Gáspár Ferenc Szép, őszi nap
– Ássuk ki a Cilut – mondta Zoli. Verőfényes őszi nap volt, s mi ballagtunk a Normafán. Cilut három évvel ezelőtt ástuk el, akkor szakadt a hó, de meg kellett tenni, bűzlő macskatetem nem maradhatott a Margit körúti lakásban. Szerencsére még nem fagyott, így ha nem is a legjobb helyre, de kapkodva, fázva, bőrig ázva mégiscsak elástuk. A következő őszön két nagy követ is odagörgettünk Cilu fölé, nehogy valami arra járó kóbor kutya kikaparja. Most viszont Zoliék elköltöztek Zuglóba, kertes házban laknak, s Cilu maradványait át akarták menteni a messzi Normafáról a rózsák tövébe. Elég furán nézhettünk ki, így kapával, ásóval felszerelkezve a csendes és elegáns Normafa-i környezetben, néhány jogging-os futó meg is bámult bennünket.
– El fogod unni magad Zuglóban – frocliztam barátomat, miközben az erdei ösvényen sétáltunk Cilu ideiglenes pihenőhelye felé -, onnan nem nézheted, hogyan lövik a tüntetőket az ablakodból.
– Nem lesz még egy Pöszödi beszéd – mondta ő. – Béke van ma is.
Pedig október 23-a volt éppen, és pont az ötvenedik évforduló. Megrántottam a vállamat.
– Szerintem errefelé lehet – intettem az erdő egy bokrosabb része felé.
– Még menni kell – mondta ő. Közben lentről már hallani véltük a durrogást. Lelki szemeink előtt hatalmas vízágyuk jelentek meg, óriási Rebisz-es autók, viperákkal rohanó rendőrök. De lehet az is, hogy nem Zolival bandukoltam a Normafán Cilu sírja felé. Az is lehet, hogy Imrével igyekeztem az Írószövetségbe, valamilyen agyament tanácskozásra, ami elmaradt (az elnök hirtelen halála, vagy menyegzője miatt), mi Imrével gyorsan ittunk egy sört, s hazafelé csodálkozva néztük a metrón csipkés fehér kesztyűben ücsörgő és könnygáztól fulladozó nénikéket. A nénikék a központi ünnepségre jöttek, és nem sejtették, hogy itt ma lovasroham lesz, gumilövedék, meg könnygáz. És az is lehet, hogy sem a Normafán nem voltam, sem Imrével az írószövetségben (az ülés, mint tudjuk elmaradt), hanem felültem egy repülőgépre, és elutaztam a messzi Afrikába, ahol pálmafák és kókuszdió... és fekete nők!
– Itt vannak a kövek – mondta Zoli. Nekigyürkőztünk. Elgurítottuk Cilu felől, amit el kellett gurítani, aztán óvatosan ásni kezdtem. Ebben én vagyok a gyakorlottabb, az ásót is én hoztam.
– Nem lesz semmilyen balhé odalent – mondta Zoli. – Bár – törölte meg a szemüvegét – elég rossz helyre szervezték a nagygyűlést.
Nem feleltem. A föld alól ronda bogarak másztak elő, munkásőr ruhában. Kis, amerikai matchbox dzsipekbe pattantak, hónuk alatt uzi géppisztoly.
– A papírdoboz már nem lesz meg – nézett rám Zoli.
– Nem lesz, nem lesz... – morogtam, és előhúztam a föld alól a nejlonzacskót. – Ez évek alatt sem rohad el.
– Mi sem, mi sem! – kiabálták a bogárkák, és boldogan feszítettek a munkásőr zubbonyukban.
– Titeket senki nem kérdezett! – dörrentem rájuk, és néhány dzsipet odébb dobtam a lapáttal. Nagy visongás támadt, különösen, hogy a gödör szélén feltűnt egy kövér giliszta.
– Imperialista kígyó! – kiabálták a bogárkák és lőni kezdték a gilisztát.
– Na, ez aztán...! Különben én itt sem vagyok! – mondtam. És tényleg. Lent voltam a városban. A Margit-hídon. Taxis sztrájk, éppen tizenöt évvel ezelőtt. Nézelődöm. Elém ugrik egy tüntető, fejjel alacsonyabb.
– A szemét Kantall kurva anyját! – ordítja, és rángatja a kabátomat. Darabig nézem, majd ráordítok:
– Engedd el, bazmeg!
Ez hatásosabb, mintha azt mondanám: Orrba váglak. Vagy: kapsz egy tacslit. Elenged. De különben nem is ott. Hanem Afrika. Fekete nők.
– A Fideszben mindenki zsidó – mondja nekem egy fiatal srác a Szépasszony völgyében.
– A Fideszben mindenki zsidó – mondja nekem egy öltönyös úr egy kisegyház alakuló ülésén. A Száder is, a Kreutz, az dísz-zsidó, meg a...
– Együtt metélkedtetek, bamek? – kérdem tőle. – Vagy a tórát olvastátok közösen? – Megsértődik.
– Majd ha hozzád is bekopogtat a sahter, akkor majd csodálkozni fogsz! – De nem is ott vagyok, hanem ülök otthon és facebookozok és...
– Szétlőtték a gilisztát – mondja Zoli. – De ott egy csontocska.
– Lapocka – mondom. – A Cilu lapockája.
– Lesz itt még több is... – véli ő.
– Volt is, lesz is, ez itt a klasszis... – A bogarak, hogy sikeresen elintézték a gilisztát, kiugrottak a dzsipből, csatlakoztak a többi munkásőr-zubbonyoshoz, és kart karba öltve énekeltek. Közben felválta emelgették valamelyik hátsó lábuk.
– A pofátlanságnak is van határa! – tettem csípőre a kezem, és megemeltem a lapátot. A bogárkák visongva menekültek. A városból megint felhallatszott a durrogás.
– Te, Zoli! – mondom neki. – Nem biztos, hogy nekünk itt fel kell tárnunk a múltat. Megáll az ásásban. Rám néz.
– Lehet, hogy mi voltunk az oka...? Hogy miattunk van balhé?
– Szerintem csomagoljuk be, amit találtunk, és húzzunk innen – felelem. A bogárkák behúzott nyakkal, de lelkesen bólogatnak. Az egyik – azt hiszi, nem látom – a páncélautó (mert, az is van nekik), felé oldalaz, lábujjhegyen lép, nyelvét kilógatja a nagy igyekezettől. A páncélautón rakéta.
– Itt van a koponya-csont – mondja Zoli.
„Vajon mire gondolhat most az öreg?” – ez van kitéve a facebook-ra, Kádár fényképével. A vén hóhér karba tett kézzel áll, szemmel láthatólag a dolgozószobájában. A dolgozószoba talán a villájában van, Rózsadombon, ahol a kertben a tyúkok között géppisztolyos őrök masíroznak. Elég mogorva képet vág. Szerintem vagy arra gondol, hogy még ki kellett volna végeztetni néhány értelmiségit is 56’ után, vagy arra, hogy elszökött a kedvenc tyúkja. Esetleg arra, hogy a krumplileves legyen krumplileves. A facebookos haver mindenesetre odaírta alá, hogyha a jobbik nyer, Petikém, Neked sem lesz kegyelem!
Peti, az én vagyok. Én vagyok? Hol vagyok? Afrika, fekete nők... Becsomagoljuk a maradványokat. Exhumált, ez hun állt? Hun, hun.
– A hun király, Attila, az elintézne itt mindent. Nem szarozna, öregem. Mer’, tegyük föl, régen lopott valaki, mit csináltak vele? Levágták a karját! Ez kéne ma is! – Na, most meg Írótáborban vagyok a Tisza partján. Idősebb írótárs elmélkedik. Másik idősebb bólogat:
– Nem lenne annyi gazemberség, az biztos!
Ekkor a gazember szarvasbogár odaér a páncélautóhoz, egy lendülettel felugrik rá, és elindítja a rakétát. Felénk repül az ördögi atomtöltetű, de mi felpattanunk rá, körbeszáguldjuk háromszor a Földgolyóbist, míg meg nem érkezünk Zuglóba. De előbb még betemetjük a gödröt.
– Nem lesz elszámoltatás – mondom Zolinak. – Idén sem lesz.
Ő meg bólogat. Lassan beleeresztjük Cilut az új gödörbe. Azt is behantoljuk.
– Így lesz a múltból jövő, s a jövőből múlt – mondom olyan képpel, mint aki most fedezte fel a spanyolviaszt.
– Hát, te tényleg nagyon hülye vagy – mondja ő. Röhögünk, és iszunk egy sört. Azt már nem látjuk, hogy a bogárkák a Duna túlpartján, a Normafán, vagy tíz gilisztát állítanak kivégzőosztag elé.
– Kegyelem! – kiáltják a giliszták.
– Istennél a kegyelem – mondja a főbogár, és álkapcsával kettéroppant egy szalmaszálat. A sortűz után még eléneklik az Internacionálét, aztán visszatúrják magukat a rögök közé.
– Elővarázsoltuk a múltat – jegyzi meg Zoli.
– Így ismétli meg a történelem önmagát – okoskodom. – Hogy az emberiség kacagva búcsúzzon el a múltjától.
– Te, ezt a poént Bacsó már lelőtte a Tanúban – véli ő.
– Attól még igaz – vigyorgok. Már nem szólalunk meg. Várjuk a kegyelmet.
Megjelent: 2014-07-29 13:29:01
 |
|
Gáspár Ferenc (Budapest 1957. április 26.) író, újságíró |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
