Egész nap egy könyvvel ültél,

pokróc vackon

pedig akkor nem is volt tél.

Én el akartam mondani

de este lett, aztán éjfél.

Egész nap a konyha látott,

húst sütöttél,

vártam jöjjél, ne csak állj ott

Én el akartam mondani,

de más lettél, elcsigázott.

Egész nap egy orvos vizsgált,

Kávézaccról kávézaccra,

Mint akit nem fedeztek fel a Beach-en.

Csúnya, értelmetlen halálod lesz.

Belakott (berakott) valóság,

Amit aztán fénymázzal von be

Valami

Realitáson túli, túlvilágon inneni.

Fegyelmezett áruló, aki vagy,

S úgy csinálsz,

Mintha mások ezt

Nem tudnák rólad.

(De tudják.)

Nem csélcsap városi kalandor,

olyan maradós, lombosodó fajta.

Nem látom rajta, hogy kétség gyötörné,

bú nem feketíti, bánat nem falja,

teszi a dolgát, mintha csak történne vele,

a jelenre alig figyel, a jövő foglalkoztatja,

a hajtó, a növő, az érő, a termő –

gyökere annyi épp, mint a lombja.

Áramelosztók és drótkötegek mindenütt,

és porzó sitthalom néhány utcasarkon.

A füst a ránk szakadó hőhullámmal elvegyült,

Szatmárnémetiben így szállt le az alkony,

földig hajolt, egy plakátfoszlányt felkapott –

mintha torz halottról rántana le fátylat,

s a szutykos képű, levitáló holdkorong

súgott így augusztusban valamit a fáknak.

Az ostor vége

Rendszerint úgy indítasz egy jól megválasztott

mondattal, hogy ne alakulhasson ki

párbeszéd. Példátlanul tehetséges vagy

ebben, joggal lehetsz büszke rá.

Arra meg még inkább, hogy mindezt

belső monológként ásítás nélkül tudod

folytatni, de hát végül is logikus, ha

kizárólag a saját válaszaid érdekelnek.

Vajon beléd hasít-e valaha,

hogy a magadénak gondolt kérdések

mind elhangzottak már másoktól, és megalkották

ezzel szövegeid közmagánbeszédét?

Fizetett. Mellépisált. Gatyájába fröccsent a fos.

(Megint egy hátborzongató esemény Magyarföldről.)

A fekélyes földrész negyedik monosandalosa,

az egysarus ember,

északról.

Trottyos clown tánclépésben. Mintha

önnön árnyékán bukfencezne keresztül.

A mondandó feszül, később nyúlik. Mocskos, nyálkás, takonyszerű.

Végül megszilárdul, s a töredezettsége formálja.

A háttérből egy jókedvű akasztott képe körvonalazódik,

bal bokáján feszül a hurok, így függ, fejjel lefelé,

nem óhajt már a földön embermód állni.

MINDENNAP ESZÜNKBE JUSSON

Mindennap eszünkbe jusson, hogy csak addig érünk valamit,

amíg a szülők élnek, amíg a küszöbök,

amelyeket úgy szerettek a hangyák,

de már csak visszagondolunk a házra, régebbi álmainkra,

az ablakok összeszegezett deszkáira és a résekre,

nehéz fejjel s még nehezebb szívvel az ól kukoricaszár falára,

a meghalt istenekre, akik friss vizet húztak reggelente,

szakálluk a vödörbe lógott, s pattogott ujjaik alatt a lánc,

vizes kefével simították a hajukat mise előtt,

mindennap eszünkbe jusson a patkányküldő öregember,

INOPERÁBILIS

Nyugodj meg, súgom a

gondolatnak, még együtt

maradunk egy darabig,

nem tudom bűnösséged

bizonyítani, nem tudok

kiadatni ellened elfogató

parancsot, nem tudom

beadatni ellened a szérumot,

soha többé ne gyere elő,

ne újulj ki, mint egy fekély,

maradj subacut, rejtett,

maradj csak egy potenciális

lehetőség, melyből szándékosan

kimaradok.

