Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A bőrön túl



A lélek kitölt, nem kapaszkodik,
idegen testtartásaid nem zavarnak többé,
lehetsz a sorban az első a harmadik, 
kiválhatsz te is, mint bárki má
s. Köddé.

Hihető talán, nem kell magyarázzam,
a lehetetlen mint tesz acélossá,
tegnap az esőben a bőrön túl eláztam,
a meleg szobában, azt is add még hozzá,

 

Egy mondat módosulásai

 

Hátul a fasorban egy szellősen öltözött nő tűnik el éppen.

Peter Handke
(Tandori Dezső fordítása)

 

Hátul a fasorban
egy szeplősen öltözött nő
tűnik el éppen.

Hátul a fasorban
egy szeplőnek öltözött nő
tűnik el éppen.

Hátul a fasorban
egy szereplőnek öltözött nő
tűnik el éppen.

Hátul a fasorban
egy eszelősnek öltözött nő
tűnik el éppen.

 

Néhány madár elköltözik

 

Néhány madár elköltözik, az istállóban fészkek,

délutáni nyarak a frissen vágott sarjún,

libegnek kimosott ingek,

most kezdődik az ősz, a szorosra zárt ablakok

párkányára leveleket sodor az éles szél,

már előttünk lovak hajnali patanyoma a hóban,

egy másik égen szikráznak sebes röptű fecskék,

milyen jó lesz majd várni, hogy hazaröpüljenek

a keselyűszakállú, sovány férfiak közé,

 

angyalkinövések, ördögárkok

 

hasonfekve, nyárban

hajába tűzött margaréta bomlik

zöld levendulatakaró az ágya

piros pipacsfödém lázas csillogása

bennem kerek ő egyedül, mint az Isten

karamellszín, mint a hit

síma, mint mások nincse

van, mint aki visz

 

hajlataiban erdőmélyi állatok nesze

 

Permafrász

 

Klímakutatók szerint a tundrán,

Szibériában embertelen sok,

vagy inkább emberiségnyi metán

szabadul ki a földből nemsoká,

talán huszonöt-harminc év múlva,

 

vagy még előbb. Kétezer-tizennégy

óta hét furcsa, rejtélyes krátert

fedeztek fel a térségben, melyek

eddig jégbörtönükben pihenő

metántömbök meglazulásával

 

s kirobbanásával keletkeztek.

Kezdetben nagyobbacska fagypúpok

beomlását azonosították –

mulatságosan pingó a nevük,

így becézném a pingvineket, ha

 

Esőfelhők

szemeim esőfelhők
megerednek a rajzlapra
gyorsan beszívja könnyeim
mielőtt kitapinthatnád
a nedves részeket 
pedig tudom
szereted a nyirkos területeket

 

Fosztóképző

Szerethetetlen szürke tél feszít, 
lenyom, milyen mogorva, fénytelen, 
álmot se rejt, színes tüzet se szít, 
az értelem semmit sem ér velem, 

és csönd kopog, olvadt románc a tél, 
híg sárnyomokba lépett félszavak, 
volt hó, hideg… még visszakellenél, 
s én lassú, rongy ködökbe oldalak, 

és kergetem magamban szétesett 
körökbe törten egyre, legbelül, 
álmokba vágyva szépet, édeset, 
önmagam így, szerethetetlenül. 

 

Merre? 

 

Lót felesége amúgyis sótlan volt.”

 

Ha a ma egy évvel ezelőtt lett volna, 

Akkor is, mindig is ilyen döbbenten állnék

Hozzád, eléd, melléd. A helyragok is

Összezavarodnak, csak mint az idő:

Kiesnek és beesnek valami malomszerű

Csikicsukiba - még a döbbenet sem 

Pontos szó rá, nem a mélység hiányzik

Belőle, hanem a magasság. Előre látni 

 

mint ez is
(n-nek)


a porban ül, figyeli a szemcsés árkokat,
rajzol, elnagyol, feszülten figyel,
mintegy mellékesen mégis, 
tudja, hogy g
örcsösen jelet várni nem lehet, 
é
rvénytelen és nevetséges is

ma nem mozdulok ki a fejemből,
a játszótér nyújtotta menedékből, 
j
ó itt nekem, gondolja, vallja is,
próbálja érteni a hinták bűvöletét,
a szél dolgát az emberek hajában, pulcsiján,
s hogy egy tágabb körben autók dudálnak,
megcsörren, fogcsikorgat egy zsalugáter, kitár,
arrébb szanaszét dobott csikkekkel babrál
ugyanez a szél,

 

SZÖCSKE

 

 

em-cé-em-el-iksz-iksz-i-iksz

csuklómon az ér fölé írtam

fekete rostirónnal egy monogram után

 

a főtér a tisztás

egymásra dőlő templomtornyok ujjaim

fűbe térdelve szorítom a balkezem-börtönt

mocorog benne a szöcske

aztán leáll

mintha meghalt volna

látszólag beledermed a szabadság elvesztésébe

de tudom hogy ugrásra készen

várja a fényt

 

 

Lent a mélyben...



