B. Tóth Klári, Múltidéző

Valami idő futni kezd

Héra Zoltánnak

Mikor mentél Máriacellbe? Akkor-e, mikor délben

a fecske-nyáj az elzörgött szekerek fölött elrepült,

vagy amikor plébánosunk, Lenarsich Imre

a ködcsipke-szemfedős pajtákat fényképezte,

mind újra a bögrevirágok fehér hús-harangjait?

Cseri László: Lépcső

HA MAJD…

Ha majd a várost sötétbe csomagolja az Isten,

s nem szennyezi többé földi fény,

akkor látod meg a csillagok tüzét,

ezüst karéját a holdnak – szelet kenyér.

Ha majd a csöndbe zárja utcák zaját,

házak zörejét, akkor hallod meg a szél neszét,

föld moraját, patakzenét,

madarak kotta nélkül énekelt dalát,

s megérted a térdeplő bokrok mormolta imát.

Tóth Irén Morci: Még élünk

Jó Uram!

Héliosz szekerén csomóra kötni  a féket

égi szabály okán ki az, aki ma illetékes?

Nézd az utóbbi időket!  Rég volt, mikor

féktelenül űzte  a  tűzparipákat új hozzá

nem értő,  az  ifi  Phaethón, bizonyítván,

engedélyezi néki  az  apja,  ha kéri, mert

féltett titkát az anyja, Klümené, tényként

tudatta:   édes  fia ő   a dicső Héliosznak;

Fotó: Korányi Mátyás

Fagyott angyalokat rajzolt az üvegre, mint a kapukat őrző istenek.
Négyévente toldott egy napot gyolcsruháján. Ilyenkor megtisztult.
Ő a Mars, aki szerencsét hozott háborúk idején a pápa városának.
Felnyitotta a természetet. Pattogtak a rügyek, magja a kukoricának.
Termékeny istennő ő, kéjjel hever el a zöld pünkösdi pokrócokon.

Nagy Attila: avarszánkózás

A fa

Felemelt fejjel

túlnősz az ember

kicsinyességén.

Életet és bölcsőt

adsz, asztalt és

széket. Ágyat,

ajtót és ablakot.

S a sötétséget is te

adod, a hazatérő,

örök békességet.

Nagy Attila: o

Szeretem őt, hiszen nincsen rá okom;
nekem elég, hogy előfordul ez idő tájt,
amikor én is a világban élek.
Kis fülei a koponyájához lapulnak,
s ebben minden tudománya kimerül.
Még ha vidámabb is, mint a svéd gyerekversek
sírni is szokott, leginkább magáért,
mint akit: ó, ártatlanul dutyiba zártak;
és úgy pilláz sápadt, türkiz szemekkel,
hogy utána kell kapnom messzi ne repüljön. 

Nagy Attila: Heg

Ülök a baranyai csöndben. Mélyebb, sűrűbb csönd ez,

mint a gyermekkori. Már nem várja természet-iratcsomóinak

elfogult dicséretét.

Vallat. Vallomásra késztet. Kevesell.

Pontatlanságaimat kudarcra váltja.

Kényszerít elölről szemlélni mindent,

Eseményeim ranglistáján az elrontott sorrendeket.

Gyónom lázálmaim csattanását, a megmászhatatlan

falon.

Gyónom átaludt ezerévem.

Nagy Géza: Itt a költözés ideje

Eltelt

Az ágyam hol forró, hol hideg,
moccanó árnyakat rejtenek
a sötét sarkok, és a paplan
húsz kiló, és megfoghatatlan,
rám tekerve huzatpalástom
forgok, mint a grillcsirke nyárson,
a párnám gombócba gyűrve tör…
jól bezabáltam, én ökör.

Nagy Géza: Délután matraccal, 500 wattal

Hová lettek a harangozók?

Ki készül ma harangozónak?

Készül egyáltalán valaki ma harangozónak?

Az, aki készül, a harangszót szereti vagy Istent?

Talán csak a hajnali ébredést, a hars kelést,

hiheti, fontos: nyújtózó mozdulatával ő indítja a napot.

Pedig milyen szépen, szívhez szól a harangszó!

gyerekből anyám lettem
gyerekből apám lettem
látom a különböző
korok hangulatát

anyámék hiszik ami jó
nagymama jó apró
süteményt készít folyton

RÖVID VAKÁCIÓ

A tenger palaszürke pikkelyei.

Folyékony fény a felszínen.

Intuíciókat oldok a mosogatóban.

Sem szó, ami átcsorog a horizonton,

sem szél, ami erősíti a gondolatokat,

sem a kötelező visszatérés vágya.

Csak a keserű tudatosság,

hogy az életben minden csak rövid álom.

Standovár Ágota: Vízfény

AZ ÖRÖK FA

Vakalagútban, bűn bilincseiben,

ahogy érek a ragyogásra, fel, 

a gyilkosan teljes pillanat pupillámba szúr.

Mintha vérbe lábadna a szemem.

Ragyog rettenetet. Ragyog a remény.

Víztükrön csillan a káprázat,

sugár kapaszkodik magába. 

Szemem szemlél. Szívem lát.

Látom a nyárnak az arcát év delelőjén.

Halk zaj uszálya: most égzengés. 

Megvillanó palástja: mintha tűzvész.

Aranyszárny a márványos földön.

Kertész Dániel: Akt

évforduló elé

harmincnyolc éve volt
egy részeg éjszaka után
megérkeztünk és akkor még
nem volt kutyánk
egy nyarat töltöttünk
a templomkert falai között
a párkányon ülve
zsíroskenyeret ettünk
szent eufémia a toronyban
néha féltékenyen néha haragosan
forgott

Standovár Ágota: Tavaszég

Tavaszi pillanatok

minek búsulnék –

cseresznyeszirmok hullnak

velük szállhatok

minek búsulnék –

cseresznyeszirmok szállnak

velük hullhatok

Szabadi Katalin: Akvarell 01

Úgy mondanék valami

szerelmeset

ami most a pillanathoz

illik, valami szerelmeset,

ami majd eszedbe jut

mindig,

de csak nézek rád,

a billentyűzet kopog a

kezed alatt,

lábujjhegyen mögéd

állok –

a kopogás félbemarad.

Bálványos Huba rajza az Arcok munkahelyeken sorozatból

Szavakban talált lét

Szóhoz jut a beszéd

Világló rejlés, Hölderlin emléke.

A szöveg énje. Nem löki ki olvasóját

a légüres térbe.

Kevesli hétköznapi énünk,

amit tegnap még nem is reméltünk.

Tandori mondata.

Fotó: Félhelyes Erzsébet

Jó a valóság.

De csak mértékkel. Még rá-

szokik az ember.

Aknay Tibor: Erdő tündér

Gramofontölcsér

talán a lendület sodort el eddig –

persze tudom te mindig ott lennél

szívesen hol még sosem jártál

az összekötő egyenesek nyomán

létező és képzelt világaid között

mint jégvirág a lecsorgó csendben

ha meleg kendőt lebbent ablakod

alatt a tavasz és az olvadt érpályák

rácsosra rajzolják a tejüveget

VIDÁM, JÁTÉKOS, SZOBORKÖLTÖZTETŐ VERS

Mint frissen borotvált szeméremdomb,

sima a Duna, s álmában fecseg,

fénylő felszíne égő házakat idéz,

de te csak aludj, Attila, ne félj,

a lomha ég rozsdás rohamsisakja

sötéten borul fölénk,

lábadhoz koszlott szőrű kutya kúszik,

akár a jövőnk (?),

elúszott mind a dinnyehéj.

Anyám, feketefolt…

Apám ezer mester volt,
Anyám a fekete folt,
Apám mindenhez értett,
Anyám csak minket féltett,
Apám vályogot vetett,
Anyám sarat dagasztott,
Apám a kocsmát járta,
Anyám zokogva várta,
Apám lilára verte,
Anyám azt is lenyelte,
Apám nem sokáig élt,
Anyám előtte sem élt.