Videó

Csomópontok – Turi Attila építőművész
és alkotótársainak kiállítása




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Lovamat most kell megkötnöm

 

Lovamat most kell megkötnöm,

gyönge viola szólott, szívemre éhesen,

meg kell tanulnom újra beszélni,

és mondom, s úgy, hogy magam se halljam,

hogy higgyek: titeket látlak a hó kövér hegyeiben,

és nem bánt, ha nem látogattok meg sohase,

a dombon almafa,

lovamat most kell megkötnöm,

hét lomha kötéllel, akármilyen nehéz is,

most kell két lábamat lejárni értetek,

akik kitépett nyelvvel is hangosan jajdultok

 

Tolvaj voltam,
lelket loptam,
hízelgőn hamisan játszottam.
Az egekig emeltem a semmit,
s te elhitted nekem a trendit,
a brandyt és a whiskyt,
mert az beszélt belőlem,
s te végighallgattad
az elveszett jövődet,
melyben az igaz
csak a whisky volt,

 


Orbók Ildikó: Együtt

 

Hűség

 

Egyetlen percre

sem fáradt lakat lenni

 

zárt világomon

 

 

 

szerelem

a kutyákat láncra verjük.
a gazdákat soha.
én a szívemet vertem láncra.

mégis eltévedni szeretnék a hóesésben.

 

Velencei-visszhang

 

Lágy ecsetvonás a messzi horizont,

narancs-köpenybe bújt, néma szerető.

Hímzett korcán ülünk, mint holmi pont,

mit csak odacseppentett a teremtő.

 

Tavi-galléron gyűrődő hullámot

egy eltévedt kavics simára vasal.

Gyermeki arcomba szaladt fullánkot

most odaragadt, szerelmes csók takar.

 

 

AHOGY MANAPSÁG ILLIK

 

Ösztöndíjat alapítottam, ahogy azt manapság illik

s mert az ő emlékére, el is kereszteltem róla:

TAR SÁNDOR NAPI ÖSZTÖNDÍJ, ezt írtam a táblácskára

mellette csillog a pulton, kicsit nekidöntve

hogy le ne üsse, véletlen föl ne borítsa senki,

egy vastag falú féldecisben a feledtető, fénylő rumital,

ígéretesen csillog, sokat ígérőn, szinte mindent,

ami ebben a kocsmában még szabadon elérhető,

könyökölve lesem, ki nyúl szomjazva a csalfa vigaszért

s ha üres a pohárka, csak intek a csapzott csaposnak,

ő már tudja a dolgát, tölt bele újra, s nekem húzza a strigulát,

 

 



Egy-két gyakorlott nyisszantás,

    s elválik a törzstől a fej.

Hogy az örökké jókedvű fejaszaló horgas hegyű nyársán



vicsorítson.



Valamiféle „Úr” megbízásából jött,

de népünk csak a Tűz, a Levegő, a Víz és a Föld szellemeit

fogadja el fölöttünk álló minőségként.

Az idegen istenség szolgája nálunk „hosszú disznó”.

 

 

sem nagyurak sem elvtársak szolgája
sem élve sem holtan
nem leszek nem voltam
vagyok vándor-énekes egy oly korban
ahol az ének helyett szamárordítás nyer teret
ahol hinni gyanús átkozódni lehet
ahol a dalok pénzre váltva
rohadnak bele az /ön/reklámba

 

 

Bűnmosó



Szamáriának

hiúságos vizében

Aháb, szekered

ha szolgák által mosdik:

az én orcám az,

ami majd belépirúl:

a véredet fölnyaló

veszett ebjeid

csaholó csókjaitúl.

 

Duncsák Attila: Széteső világ 

 

Éber lét betegít, álmaim alva járnak, nekiütköznek minden ház falának,

asszonytornácok, gangok muskátlijait, petúniáit tépdesik seregek titokban napestig,

elfogyott a megalkuvás, nem kényszeríthetem őket maradásra,

pincéimben kufárkodó évek, évszakok jutnak végül megadásra,

gyűlnek a nászra, mint fertőzött piros keresztruhák egy ravatalnyi világra,

pelenkába, lepedőbe alvadt vér takart testtagjaink sírnának még,

lenne idejük, alkalmuk, joguk az életben maradásra,

meddővé gyalázott orvosaink felesküdtek ellenünk a halálra,

 

 

 

egészen fellelkesülsz amikor eléd kerül

azt azonnal látod

hogy meg kell tisztítani

mert ebben a formájában egyedül te láthatod benne

azt

ami létrehozta

 

 

nekilátsz kitervelni a teendők sorrendjét

aprólékosan teszteled

egyelőre csak fejben

a szóba jöhető fogásokat

 

Úgy is vágok neki mindegyiknek,
hogy vers legyen.
Nem akarok lélektanászra költeni,
se tanárra, szerelemre sem egy ideje.
A kötélen jól elvagyok
– kilengek egyfelé,
a vers meg másfelől –
kapaszkodok belé, könnyedén,
nekem ez kell a mutatványhoz.

