VideóA Magyar Zene Háza videója Keresés a honlapon: |
Vers
meghajlanak a fák
Láttam a mai tévéhíradót. Hosszú szöveg ám sajnos velős. (Ért a szóból minden melós.) Elmegyek én szandálkészítőnek. Finom bőrökből jó pántokat készítek, könnyű, szellőlábra való viseletet. Jó vastag talpat hozzá, hogy minél messzebbre lehessen benne menni.
Szerelem-geometriák
Szoprán ölem. Hajbaszökkenő kézfények, bolygó mosolyok. Ikercsönd. Vértelen kiválasz- tódás. Eszterláncos eufória. Kéz a kézben múlt-jelen- jövő csődület.
nyíló gyöngyvirág te Mária - illatú rejtőző ima
Talán a lányok kezén izzó katicabogár, vagy repedt harangok riadt kondulása. Tűzijáték az arcokon.
Sárga esőkabátot csörget a szél, varjak pörölnek, félve intenek búcsút a megbicskázott fatörzsek.
Megoldható a kínadás
Hajnalonként szent szempár mered rám bőröm perzseli, ím, megoldható a kínadás; a kiszámíthatatlan tarsoly tartogat mindig valamit.
Rémül a vénülő világ bennem, nem vigasztalhat, hiába a szolgálatkész szórendcsere; fátyolos tekintetű, opálos ősz illik leginkább hozzám, mint lombja-vesztett fa, didergek, s bámulok merőn a semmibe.
Újra az esti gimi, és a padokban a felnőttek, mint
Hagyd (Let Me)
Hagyd hogy obokanommá tegyelek, Hogy eljátsszak rajtad egy dallamot
Hagyd hogy esetlen barátnőmmé tegyelek Hogy megegyelek ebédre
Hagyd hogy mézesbödönné változtassalak Hogy reggelente kanalazhassak belőled
Csinálhatnék belőled peremende nyalókát, vagy cukorkát Hogy szopogassalak és nyalogassalak
Hadd változtassalak mindenemmé És tegyelek egész életemmé.
ma alig bírok magammalFilip Tamás nyomán
elképzelem hogy tócsákat kerülgetek kézzel festett tábla közli: alig bírok magammal arcom oly sugárzó átszellemült a tengerfenékhez döccenünk puhán
tanár úr akkor én a tenger fenekét festem vagy jó lenne vécére menni igazán nem hiányzott ennyi izgalom csillagok vonítását hallom és felnéz az olvasó nő Salingerre
Az eltapsolt csókok képemről nem fájnak Hűlt helyet ad arcom gödrében a világnak Az üdvözlés a gyász itt hamuvá lett fáklya Ha élek is belehalok s ha meghalok is élek Szemed cserjéin sarjadzó teremtménynek
Aki magától költözik fészkembe maradjon Aki önszántából vetődik tőlem ő szaladjon Ránca lesz gyűrött ingem hajlását hagyom A szárny kevés hogy földet ne érjen napon Kalapomra tűzött virága lesz holdja vagyon
ebben a sikított, ordított, magából kiakolbólított, lábhoz fordított világban, hol csak a számban zsizsegő szavak rajzanak hibátlan rendbe:
tarkólövéssel fekszem le.
álmomból átfordulok, mint egy kibomló hurok. – alkalmazkodtam az „ok”-ban: fuldokolni már tüdő nélkül is tudok, – nem én változtam, csak megszoktam.
Önfeledten játszik a szél a nagybőgő húrjain, barna bariton száll a templom hókucsmája fölött.
Homokszemek fényesednek a kirakatüvegen, ereket karcolnak, s benn a próbababák csapzott haja lassan száradni kezd.
A többszólamú szél szakállam petrencéiben a morzsákat megleli. alkony, lágyuló színek: vérszín bogáncsot ráz az őszi szél
Merre jársz múzsám? Kellenél! Nélküled szívem nem zenél, nélküled tél van, s csend az úr, csókolj meg kérlek, válaszul.
Lelkem is fázik, úgy vacog. Nélküled árva lap vagyok, mely tollvonásra vágyna már, mint dalra, néma rab madár.
Őserdő-sűrű mondatok között boldogulhat a bozótvágó-képzelet?
Érthetetlen vágyódással vonszolódik ma is a parton; a tengermorajtól eláll lélegzete.
utam hová vezet
utcaseprő lépdelt a fák fölött utam hová vezet engem egyre csak ezt mondogatta a madarak holnap visszajönnek az angyalok röptétől riadtan világosság ott van ahol sötétség van világosságom milyen sötétség felé vezérel engem sötétségem milyen világosság felé vezérel engem itt lépdelek a fák fölött kezemben a vesszőseprűvel és közben fogalmam sincs róla utam merre vezérel engem és egyre csak ezt mondogatom Mama
Nem találhatok már oda vissza, pedig felszentelésre várt ott minden pillanat a templomhuzatban, pedig csak szél volt, szélölelő szél, s most a világ idegen felekezet.
Még félholtan is csíp a szúnyog. A bögöly szinte mar, a forróságban. Az álmatlanság most mintázat. Az ellentmondásban kis boldogság van. A pillanatmagányban tanítás. Gondolattá öblösíti az eső A hosszú várakozást. A háttér-textúra egy elégikus etűd. Metaforákat ont a digitális notesz. Ha derűs félsziget a nyelv. Az ébredés torlasz vagy kereszt. Elmond-e mindent a léleknek a test? A bőr alatt épp fegyverszünet. Anyag és idő egymásba metsz.
alig nyeltem le egy darab kenyeret a többiek gyűlölni kezdtek
„mi jöhet ezután” fordult meg a fejemben annyira rettegve hogy egy bolygó csóvája égni kezdett
égett értelmetlenül jelentés nélkül (nyelvemmel keresztet vetettem reménykedve hogy nem rólam van szó ebben a történetben)
még az ég is pánikba esett mi lenne ha embereket enne véletlenül nyelvtani hibából
I. Hodályszerű terembe érkezem,
|
