Tolvaj voltam, lelket loptam, hízelgőn hamisan játszottam. Az egekig emeltem a semmit, s te elhitted nekem a trendit, a brandyt és a whiskyt, mert az beszélt belőlem, s te végighallgattad az elveszett jövődet, melyben az igaz csak a whisky volt,
sem nagyurak sem elvtársak szolgája sem élve sem holtan nem leszek nem voltam vagyok vándor-énekes egy oly korban ahol az ének helyett szamárordítás nyer teret ahol hinni gyanús átkozódni lehet ahol a dalok pénzre váltva rohadnak bele az /ön/reklámba
Úgy is vágok neki mindegyiknek, hogy vers legyen. Nem akarok lélektanászra költeni, se tanárra, szerelemre sem egy ideje. A kötélen jól elvagyok – kilengek egyfelé, a vers meg másfelől – kapaszkodok belé, könnyedén, nekem ez kell a mutatványhoz.
Úgy látom, ma sem jött el a világvége. Vállamra passzátszél és halcsont tapad. A tenger sós vize felragad az égre és örökkévalóságig lassul egy mozdulat. Hullámmezővé érik most a felszín, lebegő tányérok a liliomok –
Találkozni akartam vele, azt mondják, olyan, mint az elvonási tünet, nincs egy jó szava hozzá senkinek, nem tudja eldönteni, hogy Földön vagy csak üzemen kívüli, ha nem kérdik is, arról beszél, hogy olvasta az Aranyketrecet, nem szégyen az, ha személyiségzavaros vagy kényszeres, vele ütik agyon az időt, amit azért utál az ember, mert a múlása senkinek sem kell, át akar férni a másodpercek között – nincs időpazarlás –, de mindig késik, különcül öltözött, divatot diktál, mint egy menő manöken, pazarul pazarol, cipőjén Bagarol, nem érdekli sem a vörös szőnyeg, sem a kifutó, nem csinál hülyét magából, nem sétál pengeélen platform cipőben, inkább kitalál egy lábbelit, a fűzője ezüst, abban érkezik, jól tudja, hogy szerencsés, ki mielőtt kihal, megvív szorongásaival, kihányja félelmeit, úgy csinál, mint akit csak az álma szedál, és nem szed olanzapint, nem függ mástól, csak a biztos egzisztenciától,
hiteles forrásból értesültünk a holland hadsereg új fekete rózsákat állít hadrendbe az új rózsák külsőre emlékezetnek az előző fejlesztésre az egyiknek vörös a bibéje a másiknak porzói sárgák az újítás belső szerkezetükben van hatósugaruk és illatuk határtalan
a hír arról is szól az újfajta fekete rózsákat a háza kis előkertjében egy öreg hippi nevelte ki az évek hosszú során
ha tudnád mi zajlik benned nem menekülnél a gondolataid elől heveny gondolatvázlataid közé szétzsibbasztani velük az érzéseidet amik megpróbálnak levezetni létezésed gyökeréig hogy felismerd azt is amit eddig mélyen titkoltál hogy már nincs de valószínűleg eddig sem volt jogod fájdalom nélkül élni
