Sosem faggattad az utakat, a falakat, a tetőket, a kövektől elvakult, farkasfogúvá csorbult abalakokat éhségükről, árvaságukról, nem érdekelt és nem volt rá idő hogy tiéddel azonosuljanak, a vérből, sárból mért lépcsőre állva, melléd, hol egyetlen küszöböd, belépni az Istenhez arcod volt kezed, feszült bőrben ínszalagokkal díszített udvarló kosarad, túlnyíltál a romoktól cirádás, csipkézett mindenségen, kinek egyetlen fekete- fehér égbolt hajolt fátyolként fején, szűkölködése tiltott, becsméretlen erénye, lábatlankodása, a visszaverődő tépett fények sokaságában táncot lejtő törtsége,
Az önutálat heverőjén fekszem, pontatlanul tudok minden klasszikust, éjre nap és napra éj, utálkozom. Egész napos tevékenységem, más feladatot nem ismerek, csupán utálkozom. Értékem semmi, kezdhetnék bármibe, emelni magam, fényezni minek, ítélkezem, utálkozom. Minek a lélektanászok magyarázata, úgyse hiszek csak szó, szó szavakat, nem lelkesít mások sportja, se sikere, se új nője, autója, napi katarzisa.
Ne nézz, csak a hang, a szél, az utcazaj mögül láss, csak mintha betagozódnál a tájba, mint futó mellett robog a relatív világ, tájékozódási pont nélkül is visz előre az ösztön, a felhőket karámba hajtanád. Mintha lenne valami más, s ne csak a föld húzza lábaid, a lebegés az egyedüli elviselhető valóság,
Életet álmodok, álmokat élek, bennem és köröttem peregnek a képek, összemosódik pódium és vászon, vajon hol kezdődik való világom? Székembe szegez, majd felránt a kényszer, szédülten figyelek, fel nem érem ésszel, síkok közt és térben pörgök, mint az atom, részben vagy egészben önmagamat adom.
Hasamra, mint nehéz takaró, ült a hold. Belőle szép nagy falatot a kutyám harapott, így ma sem lett teli. Az égen páratlan, magányos csillagok, másutt, itthon egyik sem ragyog, társát fel nem ismeri. Amíg lent szél fútta a hangaszálakat, közéjük szorult pár mora, mint lakat, összeérni így nem lehet.
Bár tudnék szerelmes verseket írni, magamnak fájni vagy örülni netán sírni, de nem! Jeges bennem a dac, fázom és fáznak körülöttem a bolygók, ezek a fiatal csillagok, akik itt unalmukban csókot sodornak arcomra, forrót, aztán meg szoknyájuk hűvösével takarnak, mint a piramisok a titkot,
Mint aki temetésről temetésre megy, hagytalak magadra, eltelt több mint négy év, lett még két gyönyörű gyerekünk, mert már nem, nem bírtam tovább a csendes napról napra, hónapról hónapra gyilkoló nyomort, s ott a malac ólban kértem az Istent, adjon tíz évet Angliában, hogy megváltoztathassam az életünket, cserébe, hogy utána csak azt tegyem, amit neki kell, – de nap mint nap eszembe jut, hogy Veronikával egy csomag ropiért, ő a boltban s te otthon, zokogtatok.
Mikor a konyhaasztalnál olvas, miközben répát pucolok, mikor álmomban a kezem megszorítja, mikor azt mondja a telefonba, hirtelen váltással, hogy nem, nem hagylak szarban, mikor mézszínű fény és magzatvíz áramok, mikor szeretetünk csupaszon, jóságunk felfakadva, akkor úgy szeretném, ha újra rám vágná az ajtót, és csak lebaszná a szatyrot, ha elege lenne belőlem, és alig várná, hogy lelépjen, ha még úgy tékozolnánk egymást, mint akik halhatatlanok.
