Videó
Szénégető Richárd videója Keresés a honlapon:Partnereink:
|
Vers
napi járat
közvetlen út csak egy visz hozzád hogy elérjelek nap mint nap vigyázom ívét széltét-hosszát egy Einstein-Rosen vershídnak
(kerestél egy "igazi Évát" itt lent,
HIÁBA
Hiába raksz rendet a világban körülötted. Hiába szellőztetsz legbelül. Hiába hiszed, hogy semmi sincs hiába. Kicsorbult szavakkal hiába nyiszitelsz. Az erőtlenség az új erő. Semmibe fogódzni. És megállni, erőtlenül.
szavakkal feszítem közém és az általam elképzelt világ közé a felismerhetetlenségig felismert valóságot végképp lemondva a megismerhetőség mítoszáról ilyenkor november végén már súlya van a fénynek tüdőnk kifehéredik a foncsorozott levegő súlya alatt és amikor éppen arról ábrándozunk hogy milyen lesz a jövő tavasz végi nyár eleji hónapunk sóval telítődik minden rögzített szó mintha a tengerek rajtuk keresztül párologtatnák vizeiket
Magasröptű, hófehér keringőt formáztál az agyagból. Ujjaid sóvárgása feltámasztotta, mint Pygmalion szerelme Galateát. Tenyeredbe kucorodott. Majd elrepült. Keresésére indultál. Érezted, hogy rideg kezek mozdulatlanságba dermesztik.
Két karod szárny, elsímult tenyered terítőm, ernyedt hátamon vállaid, kulcscsontjaimban ujjaid tollak, vacsorám.
Szigonyokként szegültek ellened a sugarak, gerincedre dőlt a kiírtott erdő csendőr dombja, bordáid közé bújt félelmében a remény, zümmögött, síratódalt duruzsolt utolsó horkanása, mielőtt felkeltették a katonák idegen rabságra szánt híveit.
Bartha Györgynek ajánlva, kollázs verseiből
Reményföldi mese
a szoba groteszk helyzetbe merevedik mint mikor görcs bénítja meg az embert nehezen lélegzem az újraindított tudat visszaállítja a történések hálóját a helyzetet felismerem de nem érdekel ebben a pillanatban más csak az hogy élek az ablak mint poros képernyő a székesegyház szürke tornyait mutatja rendületlenül az utcai lámpák bágyadt fényében
nincs idő a megváltásra egyre hűvösebbek az éjszakák de a hajnalok köde miután felkíséri a Napot foszlik is szét mint egy valaha volt élet pillanatai a durván hanyatló emberi emlékezetben a távolsághoz vezető út megrepedt ki tudja mióta de csak most érzékeled most belekapaszkodva a megsemmisülés közelségébe
mondd a tengernek türelem ne fodrozódjék hullám a vízen mondd a szélnek fűszál ne rezdüljön
lágyítsd meg szíved engedd hogy jó urad elfeledtesse emlékét a déröklű napoknak kínjait a lélek telének
I. C’est l’automne
Én is majd néha fölbukom
Hangolódó
A pirkadatba ágyazott utcák, terek, a házsorok ölén merészen tépi szét az éjszakai neglizsét a hangtalanul érkező miljó foton, s a kétkedő vak ablakban amíg pihen, falak mögött új nap piheg, s hogy felpörög a köd mögött az alvó város, rád köszön és táncra kél sok fénytopán a város zengő hangsorán.
Azt mondják, nem lehet találkozni velem, pedig a legkisebb ellenállás felé megyek, és egy karcolás nélkül szembejöhetsz, mégis hevesebben ver a szívem, akinek lelke van, miért nem akar úgy maradni; láttam férfit sírni és nem láttam semmit, kapaszkodók és korlátok között szakad a hűség fékje, a hiány keserű párokba ékelődve szorítja ökölbe a rózsaszín ködöt nem a puszta ragaszkodás, a fáj festi koporsó-barnára, metszés, serken a csuklón a vér, ez nem Occam borotvája; az elárult nők korán halnak, nem várnak negyven évet minek meghosszabbítani a hervadást azonnal temetik;
Nyitott ablakodat becsapta a huzat! Megfagyott bennem az elgémberedett vér, mint gyerekjajgatástól a facebook, sokkoló: vénasszonyi nyár rak fészket szilánkjaidból. Hagyd az üveget! Nehogy vérezni kezdj a rendrakásban! Cirokseprűs szelek, boszorkányorkánok járnak az almásban, megtörtséged tojáshéjait hájjal kenegeted az ősz ellen, kosárképeddel belepirulsz az ágy némaságába, minden reggel észreveszed, milyen tágas és üres, az álmodás keresztezett lábai közül kivetkezett, önmagából.
"... ott marad lehorgasztott fejjel
Rainer Maria Rilke Ősz.
Lombok hullnak, hullnak oly messziről, talán az ég távoli hervadó kertjeiből; hullnak, tagadhatatlan kényszerűséggel.
És az elnehezült Föld az éjszakákba zuhan, Csillagközi térből a rideg magányba.
Mindnyájan lehullunk. Ez a kéz is. S nézd a másokét: mind ugyanígy.
De Egyvalaki mégis e zuhanások alá végtelen gyöngéden tenyerét tartja.
Csak kettőt ismerek: kint vagy bent, tőlem idegen a küszöbön ücsörgés. Elvesztem az egyirányú utcában, a földön egy feldobott pénzérme elkeseredésében az élére állt.
Vágyaknak nyitott ajtón át szökött ki az otthon-meleg, hiányoddal becsavarodva érzem magamon
a kilakoltatott ember meztelenségét.
Elballagnak a hallgatagok. Az összezárt fogak nemzedéke. Sorban, elgondolkodva, egymás nyomába lépve, ki fásultan, ki berzenkedve, de mindig ritka, szűrt szavakkal. Az elhallgatottak. A lehallgatottak. A kihallgatottak. Az elhallgatók és az elhallgattatottak. Körülöttük dübörgő a csönd. Fülsüketítő a róluk hallgatás. 
|
Világjárás Kaposi Viktorral – Indonézia 
