Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Nászajándék – 7. fejezet: Csúzli

 

 

 

 

Nászajándék

 

7. Fejezet: Csúzli

Az udvaron találkozott az ezredessel, aki köszönésképpen rögtönzött gúnyolódásba kezdett:

– Nem úgy néz ki, mint aki lefürdött volna tegnap óta.

– Elsődleges célok, ezredes, elsődleges célok! – hangzott a riposzt, magát is meglepve vele. Ezen a projekten most ő volt az újonc, akinek szemlesütve kellett volna várnia a parancsokat, és mindenre helyeselni, amit mondanak neki; ugyanakkor azt érezte, egyszerűen túl fáradt a formalitásokhoz. Ráadásul úgy tűnt, a pimaszsága nem is fogja megbosszulni magát, hiszen az ezredes szeme sem rebbent meg. Sőt:

– Ez már tetszik! Kvíz-kérdések! Mire való a zsilip ajtaja melletti sárga kar?

– Fokozatosan visszaengedi a légnyomást a zsilipben.

– Hogyan zárja el az elektromos áramkört a meghajtó szerelőfülkéjében, ha az ajtó lángokban áll?

– A hajó tizenöt különböző pontján vannak elhelyezve olyan elosztódobozok, ahol az űrhajó különböző részeit lehet lekapcsolni, pont az ilyen esetekre tervezve.

– Mit olvasott a vezérlő elektronikában használt kapcsolótáblákról?

– Semmi érdemlegeset, egy inkompetens alak írta, aki nem ért hozzá.

– Pontosan! Burkolatfelépítési tájékoztató füzet, 15. oldal, 3. sor, második szó.

– “Kimeríthetetlen.”

– Nem semmi! Mindezt egyetlen éjszaka alatt!

– Ezzel szemben még azt sem tudom, hogy hogyan megyünk fel az űrbázisra!

– Lifttel.

– Ne hülyéskedjen! Azt akarja mondani, hogy egy felvonó üzemel a földi és a fent lebegő bázis között?!

– A lift pont annyira felvonó, mint amennyire a Hoverboard légdeszka.

Igyekezett minél bambább arckifejezéssel nézni az ezredesre, hogy szavakba se kelljen foglalnia, mennyire nem érti, amit mond.

– Tudja! … Hoverboard, légdeszka, Vissza a jövőbe II. … Egy cég elkezdte légdeszkának nevezni a kétkerekű “csodajárművét”, hogy a filmrajongók megvegyék, de csak marketingfogás volt az egész. Két keréken kell vele egyensúlyozni. – Közben a tiszt azt játszotta a testével és a kezeivel, mintha egyensúlyozna. A saját fejében úgy gondolta, ettől könnyebb elképzelni a közlekedési eszközt; külső szemmel viszont csak úgy tűnt, mintha éppen elesni készült volna.

– Szóval akkor nem drótkötélen fognak felráncigálni bennünket az űrbe – vonta le a megfelelő következtetéseket.

– De nem ám!

– Hanem valami sokkal biztonságosabb módon – tette hozzá reménykedve, hogy igen lesz a válasz. Ehelyett viszont az ezredes megállt, és a szemébe nézve válaszolt, hogy érzékeltesse, most komolyan beszél.

– A legjobb, hogy ha a “biztonság” szót a küldetés végéig kitörli a szótárából. Ahova mi megyünk, ott akkor sem lesz teljes biztonságban, ha úgy tűnik éppen, hogy minden rendben van. Ha valami kigyullad, nem tudunk kiugrani az ablakon. Nem lesz védőháló, ahogy rendőrség vagy mentő sem. Ha valami baj történik, akkor az egyik pillanatról a másikra megszűnnek az életjelei, és ennyi. Vége. – Elindultak a kapu felé, és a tiszt intett néhány segítő felé, hogy ők is kövessék; közben egy kicsit vidámabb hangnemet vett elő. – Egy szűk kabinra szereltünk fel rakétákat; az egész konstrukció mindössze annyira képes, hogy kirepítsen bennünket a bolygó gravitációs vonzásából.

– Elnézést, ez mégis micsoda, a Gyalogkakukk egy újabb része?! – kiáltotta a megrökönyödéstől hangosabban, mint ahogy szerette volna

– Amikor megszűnik a gravitáció, már biztonságban lesz. Nem tud hova leesni. Az űrbázisról megcsáklyázzák a kabint, és bevonják a raktérbe. Készüljön fel, rettenetes élmény lesz! Ott is van!

A kapun túl a kietlen tájon semmi más nem volt látható, csak az űrlift. Messziről valóban úgy nézett ki, mintha csak valami átverős showműsor számára kalapálták volna össze. Az ezredes leírása róla meglepően pontos volt: Kívülről nem látszott más, csak egy nagy doboz, aminek a négy sarkához egy-egy rakéta volt hegesztve. Amikor odaértek hozzá, és kinyitották az ajtaját, belül a vastag szigetelés egy gumiszoba belső falához hasonlított, aminek egy véletlenszerű pontján vezetékeken lógott egyetlen érintőképernyős műszer. Ezenkívül még két biztonsági övre emlékeztető szíj ereszkedett, olyan minőségű, ami a maga kategóriájában a technológia csúcsa lehetett az ezerkilencszázas évek eleji autógyártásban.

– Erre legyen szíves! – mondta a végén kissé gyúnyosabb hangon az ezredes.

Ledermedt, nem mert megmozdulni sem. Ennyire még soha nem érezte veszélyben az életét.

– Szálljon be, vagy egy hatalmas csúzlival fogom fellövetni! – ordított vele a tiszt. Pár perc türelmi idő után azonban megelégelte az egészet, megfogta a felsőjénél fogva, és ahogy maga is beszállt a kabinba, magával rántotta őt is.

A szigetelés vastagnak, puhának érződött; az ajtó viszont nem zsanérokkal volt rögzítve, hanem egyszerűen rá kellett szorítani a kabin oldalára, és a segítők vastag, erős csavarokkal rögzítették, amit hozzá is hegesztettek a külső falhoz. Eléggé egyszerhasználatosnak tűnt az egész. Átlátszó része nem volt a kabinnak, mindent a szigetelés fedett. Fogalmuk sem volt, hogy a segítők mi mindent csináltak még odakint, csak türelmesen vártak az indulásra. Az agya sokszor aktiválta azt az érzést, hogy “na most”, “na most”; de utána mindig további várakozás következett. Időnként a beszíjazott tisztre tekintett mellette, aki látszólag mentálisan már valami teljesen más dimenzióban töltötte az idejét. Neki már talán nem ez volt az első alkalom, de ő maga még nem tudta, mire számíthat.

– Mennyi időre elég a levegő? – suttogta a kérdést, annak ellenére, hogy sejtette, ha ordítana, azt sem hallaná senki rajtuk kívül. Választ nem kapott, meditáló útitársa meg sem rezzent.

A legváratlanabb időpontban persze elindultak felfelé.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-04-09 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.