VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szőke Imre: Nyersanya
Anyám rosszul volt. Mondtam neki, ha meghal minél előbb keressen egy másik testet magának.
Ilyen rohadt kegyetlen mondatra nem számított. Azt hitte, behozok egy pohár vizet, vagy ilyesmi. Megsimogatom. *** Egyszer a földön ültem anyám lakásában, míg ő fenn az ágyon, együtt néztük a tévét. Ott volt a lánya, és a második férje is. Huszonegy éves lehettem körülbelül, és anyám egyszer csak előrenyúlt megsimogatni a fejemet. Úgy összerándultam, mint egy hernyó, amit megböknek faág hegyével. Nem tehettem róla, annyira váratlanul érintett meg, egyáltalán nem volt időm felkészülni rá. Érthető módon ez a kínos jelenet sértette anyámat, és nemsokkal utána leült velem töményet inni. Valamit nagyon mondani akart, szemben ült velem egy puffon, lötyögtette a viszkit, hosszú, vékony lábait betördelte maga alá, majd életemben először és utoljára így szólt hozzám: „Ne haragudj kisfiam!” Amíg ezt ki nem mondta, nem is tudtam, hogy haragszom. Nem is tudtam, hogy lenne jogom haragudni, nem is akartam felfogni miről beszél. Ismerve apámat, tökéletesen megértettem, hogy elmenekült, és nem ő nevelt fel. Nem is sejtettem, mennyire retteg attól, hogy most, amikor már felnőttem, behatolok az életébe, és megpróbálom az anyámmá tenni. Igaza lett, megpróbáltam. Négy éves korom óta, félig öntudatlanul sóvárogtam és vágyakoztam utána. És nem kizárt, hogy akkor ott, félig berúgva már nem csak azt kellett (volna) megbocsájtanom, ami eddig nem volt, hanem azt is, ami igazán soha nem lesz,nem akar, nem tud... *** Anyám étkezőasztalát betöltötték a gyógyszerek. Ha kiborult, kiborította őket, remegő kezekkel kutakodott köztük valami után. Meglett? Negyven éves múlt, amikor kihúzták mindegyik fogát. Összefutottam vele az SZTK-ban, nagyon félt, könyörgött, maradjak ott vele. "Kisfiam, maradj itt velem!" Együtt vártunk a kezelésre. Egyszer meglátogattam, kettesben ebédeltünk. Szinte mindig húslevest főzött, és zöld, erős paprikát szeletelt bele magának. Engem feszélyezett a csend. Anyámmal kettesben lenni sosem volt valami szórakoztató, bár többet és kedvesebben szólt hozzám, mint az apám, semmi de semmi humorérzéke nem maradt, az aktuális témákból hamar kifogytunk. Hadd szóljon a zene, bekapcsoltam a rádiót, amivel váratlanul vérig sértettem őt. Azt hitte, a műfogsora kattogását nem bírom elviselni. Ezután anyámnak két arca lett. Az ijedt, idő előtt vénülő, sorvadó rémarc, és a valamivel megnyugtatóbb, protézissel kitámasztott, emberibb változat. Egyiken sem tudtam segíteni. *** Magas volt, karcsú, kék szemű, fiatal korában megnyerte a Kontakta vállalat szépségversenyét. Két férjének nehézkes beszámolója alapján biztos vagyok benne, hogy azt hitte: lesz belőle valaki. Engem tizennyolc éves korában szült meg, a fogantatásom körülményeiről apám így számolt be egy ritka, őszinte pillanatában: „Elmentem valami házibuliba, ott láttam meg anyádat. Magas volt, feltűnően szép, jól táncolt, és közben rettenetesen bepálinkázott. Összehányt mindent, aztán elterült, úgy kellett magához téríteni. Én voltam, aki magához térítette, és attól fogva jártunk. Halálos, nagy szerelem volt első látásra. Nemsokára kiderült, hogy állapotos, és mindkét család tiltakozása ellenére eljegyeztük egymást.” (Kibaszott kamaszok) Apám festő-mázolónak tanult, és az is lett. Anyám gépírónőként helyezkedett el a Csepeli Bíróságon, és annyira jól dolgozott, hogy a főnöke megígérte neki, nemsokára kinevezi a gépírónők vezetőjének. Azt hiszem, ez csak az első lépés lett volna azon a hosszú, diadalmas úton, amelyet anyám égszínkék lelki szemeivel maga előtt látott. Ám ezt az első lépést egy olyan kolléganője tette meg helyette, aki időben leérettségizett. A történet szerint, amikor anyám értesült a hírről, dührohamot kapott és a főnöke felé hajított egy írógépet, az meg emiatt kirúgta. Anyám úgy érezte, olyasmit vettek el tőle, amit neki rendelt az ég, érettségi ide vagy oda. Úgy érezte, kilopták a marsallbotot a retiküljéből, derékba törték a karrierjét, még mielőtt elkezdődött volna. Hitszegők és bitorlók vették körül, ármány és fölösleges paragrafusok, csapdába csalták, lelke legmélyéig sértette meg ez a kegyetlen világ. Később felvették a Kontaktához, megnyerte a maga szépségversenyét, de a kétes dicsőség nem tartott sokáig. Előrelépni nem maradt esélye. Szerintem soha többé nem is akart dolgozni, bár ezt nehéz lett volna bevallani vadonat új családjának, amelyben én már nem kaptam szerepet. Pedig ha valaki, hát én megértettem volna. Munkások között nőttem fel. Gyerekkorom óta az a határozott véleményem, hogy a munka értelmetlen, totális szopatás. A „kisfiam” szó miatt nem haragudtam anyámra túlságosan. Emiatt az egy szó miatt tudtam neki megbocsájtani újra és újra, pontosabban a hangsúly és a hangszín miatt, ahogyan mondta. Még akkor is, ha a mondat így folytatódott: „kisfiam, azt akarom, hogy menj el!” Mert ebbe csak belehaltam. Maximum még azt gondoltam elhalálozás közben, hogy az anyám egy rohadt kurva, aki most visszavonhatatlanul az utcára tesz. De az nem volt kérdés, hogy ő az anyám, és ez olyan természetes, eltörölhetetlen kapocs közöttünk, ami fontosabb annál, mint hogy most épp megöl vagy sem, és hogy ennek mindketten, erőlködés nélkül is tudatában vagyunk. Amikor ő azt mondta: „kisfiam”. Amikor én azt mondtam: „anyu". A beszéd mindent elárul, azt is, amit a beszélő soha nem vallana be magának. Apám elperelt anyámtól, de soha nem kellettem neki. Anyám elvesztett engem, később talán el is veszejtett, de mindvégig tudta ki vagyok. A kisfia voltam. Iszonyatos teher. Gyakran éreztem úgy, bárcsak volnék teljesen árva. Nem szerettem, hogy van is anyám, meg nincs is. Az iskolában se tudtam, mit mondjak a többieknek. Van is családom, meg nincs is. „Jó, de miért nem az anyáddal vagy?” Csak, bazmeg! Egyszer, anyák napi ünnepségen nekem kellett elszavalni József Attila Mama című versét. Mindenkinek ott volt az édesanyja, engem viszont a nagymamám kísért el. Végül is, vele laktam, és a nagyapámmal, "mindent megtettek értem, ami emberileg lehetséges". Mama ősz volt, testes, nyögdécselve próbálta meg bepréselni magát mellém az iskolapadba. Durva anyagból való sárga kendőt viselt, mert már szégyellte, hogy elvékonyodott és megritkult a haja. Megríkattam a szavalatommal. Föl se fogtam, hogy a költő ezt a verset az anyjához írta. Anyám becsapott engem, azt mondta a taxira, hogy az egy „tengeri herkentyű”, és attól fogva izgalmas víz alatti út vezetett hozzá havonta egyszer, és én imádtam a Lada Ezerkettesek műbőrillatát, felnőtt koromban minden lehető alkalommal taxiba ültem, több millió forintot taxiztam el, nyilván nem az anyám miatt, lehetetlen, hogy mindig hozzá akartam volna menni, vagy izgalmas, titkos viziútra, de azt nagyon sajnáltam, hogy a rendszerváltás után eltűntek a Lada Ezerkettesek, semelyik rohadt nyugati kocsiban nincs olyan szag.
