Hargitai Ildikó: A fődkerekség legszöbb leánnya
Eccör vót, hol nem vót, valahun a világ legvége fele, ahun a selyömfű nől, amibül a Göncöl elől kifogott lovak legelésznek hajnaltájt, ha a röggeli párában megbúhatnak, s a harmatcseppben megmárthatják csillagporos patáikat, arrafele. S hogy mikor es? Ha jól emékszök, mán jól meghempergött a világ az Isten idejébe, szóval nem es vót az ollan rég! Vót egy leán. Há nem csak az az egy vót, mer sok leán vót mán akkoriba es, csakhogy ez a leán ollan szép vót, de ollan szép, hogy a napra, lehetött nézni, de reá nem! Megvakútt bisztosan aki mökpróbállta! Mer ha a napra néz valaki, aszt kiheveri azér valahogy, de ha erre a leánra, s kivált, ha férfifélle, hát, az bizon többé mást, mint űtet, sömmit se látott. Sömmit. Beleégett a szemükbe, bemaródott a szívükbe, még a gyomruk es beléfacsarodott! Úgy kévánták attúll kezdve, hogy másra nem is bírtak gondúni. Há én es csak eccör láttam, de a hátam most es borsódzik tülle! Még ha csak a szobába mönt es, még ottan akkor a padlódecka es csak főkunkorodott, hogy hátha talánn, csak az illattyát mögéreszhetné! De eszt a leán, nem tutta. Az csak étt, a falu szélin, kapáta a kertet, járt a libák utánn, mög a kútra, mosott, terigötte a ruhát, hogy csak úgy szállt, libegött a szélbe a sok fehér asószoknya, mög rékli, kisbugyogó. Nem is vót baj különben, míg leánka vót, de ahogy mögérött az eső mag a méhibe, s az eső reggölön kilépött a kapun, valami illat, valami fényösség foszladozott körülötte, mönt, vitte a kútra a tizenhárom esztendöt, ami a fődhöz kötötte, s a vedreket, a víznek, s arra mén egy legén, s csak reápillant éppeg, hisz tennap es láthatta, s há nem tud odább lépni, csak utánaszédül. Utána az! S az útat lassacskán porozta egy ökrösszekér, s a két ökör, pedig azok mán sokat próbálltak, s rég vótak bikák, há, bizon azok se bírtak másfele mönni! Mögálltak, s csak fordút a fejök a leán utánn. Így vót. S nem tellött belé sok üdő, szédült, botladozott az egész falu, a kaszások az árokparton üdögélve nészték a fölhőket, nem őrölt a malom, a molnár űtt a patkán, s ábrándozott, a széll, mög horta a liszet, amerre akarta, a kocsmáros megynyitotta a csapot, s efelötte ezárni, folyott a sok sör, az embörök mög csak támasztották a pultot,s észre se vötték, ha üress korsóba kortyintottak. Mer mind a leánra gondút. Nem es lött vón sömmi baj külömbe, ha csak embörök laktak vón abba a faluba. De há laktak ott asszonnépök es. Oszt bizon nem sok üdőbe tellött, míg észrevötték, hogy baj van! Veszély fenyöget! Mer az embörök nem bírtak magukka! Eggész éjje forgatták az asszonokat a faszukonn! S még ollan nem es vót, tán vőlegin koruk úta! S némellik mög hazaszalatt napközbe, s ahunn érte, főfűszte az asszont a faszára. Egy baszás vót az a falu. S csak akkó maratt abba kicsinyég a huzavona, amikó a leán énekölni kezdött. No, nem énekölt az valami hangossan, de az embörök csak főfigyeltek rájja, s nem es moccantak, amíg hallhatták. Átt a faszuk, akár a gémes rúggya, s nem moccantak. Há persze nincs ollan ostoba asszon, aki eszt észre ne vönné. Így vót. S hogy mi lött? Há, mán azér emondom, iszen azér kesztem belé. Há főket eccör a nap, s alig es kipeslantott a faluszélli akácos megül, hát, ottan lépked a leán, s ahogy lépked, minden fűszáll a bokája után hajoll, minden virág a térgyét símogatná, a széll akácillattal kedveskedik néki, s oly fínomann cirókájja, hogy az csak mosolyog, s ettőll a mosolytúll mög a nap olvad öleléssé azonn a formáss alakonn. Igenn ám, de körbe ott vannak a falu asszonnyai, hajladoznak szerte a mezőnn, s egyik a más utánn les föl, s a harag, s az írigység duzzad, forrtyan bennük addig, hogy csak varnyúvá válnak, egyik a más utánn, s rebbennek föl, föl, a laány köré, mellyük kővé válva a sok baszás emlékitüll, amit a leánn helyött kaptak, s viseltek, szemök vasvella, a szédelgős embörök szagjátull, ujjaik karommá pörcenve a másnak szólló vágybúl születött ölelléstüll, szájjuk csóktalann, csőrré kövesedve, s zuhannak reá egy, a más utánn, s vájják szömét, aszt a két csillagot, tépik haját, aszt az aranyfolyamot, csípik bőrét, hajnal bársonnyát, karmolják selymös kis hasátt, míg ki nem téphetik aszt az első megérött magot méhibűll, s lassann visszavállva, asszonnyá lappadva ki nem hull az első könnyű a szívökbőll. Hull a sok könnyű, egy a más utánn, kimossa szívökbőll a haragot, ki az írigységöt, az emléköket, s etemetik ott aszt a leánnt, ahunn a hajnali nap, mindég a hantyára tekinthet, s a szél reásodorhatja az akácillatot.
Így vót. Az embörök szédölöktek még egy darab üdőtt, de gyött a nyárr, sok munka vótt, emelni köllött a kaszát, az asszonok virágot kesztek hordani arra a hantra, az akácos mellett, megemlegették a laánt, szent vót, aszonták rúlla, még tánn imátkosztak es hozzá ezér, azér. A széll, sok kárt tött azonn a nyáronn, s éjjelente rémisztőenn jajgatott, a nap mög, ha elébújt, egyször, másszor, a vastag fölhők mögüll, csakes azér, hogy röktön visszabújjék. S asztánn ez es emúllott, mintha nem es lött vóna. Csak a kisbojtár, ammellik még mög se születött abba az üdőbe, az fútt ollan furcsa nótákat a furullájján, ha ott legeléssztek a juhocskák az akácos alatt, amitüll a lyányok szoknyaszélle röktön főrőppent, még ha senki se nézött oda es! S bizon, némelly tavasz éjjekenn különös illatot hordott onnét a széll.
Megjelent: 2014-07-29 15:48:01
 |
|
Hargitai Ildikó (Budapest, 1966) író, színésznő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