 

 

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.
Hullámmezővé érik most a felszín,
lebegő tányérok a liliomok –

 

Találkozni akartam vele, azt mondják, olyan, mint az elvonási tünet, nincs egy jó szava hozzá senkinek, nem tudja eldönteni, hogy Földön vagy csak üzemen kívüli, ha nem kérdik is, arról beszél, hogy olvasta az Aranyketrecet, nem szégyen az, ha személyiségzavaros vagy kényszeres, vele ütik agyon az időt, amit azért utál az ember, mert a múlása senkinek sem kell, át akar férni a másodpercek között – nincs időpazarlás –, de mindig késik, különcül öltözött, divatot diktál, mint egy menő manöken, pazarul pazarol, cipőjén Bagarol, nem érdekli sem a vörös szőnyeg, sem a kifutó, nem csinál hülyét magából, nem sétál pengeélen platform cipőben, inkább kitalál egy lábbelit, a fűzője ezüst, abban érkezik, jól tudja, hogy szerencsés, ki mielőtt kihal, megvív szorongásaival, kihányja félelmeit, úgy csinál, mint akit csak az álma szedál, és nem szed olanzapint, nem függ mástól, csak a biztos egzisztenciától,

 

Halmosi Sándornak

 

 

egy régi novellámban

Duglas a kutya ugatott

kiharapott egy darabot

a reggelből

a csendbe először

képzelt szeretőm bicikli

láncának zaja

Nika cipőjének kopogása

a folyosó kövezetén

túldobogott a szívem

a csendben először

erős voltam és hatalmas

szerelem ittas

látássérült utas

 

a kishír



hiteles forrásból értesültünk
a holland hadsereg új fekete rózsákat
állít hadrendbe
az új rózsák külsőre emlékezetnek
az előző fejlesztésre
az egyiknek vörös a bibéje
a másiknak porzói sárgák
az újítás belső szerkezetükben van
hatósugaruk és illatuk határtalan

a hír arról is szól
az újfajta fekete rózsákat
a háza kis előkertjében
egy öreg hippi nevelte ki
az évek hosszú során

 

 

ha tudnád mi zajlik benned nem menekülnél a gondolataid elől
heveny gondolatvázlataid közé
szétzsibbasztani velük az érzéseidet
amik megpróbálnak levezetni létezésed gyökeréig
hogy felismerd azt is amit eddig mélyen titkoltál
hogy már nincs
de valószínűleg eddig sem volt jogod fájdalom nélkül élni


 

Oda menj, ahol füstös kéményt látsz,

ahol sírni lehet, kifosztott nők gyújtanak tüzet,

minden álmot elfelejtenek, padlásgerendákat,

baglyokat, levegőből sodort köteleket.



Pántlikás, szárnyas lovak horkannak föl velük,

ahogy téli sötétből a lángokba néznek,

alig-alig beszélnek valakivel,

mintha harcmezőn maradt férfiakat ölelnének,

félholt testeket, törött Krisztust,

a megfeszített fáját a vörös havon.

 

MEMENTO



fáradt agyag
ráncos
szikkadt
a nap gyilkos simogatásában

ujjlenyomatok őrzik
az érintés
a formálás
a magára-hagyás
megmerevedett nyomait

 

Letaroltatott és megszáradt, mint a fű, az én szívem (102. zsoltár)

 

 

Még írni vagy beszélni egyre megy, hiszen

ugyanabban a történetben vagyok a csetlő-botló figura,

türelmesen kivárok hát bármit, ha szórakoztat,

hiszen csak mulattat, ha valamire nem emlékezem.

Írok ezt-azt, inkább, mint aláírok,

megyek vígan bokázva a tollam után,

koccintok, ha van kivel, kézfogás helyett is,

élvezve marasztalom a bennem terpeszkedő unalmat.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal