Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Nászajándék – 8. fejezet: Klausztrofóbia

 

 

 

 

Nászajándék

 

8. Fejezet: Klausztrofóbia

 

A rázkódás a kicsi kabinban elviselhetetlen volt. Két dolgot tudott nagyon jól: Az egyik, hogy ennek rövid időn belül vége lesz. A másik, hogy addig teljesen tehetetlen. Ezért aztán az agya úgy döntött, hogy a túlterhelő stressz helyett a gondolkodásban, elmélkedésben merül el. Nagyon fontos kérdések jártak a fejében: Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy a földön járt? Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy a Földön járt? Hány vacsorát tud egy ültő helyében megenni valaki? Ha valahol az űrben egy idegen civilizáció a földi emberéhez hasonló szintre jut, szükségszerűen kialakulnak a valóságshow azon fajtája, ahol kiégett agyú emberek nézik a tévében, hogy más, szintén kiégett agyú emberek hogyan viselkednek egy közös épületbe zárva?

Az elméje másik fele még mindig nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy ez az egész csak valami nagy átverés, mint azokban a tévéműsorokban, ahol a hétköznapi embert valami nagyon, de mégsem túlságosan lehetetlen helyzetbe helyezik, és amikor már éppen kezdi úgy érezni, hogy elveszítette az érzékét, amely képes megkülönböztetni a valóságot a szürrealitástól, hirtelen a rejtekhelyéről előbukkan egy parókás alak pezsgővel a kezében, és elkezd kiáltozni, hogy “ez az, jól rászedtünk, te majom”. Talán amikor lezárták a kabin ajtaját, igazából nem kezdték el őt sem fellőni az űrbe, hanem egy hatalmas munkagéppel felemelték őket, és elkezdték jó erősen össerázni; és majd mikor újra kinyitják az ajtót, ott fognak állni a tisztek és mérnökök az ajtó előtt konfettit szórva, és üvöltözve, hogy “jól megetettünk”. Igazán feltűnhetett volna neki, hogy a haderőnek nem ilyen romos a bázisa, hogy nem ilyen kőkorszaki módszerekkel juttatnak fel embereket az űrbázisra, már egyáltalán ha létezik is az az űrbázis, amiről eddig csak elmesélésekből hallott. Aztán amikor már tényleg kezdte saját magát egyre nagyobb kétségekbe kergetni, mint egy válaszul ezekre a gondolatokra, megcáfolandó a megcáfolásokat, érezte, hogy a gravitáció egyre kevésbé húzza a föld felé, egyre jobban kezdi elveszteni a súlyát, és ha nem lett volna odaszíjazva a kabin falához, még az is lehet, hogy lebegni kezdett volna. Kiléptek a Föld gravitációs mezejéből, ami egyrészt valamilyen szinten azt is jelentette, hogy egy fokkal közelebb van az állandó életveszélyhez; hiszen tudja jól, hogy ha például abban a pillanatban kinyílt volna a kabin ajtaja, nem hogy nem lenne ott se konfetti, se gúnyolódó tömeg, se pezsgő; de még szimplán levegő sem lenne, és pillanatok alatt megfulladna. Mégis az a domináns érzés fogta el, hogy ez az egész nem átverés volt, nem tették lóvá, nem ültették fel, és ha be is következne a legrosszabb, most már akár nyugodt szívvel meg is halhat.

Ez az érzés viszont nem tartott sokáig, mert miután a kabin megállt, történt valami, ami a rázkódásnál is sokkal félelmetesebb volt: Nem történt semmi. Nem történt semmi, és ráadásul nagyon sokáig nem történt semmi.

Úgy érezte, már órák teltek el. Meg sem kellett szólalnia, az arcán olyan mély barázdákat vájt az aggodalom.

– Nem vagyunk veszélyben – szólalt meg az ezredes, mintha csak a köztük levő rezgésekből érezte volna, hogy fel kell ébrednie önkéntes hibernációjából, hogy pár nyugató szava legyen hozzá. – Teljesen megszokott a várakozás, az űrbázis személyzete tudja meddig van levegőnk, és ezzel számolva ütemezték be, hogy mikor tudnak felszedni minket.

– És ha mégis valami baj történik, és elfogy a levegőnk, mire ideérnek?

– Akkor is felesleges az aggódás. Akármi is a helyzet, úgysem tehet semmit. Nem fogja tudni kézzel kinyitni az ajtót, ezt a dobozt arra tervezték, hogy meg se kottyanjon neki, ha egy harminc kilóméter per órával száguldó űrszemét nekiütközik.

– Erre volt példa?!

– Nem kell, hogy minden érdekelje.

Ugyan nem bízhatott száz százalékig abban, hogy minden jól alakul, és hamarosan biztonságban lesz; az ezredes rezzenéstelen, rideg tekintete megnyugvást adott a számára. Legalább is nagyon remélte, hogy azért ilyen nyugodt, mert teljes mértékben bízik az embereiben; és nem azért, mert már nagyon régen megbarátkozott a halál gondolatával. Az elméje mindenesetre újra menekülőre fogta, és olyan kérdések rengetegébe szaladt; mint hogy ha a pókok intelligens fajjá alakulnának, akkor hány lábuk és hány kezük lenne; valamit hogy az űr hidege és a nap sugarainak melege hol egyenlíti annyira egymást, hogy egy szabadon lebegő befőttesüvegben kovászos uborkát lehetne érlelni.

Végre megrázkódott a kabin, és a teteje felől recsegő hangok hallatszottak; reménykedett, hogy ez már azt jelenti, hogy behúzzák őket az űrbázisra, és nem csak a felemlegetett, szélsebes űrszemét dobol a külső burkolaton. Akkor már inkább preferálta, hogy valami természetes képződmény csapódjon beléjük; mert bár fogalma sem volt arról, hogy a tiszt mit értett űrszemét alatt, az ő szemei előtt az jelent meg, hogy egy koszos vécécsésze száguld feléjük harminc kilométer per órával.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-04-15 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.