VideóA Magyar Zene Háza videója Keresés a honlapon: |
Vers
szép arcú asszony rám találtál keresztként csontodra faragtál árnyékomban terhet hordtál arcom árkain táncoltál köszönetet szerelmedért szóval nem lehet mondani az idő elfogyó bőréből sohasem tudom már megváltani mondd: érdemes volt kifeszülni utadat könnyekkel megjelölni ezeregy éjszakákon át olykor lepkeszárnyakon repülni... szép arcú asszony rám találtál keresztként csontodra faragtál árnyékomban terhet hordtál arcom árkain táncoltál
korrektúra
MI KELL
a vershez nem sok igazán nem sok illat elég egy fura esőre hajló méla délután rosszkedv csipetnyi amikor talán ki tudja a vershez nagy általában eléggé sok minden bár néha meg nem sok kell jelzős apróságok alig érthető jelentéktelen jelek semmiségek mint ez a kornyadó virágcsokor az asztalsarkon már most mintha önmaga múló emléke lenne
Mint a csendek, mik lehulltak az idők hajnalán, oly állandó bennem és oly örök, a boszorkányszemű barna lány.
Pillantása súlynehéz, ölében elalszik a bánat. Akár az otthont, ünneplik sejtjeim, mint tévelygők, mikor hazatalálnak.
A fények és a hangok, az lét. Az összefüggések, a munka és az alvás. A pihenés értelme, szépsége És hogy az országokat nem a szeretet Irányítja. A szuverenitás. A tudat, hogy volt katona. Másfél évig az állam fogságában. Hogy rákapott az ivásra. Majd hirtelen meggyűlölte az italt. Megutált minden pótcselekvést. Egyszerűen abbahagyta a látszat Cselekedeteit. Új életet kezdett.
-akácos-
(64-es busz, Queen Street East, Torontó)
a Niigani-gichigami* partjához közeledve egy öreg hölgy ül velem szemben szalmakalapján fehér és lila virágok olyanok mint otthon az akác a kép és illat múltba vezető asszociációi nagyapám édes kölnijére emlékeztetnek amit minden vasárnap borotválkozás után használt mielőtt templomba ment
sokszor néztem ahogy a konyhában fütyörészve belemártja a zománcos lavórba az éles zsilettpengét majd ismételten az arcához emeli rituális megtisztulás beidegződött mozdulatok
Teljes kör
A Stefániánál felszálltam az ötösre, leszálltam az Urániánál. Az Urániánál felszálltam a nyolcas-e-re, és leszálltam a Tisza István-téren. A Tisza István-téren felszálltam a száztizenkettesre, és leszálltam a Herminánál, azután hazasétáltam. Felelősségem teljes tudatában nyomom meg a VÉSZHELYZET!! – gombot.
IDEJE VAN MINDENNEK
Harmat hintette körül karéjba a hegyoldalt, karácsonyi képeslappá némult a téli táj, köpeny alá gombolt köd figyelmeztet a surranó sítalpon sikló serény időre. Velem sajognak a hetyke sapkás hegyek, lejön majd a készülődő sok hó, a lapuló lejtő hidegen-ridegen csillog, mint a tapadófólia, szánrúdnak dőlve gejzírként gőzöl a lovak tompora. Szaporodik a szivárványló csoda, fogy a fagy.
I
Elképzelem, hogy egy olyan boldogság Lánya vagyok, amit még nem ismerek, Olyan boldogságé, amelyről senki sem tud, Mintha nem látná senki Mily elegánssá válnak egyes hegek, A pillanat, amely egy kezdet és vég nélküli esküvő, Álom, amelyből hullámok és erdők ébrednek, Mintha senki sem érezné Milyen könnyűvé váltak a lemondások, Ahogy a nád elbarikádozza magát az álmokban, Senki nem csodálkozik a naplemente Fénygörcsén, ha közeleg, És íme, így ébred fel most először, A rezignált csókból a bohócok megaláztatása És szégyene, ami csecsemőkorom óta provokál
Naponta egyszer dugni kell
Tábla jelölte néhány tucat négyzetméter remegő vízcsepp Isten tenyerén világfa törzsön napozó teknős mögött szerelmes kígyók Laokoon tánca
Mi van itt, hogy a jók szögeit kalapálja a sors most? Kiszakadt a világ szekeréből a tengely? Keserű poharakba keressük erőtlen az orvost, tör az út, öl a csend, menedékül a fekhely,
szavakat keresünk beleölve időt, ezer érvet, sosevolt dologért takarítjuk a házat, levegőbe kapunk, tenyerünk csak a múlt fele téved, belefúl ma hiábavalón az alázat,
mi van itt? hova tűnt el a tegnapi szép? hol a Válasz amiért örökül kutat egyre a lélek… belesajdul a szív, levegőtlen a tér, pora száraz, fogy az út, fogy a jó… hova tűnnek a fények?
mea culpa mea culpa mea maxima culpa
az ingvén nappalt is éjjé tette értem a halál körme alatt az univerzum derék özvegy bojtár gyöngyháza delelő szívem reszkető fészke tizenötezerhétszázöt napom téli éneke
négy csillag tartja kezemet lábamat légvárnak s egyetlen egy őrzi sírástól kínzott ágyamat ha állok ha nyújtózkodom már nem ér bánat tiport donorlét tart engem házőrző kutyának
Ezen a héten Galéria- és versrovatunkban Major Judit betűöntvényeiből, kisplasztikáiból és a hozzájuk tartozó versekből mutatunk be válogatást. Betűk
minden elmúlt betűk sorjáznak dekódolatatlanul halkan vagy inkább némán mégis jelölve valamit
feketén nyomódnak a betűk közönyös soraikba az erős gyönyörű sorokba
kideríthetetlen értelemmel mégis valami fontosat talán pedig lám lehetetlen
rajzolatuk mélyed csak értelmetlenül fontosan a gyönyörű értelmetlen betűk
2024. IX. 21.
Fekete üreg az ég Ormótlan ziháló fellegek Morognak gyomrában Valaki kiált kit felfalt az éj Mettől meddig ér a várakozás Nehéz kövön ülve meredni fel Meredni rá meredni belé míg rádhullnak a csillagok
egy tündérkönnycsepp téli ágról, reszketve arcomra hullott
hahó
hé, Idő! hahó! hova szaladsz? itt vagyok! hahó! ááállj már meeeg!...
a házon kívül, körös-körül hóvihar a karácsony: mások egeiből pihe minden kép, üzenet. A föld uszkve 48 órára innen, addig esik, kering az összes, ahogyan az ünnep szele engedi. a házon belül csak a cserép- kályhák duruzsolását hallani, a karácsonyok egy emelettel feljebb, pár utcányival, pár várossal, egy országgal arrébb alszanak. csak én vagyok mindig ébren ámulva mások fakuló képeit, elhalkuló üzeneteit,
Ó, első ígéretnek asszonya, Bűnöknek lajstroma,
I. Mit mond a tenger
|
