Videó

A Magyar Hang videója




Keresés a honlapon:


Csengődi Péter: Nászajándék – 18. fejezet: Megérkezés a távoli pontra

 

 

 

 

Megérkezés a távoli pontra

 

Teltek az órák, nem kérdezett semmit. Tudta jól, hogy bármi is a cél, idővel meg fogja látni. Arra lett figyelmes, hogy a képernyőn az egyik fényes pont apránként egyre nagyobb lett. Egy kis, vöröses folt kezdett kialakulni. Közben ettek, ittak, ahogy emberi lényeknek muszáj időnként. Az órák teltek, a vörös folt egyre nagyobb lett, kezdte kitölteni a képernyőt, és mellette látható volt egy másik, alig kivehető gömb. A vörös törpecsillag és a körülötte keringő bolygó közötti arány merőben más volt a mi Napunk és a Föld közöttihez képest. Az embernek valamelyest az az érzése támadt, hogy ennek a kettőnek talán nem is szabadna egyben maradnia. Akármit is sugallt ez az optikai csalódás, a tény az tény maradt: Ez bizony egy másik naprendszer. A legjobb tudása szerint a mi naprendszerünkhöz mérve a legközelebbi csillag is több mint négy fényévre helyezkedik el, és volt egy megérzése, hogy amit a képernyőn lát, az nem a legközelebbi csillag. Meg egyébként is, ha egy űrhajó átmegy egy ennyire furcsa és bizarr anomálián, az képtelenség, hogy pusztán a legközelebbi naprendszerhez vinné.

Igyekezett magában tartani az olyan klisébe hajló kérdéseket, mint a “hol vagyunk” vagy a “milyen messze vagyunk”, mert tudta, hogy csak nevetség tárgyává tenné magát. Helyette az hagyta el a száját, hogy “hát itt vagyunk”, ami részben gunyoros, részben kíváncsi tekintetet csikart ki a többiekből, mert nem egészen értették, hogy mit akarhat vele mondani.

– Most mi következik? – kérdezte végül. – Mindenféle műszerekkel vizsgálgatjuk, hogy mit tudunk megállapítani róla? Különböző modelleket építünk fel a bolygóról a belső szerkezetét illetően? Felderítő szondákat küldünk le?

– Azokon már mind túl vagyunk. – Meglepő volt, hogy ezúttal a doki szólalt meg. Talán az ezredes úgy volt vele, hogy tudományos témákban átadja neki a lekezelő megszólalások elsőbbségét.

– Kerek hét óra múlva találkozunk a zsilipnél. Addig dőljenek le, és hunyjanak egyet!

Benne még érlelődtek kérdések, de hamarosan magára maradt, mindenki csendben elindult a kabinok felé. Megfordult, a számítógépre vetette a tekintetét, de az is lecsökkentette a fényerejét, és lezárta a különböző terminálokat; mintha azt akarta volna mondani, hogy neki is pihennie kell.

 

A zsilipkapu előtt összegyűlve beöltöztek az űrruhákba. Az ezredes körbenézett, majd konstatálva, hogy minden készen áll az indulásra, jelezte, hogy szálljanak be a kompba. Míg a másik kettő már egész ruganyosan menetelt előrefele, neki rá kellett jönnie, hogy a puszta járás sem is annyira egyszerű. Határozottan nem annyira egyszerű, mint amilyennek két társa mutatta. Amikor az átjáró ajtaja kinyílt, akkor tudatosult benne, hogy a hajó egyik oldalnyúlványa valójában egy teljesen különálló jármű. Méretéből adódóan kikövetkeztethető volt, hogy azzal nem lehetett nagy távolságokat megtenni, valószínűleg arra szolgál, hogy az űrhajó és a bolygó felszíne között lehessen vele közlekedni, így a teljes hajóval nem kellett leszállni, az maradhatott a bolygó körüli pályán.

A kompban nem volt sok hely, igyekeztek összehúzni magukat. Maga a beszállás is egy tíz perces, íves mozdulatokban kiteljesedett koreográfiával vált lehetségessé. Itt is az ezredes került az irányító pozícióba; nem tudta, hogy pusztán a rangja miatt, vagy a doki egyébként nem lett volna képes elvezetni azt. Az ajtók bezáródtak, a zsilip a dokkolókkal együtt elengedett, és a komp könnyedén elvált a hajótest többi részéről. Az ablakain keresztül szabad szemmel láthatta az űrnek ezen részét. Csodálattal töltötte el. Sok tekintetben minden ugyanolyan volt, mint amikor az űrbázison bámészkodott, hiszen nem látott igazából mást, csak megannyi apró csillagot a szélesen elterülő feketeségben; de a tudat, hogy ez egy teljesen másik naprendszer, mégis izgalommal töltötte meg a pontfelhőkből álló látványt.

 

A talaj nem közeledhetett elég gyorsan. Hiába volt a végletekig izgatott, hogy egy teljesen ismeretlen bolygó talajára teheti le majd a talpát, a nagy távolságok átszelését és a biztonságos leérkezést már nem lehetett jobban megsiettetni. A profi munka eredményeként a földetérés szinte zökkenőmentes volt. Amint kinyitották az űrkomp ajtaját, a szél rögtön rengeteg homokot fújt befelé. Ameddig elláttak, sivatagos, köves tájat láttak maguk előtt. Nem volt nehéz elképzelni, hogy egy ideje semmi életnek nem volt nyoma a felszínen. A távolban viszont olyan építmények körvonalait lehetett látni, amiket kétségtelenül emberi kéz alkotott; pontosabban azoknak az élőlényeknek a keze, amik valaha ezt a bolygót benépesítették. Óvatosan lépett ki az űrkompból. Nemcsak azért, mert annyira pici volt, hogy az embernek tekergetnie kellett a testét, hogy ki-be közlekedhessen. Nemcsak azért, mert a védőruháik erőteljesen gátolták őket a mozgásban. Most először lépett ennek a bolygónak a felszínére. Most lépett először bármilyen bolygónak a felszínére, amit nem Földnek hívtak. Csupán azzal, hogy kinyújtotta a lábát, és hagyta, hogy a talajra essen, messzebbre jutott el, mint az emberiség kilencvenkilenc százaléka. Nem ő volt az első, talán nem is az utolsó, de valahol, valahogy ez csak dicsőségnek kellett hogy számítson!

 

 

 

  
  

Megjelent: 2026-03-13 20:00:00

 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.