VideóA Hatvan Online (HO TV) csatorna videója Keresés a honlapon: |
Magén István: A riport (1. rész)
A riport 1. rész
„Ha Káin megölte Ábelt, akkor azóta minden gyilkosság testvérgyilkosság.” (D. G.)
Nem a szomorúság könnyei voltak, csak a hagymáé… Egy természeti katasztrófa apokaliptikus modellje sült a fazékban, felcsaptak a gőzök, sistergett a zsír, kitört a fortyogó vulkán. Kéjes illatok terjengtek. A szálfaegyenes makarónik meggörnyedtek. A tészta darabok szétszóródva lepték el a virtuális hegyoldalakat. Marcsi néni főzési elgondolásai a klasszikus hagyományokból merítettek, nemcsak az anyjától, meg a nagyanyjától átvetteket olvasztották magukba, gasztronómiai alkotásaiban fellelhetők voltak vándorlásai, még utazásai, meg álmodozásai is, meg a szabolcsi falucska húslevesei, töltöttkáposztái. Magukba foglalták a háziállatoknak a megszületéstől a fazékig tartó halál-stációit is, egészen a leveses tányérig, a panírozás műveletéig, a fortyogó ízek és zamatok, zsírok és olajok egymásba kapaszkodó folyamatáig. Vékony ujjai a villa derekát ölelték, meg a főzőkanál nyakát, a mártás a csuklójára cseppent, összekuszálta a színeket, az alabástrom-sárga tojást, a tengerzöld brokkolit, meg a lila kökénymártást. Liszt- és cukorpor kavargott, mintha becsapódó aszteroida verte volna fel a földet. A súlyos, erezett tölgyfaasztal fényes lapjára terített. Az asztal úgy tartotta a tárgyakat széles hátán, mint egy indiai elefánt, aki jóságosan ringatózva a magasba emeli a fejét, miközben döngő lépéseivel a földgolyót parcellázza. Rátámaszkodott, mint egykor. A csiszolástól szinte muzsikált az erezete. Muzeális vésetek, barokkos írásjelek fénylettek rajta. Nyikorgó metszőkések, bicskák értő nyomdokai. Kiterített ábrák, furcsa, érthetetlen szerkezetek, munkagépek, cséphadarók és gémeskutak, kocsik, vágtató pejkók, nyugalomba merevedet sémáit vésték, írták, kaparták a kocsmaasztal körül ülők az önismeret borgőzös ködfelhőjében. Írások, égetések, karcolások, a domonyhidi nagyapa héber betűi is, aki Sárangyalostól Újszegig kocsikázott vele, míg a Három bivalyhoz címzett kocsmájába hozta, aztán még korábban, talán maga Kossuth szenderedett el rajta karjára hajtva a fejét, talán országgyűlési tudósításait írta szépen kanyarodó, cikornyás betűivel. Azt mondták a helybeliek, ők is a nagyapjuktól hallották, meg az is a nagyapjától, hogy egyszer egy csonkig égett gyertya elszenesedett, fekete katlant perzselt belé. A konyhából becsoszogott a szobába, a szobából meg vissza a konyhába. Az apja 1945-ben csontsoványan, szedett-vedett munkaszolgálatos öltözetét le sem vetve Csallópusztára ment, valamelyik istállóban talált rá ellopva, darabokban, lapokra szedve, talán beépítésre készen egy tyúkólba, vagy egy tehénistállóba, vagy a fejszére várva, mely hasábokra szaggatja, hogy ropogva égjen. Fogatos kocsin zötyögtek hazafelé a deszkák, a pallók, a faragott lábak, a kitört csapok. Úgy pakolta őket, mint a selymet, hogy ne szúrják, ne bökjék egymást, hogy ne dőljenek részegen jobbra-balra, hogy simogassanak, hogy egymás fülébe dúdolják szépséges dalaikat. Aztán hetekig csak számolt, méricskélt, ákombákomokat rajzolt, illesztett, míg végre ott állt régi pompájában, kísértetiesen