Közel s távol a családjainkban senkinek se volt jogosítványa, a sok buszozó, villamosozó, hévező, rongylábú paraszt meg becsületes munkás között anyám volt az első, aki autót álmodott magának, és volt is bátorsága hozzá, hogy megtanuljon vezetni, és én ezt az úttörőszerepet nagyon is jellemzőnek érzem rá, méltónak valamikori szépségéhez, amiben utoljára mutatkozott meg a nagyobb élet utáni vágy, a csalóka fény felé való törekvés, a lakótelepi lakás megszerzése után, a veseműtétjén túl, egy újabb szülésen, a leszázalékoláson, a jobb sorsért való imák véres pókfonalával sárga hajában, amikor még mindig csak a harmincas évei közepén járt, de már javában fojtogatták a depresszió áttetsző polipkarjai, amik majd lehúzzák a totális vereség mocsarába, és megmutatják neki, hogy mindennek van következménye, és senki sem tud csak úgy, a puszta akaratából bűntelenné válni, akkor az anyám rávette a második férjét, hogy vegyenek egy használt Daciát; és ebben az ütött-kopott, méregzöld járgányban, amit az eredeti gazdája három évig taxiként használt, végre megint egészen viccessé vált az anyám, például nekivezette az Erzsébeti Felüljáró masszív pillérjének csak úgy, minden kényszer nélkül, mert előtte fél kerékkel a járdára parkolt, és nem tudott róla lejönni, és ijedtében csak nyomta a gázt, amíg neki nem ment a falnak. „Kisfiam, nehogy megmondd a Misinek mi történt, én azt hazudtam neki, hogy valaki végighúzta a kocsi oldalát parkolás közben!” - tett cinkosává az anyám, de én csak nevettem, bár nagyon megtisztelő volt az ő cinkosává lenni, de reménytelen vállalkozás is egyben, ”na jó” - kérdezte Misi - „de akkor mitől ennyire falas a kocsi oldala anyukám, mitől ennyire falas?”, szóval vicces lett a maga módján megint, és pár évig nevetni is tudott, sőt olyanokat mondott, hogy „kisfiam, nagyon büszke vagyok rád, micsoda gyönyörű, erős karod lett a sporttól!” és elég hülyén éreztem magam, ahogy álltunk a 48-as buszon, az anyám meg fennhangon dicsérgette az izmaimat, aztán leérettségiztem, elmentem katonának, és ha úgy adódott még pornófilmet is néztem együtt az anyámmal a kurva sok alámondásos akció film után, a VHS kazetták panelparadicsomában, amivé a földszinten levő lakása változott át akkoriban, 1984 körül. Nem emlékszem, mit mondott anyám az apámnak, mielőtt az fölragadott egy konyhakést, és nagy rössel elindult felé. Pedig ott ültem én is, lógáztam a lábamat az étkezőszékben, az arcom maszatos volt a bébikajától, anyám meg rohant ki az ajtón, apám üvöltve utána, később ezt mindig úgy mesélte, hogy „anyád a hosszú lábain elfutott előlem” s a hangjába akkor vegyült a legsűrűbb megvetés, amikor ahhoz a részhez ért, hogy „hosszú lábain”. Nem tudom, van-e összefüggés, de tény, hogy mindig is odáig voltam a vékony, hosszú lábú nőkért, s néha komolyan elgondolkodom, nem vagyok-e félig-meddig lábfetisiszta, aki azt hiszi, univerzális szépségnek hódol, holott valójában a túlélés kipróbált eszközei előtt tiszteleg; és ahogy átrohantak a kerten, majd végigtrappoltak azon az eldugott, nyamvadt csepeli utcán, ahol éltünk, elöl az anyám, hátra-hátranézve, mögötte valamivel alacsonyabb, de egészen jóképű apám késsel a kezében, én, mint felelősen gondolkodó, kiskanállal csapkodó két és fél éves, arra a következtetésre jutottam, hogy megint túlságosan furcsa dolgok történnek körülöttem; úgyhogy vagy ezeknek a srácoknak itt, vagy esetleg inkább nekem kórházba kellene vonulni minél előbb. Én egyébként nagyon szerettem az egészségügyi intézményeket, a fejüket csóváló jóindulatú orvosokat, akik mindenféle nyisszantásokkal és egyéb apró beavatkozásokkal próbáltak alkalmassá tenni az életre, felvágták letapadt nyelvemet, majd, miután anyám kissé elhanyagolt, lehetővé tették azt is, hogy tudjak pisálni, nyugodt, bölcs hangon rendeltek rögzítő pólyát kimozdult csípőmre, s nem tehettek róla, hogy azt végül senki sem adta rám. Sőt, azóta is nagyon szeretek rendelőkbe járni, és különféle rejtélyes tünetekkel szórakoztatni őket, holott ma már távolról sem olyan türelmesek, mint gyerekkoromban, mikor szorgos munkájuk eredményeként kezdtem az életre, mint elfogadható opcióra, élvezhető és kiaknázható lehetőségre gondolni, és nem az ő hibájuk, hogy a döntő pillanatokban folyton bemasíroztak a képbe a szüleim, s szakszerűen dramatizált jelenetekben emlékeztettek rá, hogy az élet - miképp a nagy Buddha tanítja - nem más, mint örök szenvedés, az emberek pedig közönséges őrültek. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy már egészen korán, életem kezdetén következetes buddhista nevelésben részesültem. Ekkor édesapám, az egyik nagy tanító, feladva az üldözést, izzadt testtel, kifulladva masírozott a kerten át, vissza az átalakított mosókonyhába, ami a lakásunk volt, s tehetetlen dühében fölfektetve bal karját a konyhaasztalra, belebaszta csuklójába a konyhakést. Az biztos, hogy nem én hívtam a mentőket. Valószínűleg a dédanyám volt, aki eddig szokás szerint bujdokolt valahol, nem akarva túlzottan megzavarni unokái intenzív magánéletét, esetleg az apám maga rohant el hozzájuk az össze-vissza spriccelő karjával, nem tudom. De tény, hogy kórházba került, egy kórterembe szegény nagyapámmal, aki éppen aznap szenvedett munkahelyi balesetet a Csepel Vas és Fémművek öntödéjében, széttört farokcsonttal hevert ott egy ideje, és szemlélte tehetetlenül, ahogy betolják mellé összevarrt kezű, leszedált fiát. Anyám pedig, hogy meddig futott, és hol állt meg végül, az tulajdonképpen már nem ennek a napnak a története. basszák meg a lakótelepi akácok a megfeketült néma játszóterek meg az oxigéndús nyáréjszakák is úgy álltam anyám ablaka alatt csöndben és feszülten szimatoltam mint egy róka hallgattam a lélegeztető gépét az egyetlen árulkodó jelet amiből tudtam hogy itthon van
„kiszólt egy hang hogy én menjek” anyám lampion arca fehéren úszott el hátrafelé „tűnj el kisfiam” a ruhákért sem engedett be több mint egy évig aztán felhívtam úgy beszélt mintha mi sem történt volna örült nekem és nem értette miért nem kerestem soha visszaköltöztem hozzá fél évvel a halála előtt
egyszer felültem az ágyban amikor épp azt mondta a szociális gondozónak hogy összejátszunk a húgommal csak arra várunk hogy ő meghaljon már a tükör alatt az előszobában sokáig hevert egy könyv aminek „sorvadj el” volt a címe