Értéktartó

amikor azok, azok az ujjak
még nem érnek ódáig
még éppen annyira vannak
távol, hogy az pont közel

a nyitott szemnek láthatatlan
vonások meglágyítják a papírt
a rostok közé szivárogva keresik
az utat, a tiszta hátoldalig érsz

tisztelt

hölgyeim és

uraim a statisztikák

szerint ugyan

még minden

megvan de

már nincs

meg semmi

sem vagyis –

mondjuk ki

kereken – nyertünk sőt

mi több

vesztettünk merülve

emelkedünk

az egyre magasabb

mélységekbe

Tartózkodó félelem

A hatalmas szerelemnek

Pofon osztó keze bánt.

Ki ad írt majd sebeidre,

Belilult kis tulipánt!

Ükanyád sem, nagyanyád sem,

De anyád sem panaszolt.

Mit akarsz hát, csibefarhát,

Bevehetsz egy Panadolt.

Van távol tőlünk egy boldog hely, hol a nap kel,

ott, hol a végtelen ég tárja a nagy kapuját.

Nem fenyeget soha télen a fagy, soha nyáron a hőség,

Ám kikeletkor a Nap ott halad el szekerén.

Egy szép nagy fennsík a magasban messze kiterjed,

nem sarjad hegyhát, s völgy sem ereszkedik ott.

És ez a hely kétszer hat öllel messze feléri

fenségesnek vélt nagy hegyeink tetejét.

Itt van a Nap-berek és a liget fákkal tele sűrűn,

Lombos örökzöldek zöldje virítja be azt.

Kolozsvár

ülünk csendesen beszélgetünk 
majd nagyokat hallgatunk 
nézzük a jövő-menő embereket 
megfeszült póráz végén 
a mindent megszagolgató ebet

könyökünk az asztalon 
lábunk lazán az asztalkeretnek támasztva 
hullámosra összehajtogatott újság 
finoman remegő kezed alatt

galambok csipkedik 
az asztalok alatti morzsákat 
fény törik a kés pengéjén 
a langyos sör elveszti fényét a pohárban 
a nap fényesre törli a köveket 
a szél mint szerető anya 
gyengéden megsimogatja arcunkat 

relatív 1.

a zöld sem zöld már
a csönd távoli moraj
az ember sem az

völgyibeszéd

lúdtalpak kacsáznak minden úton
és boldog
ha kussolhat a mindentudó
nem háborgatja kíváncsi kérdés
nagykés
várd hát a csodát
ne magyarázz
építsd életed a várakozásra
s majd az a perc lesz a jutalmad
mikor a nárcisztikus patkány
az átrágott betonfalban
nézegeti magát
s a betonfal a patkányban
visszatükröződik

...

Májusi hőség

Sírjaink közt gyík cikkan

Zöld kontrasztanyag

több milliárd éve

a világűr mélyén

élünk ti meg én

mint fénybehatoló

mesebeli holló

szellemapánkban

több milliárd éve

pillantásaiban

mint expozíció

Elemi és egyetemes

A kezdet alapanyaga

Részecskeként egyetlen résen megy át.

Egyszerre hullám, áttetsző, zöld héj.

A tornádó távolról tölcsér.

Csupa csík, húr és hálózat. Harapás.

Örvénylő szél, felkavart por.

Hullámzás, ami távolról nézve: összeáll.

Becsomósodik az atmoszféra: tömeg.

Anyaggá lesz a gondolat. Valamit elkövet.

Majd hirtelen leáll.

A káosz rendbontója.

Áthallások

Motto: „az életünk, e mintaállam,

a jólét címét elnyeri,

kinek volnának ellenérvei,

ha nem úgy kell érvelni, mint korábban.”

/Vörös I. Drótszonettek./

Megnő szememben, hős, akár a hangya,

súlyánál többszörös terhet cipel,

nem vitatkozik, nem perel senkivel,

a szót szorosan magára szabja

és érhető a lesz, akár az egyszeregy;

nyomot váj magának minden szótag,

a csend akárha kártyavár omolhat,

nála a küzdelem nem babra megy;

Fejét felszegve, büszkén hátravetve,

tört glóriával szállt le ránk az este.

Miféle vágyak titkos mágiája,

baljós hiteknek toprongyos cigánya

űzhette hozzánk, tán azért, hogy szánjam,

miként bukott el végtelen magányban.