és kihívóan, mint egy felöltöztetett csontváz, hogy kopogjon és trappoljon, és imádkozzon áldó kézzel, hogy úgy formázza ajkain a szót, ahogy az írás szól, az intelem és a bölcsesség, a meztelen ige, az „igen”, a szegényeké, a meghasonlottaké, peremén a mélyenszántó bevésésekkel, cikornyákkal, ákombákomokkal, hajdani bugylibicskák vájataival, indulatjelekkel, haragok és megbocsátások tónusaival. A Tárkányiak szerint maga Rózsa Sándor véste meg bal kézzel virtusból, mert a jobbja éppen sebesült volt, a szaglászó kopóknak küldött gúnyos üzenetet. Az apja visszahozta a pusztáról, a nagyszoba vastag szőnyegére pakolta a deszkadarabokat, melyek elnyúltak fáradtan és hitetlenkedve a hazaérkezés eufóriájában. Erezetük megcsillant a magas ablakokon besütő naptól. Hetekig tartott az összerakó játék, az illesztgetés, a méregetés, a fényezés, a csiszolás, a szögelés, a gittelés, a csapolás. Rég használt emulziók receptjeit keverték, öreg mesterekkel konzultáltak. Asztalosoknál kilincselt az apja, enyvet főzött, szakembereket keresett fel és hívott meg, írt és rajzolt egy spirálfüzetbe, szerszámokat vásárolt, célszerszámokat készíttetett, vagy köszörült maga, manírokat másolt, csapokat illesztgetett, éleket, síneket csiszolt, vágott és illesztett össze. Egy orgonaillatú tavaszi reggelen, amilyen csak békeidőben szokott megvirradni, a háború után kizöldült nyugalomban, egyszer csak arra ébredtek, hogy az asztal áll, enyhe terpeszben, tartják rózsamotívumokkal díszített lábai, csigavonalak csobbannak a képzelet kútjában, nagy szemű szőlőfürtök indái csavarodnak, tekerednek, válnak faággá, levéllé, harmatcseppé. Akkor Karcagon, mert akkor már ott laktak, azon a reményteljes délutánon sorra jöttek a látogatók, leültek mellé, elámultak, elbámészkodtak, elszenderedtek, ráharaptak a meggyfapipára, melyet szívtak, agyaraik közé szorították a csibukját. Kossuthra emelték rizlinges poharukat, meg Rózsa Sándorra, megsimogatták a mély barnákat, a bújócskázó feketéket, az elömlő sárgákat. Voltak akik a kalapjukat tették rá, mások a válltáskát, a kesztyűt, a borospoharat, a burnótos szelencét, meg a tarisznyát, a könyvet, a napszítta kalendáriumot, a perzselt szélű, régi újságot, vagy nyomdafesték szagú újat. Marcsi néni emlékezett rá, hogy egyetlen életben maradt kishúga, aki akkor, abban a szörnyűséges szürkületben, amikor a Duna-partra hurcolták őket, a ház padlásán játszadozott pár másik gyerekkel, a legrosszabbakkal, a legszófogadatlanabbakkal, a legnevelhetetlenebbekkel, a legkomiszabbakkal, a poros, sötét, dohos padláson, ahonnan egy kis lyukon át, ügyesen kiszedett téglák üresen maradt résein át lehetett átmászni a szomszéd házba, és így ezek a gyerekek mind életben maradtak, úgy kapaszkodott fel az asztalra, hogy a széken felhúzódzkodott, éles körmöcskéit beleeresztette, lábával átölelte a faragott keresztfákat, átbújt alattuk, vékonyka ujjait a megformázott rózsaszirmok közé dugta, rövid szoknyácskája felcsúszott a derekáig, és az emberek koszos bugyiján mosolyogtak. Aztán, mintha egy valódi elefánt hátán lovagolna, nekinyomta az arcát, várta, hogy himbálózzon, hogy ormányával trombitáljon, hogy lassú vágtába kezdjen, és fröcskölje a vizet… A