Keresés a honlapon:

Hepp Béla: Otthon

 

 

 

 

OTTHON

 

 

Ült a sötétben.

Előtte a kis kályha, rakosgatta bele, amit talált a házban, de már nem nagyon volt mit, amin ült, az volt az utolsó széke, gyakorlatilag az utolsó bútordarab a házban.

A kezében egy képet szorongatott, maszatos, gyűrött képet egykori önmagáról, fiatal volt, erőből, akaratból nem volt hiánya, és volt elképzelése a jövőről, tervei… áhh, akkor minden jobb volt. Meg mindenkinek körülötte rosszabb.

Tekintete az ablak felé tévedt. Ki nem láthatott rajta, már régen betömte papírral, üres zsákokkal, zacskókkal, szeméttel, csak a kályhacső körül volt egy fém lap. Ott vezette ki a füstöt (de még milyet!), a szomszédok, hogy rohadjanak meg, egyfolytában sipákoltak a bűz miatt. Persze fűtött, amivel tudott, mindig volt mivel, elég sokan odahordták hozzá a szemetüket. Volt, akitől pénzt is kapott, no nem sokat, mondták is neki, hogy hülyére keresi magát rajta aki odahordja a sz…át. Ő áttúrta, amit tudott, használt belőle, leginkább elégette. Régen vasat, fémeket szedett ki, de már nem látta értelmét. A kert pedig lassan telt…

A kert. Egykor büszke volt a kertjére, nagy volt, leért a tóig, tele volt fákkal, gyümölcsös is volt benne, a rokonai, barátai is szerettek itt, nagy bulikat csaptak, egyszer majdnem meg is nősült egy ilyen után. Szerencsére a barátai szóltak, hogy vigyázzon, vége az aranyéletnek ha belemegy, úgyhogy elküldte a csajt. Persze volt, hogy bevállalt önként (vagy nem volt más választása) rossz kapcsolatot, ki nem, volt, hogy évekig nyögte a rátelepedőt, nem is egy ilyen volt, kicsit mindig keserűbben jött ki ezekből, de túlélte. Ja, és látta, körülötte hogy mennek tönkre házasságok, hogy veszítenek el családok gyerekeket, aki átmelózta az életét, milyen sorsra jutott. Így aztán dörzsölte a tenyerét, neki se jó, na de másnak, másnak még rosszabb.

A barátok lassan elfogytak. Régen, igen, persze akkor jöttek, vitték a gyümölcsöt, ami csak megtermett, meg jól érezték itt magukat, aztán jöttek az ötletek; itt van ez a nagy kert, lehetne még nagyobb, föl a dombokig. A szomszédok majd le lesznek gyalulva, ha nem használ nekik a szép szó, jaj, oda a termésük, kigyulladnak az ólak, kamrák, garázsok… Ő meg belement, még együtt is ötletelt velük, meg álmodozott a saját nagyságáról. Aztán a szomszédok összefogtak, a kárukért cserébe meg adhatott nekik a saját kertjéből… Már nem ért el tóig.

Nézte a képet. A k…va anyját, mennyi mocsok, szemét rohadékot sodort elé az élet, a saját maguktól megrészegültektől, a haszonlesőktől, a tarhálóktól a síró-rívókig.

Egyszer majdnem jobb lett, akkor megkeresték a szomszédok, csatorna, vezetékes víz, szilárd útburkolat, nem lesz sár, por, lehet locsolni, meg nem kell a szippantós-kocsit hívni, vagy elkapni valahol okosba’. Egyébként is egyre kevesebb van. Szóval valami fejlesztési társulást csináltak, belépett, aztán ette otthon a kefét, hogy megint lehúzzák valakik, jó neki a kút, a derítő alját majd kitöri, a szar jó is a földnek, kocsija nincs, nem érdekli az aszfalt, igazán a járda se. Jól összeveszett mindenkivel, azok meg mondták, hogy ki lehet szállni, ne okoskodjon itt, ő meg jól otthagyta őket, anyjuk …csáját.

Egyszer majdnem lett autója, egy szerelő kibérelte a kert egy részét, odahozott egy csomó roncsot, még dolgozott is nála egy hónapot, aztán a bérleti díj meg a munkabér fejében ígért neki egy autót. De lelépett, két hónap sem telt el, de lehet, hogy három. A roncsokat meg otthagyta.

Valamikor akkor jöhettek az első patkányok.

