Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Nászajándék – 9. fejezet: Mindennek a pereme

 

 

 

 

Nászajándék

 

9. Fejezet: Mindennek a pereme

 

A sok zúgolódás, mozgolódás, recsegés után újra hatni kezdett a gravitáció. Érezte, hogy nyekken egyet a gerince a hirtelen súlyváltozástól. Nem fájdalmasan, csak olyan két-hete-szerettem-volna-már-kiropogtatni-a-gerincem-szerűen.

– Mi történt? – kérdezte némi riadalommal a hangjában annak ellenére, hogy egy átlagos napon inkább az a normális, hogy hat rá a gravitáció, és nem az, hogy nem. – Visszavittek minket a Földre?

– Gravitációs mező. A bázis teljes területén alkalmazzuk – válaszolt unottan az ezredes.

– Az lehetetlen!

– Van egy érzésem, hogy ma még sok mindenre fogja mondani, hogy “Az lehetetlen!”

Még egy jó pár percig azt kellett hallgatniuk, hogy valaki odakint fémet vág. Mondhatni úgy emelték le róluk a kabin fedelét, mintha egy koporsó tetejét vették volna le.

Kioldotta az övét, és azt tesztelgette az orrával, hogy mennyire friss a levegő; bár az még varsporral keveredett. Egy hosszú folyosó tárult eléjük. Elfogta egy afféle “végre valami modern!” érzés.

A folyosó végig fémből volt; különböző anyagok, változatos formák elegye alkotta, de az emberi agy végül az egészet összemosta egy egyszerű gondolattá, hogy itt minden fémből van. Leszámítva természetesen az ablakokat, bár üveghatásuk ellenére igazából azok is valamiféle alumínium-ötvözetből készültek. Így aztán minden lépésnek, amit megtettek, jellegzetes, csengő visszhangja volt.

Valahogy a fények is másmilyenek voltak, ebben viszont kevés szerepe volt a bázis anyagának. Amikor a napsugarak a földre érkeznek, egy nagyon vastag légburkon keresztül érkeznek, ezáltal a fényük kissé szórttá válik. Bár itt a folyosón a földi atmoszférát utánzó levegő volt, a napsugarak sokkal közvetlenebb módon érkeztek meg, minden tárgy árnyékának sokkal élesebb kontúrja volt.

A hosszú folyosó meglepő sűrűséggel volt ellátva közhasználatú, falhoz rögzített számítógép-terminálokkal, vélhetőleg azért, hogy ha bármit el kell intézni rajta, akkor azt minél gyorsabban, minél könnyebben megtehessék.

Egy fehér köpenyes alak jelent meg az egyik oldalsó járatból, és bár feléjük tartott, láthatóan nem értük jött. Kezében egy hordozható panelen pötyögött, majd mikor az egyik tárminálhoz ért, azon is megnyomogatta az érintőképernyőt, és úgy haladt onnan tovább, hogy a kézi eszközt piszkálgatta újra. Köszönés sem hangzott el, pár pillanat múlva újra egyedül maradtak.

Úgy érezte, talán nem illetlenség némi érzelmi reakciót mutatni. Nekitámaszkodott az üvegfalnak, benyomta vele a saját orrát; azt játszotta, hogy gyerek, aki a buszból nézi a tájat csodálattal; csak nem fákkal és bokrokkal tarkított táj volt előtte, hanem a sötét űr rideg, kietlen panorámája. A fejében tudta, hogy egy picivel közelebb került a világegyetem fantasztikus csodáihoz; ugyanakkor hiába volt ez a lépés technikailag és érzelmileg is óriási, a szeme ugyanúgy nem látott semmit azokból a naprendszerekből, bolygókból, kvazárokból és csillagködökből, amik a képzeletében élesen és színesen megjelentek.

Sok helyre látogatott már el a Földön, sok országba elrepült eddigi élete során; ebben a pillanatban mégis hirtelen úgy érezte magát, mint azok az emberek, akik egész életüket egyelten városban, sőt, faluban élik le, majd ahogy idősek lesznek, egy showműsor stábja elviszi őket a fővárosba, vagy egy másik országba, és azt filmezik, hogy hogyan éli meg ezt a tapasztalást.

Az egyik terminálhoz lépett, és megkocogtatta az érintőképernyőt, de az nem reagált semmit egészen addig, amíg az ezredes a közelébe nem lépett, majd a karórájára mutatva magyarázni kezdett:

– Csak akkor aktiválódik, ha egy ilyen a közelében van.

Egyből belépett az információs részbe, és nézegetett bármit, amit hirtelen egy-két kattintással, sietve elért. Kis böngészés után sikerült megjeleníttetnie a teljes űrbázis térképét.

– Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nagy! Hogy tudott eddig teljesen észrevétlen lenni?

– Szerencsére nem kellett neki. Szinte lehetetlen is lenne elrejteni például a többi ország kormánya elől, akik szintén tevékenykednek időről időre az űrben. Velük van egy külön egyezményünk: Amíg ők titokban tartják a mi űrbázisunkat, addig mi is az övéket. Gyenge lábakon áll ez a megállapodás, mégis sok éve működőképes. A föld felé viszont álcázzuk magunkat. Egy ekkora építményt már egy jobb távcsővel is ki lehetne szúrni. Szerencsére a távolság még mindig elég nagy ahhoz, hogy ne kelljenek az álcázáshoz túl szofisztikált eszközök; de például már el-eltakarunk egy-egy csillagot, amit fényforrásokkal úgymond “kipótolunk”.

– Na jó, de azért el tudom képzelni, hogy ez nem működik. El tudom képzelni, hogy a bázis más csillagokat takar ki New Yorkból nézve, és megint másokat Londonból. Nem elég két-három reflektort bekapcsolni, az nem ugyanolyan jó pozícionálás lenne, mintha a kvázi végtelenből, érnének ide a csillagok fényei.

– Mint mondtam, “nem túl szofisztikált”, de azért sokat gondolkodtunk rajta. De erről most nem mesélnék, szűkös az időkeretünk.

– Mesélhetett volna akkor, mikor órákat lebegtünk abban a pici kabinban!

– Ne aggódjon! Lesz még ilyen élménye rengeteg az út során.

– Már alig várom – mondta szarkasztikusan. Ahogy azonban ülepedni kezdtek az élmények az agyában, valami szöget ütött benne. – Út?! Milyen út??

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-05-01 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.