kishúga hat évesen, a copfjával simogatta az asztalt, puhán, lágyan, mintha tétje sem lenne, mintha ott mászkált volna mindig, elhelyezkedve az ő kis univerzumában, tündérországban. Ő akkor már megjárta a poklot. Néha ádázra fordult a tekintete. Az idegei hevesebben reagáltak, visszaszólították a múltba, a rémisztő infernóba, ahol veszett ebek martak, acsarkodtak, ahol az ember leállatiasodott, ahol nincs írás, betű, feljegyzés, irodalom. Drámák sincsenek, csak gonoszság van, meg halál, meg reménytelenség meg újra halál. Aki odanézett, mosollyal igyekezett szelídíteni a kislány gúnyos, talán minden rossznak örvendő grimaszát, illetlen, szúrós, a zavarba ejtő részleteket is előkaparó tekintetét, oltani a lángot, mely kicsapott ezekből a ferde szemekből, a vádoló homlokból, kibontani az ujjak fojtogató, reménytelen szorítását. Felnőtt volt tizenhárom éves, csontjaiban a zajló Duna égette sebbel. Vaskos volt, izmos, karcsú, harcra kész, tömör, kemény, kerek mellei tündököltek, mint a szivárvány. Elhatározta, hogy lesújt, megkínoz mindenkit, akivel csak megteheti, hogy kihívó lesz, elszámoltathatatlan, megzabolázhatatlan, mert gondolataiban még ott úszott a Duna sötét sodrú közepén, miközben a fuldoklókat, közöttük az anyját, a nagyanyját, meg a testvéreit, a nyikorgó, éles szélű jégképződmények feldarabolták. Félt, mert úgy gondolta, hogy most már nincs kiút, hogy innen már nem jut ki sehova. De jó is volt! – gondolta Marcsi néni. Elképzelte önmagát a karcagi házban. – Nervős… – ideges, nyugtalan gyerek, mondta az apja németül. A ház vályogtégláit átjárta a pára, a füst, a penész. Odabent megsavanyodott a levegő, áporodott lett, köhögtető. De volt liszt, meg cukor, kenyér, meg szalonna. A szomorúságot elűzték a mennyországkulcsa nevű virág színes, ide-oda himbálódzó, bólogató, hajbókoló, köszöngető tányérjai. Éjszakánként, álmában zuhant. Zuhant a mélybe. A falvak, a községek utcái bekockázták a földet, a szántókon nyílegyenes vonalakat húzott az eke, lassan csorgott a patak vize, mint a megolvadt ezüst. Zuhant szélsebesen, a karjával csápolva, forogva, pörögve az éles levegőben. A sakktáblaszerű, távoli városnegyedekből ki-kivált egy-egy háztető, kert. A kemény föld közeledését csak a kicsapódó ejtőernyő éles, rántása állította meg. Olykor sziklafalról is zuhant, vonat tetejéről is, hegyes jégcsapok közé esett, hegyes, üvegszerűen átlátszó, hidegtestű karók közé, melyek felnyársalták. Hófehér, eljegesedett hódarabok zörögtek mint a jég, mint az üveg, hidegségük perzselt, nem tudta eldönteni, hogy izzás-e ez, vagy hideg fagy, fájdalom-e, vagy csak az érzékei játszanak, hogy talán már nem tud megkülönböztetni sem, dönteni sem, határozni sem. A vízbelőtt emberek üveges tekintettel követték a rakpart kövén felejtett batyuikat, a kibogozhatatlan ruhacsomókat, melyeket fel-felkapott a szél. És a makacs cipőket, melyek még akkor is, ott is, üresen is, kifosztva is ugyanúgy álltak, mint pár perccel előbb a gazdájuk lábán. Az anyja könyörgőn nyúlt ki a vízből, nem biztos, hogy így volt, de ő ezt vizionálta… Eltorzult a teste, a szeme megtelt könnyel. Anyja csillapíthatatlan szeretetét érezte még mindig évek, évtizedek múlva, egész életében. .