Lent a mélyben
sötét éjben
asszony vérben.


Teste remeg
testet temet
élő testet.


Fiú gyermek.
Hangja terjed
éhe gerjed.

 

 

Stafétabottal kezemben

 

Sebeinkről letépném

az idő sebtapaszát,

testem kályhájában

melengetném lelked.

 

Izgatottan várlak,

akár a kisgyermek

karácsony éjjelét.  

 

Most eléd állok vétkeimmel,

feldúlt szívvel, éveimmel

– stafétabottal kezemben.  

 

Lobbanjon fel újra

a múlt parazsa

s újból fűzzön össze

 

bennünket a fény.

 

 

Nap vagy: hálótlan vadvíz

 

Nap vagy: hálótlan vadvíz,

elém rakogatod a halak pikkelyét és a hínár-ostorokat.

Ki töri le ereszek hegyes patkószögeit?

 

Hold vagy: zsizsegő venyigetűzben ringatsz,

hátadat fordítod nyilak szakállának.

Ki muzsikál vadon-vad lasponyabokornál?

 

Egy mondat az olvasóhoz

 

ne keress a zúgó hétköznapok között,

hol az idő csalón életnek öltözött,

órák ketyegését ne kérd rajtam számon

a percek folyása nem az én talányom,

hát nem segíthetek; ne zörgess, ne kutass,

látszatra több vagyok, mint egyszerű utas,

mert nem izgat káosz, ciklikus, fals ima,

újra és újra mormolt diszharmónia,

 

 magunkkal vinni



pedig akárhol
talán a szomszéd ház ablakában is
megjelenhetnél
köszönnénk egymásnak mint régi ismerősök
egy bólintás elég is lenne
minek feltúrni a múltat amin túl a jelen irányába
nem is képződtek emlékeink
egy bólintás és talán egy mosoly
hogy mégis érezzük közöttünk a tér
üres illúzió 
lehetetlen változata a máig tartó önhitetésnek
amiben a napkorong fekete alagút volt
univerzumaink között

 

 

Március

 

Fehér fátylat szőnek a füvek az ágak,

gyermekkorom aranyszál foszlányai

égtől a földig, mint ökörnyálak hintáznak,

foszlott lepedővitorlába fogni a nyarat,

én mint szakadt húrok dallamait

vágylak, emelj kezedhez, szádhoz,

míg rojtos szélein a világnak

földi agyagból vázába gyűlni

csonka virágok várnak.

 

 

a kellésről

mennyire elcsépelt tört
én ez. tésztalélek. 
az élesztő működik.
figyeled az apró buborék
hogyan tör a felszínre
a rétegnyi olaj alól. 
megtanultad hogy csak
az átszitált liszt - feszült s 
ég. aztán sokáig ugye ez
a pont jó gyúrod. erre is 
megvan a bevett mozdulat. 

 

Egyszervolthogy

(Leó meséje)

 

Volt, mikor nyúl voltam, 
fülemhez nyúltam, 
rövid volt  kihúztam,
magamban dúltam-fúltam,
hogy milyen nyúl vagyok én

 pacer, csak kisfülű, mulya  
ha még a répát is utálom
TYŰHA!

 

 

Hajléktalan ősz

amióta megtanultál a tiltások erdejében
magad előtt is szem lehunyva, tapogatózva járni
( hogy fel ne bűvöld az otthont adó tündéreket a fákban )
moccanatlan telek járnak rád
és már nem elég egy tüdőre szívott bocsánat
elcsatangoltál, és már magad vagy a távol
ágyadra idegenek szőkén dőlnek
már nem vagy gyermek: miért is keresnének
megbocsátások, átkok?
magold be új neved:
hajléktalan ősz vagy
erdőn, mezőn, delíriumhatáron

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal