Vers

Kalotaszegi ősz

Lelkem ma könnyű napvitorla,

mintái cifra-színesek.

Akárha újbor üstje forrna,

a völgyben édes íz pezseg.

Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,

– mitől a bú, nem firtatom –,

dereng a szép Vlegyásza csúcsa,

fölém magasló timpanon.

Ülünk a társalgóban és nem békülünk

Pedig nélkülünk üresen vacog a terasz,

nem halványodik a pirkadó ég alja,

nélkülünk némán unatkoznak a tányérok,

sápadtan ásítoznak a cirádás fülű csészék,

nem csörren össze kés a villával egy sem,

csusszanó szél csiszolja a tétlen kanalakat,

barnultan pattan a rozsda, kivirágzik a drótkerítésen.

KÖZVETLEN KAPCSOLAT

„hogy rá ne szedjen minket a Sátán.” (2Korinthus 2:10)

Hajnalban keltem, sorra vettem,

kinek mit kell ma megbocsátanom,

s ahogy rajzolta árnyékát a rom,

ég volt alattam, föld felettem.

Fiam, nálad lesz jobb kezekben:

e fölfordult világot átadom,

keresztjét is cipeld a válladon.

A Sátánról, hogy rá ne szedjen,

Episztola Jónás Tamáshoz

Vajon mi lehet veled jó barát?

Én toprongyosom jó Jónás Tamás.

Szíved hasadásán beférek e- még,

lesz –e még borunk és szikkadt kenyér,

miként fiaid, isszák –e még szavad?

Minthogy az ember boldog, ha szabad.

A boldogság valóban kék madár?

Vagy talán éles szögesdróthatár.

Ahogy a gyermek gödröt ás.

Úgy teszel te is jó Jónás Tamás.

Czék

                               „a hiány hiányának mérlegelése”

**

valamikor házat rajzoltam neked

sebezhető tákolmánynak látszott

kívül semmi belül is csak annyi

hogy ne féljünk mikor keresni kezdjük egymást

szavakkal töltöttem meg eltéveszthetetlen

látomásokat idéző szavakkal

színeinket viselték amikben

megtaláltuk egymást mikor nem találkoztunk

azóta mindig máshol voltam mint ahol vagyunk

néha kiütközik rajtam a félelem

és idegen véletlenekkel kacérkodom

3,14. SZONETT

Szavakkal bíbelődöm? (Ez nem is vicces!)

Pedig mindig józan vagyok -sose spicces-,

magába fordult, jelentéktelen pasas;

puli-séróju, vasalatlan és hasas.

Világképem habár rögtönzött, skicces:

szabálykövető vagyok, bismarck-i, fricces.

Isten látja lelkem, majd mindenem avas;

vérhálózatomban a ’pé-há’ szar, savas.

évekkel későbbre

ahogyan a hasa alá csúsztatod a
kezedet, az orrod a hátába nyomod,
próbálsz ehhez az igazán kis felü-
letű napmelegséghez olyan közel,
amennyire csak lehet, bal karoddal
átöleled, a mutatóujjad pont az
orráig ér, megsimogatod vele, nem
zavarja, de nem folytatod, már arra
figyelsz, hogy a tüdő milyen könnye-
dén csinálja ezt a levegővétel-dolgot,

Intravénás nyár

A táj törött,

hibás. Dühödt
bárányok
gyülekeznek

az Égben,

a vénámban
elmozdul a tű:

már emlékszem,
milyennek
álmodtalak.

POGÁNY ZSOLTÁR II

A szerelem, ha elengeded,

felszabadít.

Iskender Yesevi: A szablya fia – janicsárénekek

Portya

Akin

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

akindzsiknek rikoltása,

telivéreknek szép vágta.

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

kilidzseknek vallomása

ellennek mellébe zárva.

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

Alkonyatot sebbé vágva,

halottakat földdé szántva.

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

nagy tüzeket fojtva házba,

ellennek leszen futása!

Akindzsi – könnyű fegyverzetű lovaskatona, irreguláris egység tagja

kilidzs – szablya

Mosoly albuma

Nem itt, és nem most, ha nem

lehet. Ne félj, már tudom

az illemet. Amikor

és ahol engeded, szó

helyett elég majd intened.

Hajónapló

Péntek, október 13.

Irány kelet, északkelet.
Borús idő. A kapitány káromkodva
jár fel-alá a kabinjában. A Nap,
ami a hajó körül
kering, nem a miénk
többé.

Szombat, október 14.

Irány kelet. Reggel heves
széllökések, aztán szélcsend.
Délelőtt az egyik
utas elköszönt.
Gondolatban hazafelé
kormányozzuk
a hajót.

Az Egyensúlyozás

       Fuldokló hajóroncs,

                     s az eleven víz érzi vonaglását.

A kikötő Kübelé púpos papja, őrjöngve böki tökébe a fakardot,

       furcsán gyűrődő, műszálas függönyként lebeg tucatnyi szirén.

A tisztátalanságukat őrzők: szentek.

       Aki tisztul, zsarnokká válik.

Az egyensúly, a rend csak illúzió,

a kötéltáncos könnyű léptei előrevetítik szégyenletes zuhanását.  

       Ahogy a csökött faun,

Bach ars

Magdalénának falfehér volt az arca, 

mikor a kis koporsót a gödörbe engedték. 

A keresztet én állítottam a hantra, rajta tizedik gyermekünk nevével. 

Otthon hideg telepedett a házra. 

Feleségem a szobába zárkózott, 

és fejét a kezébe temetve a bölcsőt nézte – az mintha ordított volna. 

A csembalón egy lassú fúgába kezdtem, 

sárga billentyűi, 

mint megannyi csecsemő csont, ropogtak az ujjaim alatt. 

Lábtól a hajadig

Sárvár felé egyszer csak a nap megtorpant fölöttünk,

a döggyár szagát a szél behozta a buszba,

mintha semmi sem történt volna, pedig ugyanakkor

az elszökött tél tért vissza a hegyközség házai közül,

a muzsikusok lábnyomait hiába keresem a fűben,

fák alatt, rettegéstelen leveleken,

a csárda helyén egyetlen igazi hangok támadnak,

mintha sóhajtozna valaki, mocorogna,

fázósan hallgatná, hogy cimbalom sötétül a gyászban,

nem talál többé ismerős névre, dülledt babócsra,

esik az eső a Herpenyőre, megismered a fehérségét,

jázminos kerteket viszel az Isten asztaláig,

templom tömjénillatát,  az őszi versenyt nyert agarat,

régi kincses kalendáriumok ódon szagát,

vajon mi jót csináltál?

A háztól a tóig

Futok a hideg kövön.

Szájamból fecskeraj.

A háztól a tóig.

Üresen zúgó hullámvasút.

Zihálva kapnék utána,

de lemaradok.

Talpam kong az itt-maradt űrben.

A bambusznádak apró lengésekkel

súgják jelenlétüket.

Távolról, visszhangozva hallom

csak a csobbanást.

Hazaindulok.