Vers

Perdita-romantika

Fönn, a bükkös belsejében félhomály honol.

Egyvirágú gyöngyperjére ült egy vén betyár.

Sűrű vadon rejti vágyát, úgy hever hanyatt,

hátha majd a hegyi tündér ráereszkedik.

Mondd meg nekünk

Madáristen, vedd magadhoz az éhes holtakat,

a gyerekkori délután játszóhelyeit, a rokont,

aki búcsúkor feldönti a poharat az asztalon,

figyelj toporgó ludakra, kalapácsütésre,

öregemberekre és öregasszonyokra,

akik a házuk kerítésénél magukra maradtak,

eltojt a tyúk, legyen meg az akaratod,

ezek már sárgult rétek, gazdátlan kertek,

ELODÁZHATÓ ELÉGIA

(szép szerelmes szabadidővers

háttérben liftajtóval

és hármas alliterációval)

vigyorogj rám a hátsólépcsőn édes

egy hóeséses nyári délután

mikor örökzöld radarok lombsusogása

vagy a liftajtóban vigyorogj édes

segítsd fel rám a szépség

kényszerzubbonyát

és kösd meg hátul száz csomóra

TOLONGÁS A PARNASSZUS TÖVÉBEN

Ó, be sokan ideállnak

kínálni magukat ideálnak

1001

Tévedni olykor mégis isteni. 

Úgy nézel, ahogyan a fényt

szivárvánnyá töri a pára. 

Látod? A zápor árnyékában 

egy csupornyi arany. Hol az

őrző? A varázshegyen innen

BÜNTETÉSVÉGREHAJTÁS

Nem látomás. Elmondom, amit láttam.

Kezelőszékben fekszem kifeszítve,

várom, hogy egy gép három órán át tegye a dolgát velem.

Délutáni műszak, húsvét, egyedül fekszem

egy égővörös műbőr formaegyes ülésben.

Jobbomon, balomon piszkosszürke, székek.

Elalszom hirtelen, miután a csöveket belém vezetik.

Nem tudom, mennyi ideig alszom: egyszerre felriadok.

Körülnézek az álom révületéből lassan kifelé tartva.

Balomon egy fogvatartott szíjbilincsben, csukaszürkében.

Jobbomon egy fogvatartott szíjbilincsben, csukaszürkében.

Előttem egy óriás fegyveres, fekete egyenruhában,

ruháján felirat: BÜNTETÉSVÉGREHAJTÁS.

napok

előkerült a naptár újra
a falra
nyílnak az ősz
nyolcszirmú
sárga virágai
derékmagasságnál
hosszabbra nyúlnak
a szárak
vajon lesz-e még utad
utak és tenger
füledbe sikít a szél

EGYETLEN KÉRDÉS

Ki énekli, hogy a szerelem szomorú, befalazott kőlap,

dobolás pereg így az estben, mikor azt hinném, 

               a bukdácsoló ég omló felhői csenddé oszlanak,

akkor csupasz lábú madarak jönnek a kerteken át,

                              jó hírt hoztok-e, rosszat-e  anyámról?

ki mondja, hogy megrezzenj, ha süketen a lift elakad,

hogy minden dübörgő folyosón

                               a körutak felkavart porában ácsorogj,

lúdrajokkal, kerítésajtókkal, befogott betyárokkal,

hogy az elkergetett kutyák vinnyogása sokáig tart,

                          mint a házépítés, a gyerekek fürösztése.

Kalandra hív...
( Egy Pascal Campion képre )


A spenót már az asztalon gőzölög,
anyu annyira vár, hogy siettében félre kavarta, 
s az abroszon most ott a zöld foltú hiány. 
Félre szól a kakukk is, nem lehet, hogy már este kilenc,
a repkény még vadul langyos, de 
a tűzfalakon csorran már a lassú est. 
Mi még a bodzásban, fa kardunk ellenséget nyiszál, 
szembe is jön Kampókéz, egy medúzán lovagol, 
utunkból méz-hajórajok ágyúi iszkolnak vakon. 
Annyira jó a játék!
Levágva minden rossz, s a sok "hurrá" a bozótban visszhangot ver!
Bár sejtjük a hiányt,
játsszuk még, hogy kalózok vagyunk s várjuk 
a homok felől érkező sosem volt tengert.
Vacsoránál a kanalat egy pillanatra még mint evezőt forgatod,
összenézve fülig ér a száj.

Jóval később majd anyu puszija 
alvó homlokunkon fekete vitorlát bont.

Fogaskerekek

állandó készülődésem heve

elégeti a lélek térképeit

az indulás tájékozódási pontjai

megsemmisülnek

életemnek ebben a szakaszában

már pályaudvarnyi maradása

és meg-nem-érkezése van

s mikor ezek teendőim

fogaskerekei közé sodródnak

minden csikorog lassul döccen

ettől a többi alkatrész is torzulni kezd

idő idő idő kellene

és Mester aki elvállalja javításukat

 Keményedik

Őrli idő, élet, magány.

Csonthéja lassan bezárul.

Kérdőjellé válik benne a hiány.

Már tudja, kétélű fegyver a szó,

a legkisebb hangsúly is visszaüt,

válaszokat sehol,

csak miérteket talál mindenütt.

Emberben már nem bízik,

Istenre még fel-feltekint,

minden olyan bizonytalan.

A világ folyton beint.

Erőszakos önzés zúdul rá.

Hogy maradhat így szabad?

Keményedik a szívburok.

Elpusztul, ha lágy marad.

Felületfoglalás

(Minden terület foglalt)

Minden folytatódik.

A tudat a gondolkodásmód tokja –

A félelem emlékekből szőtt kosár.

Amiben a tervek, álmok várnak a sorukra.

Hogy feltörjék őket, mint tojásokat.

És a levüket a hajnal kagylójába öntsék.

A reggel egy éjszakából gyúrt,

organikus szobor.

A mondat a nyelvből nő ki.

Ő meg? A szöveg méhéből mászik elő.

Akár a vízgázszerelő –

Ezermester. Nemcsak a csapot!

Megjavítja az antennát és a tetőt.

Szótlanul tűrtük

Fölértem végre a fenyő alakú vastorony

rozsdás lépcsőjéhez, s egy fohásznyi pihenésre

megállok még. A korlátra ferdén rögzített

tábla hirdeti: 2016. december.

Soha nem voltam ilyen magasan.

Körben mindenütt hófödte hegyek,

zihálok (hallja?), kapaszkodom (látja?),

hangosan beszélek egy hat évtizede

megsejtett idegen személyhez, aki

testi valót nem visel. Soha ennyire

mélyre nem jutottam, szégyellje magát,

ha Ön pöckölt ide – nyilván bosszúból,

bár fogalmam sincs, miért haragudott –

a szüntelen gomolygó fehér semmibe.

Naplófőkönyvpontozás

szép lenne
mirtuszágakat lengetni és
cukros szókkal
díszíteni száj elé vont
csontlemez legyezőt
de tébolydák lakói
hogyan ne verjenek
lisztnélvadabban félhangokat
foghíjasra odvult zongorákon
szép lenne
kanavász nyárzakóra tűzni
fölcsippentett vadvirágot
és tapintatost csettinteni
némely angyalívű vádli
világdomb tompor után