Elképzelte, hogy vonulnak a lifthez, göncökkel és felszerelésekkel, és fontoskodnak, kopognak a cipősarkak, nyikorog a bőr, a stáb tagjainak torkában kis dalocskák kotorásznak, összezavart slágerszövegek. Zümmögve dúdolnak, fütyülnek és dobolnak az ujjaikkal. Egy részük gyalog indul el a lépcsőn, gondolta Marcsi néni, a gyomrukban csörgedezik a drukk, a láz, hogy sikerül-e végre, csak most sikerüljön, teljen meg a pohár, szaporodjék és sokasodjék az elme, most utoljára, mindörökké haladjanak a dolgok a végkifejlet felé. A csengő recsegett, ropogott, ugatott. Marcsika utálta ezt a primitív, gyalázkodó, tolakodó hangot, borsózott tőle a háta. Másrészt viszont vendégeket hozott, változatosságot, barátokat, embereket, akik felidéznek, viccelnek, lódítanak, hetvenkednek, egyszóval… Mint amikor ütnek is, meg simogatnak is, dicsérnek is, meg pocskondiáznak is… Az agy szembefordul, örvendezik, szkizofrén kettősséggel, egyik féltekéjében az elmúlás, a másikban az élet. Megnyomta a kapunyitó gombot, közben ránézett a számítógépre is, a monitoron adatok, jelzések, számok gördültek, színesek, meg fekete-fehérek. Az irattömbök közül kihuzigált néhányat, összevetette őket, csak azért, mert megnyugtatták a számok, a megfellebbezhetetlen számtani műveletek, csodálta kitartásukat és makacsságukat, türelmüket és céltudatosságukat, ahogyan egymást igazolják, támogatják, rögeszmésen, autentikus hidegséggel és optimizmussal, vakítóan tiszta, karcmentes, üveg-kemény hittel. A vékony falon átütöttek a lépések, a lift kattogása, meg a liftajtó csapódása. A hangok, már az emeleti folyosón szárnyaltak, a kanyargó lépcsőházban. A koppanások zaja besurrant a kulcslyukon át, a zsanéroknál, a kilincsnél. Vállakat látott a kitekintő torz fókuszában, tolakodóan fehér, meg színes ingeket, megnyúlt, kiszélesedett orrokat, duzzadt, lefittyedt ajkakat, kicsavart ujjakat, kirojtosodott füleket, tarkókat. A hórihorgas rendezőt látta a nagyítóüveg alatt felfúvódott állal, kificamodott fejjel. A haja az arcára csúszott, mint valami szakáll. A fekete szemüveg belenyomódott az orrnyergébe, és a bőrébe préselődött a pír. „Lepengő”, egyenes, arisztokratikus orra megrándult ahogy beszélt. A karjával marionett bábúként hadonászott, rágott, nyelt, a nyelvével ide-oda lökdöste az ajkai között szorongatott cigarettaszipkát. A segédrendező kikopott, hajszálaktól mentes, fejét, feszesen, rezegtetve hordta acélrugó-nyakán. Feje gurult a két válla között, mint egy golyó. Cikornyás bajuszának szárai járás közben megmozdultak, mint egy inga, szétnyíltak, meg összébb záródtak, mintha egy óra számlapján mutatnák az időt. – Marcsika, maga az álmom, ha nem lenne férje, elvenném – ripacskodott a rendező, nagy ívű, színpadias mozdulatokkal gesztikulált, hajlongott, alakoskodott, öblös hangon trombitált. Marcsika látta, hogy a szomszédok kikukucskálnak a réseken, megmozdulnak az ajtókilincsek, árnyék fut át a kukucskálók üvegszemén. – Imádom magát… – mondogatta a rendező, kerepelte, és a kezeivel úgy legyezett hozzá, mint a gólya a szárnyaival. Énekbeszéd dallamtöredékeivel színesítette zagyválását. Huhogott is, bohóckodott, kidüllesztette a mellét, és lapát tenyeréből kinövő göcsörtös ujjait előre meresztette. – Aki nem ismeri Kénesi Szabolcsot, nos aki nem ismeri, aki nem… Az… – és mondott egy cifrát... Nyújtott léptekkel rótta az utat az emeleten, a folyosón, a lépcsőházban, és a szobákban Réti Mária lakásában. Maga előtt lógatta a fejét, mint egy nóniusz mén, bölcs tekintettel, szilaj orral és szájjal. Felkapta Máriát, magához ölelte, cuppanós puszit nyomott az orcájára, táncolt vele, ringatta, forgatta, valósággal rácsavarta hosszú karját. Keringőztek, Kénesi dúdolt, álmodozott, andalítóan csúsztatta a talpát a parketten, körbe-körbe fordult, hullámzott le-fel, mint egy sétahajó.
