjelent különböző szaklapokban. A fő szakterületeik meghajtással és mesterséges intelligenciával kapcsolatosak. Önök még semmit sem mondtak arról, hogy pontosan mi lenne ez a szupertitkos küldetés, amire hívtak; azonban a roncstelep álcájaként használt, kihajigált alkatrészekből elég sokat az űrkutatásban használnak; közöttük több olyan eszköz is van, ami zéró-gravitációs környezetben, légmentes térben alkalmas nagyméretű gépek megszereléséhez. Mivel egy szimpla űrbázis karbantartása manapság már nem egy titkolandó dolog, arra tippelek, hogy odafönt megalkották az első, térhajtással működő űrhajó prototípusát, de csúnyán elakadtak valamivel.

Volt, aki elnémult a meglepetéstől, volt, aki pont arra várt, hogy meglepődjön, így csak mosolygott. Sokáig tartott a csönd, amit egy félénk kérdés szakított meg a fejhallgatókban.

– Melyik őr a meleg?

– Vegye már le a könyökét az átkozott mikrofonról!

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-02-12 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.