Miért mondtam anyámnak, hogy minél előbb keressen másik testet, ha meghal? Mert akkoriban épp szcientológus voltam, és a szcientológusok azt tanítják, nem szabad szarozni a fénnyel. Aki bedől a fénynek, az sosem kerül ki a körforgásból, elméjét újraprogramozzák a börtönbolygó szigorú őrei. A börtönbolygó: a Föld. Anyám, a húgom és én: száműzöttek vagyunk. A szigorú őrök arra használják rendkívül fejlett kozmikus technológiájukat, hogy az emberi lényeket megakadályozzák a tökéletes öntudatra ébredésben, életről életre kibasznak velünk, és örök szenvedésre ítélnek. Ha ez így megy tovább, sohasem fogunk ráébredni, hogy valójában elpusztíthatatlan szellemi lények vagyunk, végtelen számú képesség, és korlátlan lehetőségek birtokában. Mint látható, ez egy nagyon ciki helyzet, tisztességes ember nem kíván ilyet a saját anyjának. Amikor úgy tűnt, komoly esély van rá, hogy elhagyja a testét, ezt a végletekig lesoványodott, lélegezni már alig képes testet, én arra ösztökéltem, ne hagyja magát manipulálni a börtönőrök által, hanem szülessen meg újra a közreműködésük nélkül, ezzel növelheti az ébredés esélyeit. Nem mondhatnám, hogy rajongott a gondolatért. Azt is megmondták a szcientológusok, miért lettünk mi valamennyien száműzöttek, és miért ítéltettünk arra, hogy öntudatlanul sodródjunk születéstől halálig, haláltól születésig, reménytelenül azonosulva romló testeink nyavalyáival, szüntelenül rettegve a haláltól, abban a hitben, hogy egyetlen életünk van csupán. Mert mi kontrollálhatatlan különcök voltunk az öntudatos, halhatatlan szellemi lények konzervatív társadalmában. Négy jól elkülöníthető csoportja létezik az ilyen kontrollálhatatlan különcöknek: a tehetséges üzletemberek, a bűnözők, a kurvák és a művészek egyenként is rendkívül veszélyes csoportjai, amelyek züllesztő hatását nem tűrhette tovább ama fejlett, de szigorú rendszer, amelyből végül száműztek minket. Ebből az aspektusból nézve tényleg nem látszott lehetetlennek, hogy anyám kurva, én pedig művész vagyok. Bár ő sohasem kefélt pénzért, én pedig semmi kézzelfoghatót nem produkáltam a művészetek terén. Az sem lehetetlen persze, hogy anyám alapvetően üzletember volt, én pedig kozmikus bűnöző, csak mindketten kudarcot vallottunk jelen életünket tekintve. Odáig voltam a szcientológiáért. Szerintem nagyon érdekes volt. Komoly fejtörést okozott azonban, hogyan segíthetnék anyámnak a szcientológia páratlanul hatékony eszközeit alkalmazva. Majdnem biztos voltam benne, hogy anyám nem szándékozik elindulni a teljes szellemi felszabaduláshoz vezető úton, csak szeretné egy kicsit jobban érezni magát, ha lehet. Hallani sem akart a reaktív elméjéről, amelyben fizikai betegségeinek, krónikus depressziójának, és alapvető tudatlanságának legfőbb okai voltak találhatók. Azt sem akarta tudni, hogy ő egy tethán, akiből operatív tethán válhatna. Nehéz helyzet. Ráadásul a szcientológia igazán hatékony módszereit nem is volt szabad bevetnem nála mint olyan személynél, aki pszichiátriai drogokat szed. A kezem mindenféle szempontból meg volt kötve. Anyámnak pedig mind a depressziója, mind a COPD-je egyre súlyosbodott, folyamatosan történt vele valami, amit nem értett, nem volt képes befolyásolni, vagy nem akart, és inkább az orvosoktól várta, hogy mentsék meg. Fölfoghatatlan volt számára, hogy az egyetlen személy, aki tényleg tehet valamit ebben az ügyben, az ő maga, s hogy ez a személy minden lehető alkalommal cserben hagyja őt. Komoly lecke egy valamikori, nagyreményű gépírónőnek. A COPD egyetlen ismert ellenszere, ha nem dohányzik a beteg, de ő nem nem volt hajlandó leszokni a cigiről. Ehhez a depresszióját kellett volna gyógyítani, aminek viszont az egyetlen ismert ellenszere még ismeretlen. Legalábbis anyám pszichiátere számára az volt.
Megjelent: 2014-07-29 14:04:43
|