– Kik voltak a barátai abban az időben? – kérdezte a riporternő hosszú dzsörzé ruhájában, melyet talmi csillogású fémcsatokkal feszített a derekára. – Meg hogyan éltek? És egyáltalán… – A mikrofont úgy tartotta a kezében, mintha egy szál rózsát szagolgatna. Minden szem Szabados Ellára szegeződött, a bokrétára a hajában, mely a szekrények felett elhelyezett derítőktől szürkére színeződött, a csapó széles mozdulataira, meg Marcsi néni félszeg testtartására, mely attól sikeredett olyanná, hogy a jobban halló fülét igyekezett a hang irányába fordítani, meg attól is, hogy a bicegő lábát maga alá húzta, és így az egyik válla lejjebb ereszkedett. Már többedszer kezdték el a beszélgetést, mindig közbe rikácsolt valami, egy telefonhívás, a konyhában pattogó zsír, egy leejtett golyóstoll, egy recsegő szék. Marcsi néni nemigen akar beszélni – dünnyögte bosszúsan a segédrendező, egyezményes jeleket mutogatott az ujjaival felvétel közben. – Úgy volt, szóval tényleg… Meg így volt… Nem pontosan… Talán, lehetséges… – mondogatta. Marcsi néni már elfelejtette, illetve eltemette magában, illetve elszokott a gondolattól… Kikopott belőle. Legalábbis… Csak nagy nehézségek árán tudták rávenni, hogy arra a bokatörős, jegekkel, szögekkel, vasdarabokkal kiszerkesztett ösvényre térjen, illetve hagyja magát rávinni. Marcsi néni tálalta az ebédet. Az evés misztériuma mindennél fontosabb volt, az evés tévedhetetlenül szent dolog, mondogatta, ilyenkor szigorú volt, megengedték neki, éhesek voltak, már megdézsmálták a süteményeket, az italt, a savanyú káposztát. Marcsi néni szinte terrorizálta őket rendtartásával, megfedte őket, rájuk pirított, azok meg engedelmeskedtek, belebújtak a húslevesükbe, a sült húsokba, a párolt rizsbe. Megterített a nappaliban, oda senki sem tehette be cipőben a lábát. Összekoccantak az evőeszközök, a tányérok, a halk szavú duruzsolás közben. Ragyogtak a talpas poharak és a süteményes tálak, és a színes papírszalvéták. Kénesi Szabolcs énekelt, koccintás közben megregulázta a segédrendezőt. Hátra dőlt a széken, egy cigarettát helyezett az ajkai között folytonosan le-felvándorló üres szipkába, de nem gyújtotta meg. Hosszú kezeit váltogatva, különféle alakzatokba szedte, majd így szólt: – Na szóval gyerekek! – Ez körülbelül annyit jelentett… Köré gyűltek, ki leült, ki állt, ki a szőnyegre kuporodott. Marcsi néni ez alatt éles késsel a süteményt szeletelte, porcukrot darált, finom csészéket szervírozott a kávénak, aztán, elnézést kérve, hogy megzavarja őket haditanács közben, az iránt kérdezősködött, hogy ki mennyi cukorral issza, aztán meg, hogy ki anélkül, esetleg tejjel, poliszvíttel, uram bocsá’ ki kér helyette teát, kakaót, málnaszörpöt..? – A terepet ismerjük, bejártuk, felmértük – kezdte Kénesi. – A terepviszonyok? Elfogadhatók. Az ismeretlen akadályokat elhárítottuk, vagy kiismertük, vagy átépítettük, némely