Az tűnt fel először, hogy a szomszédok kis fekete ládákkal rakták meg a kerítése mellett a telküket. Elolvasta, rágcsálóirtás. Még röhögött is, na, a nagy rendben, meg csatornázásban, meg ápolt kertben ott a patkány.

Bent a házban azon a télen látott egyet. Épp nem volt jó hangulatban, valahogy túlzottan kerek volt körülötte a világ, nála meg nem stimmeltek a dolgok, még a régi fotó sem dobta fel. A magány zavarta, eszébe jutott az a nő, aki egy gyerekkel karján meg egy bőrönddel úgy egy éve bekiabált a kerítésen, hogy ha befogadja, ő rendbe teszi a kertet, a házat, csak segítsen, a szomszédból jön, ott háború van, hazamegy, ha vége, csak addig. Ő meg elzavarta, húzzon a francba, mit nyivákol, oldják meg, már régen nincsenek háborúk, mindent meg lehet beszélni, takarodjon. A nő kerek szemekkel nézett rá, nem tudta eldönteni, fél tőle, vagy csodálkozik, de továbbállt. Kettővel vagy hárommal feljebb egy öreg nő befogadta, de hogy mi lett, bevált, nem, nem tudta, nem is érdekelte.

Az a patkány nem félt. Ült vele szemben, nézett rá a gomb szemével, érdekes volt a tekintete, hideg, de fene tudja. Éjszakára eltűnt. Reggelre ugyanott ült ahol este.

Ahogy aznap kint matatott, keresett valami elégethetőt, meghallotta a szomszédot, őt szapulta, hogy ebből a szeméthegyből csak a bűz meg a patkányok jönnek, ha nem tudja megoldani, kérjen segítséget, meg ez így nem mehet tovább, hogy gondolhatna a szomszédaira, gyerekek is vannak, öregek, dolgozni járók, satöbbi, folyt belőle a szó. Ő a szeme sarkából meglátta, ahogy a patkány (a benti volt, biztos volt benne!) átsurran a szomszédba, egyenesen a magából kikelt ember felé, és körülszaladja. Az férfi káromkodva menekült be a házukba, a patkány meg, mint aki jó végezte a dolgát, visszasétált.

Bent a házban akkor este a helyére dobott egy darab kenyeret.

Nézte a képet, kicsit a szemét csípte a füst, valami volt evvel a k…va kályhával, majd rendbe rakja ezt is egyszer, ahogy annyi mást.

Igen, valahogy onnan gyorsultak fel a dolgok.

Kijöttek valami egészségügytől, meg szociális valakik, mindenki csak nézett értetlenül, mikor (hát kicsit emelt hangon) elmondta nekik, hogy ő mekkora volt, miért nem hagyják élni úgy, ahogy akar, pont lesz..r mindenkit, takarodjanak a francba, csak csesztetik az embert, még a zászlót is kirakja mindig, miért nem a jöttmenteket, meg a bűnözőket b……gatják. Elmentek. Azt mondták, a saját érdekében ez így nem maradhat.

Nézte a zászlót, kicsit valóban kifakult, szakadt volt már.

Bent egyre több volt a patkány. Ha volt ennivalója, beleettek, vagy eleve megették, összeszartak mindent, ott melegedtek a kályha körül. Kezdetben szórakoztatta a civakodásuk, a szemtelenségük, de kezdte érezni hogy ez tényleg nem jó, nem talált olyan helyet a házban, amin ne hagytak volna így-úgy nyomot.

Múlt héten ki akart menni, hogy szóljon, lehet, hogy mégis jó lenne ha segítene valaki. Az ajtó felé menet látta, hogy vele mozognak a patkányai (sajátjaként gondolt rájuk már egy ideje), és ha oldalt lép, ők is, az ajtó előtt pedig elég sokan nyüzsögtek. Nem számolta, sokan, tíz, harminc, mindegy, ijesztő volt. El sem jutott a kilincsig. Akkor kezdte a maradék bútorokat, egy asztalt, meg két széket, valami komódfélét felaprítani, még jó hogy egy ideje bent vágta fel a kisbaltával, amit talált, fát.

Nézte a képet, saját múltjának egy pillanatát.

Már csak az maradt, meg kinn a zászló, az utolsó szék, a kályha, a szemét, és a patkányok. A fotó kiesett a kezéből. Fel akart állni…

 

2025

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-04-13 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.