esetben megsemmisítettük, falvakat, városokat, hidakat foglaltunk el. – És itt jelentőségteljesen, mint tényleg egy hadvezér, Ellára nézett. – Úgyhogy… És mégsem, és mégsem… – Választ nem kapott, feltette hát a költői kérdést: – Mi a szarért nem..? – Nézd Szabi! – kezdte a segédrendező, de Kénesi közbekiáltott. – Na és te Józsikám… Ha már erről van szó. Leisztolhatnál többet. Lehetnél álnokabb, vállalkozóbb kedvű, képmutatóbb, kellemetlenebb, körültekintőbb, szóval értesz? – Igen, csak… – mondta gyorsan a segédrendező. – Dehogy értesz? Elmondom még egyszer. Cselezni kell, érted már? – Igen, de… – Legyenek szívesek felgöngyölíteni azokat az eseményeket – röfögte az operatőr elváltoztatott hangon, hanghordozásával emlékeztetve egy korábbi kocsmai kalandjukra a Három Rablóban, a kabátlopás szenvedélyes históriájára, a már lecsengett, felejthetetlen atrocitásra. Viccekkel hahotáztatták egymást valahol a Vértes és a Gerecse szelíd lejtői között. Egyikük felkiáltott: lopják a kabátod Szabi! És tényleg, egy sűrű alak, már bele is bújt, gondosan és sötéten már be is gombolgatta, már az ajtó kilincsénél tartott. A colos rendező úgy ugrott fel, hogy a szék lábai felemelkedtek, tányérok, poharak csúsztak, Kénesi langaléta alakját teljes hosszában megmutatva szaladt méteres léptekkel, középső- és gyűrűsujja között a borospohárral, mely véletlenül a kezében maradt. Az a jóember már kint volt az ajtón, Kénesi a kabát hatalmas zsebeire gondolhatott, meg a benne lévő fontos iratokra, meg a pénzre, meg a szerződésekre, szóval… A finom Szamorodnit a képébe loccsantotta annak a derék úriembernek, aki, máig sem lehet tudni, szándékosan, vagy véletlenül… Aztán elcsattant egy pofon. Lehetetlen volt megállapítani, hogy ki adta, és ki kapta. Akkor már sötét tónusú emberünk arca a „hegy levétől” ázott. Szabit hasba vágta, mire az kétrét hajlott, mint egy colstok, közben fejbe vágta amazt, meg rúgott is, persze úgy, hogy ne érje baj a kabátot, aztán újabb pofonok következtek. Verekedésben járatlan emberek kapálódzása, meg kiabálás, káromkodás, fújtatás, erőgyűjtés és roham, melléütések, megtántorodások, aztán Szabi, a BTV rendező fenoménja, aki már rendezett… Szóval pályafutásának évtizedei alatt rendezett mindent. Most a saját jelenetét rendezte, és a sötét kabáttolvajt egy dupla nelsonnal… Másképpen: majdhogynem kitörte a nyakát. Az a szegény ember kegyelemért könyörgött, hogy – jajjajjaj… engedjen el – és visított, hogy visszaadja a kabátot, közben álnokul, de lehet, hogy csak reflexből tette, mindenesetre a rúgása súrolta Szabit, aki már el is akarta engedni… Kísérletet tett arra, hogy hátra rúgjon bakancsos lábával, és… Szabi lehámozta róla a kabátját. Úgy ahogy volt, a kabáttal a hóna alatt, méteres colos csontjait lábként használva odagyalogolt a söntéspulthoz és benyakalt egy felest.
Megjelent: 2025-02-24 20:00:00
|
